Az idei Madridi Könyvvásár a tavasszal elhunyt Gabriel García Márquezre emlékezett. Egy tizenegy éves kislány kezdte a Száz év magány felolvasását Pünkösd vasárnapján, őt pedig ismert írók és kevésbé ismert olvasók követték. García Márquez épp utolsó könyvén dolgozott, már csak az utolsó javítások hiányoztak, amikor elérte a halál. Az En agosto nos vemos (Augusztusban találkozunk) című regény megjelenéséhez a család engedélye szükséges, bár a sajtóban több helyen is olvashattuk, hogy Gabo, ahogy mindenki emlegette őt, már 1999 óta dolgozik a szövegen, csak elégedetlen volt a befejezésével, ezért nem adta ki eddig. A barcelonai La Vanguardia napilap a könyv állítólagos első fejezetét már napvilágra hozta.
Juan Carlos Onettire is emlékezünk, az uruguayi író húsz éve halt meg Madridban, száműzetésben. „Ki fog Onettire emlékezni húsz-harminc év múlva?” — tette fel gyakran a kérdést Onetti maga. Így emlékezett rá özvegye a madridi Centro de Arte Moderno kulturális központ egyik rendezvényén. Hogy is ne emlékeznénk, hiszen A verem (1939; magyarul 2007), A hajógyár (1961; magyarul 1977), a Rövid az élet (1950; magyarul 2008), vagy épp a Juntacadáveres (Hullagyűjtő) szerzője megelőzte korát, mondhatnánk úgy is, most jött el az ő ideje. Folyamatosan beszélnek róla, keresik a műveit, többek között a dél-afrikai J. M. Coetzee is. A legnagyobb mesterektől tanult, Faulkner, Joyce, Proust, Conrad voltak a kedvencei. A világi élettől, a hírnévtől mindig menekült, visszahúzódóan élt, csendesen whiskyzgetett madridi otthonában, miközben imádta a klasszikus zenét, Bachot, Beethovent, Sosztakovicsot, és a tangó koronázatlan királyát, Carlos Gardelt. Technikailag a latin-amerikai új próza legnagyobbjaként tartjuk számon, rejtélyes szövegei valódi intellektuális kihívást jelentenek.
Latin-Amerika másik Nobel-díjasát, a guatemalai Miguel Angel Asturiast azonban, úgy tűnik, a saját országában inkább elfelejtik. Legalábbis ez a hír jelent meg a legfőbb spanyol napilap, az El País hasábjain. Különös paradoxon, ha figyelembe vesszük, hogy a főváros, Guatemalaváros 2015-ben Ibér-Amerika kulturális fővárosa lesz. Az író unokája szerint nem kérdés, hogy politikai okok húzódnak a szándékolt feledés mögött, hiszen Asturias regényeiben, például az Elnök úr címűben (1946; magyarul 1971), nyíltan leplezte le a diktatúrák véres valóságát, amelyet az ország konzervatív körei sosem bocsátanak meg neki. Volt idő, amikor meg sem lehetett említeni Asturias nevét a sajtóban, ezt csak részben oldotta fel a Nobel-díj átadása. Ezért most úgy tűnik, halálának negyvenedik évfordulóján az író számára talán kedves módon emlékeztek meg az őt nem feledők: legemblematikusabb műveit újra kiadták olcsó, bárki számára elérhető, ámde kitűnő minőségű kiadásban. Asturiast annak idején Párizsban temették el, ahol sokáig élt száműzetésben, és egyelőre a család tagjai nem is látják annak lehetőségét, hogy hamvait hazaszállítsák. Érdekes módon az interneten elérhető guatemalai újságok sem cáfolták a hírt, legtöbbjük kommentár nélkül adta hírül a spanyol közleményt.
Június 25-én elhunyt Ana María Matute, a nyolcvannyolc éves spanyol írónő, aki betegsége ellenére élete végéig dolgozott. Utolsó regénye, a Demonios familiares (Személyes démonok) befejezetlen maradt, és várhatóan szeptemberben kerül a könyvesboltokba. A Cervantes-díjas írónő (lásd KH 2011023) a spanyol polgárháború utáni személyes tragédiákat sokszor gyermeki nézőpontból írja le, ezzel egészen különös, mélyen fájó dimenziókat is megjelenít. Ebben az utolsó regény beállítása azonban eltér a megszokottól. A főszereplő fiatalasszony 1938-ban egy spanyol városban kénytelen szembesülni olyan egyetemes emberi morális és érzelmi ellentmondásokkal, amelyek függetlenek a háttérként megjelenő polgárháborútól. Az írónő nyilatkozata szerint semmi sem változott azóta, hogy ő gyermek volt, csak a színfalak cserélődnek, az örökös önzés és intolerancia nem.
Természetesen szólunk azért az élőkről is: Spanyolország legrangosabb költészeti díját, a Premio Reina Sofía de Poesíát idén spanyol költőnőként első ízben María Victoria Atencia kapta. A malagai szerző művének két alapismérvét emelte ki a zsűri, a spanyol hagyományokkal való dinamikus párbeszédet, a finom, nosztalgikus hangvételt és a hétköznapi élethelyzetek, gesztusok, a pillanatnyi benyomások költői, inkább vallásos, mint misztikus átlényegítésének képességét. Legutóbbi kötete nemrég jelent meg Las iluminaciones. Antología y poemas inéditos címmel, amelyben életünk egyik alapélményeként a csend, a hiány retorikai alakzatait keresi továbbra is, mint korábbi köteteiben.
Végül, hogy egy valódi újdonságot is említsünk, az Alfaguara Kiadó idei díjazottja a kolumbiai Jorge Franco El mundo de afuera (Külvilág) című regénye, amelyben Isolda tündérmeséjeként indul a történet, aki az erdőben egy kastélyban él, messze a kegyetlen városi valóságtól. Ám minden hiába, a realitástól nem menekülhet, a szerelem vad szörny képében jelenik meg előtte, és a kamaszlány tündérmeséjét egy rettenetes emberrablás történetévé változtatja. A kritikusok szerint a találó párbeszédek sorozata, a feszültség fokozatos növelése, az emlékezetes karakterek megteremtése tökéletes alapanyag egy kiváló film elkészítéséhez. Nem ez lenne az első Jorge Franco-regény, amelyből film készül, hiszen a „piszkos realizmus” vagy „narkóirodalom” esztétikájához sorolt Rosario Tijeras (1999) című könyvét már láthattuk a mozivásznon, akárcsak a Paraíso Travel (2002) címűt. Honfitársához, Fernando Vallejóhoz hasonlóan a medellíni kábítószer uralta világot idézi, ahol a túlélés egyetlen lehetősége a gyilkolás, a vérbosszú, amely elől senki nem menekülhet.