„Narratív gyógyulás”

A Jane Austen-univerzumból kölcsönzött, teljes anonimitásba burkolózó, szexuálisan túlfűtött hibridek szövevényes regényét (Idegen) követően — melynek alkotóelemei csupán a nemi aktus szimbólumában kimerülő értelmezési réteget tekintve szervesülnek — Nagy Gabriella második prózai kötetének szerkezete a gyógyító emlékezet középpontba állításával válik egységessé.

A Jane Austen-univerzumból kölcsönzött, teljes anonimitásba burkolózó, szexuálisan túlfűtött hibridek szövevényes regényét (Idegen) követően — melynek alkotóelemei csupán a nemi aktus szimbólumában kimerülő értelmezési réteget tekintve szervesülnek — Nagy Gabriella második prózai kötetének szerkezete a gyógyító emlékezet középpontba állításával válik egységessé.

Az Üvegház narratívája az egyes szám első személyben írt traumaszövegeken túl — melyekre főként a fragmentáltság, az inkonzisztens jelleg, a „múlt általi birtokoltság”,[1] valamint az érzelemközpontúság jellemző — olyan szövegeket is tartalmaz, melyeknek célja — a trauma elbeszélésén, feltárásán, s az ebből fakadó narratív gyógyulás lehetőségén túl — egy személyes hagyatékként is interpretálható szubjektív, családi emlékezet megteremtése. A kötet szövegeinek zöme tehát a tanúságtétel[2] (testimony) műfaji sajátosságainak megfelelően a traumatikus élmények feldolgozása köré szerveződik azáltal, hogy az elbeszélő a nyelv segítségével építi fel a traumatikus emlékezetet.

A narratíva egyik figyelemre méltó sajátossága az az alkotói eljárás, melynek során a szerző már-már unalomig ismételve ülteti el olvasójában a családi történet egyes szálait, hogy aztán az értelmezéshez nélkülözhetetlen kód, eszközök és perspektíva ismeretében a befogadó arra legyen figyelmes, hogy képes azonosítani a szerző világának minden egyes szegmensét. A kötet elején szereplő novellából megismert édesanya képe jelenik meg egy pillanatra az apáról szóló későbbi elbeszélésben, akiről megtudjuk, hogy megismerkedésük időszakában épp a fiatal nő testvérének udvarolt. „Apa nem anyának akart udvarolni. Felkerült faluból a rákosszentmihályi rokonokhoz, meglátta keresztanyámat, anya húgát és rástartolt.” (23) Hasonlóképpen alakul az apai nagyapa és a családi könyvtár darabjainak közös narratívája (ez utóbbiak a későbbiek során újra feltűnnek majd az édesapa polcain), melyből kiderül, hogy a nagyapa öngyilkos eszköze az idősebb fiútól érkező könyvcsomagot összefogó madzag. „Becsomagolta, precízen összekötötte, elvitte a postára, feladta. Hazagondolt, melegséget érzett a szívében, elképzelte az örömöt, amit a küldemény okoz, apámnak, a lányoknak, és… Ki sejtette volna, hogy a könyveket szorosan átfogó spárga mire képes, és a postás érkezésekor miért úgy adódott, hogy csak nagyapám volt jelen?” (32) Az anya alakja egyetlen pillanatra ékelődik csupán az apáról írt elbeszélésbe, az édesapa kedvenc könyvei pedig sokkoló „előéletük” nélkül puszta tárgyak maradnak; a felbukkanó alakok és tárgyak tehát előhívják a velük kapcsolatos korábbi ismereteinket, s ennek a folyamatnak végeredményeként a látszólag inkoherens szövegrészek szerencsésen összeállnak: a szereplők egymáshoz, valamint a szerzőnek a kötetben feltűnő narratív „alkotóelemekhez” (emberek, tárgyak, események) fűződő viszonya révén szerveződnek megbonthatatlan egésszé.

