Adj össze, Misa. Az éjszaka, mint combtól a harisnya
Elválik a magasságtól, hogy megalvassza a kávét
A bögrében, amely épp azé a lányé, aki hárompercenként ismétli
A pultosnak azt, hogy mennie kell, mindjárt elkésik,
De aztán, ahogy kell,
Végül mégiscsak ott éri a reggel.
Az az irgalmatlan sok nap, ami kitette ezt a félévet, mind kevés:
A hármast kijavítani sajnos már nincs esély.
És a lány az ablakához minden nap újra egy világot ragaszt valaki.
Ez a világ olyan, mint egy régi, megfakult polaroid,
Rajta egy robbanás helye — és az, ki „segítek”, esküdött,
Végül mégiscsak egyedül hagyta őt.
Misa, most őt számold össze. Néha annyit iszik,
Hogy már nem érzi, mi az éhség vagy a kétségbeesés.
A zaj, ahogyan darabokra törik a jég,
A hang, ahogy az ég felé repül egy galamb,
Vagy a leszálló repülő morajlása Vnukovóban:
Dolgok, amelyekre még mindig nincsenek igék.
Anya azt mondta, kettőre haza kell, hogy érjek.
Így a hetedik whisky után többet nem is kérek.
A levegő forró és száraz, bennem egy belső vonat
Zakatol és ha van is végállomás — még hosszú az út oda.
Joszif Brodszkij ül a kupéban, és angolra fordítja
Vad oroszról azt a szót, hogy lélek.
Ott, a bárban, arcát eltakarva, orrát tenyerébe rejtve
Egy fiú alszik. Vékony, mint egy hadifogoly, szakadt farmerben.
Ebben a városban a nyári viharoktól is csak elfárad az ember.
Bár lenne Isten könyörületes és locsolna inkább maltert.
Adj össze, Misa. Engem és az én átmeneti,
De lényeges,
Virradat előtti,
Részeges
Neurózisom.
(Kis Orsolya fordítása)
Megjelent a Műút 2013037-es számában.