Az agrárollótól a pedofíliáig

A RoHAM Bárban két felvonásban mutatkoztak be az ÚJJAK, név szerint Gáspár-Singer Anna, Szarka Károly, Komor Zoltán és Pál Sándor Attila, valamit Gáti István, Csepcsányi Éva, Szenderák Bence, Borda Réka és Biró Krisztián. És hogy az esemény semmiképpen se fulladjon száraz szakmaiságba, arról Szegő János moderátor gondoskodott.

A RoHAM Bárban két felvonásban mutatkoztak be az ÚJJAK, név szerint Gáspár-Singer Anna, Szarka Károly, Komor Zoltán és Pál Sándor Attila, valamit Gáti István, Csepcsányi Éva, Szenderák Bence, Borda Réka és Biró Krisztián. És hogy az esemény semmiképpen se fulladjon száraz szakmaiságba, arról Szegő János moderátor gondoskodott.

b-j: Pál Sándor Attila, Szegő János, Komor Zoltán, Gáspár-Singer Anna, Szarka Károly
b-j: Pál Sándor Attila, Szegő János, Komor Zoltán, Gáspár-Singer Anna, Szarka Károly

Lehet, hogy gáz mindjárt az elején mentegetőzéssel indítani, de nézzétek el nekem, hogy csak egyetlen fotó áll rendelkezésemre, és az sem fedi le az est összes résztvevőjét. Pedig mánikus paparazzo módjára nyomkodtam a Szarka Károlytól kölcsönkapott Canon Powershot A 2200 márkájú fotógép felvevőgombját, de mint az est utáni obligát italozás folyamán kiderült, nem elég hosszan. Amit itt láttok, azt Deák Dánielnek köszönjétek, és ha valakit nem elégít ki, hogy legalább az első felvonás résztvevői plusz Szegő János moderátor, jól-rosszul, de le lettek fotózva, az képzelje hozzá még a többieket. A helyszín és a díszlet egyébiránt nem változott, és Szegő János öltözéke sem ment át radikális metamorfózison, pl. nem öltött magára később deszantos overált meg búvármaszkot, sem Karafiáth Orsolyától kölcsönzött extravagáns, cinóber színű parókát.

De most már ideje fókuszt váltanom, és inkább szóljon minden az ÚJJAK-ról,  vagyis arról a kilenc fiatal irodalmárról, akik a József Attila Kör (továbbiakban JAK) 2014 tavaszi közgyűlésén váltak a társaság újonnan megválasztott tagjaivá. Vagyis, hogy pontosítsak, tizenkét jelölt felvételéről döntött a taggyűlés, ám a friss tagok közül hárman időben jelezték, hogy nem tudnak részt venni a június 18-án este tartott beszélgetésen, melyet, tekintettel a nagyszámú résztvevőre, két felvonásban kellett lebonyolítani.

Az első körben a sort Gáspár-Singer Anna nyitotta, akit nyugodtan minősíthetünk pályaelhagyónak, hiszen kétévnyi jogi egyetem után célszerűnek látta, ha inkább továbbáll, és átnyergel média-kommunikációra. Jelenleg sajtóreferensként dolgozik, nála tehát az írás szerves része a munkával töltött hétköznapoknak, ezt mintegy ellensúlyozza  a prózaírás, ami már kizárólag az irodalom szeretetéről szól. Saját bevallása szerint meglehetősen szigorú magával szemben, és egyáltalán nem kapkodja el a publikációt, akár évek távlatából is hajlandó a korrekcióra, amennyiben úgy látja indokoltnak.

Egy novellát (Tenisz)hozott, mely a szikár, minimalista kompozíció ellenére is rendkívül részletgazdag. Szegőnek rögtön feltűnt, hogy az írás referenciális tartománya dúskál a gasztronómiai utalásokban, szóba jött Cserna-Szabó és Fehér Béla, majd a moderátor még hozzáteszi, hogy a szövegben szereplő tejbegrízzel szemben ő inkább a tejberízst részesíti előnyben. Arra a kérdésre, hogy hová lesz az irodalmi séta, Anna még nem tudott határozott válasszal szolgálni, úgy érzi, szeretné majd, ha az írásai novelláskötetben is napvilágot látnának, de semmiképpen nem akarja elhamarkodni, és nincs benne kötetdüh.