Karakterek, sorsok (Maradék), tárgyak (Sors; Singer), öröklött idegi gyengeségek (Harapás), a nőiség kérdésköre (Test; ) és a férfiakkal való, kudarcba fulladt kapcsolatok témája (Nem szeretlek; Baba) ismétlődik a kötetben. A szövegek eleven alkotóelemei tehát főhősként ivódnak be az olvasó tudatába, hogy a későbbiekben mellékszereplőként, a háttérben feltűnő árnyékként építsék fel a szételemző, gyógyító emlékezetet, mely a narrátor személyes tapasztalataiból és a szülők elbeszéléseiből táplálkozik. A fantázia kreatív dimenziói csupán ott kapnak helyet, ahol a narratíva reális elemei megszűnnek létezni az elbeszélés szerkezetének szerveződése során (Kicsi test).

Az elbeszélések tehát csak látszólag tét nélküliek, hiszen a narratíva inkonzisztens jellegéből adódóan a traumatikus élmények az „ártatlan” elbeszélésekben is megjelennek. Ezért válhat jelentésessé az ismétlődő témák súlyossága vagy súlytalansága: a gyermekkori dimenzióban felbukkanó, szerelmet valló kisfiú (Test), a szülőkből áradó megmagyarázhatatlan intimitás (Ők), az anya szexuális kisugárzása (), a házasság intézményének (Házasság) és a gyermekvállalás kérdésének olykor nyomasztó terhe (Baba) mellett véletlenszerűen tűnik fel a férfiak elutasító attitűdje, a nemi erőszak (Eset) és a férfiakba vetett bizalom teljes hiánya (Utána). A férfiakkal szembeni — sorozatos csalódásokat generáló — bizalmatlanság előképe az a kötet elején szereplő novella (Csillagok), amely — szinte — klinikai kórképként funkcionálva jelöli meg a gyermek életében azt a (törés)pontot, melyet követően az elbeszélő (ős)bizalma alapvetően rendül meg az apában, s így a férfi(ak)ban.

Hirtelen biztonságban voltam, sötét volt, jó volt, jó, néztem az eget, mondtam neki, nézd, apa, mennyi csillag, és apa, milyen szép. És akkor azt válaszolta, igen szép. De nem az apám. Egy idegen férfi állt mellettem, az apám sehol. Míg átjárt a bűvölet, és az a tudat, hogy végre megvagyok, nem veszhetek el, apám elengedte a kezem, és ott hagyott. […] apám egyedül hagyott a csillagos éjben, mint ahogy később egy mérhetetlenül hatalmas másikban, mellettem egy idegen férfi áll, akinek félelem nélkül azt kellene mondanom, hogy szép. (14)

Noha a nemzedékek történetéről szóló — többnyire a szülők és nagyszülők elbeszéléseiből építkező — szövegek számos tragikus fordulatot tartalmaznak, mégis a személyes gyászból fakadó írások fejtik ki leginkább hatásukat az olvasóra. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a traumatikus elemeket körülölelő, kevésbé meghatározónak tűnő elbeszélések jelentékenynek bizonyulnak a narratíva egészének szempontjából, meglátásom szerint ugyanis a családi emlékezet kiépítése egyfelől egyértelműen interpretálható személyes hagyatékként, ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy a folyamatosan építkező, majd szűkülő emlékezetben paradox módon figyelhető meg a szülők (Meghal; Zöld), házi kedvencek (Madárka; Kutyám) vagy mami fokozatos, narratívából való kioldódása. Az emlékezet kiépítése az egyén valamihez való tartozásán túl a hiányt, a hiánnyal való szembenézést is egyértelműen jelöli; ez a kétségbeesett felismerés a kötet szövegeiben és a gyógyulás fázisaiban aztán a tény belenyugvó konstatálásához vezet.

