„Az ünnep előestéje az uckermarki Fürstenfeldében. Alszik a falu. Kivéve a révészt — ő halott. És Kunznét, a farkasvak festőnőt, aki most először szeretné megörökíteni faluját éjszaka. Egy harangozó és tanítványa félrevernék a harangokat: azok azonban eltűntek. Egy róka tojások után jár a kölykeinek, és Schramm úr, a néphadsereg korábbi ezredese képtelen eldönteni, hogy cigarettáért induljon vagy főbe lője magát. Mindenkinek megvan a küldetése. Mindenki be akar fejezni valamit, mielőtt megvirrad. Állítólag egyikük sem volt tanúja, hogyan törtek be a tájházba. A falu archívuma azonban nyitva áll. Mégsem az gyötri az álmatlan lakókat, mit loptak el, hanem ami kiszabadult. Rémeket szül az éjszaka: Régi történetek és emlékek, mítoszok és mesék törtek elő és kísérik az embereket házaik körül.” Ezzel a rövid fülszöveggel ajánlja a Luchterhand Kiadó Saša Stanišić legújabb regényét az olvasó figyelmébe, ennél azonban nyilván nagyobb hatást gyakorol majd az eladásokra, hogy a Bosznia-Hercegovinából származó, 1992 óta Németországban élő szerző Vor dem Fest, vagyis az Ünnep előtt címet viselő műve nyerte el szépirodalom kategóriában a Lipcsei Könyvvásár Könyvdíját. Míg Stanišić első, 2006-ban megjelent regénye, a Wie der Soldat das Gramophon repariert, amely magyarul Farkas Tünde fordításában olvasható (Hogyan javítja a katona a gramofont, Szó Kiadó, 2008) annak idején a Német Könyvdíjra való jelölés mellett hideget és meleget is kapott a kritikusoktól, addig a most díjazott mű egyértelműen pozitív fogadtatásra lelt. Realista falusi regény, történelmi próba- illetve mélyfúrás, látlelet a mai keletnémet viszonyokról — hangzanak a regényhez társított jellemzések. Mindemellett a mű meghatározó eleme a sokszínűség, amely nemcsak a tragikum és komikum között egyensúlyozó epizódok sokaságában, hanem a szövegfajták sokféleségében is megnyilvánul. Legendák és ősi krónikák, a nép hangja, helyi hírek, népies dalok és családi történetek képződnek le a falu kórusának külön-külön felismerhető egyéni hangjaiban. A műből — nem is olyan rövid — ízelítő olvasható itt. A szépirodalmi kategória további jelöltjei voltak: Fabian Hischmann (Am Ende schmeissen wir mit Gold — Végül arannyal dobálózunk majd), Per Leo (Flut und Boden: Roman einer Familie — Áradás és föld. Egy család regénye), Martin Mosebach (Das Blutbuchenfest — A vérbükkünnep) és Katja Petrowskaja (Vielleicht Esther — Talán Eszter) című regénye, amelynek egy részletével tavaly az Ingeborg Bachmann Verseny fődíját nyerte el (lásd KH 2013. július 22.).
Arról, amit meg lehet csinálni. A tudomány által meghatározott élet és halál. Ezt a címet adta Sybille Lewitscharoff a március elején a Drezdai Állami Színház és a Sächsische Zeitung meghívására tartott beszédének. A friss Büchner-díjas írónő több személyes példán keresztül igyekezett kifejteni véleményét a témáról, arra azonban nyilván nem számított, hogy a mesterséges megtermékenyítésről vallott konzervatív nézetei ekkora botrányt okoznak majd. Nézete szerint ugyanis a gyermeknemzés egyetlen elfogadható módja a férfi és nő között létesített szexuális kapcsolat, a mesterséges megtermékenyítést pedig undorítónak nevezte és a nácik által üzemeltetett párzóotthonokhoz hasonlította, ahol szőke és kék szemű hölgyeknek nemzettek gyermeket a szőke, kék szemű SS-katonák. Sőt úgy fogalmazott, hajlamos a lombikbébikre afféle félig emberi lényként tekinteni. Ez utóbbi kijelentését pár nappal később a ZDF reggeli beszélgetős műsorában hivatalosan visszavonta: „Soha nem neveznék egy gyermeket, aki ezen a módon született a világra, megkérdőjelezhető lénynek. […] Tényleg sajnálom, ez [a mondat] valóban túl élesre sikeredett. Szeretném visszavonni, kérem, engedjék meg ezt nekem.” E félresikerült mondat azonban, úgy tűnik, nemcsak az írónő renoméját tette tönkre, hanem tökéletesen el is terelte a figyelmet beszédének egyik alapvető indíttatásáról, a tudomány lehetőségeinek korlátlan alkalmazhatóságával szemben támasztott kételyeiről. A már Dürrenmatt Fizikusaiban is erősen artikulált erkölcsi dilemmával kapcsolatban Lewitscharoff így fogalmaz: „Sokkal élénkebb vitát kellene folytatni erről, nem pedig beérni annyival, hogy létezik ez a gyógymód — és akkor élünk is vele.” Sajnos a vita most nem erről folyik.
Nagy örömmel fedeztem fel az irodalmi rovatokat böngészve, hogy a Tagesspiegelben egészen hosszú cikkel emlékeznek meg Márai Sándor halálának 25. évfordulójáról. Kár, hogy Jan Schulz-Ojala cikke elsősorban az író halála előtti elmagányosodására és a San Diegó-i magyarok által kezdeményezett, ám a városvezetés által elutasított emléktábla-állítás körüli kálváriára koncentrál, amely így nem nyilvános helyen, hanem a magyar közösségi ház belső terében kapott helyet. Nagyobb öröm lenne, ha a cikket az író irodalmi munkásságának méltatásaként olvashatnánk, ami azonban arra az egy mondatra korlátozódik, amelyben főként a 20. század nagy német íróival állítja párhuzamba: „Egészen a második világháború végéig nagy íróként tisztelték hazájában az elegáns nyelvezete és szuverén elbeszélésmódja miatt, mint Robert Musillal, Joseph Roth-tal, Stefan Zweiggal és Thomas Mann-nal egyenrangú szerzőt.”