Őt Szarka Károly követte, a JAK-rendezvények elmaradhatatlan és rendkívüli magas hatásfokon  dolgozó „krónikása”, akit szintén minősíthetünk pályaelhagyónak. Az agrár-menedzseri diplomát ugyan megszerezte, de Szegő arra vonatkozó kérését, hogy magyarázza el a közönségnek, hogy mit jelent az agrárolló,  nagyvonalúan lepasszolta. Elmondja, hogy mindig is baja volt a kötött munkaidővel és a koránkeléssel, és sokkal közelebb áll hozzá az online újságírás szabadabb világa, még ha anyagilag egyelőre nem is bizonyult igazán kifizetődőnek.

Szegő nem mulasztja el közbevetni, hogy az irodalmi tudósítások bevállalásával olyan nagy múltú elődök nyomába léphet, mint Vécsei Rita Andrea vagy éppen Szegő János, ezért aztán föl kell kötnie a gatyát. Ezután Karesz elárulja, hogy ez alkalommal én veszem át tőle a stafétabotot, amivel kicsikét ugyan zavarba hozott. Ő is hozott nekünk olvasnivalót, és természetesen nem irodalmi eseményről való tudósítást, hanem egy novellát (Előléptetés), ami Szegő szerint csakis szarkasztikus lehet, ha már a szerzője Szarka. És valóban,  a sztori egyszerre hozza be Örkény egyperceseit és Gogolt is, és remélhetőleg még azok arcára is mosolyt csalt, akik soha nem voltak telemarketinges értékesítésre ráfanyalodva.

Komor Zotán, afféle „irodalmi fekete lóként” lett aposztrofálva, szerintem meg szimplán egy vadállat — abszolút jó értelemben persze. Számomra legalábbis irigylésre méltó ez a kificamodott fantázia, aminek illusztrálásaként, azt hiszem, elég ha felsorolok néhány novellacímet: Tumordzsinn; Kocsonyalegény; Vesekőcsecsemő; Puncipamlag vagy Mellbimbós kólaautomata. Zoli egy meglehetősen szokatlan irodalmi stílus — az ún. bizarro-fiction — képviselőjeként alkotott már ilyen fiatalon is maradandót, több jelentős, a műfajra specializálódott folyóirat is elfogadta közlésre a szövegeit (mindenekelőtt a bizarro central), és a hetekben egy 25 darabot tartalmazó novelláskötet is napvilágot látott, Flamingos in the Astray címmel a Burning Bulb kiadó gondozásában, és több hivatalos tengerentúli recenzió is született már a műveiről.

Majd megtudjuk tőle, egészen addig nem tudott a szürrealizmust, a horror-ponyvát és a dark-comedyt ötvöző műfaj létezéséről, míg a lapok be nem skatulyázták, továbbá hogy nemcsak kiagyalója ezeknek a rendhagyó történeteknek, de egyben önmaga műfordítója is. Egy novellát és egy verset is hozott, és mindkettő bővelkedik bizarr képsorokban, de mikor olyan mondatokat hallunk,  mint pl. „a rosszul játszott Beethoven rákot okoz az agyban”,jelzik, hogy a borzongatás mellett igen markánsan jelen van nála a humor is.

Pál Sándor Attila táji jellegzetességeket felsorakoztató poétikája sokak szerint kínálja az összehasonlítást Oravecz Imre költészetével, ám Szegő úgy véli, hogy a nyilvánvaló áthallások ellenére is sajátos brandje van ennek a költészetnek, aminek a tétje jóval több, mint az Oravecz-féle tájlíra újrajátszása. A fiatal költő Oravecz Halászóember című kötetét említi elsődleges hatásként, és, mint állítja, a szokásos sör-cigi-szerelem témájú bölcsészversek után egészen váratlanul talált rá erre a hangulatra, aminél most egy időre lehorgonyzott, ezt azonban nem szánja véglegesnek. A Szép versek mostani szerkesztője — vagyis Szegő — nem hagyhatta ki, hogy a Szép versek történetével foglalkozó OTDK-s dolgozata felől is tudakozódjon, amivel úttörőnek számít, hiszen az antológiát 50 éves története során még senki sem tette tudományos vizsgálat tárgyává.