Az elvesztett család után nem marad más, csak a hátrahagyott tárgyak: az apa lezárt bőröndje — amely régi tapétákat rejt — és az anya Singer varrógépe. Olvasatom szerint a szöveg rendkívül közlékenynek bizonyul a szimbólumok szintjén: a hagyatékként aposztrofálható tárgyak ugyanis az újrakezdés gesztusát hordozzák magukban. Az apa bőröndje a passzív emlékek felhalmozása helyett egy olyan tárgyat (tapéta) rejt, mely az újrakezdést szimbolizál(hat)ja, a nő (látszólagos) passzivitása pedig a Singer varrógép alakjában szerveződik aktív, cselekvés eszközévé tehető elemmé. „[…] ha ránézel, ez a karcsú és izmos szerkezet, amilyen egy nő, törékeny, de bivalyerős, úgy játszik bármilyen kelmén, hogy a gép oda fordul, azt üti át, arra hurkol, amerre akarod. […] nincs más vagyonom, csak a Singer, egy törött gyűrű, néhány tárgy. Az a béke, anyám nekem készített ruhái […].” (72)

A narratíva továbbá teret ad az olyan szövegek számára is, amelyek megbontják az elbeszélő univerzumának monokróm egyhangúságát. Ezek a belső dialógusokban bővelkedő szövegek olyan töréspontokként definiálhatóak, melyek egyértelműen jelzik a narratív gyógyulást. Véleményem szerint éppen ezért ezek a kötet legizgalmasabb darabjai (Balaton; Részeg; Repül; Szeretlek). „[…] úsztunk csak be a semmibe, és megéreztem a boldogságot, hogy mi az. Hogy nincs félelem, csak vonzás, nincs halál, csak tej van, tejből van az egész. És tudom, hogy vissza tudok jönni, ezt érzem, nem biztos, hogy igaz, de én hiszek benne, szép, és nincs, ami visszatart.” (133) A tejfehér képződményben való lebegés utalás lehet a megtermékenyítés mozzanatára, melyből — következésképp — az olvasó a születésre asszociál, ami a szöveg kontextusában egyértelműen szimbolizálhatja az újjászületést. Mind az Idegen című regényben, mind pedig a jelen recenzió által vizsgált kötetben megfigyelhetőek azok a mozzanatok, amelyekben az elbeszélő saját jelenéből reflektálja a gyermekkor egy korai szakaszát: ezek a jelenetek az Idegen narratívájában az álmok és víziók szintjén valósulnak meg, az Üvegház darabjaiban pedig az emlékek különös hozadékaiként ékelődnek az elbeszélések láncolatába. „Én meg csak sírtam, ordítottam az anyám után, kiabáltam, hogy úgyis utána megyek, és mikor azt válaszolta, szerencsére nem tudok, mert dada jól bezárja az ajtót, és nagyon vigyáz rám, de ne féljek, mert ő majd jön, csak jónak kell lennem, meg várnom, sipítottam, hogy akkor majd megtanulok repülni, és úgy megyek, szóval minden hiába volt, fel volt adva a lecke.”[3]

A narratív gyógyulás tehát összekapcsolható a szülői, valamint a saját hagyaték szimbólumaival, s így a narrátor hagyatéka az a passzív, emlékező konstrukció — az Üvegház —, ami a traumatikus emlékezet szempontjából feloldó jelentéssel bír, mely a szöveg záróakkordjaiban határozottan érvényre jut. „Hallom a tüdőmből ki-be áramló levegőt, és ahogy egyszer csak elindul nagyon mélyről, amire várok. A szó, ami azt jelenti, élj.” (215) Ennek fényében az a kérdés merül fel bennem Nagy Gabriella prózája felől: vajon mi van (még) az Üvegházon túl?

Megjelent a Műút 2014043-as számában


A címbeli kifejezés lelőlehelye: Menyhért Anna: Elmondani az elmondhatatlant. Trauma és irodalom, Anonymus, 2008, 21.

[1] I. m., 25.

[2] Uo.

[3] Nagy Gabriella: Idegen, Palatinus, 2003, 20.