1.
Nehézfémből öntik ki a nyelvet.
Az ólom és az öntőformák zaja
idegen, a falfehér hallgatás saját.
Tapogatod a csendet, melleket
vagy kilincset keresel rajta.
Fogódzót legalább, szobáról
szobára, folyosókon át hallod
erősödni a nyomdagép zaját.
A füled zúg, vagy a nyomdához
értél túlságosan közel, és a gyanú
dübörög remegő látóidegeidben.
Mindegy. A mondat végén a szedő
kéri majd számon a szavak súlyát.
Magadra zársz egy pár szemhéjat,
de ettől még nem válsz személlyé.
Ami megmarad, ott reked a gyors
szemmozgások fázisában. Szétnézed
magad. Beljebb húzódnál, tekinteted
huzatos, az alján csak a szedő nehéz,
olajos hangja marad. Rágyújtasz.
Már évek óta csak versben,
de ott muszáj. Elmosódni,
hogy megszülessen. Homály,
hogy átragyogjon,táncos füst-
gomoly, hogy felemelkedjen.
Izzó, ami kiolvasztja a nehézfémet,
amit a szedő önt ki majd belőled.
2.
Fogak hullanak így ki a szájból.
Az ágyban még vérzik a párnád.
A kulcs befordul, a hevederzár
nyelvvel megy a falnak. Húzódsz
a homályos utcán, mint gyulladt
fül vagy kifordult végtag.
Az útra nincsenek szavak,
az állomás neve is félkész.
A magánhangzók nélküli
táblákra rámutatni is
kimondhatatlanul nehéz.
Sűrű a gőz, minden testből
homály párolog. Egy vonat
fülkéjében minden érzék
kiszolgáltatott. A kerekek
görcsös rángásban olvassák,
amit a korszak a sínekre írt.
Szemben egy nő végtelen sálban
reprodukálja a legelésző állatok
fűbe rágott mintázatait. Fiatal
még a kötéshez, de ő azt mondja:
feloldozás a gombolyag végére járni.
Tompa tűkkel hurkolja az utak láz-
görbéjét, a talajba hasított sínek
fájnak így a lúdbőröző tájnak.
A figyelem a szaruhártyádon át
szétszalad a síneken, nem gondolsz
az érkezéssel, leköt egy szál fonál
hullámtermészete, koponyád mögé
rekedsz, a fogak közé szorult húsok
rágnak ilyen járatokat a sárguló
fogzománcba. Az érkezés idegen.
Megjelent a Műút 2013036-os számában.