Leginkább a kutatás során döbbent rá, hogy több költő is van, akinek életműve méltatlanul lett a kanonizáció folyamán háttérbe szorítva. Parancs János és Fodor András nevét emelné ki mindenekelőtt, akiknek a  versei — illetve az utóbbi esetében a naplói is — igazán  megértek már egy kiadós újraolvasásra. Továbbá szenvedélyes néptáncoló, a kötetcím — Pontozó — egyben egy  Maros-Küköllő-vidéki táncra is utal.  Két verset hallhattunk tőle, a másodikat (Keserves) Oravecz Imrének ajánlotta, aki minden bizonnyal örömét találja majd benne, mert minimum jó lett.

A második felvonást Szenderák Bence indította, aki a maga 21 nehéz évével Szegő szerint már nyugodtan érezheti magát matuzsálemnek, aki öreg a gothichoz, mely szubkultúrához saját bevallása szerint szoros szálakkal kötődött kamaszkorában. Megtudjuk, hogy komoly probléma számára az önbizalomhiány, gyakran kéri ki mások véleményét, ezért is érzi fontosnak, hogy tagja a fiatal költőkből álló Gömbhalmaz csoportnak. Nagyon pozitívan élte meg, amikor a Műút Szöveggyár-táborában Sopotnik Zoltán és kabai lóránt tökéletesnek minősítette az egyik versét, igaz, önbizalomhiányos emberként mindjárt fölmerült benne, hogy esetleg csak a sör beszélt belőlük.

Egyébként ő is szereti a táncot, az általános iskolát társastánctagozaton végezte. Öt hónapot pedig Erasmus-ösztöndíjasként töltött Észtországban. Elmondása szerint Pilinszky gyakorolta a legnagyobb hatást a költészetére, és őrlődik is sokat ezzel a hagyományközpontúsággal, Szegő szerint azonban egészen más hatásfokon működik ez a költészet, mint anno Pilinszkyé, ezért nem kellene erre annyira ráparázni. Két verset (Kongás; Térélmény) olvasott nekünk, melyeket az utóbbi hetekben írt.

Gáti Istvánt egy Borda Réka által gyártott Búspoéták-pólóban láthattuk, amiről kabai lóri barázdált homlokú karikatúrája grimaszol ránk némileg morcosan. Könyvtár szakon végzett, és jelenleg a Talentum Kiadó alkalmazottja. Több műfajban alkot, lírát és prózát is ír, és elég régóta publikál, továbbá oroszból fordít, kortárs és klasszikus műveket  egyaránt. Utóbbiakból érdemesnek tartom megemlíteni Alekszandr Puskintól a Pikkdáma, és a Postamester újrafordítását.

Két verset szánt a közönségnek bemutatásra (Mi hoztuk el; A ház).Az előbbi azonnal belopta magát a szívembe plasztikus képeivel, könnyed játékosságával és a rezignált iróniába áztatott, leginkább a Cseh–Bereményi szerzőpáros munkásságát felidéző mélabús nosztalgikusságával. A második, bevallom őszintén, először egy kicsit kellemtelenül hatott a maga páros rímkészletével, meg a néhol közhelyesnek tűnő évek–élet, felelet–emelet típusú összecsengéseivel, de aztán a négy fal között vettem a fáradtságot és újraolvastam, majd  meghallgattam a dalfeldolgozást, egy akusztikus gitárral Szigeti-Sugár Éva tolmácsolásában, és mit mondjak, így már ütött. Muszáj volt némi hatásszünetet tartanom a fogalmazásban, és rágyújtanom egy házilag sodort cigarettára.

Csepcsányi Éváról megtudjuk, hogy Junior Prima-díjazott volt 2011-ben, magyar népművészet és közművelődés kategóriában. Éva pályaképe már a tanulmányi előmenetelét tekintve is meglehetősen figyelemreméltó. A család- és gyermekvédelem mellett teológiát és magyar szakot is végzett, emellett prózát, lírát, valamint kritikákat, illetve  tudósításokat is ír. Szeretett volna egy verset is bemutatni, de időhiány miatt csak az Egy pedofíl naplójából című írás felolvasásáról lehetett szó, amivel nem az volt a legnagyobb bajom, hogy jócskán túllépte az öt perces időkeretet.

