A telt mellű szilfák árnyalagutat vontak a Nemzetközösség sugárút sárga meg piros téglás homlokzatai fölé, és egy villamos húzott el keleti irányban vékony, ezüstös sínein. Vártam, míg a villamos elmegy, aztán mentem csak át a túloldalt parkoló szürke Chevrolethez.
Láttam anyám arcát, láttam, milyen aggódó, milyen sárga, mint egy citromszelet, és felém tekint a szélvédő üvegén át.
— Na, mit mondott?
Behúztam a kocsi ajtaját. Nem csukódott. Kilöktem, aztán tompa csattanással behúztam megint.
— Azt mondta, viszlát a jövő héten.
Sylvia Plath: Az üvegbura, Tandori Dezső fordítása, Kriterion, 1981, 130.