Úti jegyzetek — Csomagmegőrző

Vigyázna rá, asszonyom? Persze, szívesen. Csak elugrok… Menjen nyugodtan. Köszönöm…

Vigyázna rá, asszonyom?
Persze, szívesen.
Csak elugrok…
Menjen nyugodtan.
Köszönöm…
Nagy méretű, piros gurulós bőrönd, zöld-fekete kockás utazótáska simul egymáshoz  a peronon. Közelebb lépek. Meglátom a harmadik csomagot is:  a mózeskosárban pár hónapos csecsemő alszik fehér takaró alatt. Sem a folyton érkező-induló autóbuszok motorzúgása, sem a kipufogógázok nem zavarják édesded álmát.
Kicsit beljebb tolom a kosarat, a védőkorláthoz, nehogy valaki belerúgjon vagy lebillenjen a peronról. Megigazítom a takarót, ne érjen a porba.
A csecsemő arca akár a porcelánbabáké. Olykor csücsörít, cuppant, mintha szopni készülne. A halványkék pamutsapka kicsit félrecsúszott, látszik az aprócska fül.
Az órámra pillantok, nemsokára befut a busz. Gyülekeznek, sorakoznak az utasok a kettes kocsiálláson. Oda kéne menni már, nehogy a sor végére kerüljek. Elvégre ezért jöttem jóval indulás előtt. Félő, hogy nem lesz ülőhelyem a kétórás úton. Félköröket sétálok a piros gurulós bőrönd és a mózeskosár körül. Egyre sűrűbben pillantok a büfék felé.
Arcok jönnek.
Közönyös, fáradt, kiábrándult, elgyötört, zaklatott arcok jönnek.
Nincs köztük a fiatal nőé, aki rámbízta a csomagjait.
Talán fel se ismerném, hiszen csak néhány másodpercig láttam.
Hosszú a haja. Szőke. Nem, inkább barna. Világosbarna. Hullámos.
Virágmintás szoknyája a bokája körül hullámzott, ahogy elsietett.
Nem, az egy másik nő volt. Ennek a blúza virágmintás. Vagy kockás? Hozzá nyersvászon nadrág, térdnél kötős. Lapos sarkú, kopott szandál. Kicsi hátizsák a vállán átvetve. Lila hátizsák.
Jöhetne már. Egyre több az ember a kettes kocsiálláson.
A busz egyelőre sehol.
A mózeskosár körül félkört sétál egy galamb. Elhessegetem. A madár kelletlenül tipeg tovább a korlát alatt.
A porcelánbaba felnyitja a szemét. A fehér arcban két meglepően sötét tavacska; gyönyörű és borzongató látvány.
Ölbe venni. Ölelni. Ringatni.
Alámerülni  mély tavakban.
Kimondatlan szavakban.
Milyen régi a vágy.
Két autóbusz érkezik egyszerre, a nagy hörgő állatok közrefogják a kocsiállást a piros gurulóssal, kockás táskával, mózeskosárral. Elfogy a levegőm.
A porcelánbaba arca rezzenetlen, szeme nyugodt tótükör.
Öröm se.
Bánat se.
Most már igazán jöhetne.
És ha mégse? Mi legyen a babával?
Férfihang recseg a busz ajtajából: vigye az útból a csomagokat.
Vigyem. Na de hova vigyem?
Kinek az ölébe tegyem.
Öleljem.
Neveljem.
Régi a vágy.
Elegáns nő lép a peronra. Ellenőrzi a menetrendet. Órájára pillant, elégedetten bólint.
A kettesre végre beáll a busz. Nem várhatok tovább.
Vigyázna rá, asszonyom? Csak elugrok…