Elnézést kérnék a szerzőtől, de a mű háromnegyedénél muszáj volt megjutalmaznom magamat egy extra cigarettaszünettel. Mire visszaértem, már Zoszima sztarec (Karamazov testvérek) testének megbüdösödése körül forgott a diskurzus, és a fonalat egy időre elveszítettem.

Aztán jött Borda Réka, és naná, hogy Szegő rögtön lecsapott a Búspoétákra. (Hogy, a kevésbé bennfentesek is értsenek valamit: egy a tumblr-blogon futó kortárs és klasszikus költőkről készült karikatúrasorozatról van szó, melyekhez különféle szellemes idézetek is kapcsolódtak.) Rékát, mint elmondta, kettős cél motiválta. Egyrészt szerette volna kreatív módon, a humor felhasználásával népszerűsíteni a kortárs magyar irodalmat, másrészt sok minden dühítette az irodalmi életben, ezért gondolta, hogy kicsikét beszólogat. Minél jobban nem bírt valakit, annál jobban. Amúgy szereti az irodalmi életet, csak szerinte túlzottan belterjes és sokszor kirekesztő, meg nagy a rivalizálás, meg a generációk közti bizalmatlanság, és hasonlók.

Jelenleg art-designernek tanul, ami szerinte könnyen összekapcsolható a szépirodalommal, például a kortárs költők tárgyi környezetének vizsgálatán keresztül. Sokat jelent számára a Gömbhalmaz, de ma már kifelé tart a műhelykedésből, meg hogy mindenkit mindenről megkérdezzen, inkább csak azoknak küld véleményezésre, akik kellő kritikával olvassák a szövegeit. Ilyen a fiatalok között elsősorban Bence. Két verset hallottunk tőle is (Vitiligo illetve Kórlap).

Végül egy újabb Gömbhalmazos, Biró Krisztián, aki kb. ugyanolyan szemtelenül fiatal, mint Bence meg Réka. Szegő megemlíti, hogy milyen árnyalt és összetett módon jelenik meg az időproblematika a verseiben, amire az ajánlást író Bartók Imre hívta fel a figyelmünket: „Biró Krisztián szövegeinek, amennyire meg tudom ítélni, az idő jelenti az egyik alapproblémáját. Nem elégszik meg egy-egy metaforával, hanem szubtilisen és sokféleképpen, újra és újra visszatér az idő kérdéséhez.” Krisztián ezt részben azzal indokolja, hogy mikor a középiskolában Bergson időelméletéről — szubjektív illetve objektív idő — tanultak, nagyon felkeltette az érdeklődését a téma, és ez azóta is intenzíven foglalkoztatja.

Három rövid verset olvasott fel (Eldorádó ostroma; Nevek maradnak; Máshol nőttem), és itt egy mondatot muszáj, hogy idézzek tőle, ami szintén érzékletesen reflektál az idő-problematikára. „Itt leszállhatsz. Én a következő megállónál huszonéves leszek, és még sehol nem láttam Európát.”És a magam részéről még szívesen elidőznék a fiatal költő verseinél, de hogy egy másik Bíró Krisztián-klasszikust idézzek, „a karórám szerint már sietni kell.”  Még akkor is, ha ez a karóra nem annyira a külső, és még csak nem is a saját szubjektív/belső időmet szimbolizálja elsősorban, hanem azt a tényt, hogy az ideálishoz mérten, már így is kilométeres hosszúságúra nyúlt a tudósításom, amiért szigorú szerkesztők esetleg a fejemet veszik.

Én úgy érzem, egy kellemes, oldott hangulatban eltöltött beszélgetés keretében zajlott le az újdonsült JAK-tagok bemutatkozása. Szegő János jó arányérzékkel moderátorkodott, úgy értve, hogy sem a komolykodást, sem a komolytalankodást nem vitte túlzásba, az írók pedig  többnyire jó, néhol egészen kiváló szövegeket hoztak magukkal. Az egyetlen probléma talán tényleg a hosszúság volt. Ez sem volt kibírhatatlan, de ha hozzáveszem, hogy korántsem jött el mindenki, akkor talán érdemes lenne megfontolni a szervezőknek, hogyha a szükség úgy hozza, esetleg kettébontsák legközelebb.