A cukrásszal a társkeresőn ismerkedtem meg, és rögtön szíven ütött az, ahogy a profilja alapján a világot mint olyant szemléli. Anna barátnőm különben is úgy véli, csak és kizárólag érzékeny, finom lelkületű pasasokkal kellene randiznom, a külső meg egyáltalán nem számít. A férfinak egy fokkal kell szebbnek lennie az ördögtől, ez a mama véleménye volt, meg az, hogy egy dolgos, józan életűt keressek magam mellé. A cukrász nem jóképű, de olyan, mint a falat kenyér vagy a húsvéti kalács. A légynek se vét, mindenkihez barátságos, se rossz kedvét, se haragos szavát nem lehet hallani, és amit mond, az olyan, mint a szentírás. Anyám szerint az a bajom, hogy hosszú távon csak a rosszfélék érdekelnek, nem kérdés, ezen változtatnom kell, ha nem akarok életem végéig pártában maradni.
Az alsó szomszéd végül elköltözött, eladta a lakását, és el se búcsúzott. Esély sincs rá, hogy valamikor is találkozzunk, még a telefonszámát se adta meg, noha az enyémet elkérte. Tudom, nem fog felhívni. Tudom, többé nem kopog be az ajtómon, nem hoz halat, nem vihetek neki karajt, az esti szürkületben, konyhájának hűvösében nem szopogathatjuk együtt a csontokat. Dolgos volt, józan életű, igaz, vagy negyed évszázaddal idősebb tőlem, és az egész felsőtestét olyan dió nagyságú kelések borították, melyek amikor felfakadtak, bemocskolták a pólóját. Nem volt szagos. Fehér pólóján a néhol sárgás, néhol vöröses testnedvek csipkézett szélű kis szigeteket alkottak, ebben járt föl hozzám, én meg nem bírtam betelni a látvánnyal. Hatalmas tenyere volt, nagyobb, mint az apámé, és ügyesebben is mozgatta kezében a kést, amivel a csúszós haltetemeket felhasította. A mama és Anna barátnőm sohasem találkozott vele, noha mindkettőjüknek tetszett volna, csak egy fokkal volt szebb, mint az ördög, és a szemén látszott, hogy a lelke érzékeny és olyan finom, mint a selyemhernyók gubójából szőtt kelme.
A mama, amíg élt és amíg voltak kacsái, mindig azt mondta nekem, „Ne piszkáld a kacsát!” Pedig sohasem piszkáltam, csak a sárga, puha pihécskéket szerettem megsimogatni. Olyanok voltak, mint a plüss. Nekem egy nyuszim van. Az egyik ismerősömtől kaptam, hogy ne aludjak egyedül. A hasán és a füle tövénél már kikopott az anyag, és nem tudom, belül mivel van megtömve. Reggelenként, ébredés után, hogy jól kezdjem a napot, és esténként, lefekvés előtt, hogy jól zárjam, az arcomhoz nyomom, a nyakamhoz szorítom. A plüss simogatja a bőröm, mit tagadjam, fene nagy érzés ez. Nem bírok betelni vele, és mióta az alsó szomszéd elköltözött, ilyenkor csak rá, pontosabban felsőtestének dió nagyságú domborulataira tudok gondolni. Akárha azokat a keléseket érintené az ujjam, melyek végül eljutnak a beteljesülés állapotába: mint fáról lepottyant, érett gyümölcsök, felfakadnak és bemocskolják az alsó szomszédom fehér pólóját.
Korábban azért volt néhány próbálkozásom, ahogy anyám nevezné, rendes pasasokkal is, de valahogy mindig befuccsolt a dolog. Anyám szerint azért, mert a nő úgy jó, ha hallgat, én meg túl sokat beszélek, de én tudom, a rendesség egy idő után szélhámosságba, az érzékenység pedig kegyetlenségbe csap át. Anna barátnőm töretlen lelkesedése és a plüssnyúl persze életben tart, apám azt mondja, „A remény vesszen el utoljára!” A cukrásszal levelezek, lelke biztos, mint a patolyat, amire idővel, akárcsak szomszédom fehér pólójára, kis, csipkézett szélű szigeteket hagynak majd a velem való találkozások. Pedig a cukrász, ezt írja az adatlapján, hideg Martinit szürcsölve, feszt csókolózva képzeli el a velem való együttléteket.
A barátom, aki nő, megtanított kenyeret sütni. Az anyjától kapta a receptet, igazából semmi extra, bármilyen lisztből lehet csinálni és különböző magvakat kell belesütni. Az utóbbi időben már nem is veszem a boltban, csak ezt eszem, általában teljes kiőrlésű tönkölybúza- vagy rozslisztből, melybe tökmagot, napraforgómagot, szezámmagot és lenmagot (mikor mit) keverek. Valahogy mindig túl keményre sikerül, bár ez engem nem zavar, jó fogaim vannak. Apám azt mondja, mielőtt elkezdett volna udvarolni anyámnak, először a fogát nézte meg. A szüleim tavaly ünnepelték a 35. házassági évfordulójukat, nem volt nagy mulatság, mert az én családom kerüli az ilyesmit. Egyedül a nővérem volt nagyon feldobva, de azért, mert anyám az Europa nevű cukrászdából rendelte a tortát. Az Europában régebben csak fagyiztunk, pedig én a fagyit már akkor sem szerettem, noha a nővérem szerint ez a cukrászda a környék legjobbja.
Sokáig gondolkodtam azon, a nyuszinak milyen nevet adjak, végül a Megyeri Bandi mellett döntöttem. Megyeri Bandi a tata szomszédja volt, soha nem mertem a közelébe menni, pedig úgy szerettem savós szemeit és vörös, pörsenéses tarkóját. Postás volt és kommunista. Amikor beköszöntött a háború, az elsők között volt a Petőfi brigád megalakulásánál. A háborúból rokkantként tért haza, hiányzott a jobb karja, de nekem ez úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja. A mama azt mondta, „Ennek az embernek van egy nézése”. A tata nem szerette, gyanús egy alaknak gondolta, a nővérem meg, tudom, mindig a hiányzó testrészét bámulta. 2013-ban halt meg, én nem voltam a temetésén, de anyám azt mondta, sokan voltak és főleg nők. A halotti toron a nővérem örömére tortát is felszolgáltak, anyámnak kellett rászólnia, hagyjon már belőle másoknak is.
Amikor a családnak mesélem, hogy egy cukrász udvarolna nekem, a nővérem az, aki ebben a leglelkesebben támogat. Nem mondom neki, hogy nem a szakmájában dolgozik, ha majd komolyra fordul a dolog, elég lesz akkor színt vallani. Én nem szeretem a hideg Martinit, de feszt csókolóznék, ez egy jó pont. A cukrász nem jóképű, de olyan, mint a falat kenyér vagy a húsvéti kalács. Puha és fehér, mégis vannak fenntartásaim. Látszik, hogy olyan nagyon rendben van a teste, pedig, ez nem kérdés, én a hibásat szeretem.