A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai

Egy egész estét betöltő baleset zenéje, ez lett hát,
mondja magában az utazó, a Nick Cave & The Bad Seeds
a Rózsafüzér Királynője által várva várt koncertje,
ki tehet róla?

[Jungmannova, Prága, CZ]
Egy egész estét betöltő baleset zenéje, ez lett hát,
mondja magában az utazó, a Nick Cave & The Bad Seeds
a Rózsafüzér Királynője által várva várt koncertje,
ki tehet róla? Már túl van a gúnnyal telt önsajnálaton,
amellyel hallgatta; már túl van a „push the sky away”
refrénje alatt a pult előtt ragyogva terülő száznyi gyöngy
megható és egyúttal dermesztő látványvilágán is. Itt
kint, a nyárutói szélben, mielőtt fölfalnák a táncoló, zörgő
szeszek és kávék, az utazó úgy vélekedik a jövőről,
hogy az valójában szükségtelen, megint egy értelmetlen lépés
volna lefelé, a szennyen át…, esetleg más (világ)látással hab,
szeszek és kávék fölé a tajték. Az eleddig végbemenő élete
(mely nem akar múlni) irgalmatlan lázálomként támadja
minden tettét, mely tettek, valljuk meg, mondja magában
az utazó, végül is kimerülnek abban, hogy jár (mint járvány
a léte). Egyfajta varázslat az ő utazása ebben a világban;
itt is, ott is leereszkedik, megy lefelé, aztán fel, felüti fejét
így ötvenvalahányon túl is a mocsok nyomoron át (az állatja),
az élni akarás hiúságának disztrakciója. Mikor aztán
elnyeli a zenei háttérnek lefestett baleset, mert már túl hülye
meghülyülni (ahogy mondják, írom fel jegyzetfüzetembe
itt, nem messze a Mozarteumtól), olyan finoman és alázatosan
működik minden körülötte, hogy nem gondol tett-
és teremtményhiányra, arra, hogy ha az emberek találkoznak
egymással, azért találkoznak, hogy kiderítsék, hol és miként
sújthatnak le a Másikra. A Rózsafüzér Királynője ártatlan,
de az utazót nem ártatlanságának végzetes vélelme fojtja
majd…, hanem egy ismeretlen gyöngysor, amely úgy oldódik
meg, mint szerelmük problémája. Ennek az ismeretlen
gyöngysornak az elszakadása és ragyogva szertegurulása,
ez fojtja majd vissza hátralévő életébe’ a könyörgést.

[Bartók Béla út, Bp., H]
Olyasmit kellett tennem, amitől mélyen őalá kerülök, hogy
újra fölnézhessek rá, és megváltást remélhessek tőle.
Bocsáss meg! Bocsáss meg!, zokogtam, és letérdepeltem elé.

[Kiss János altábornagy utca, Bp., H]
Az utazót magára hagyja a Rózsafüzér Királynője
a szélforgókkal és az őt dicsőítő legbensőbb beátussal, hogy
majd énekelje meg, honnét fú a szél, ha
az erkélyen ülve fölfogja. Amúgy gyönyört fest
a kora őszi lelombozódás az utazó lelkébe’, miközben
egy újabb cigarettát sodor, és fölnézvést látja,
ő most lép le az úttestre, de úgy, mintha a szoknyája
fellebbenő spirálja már tudná, amire számított, az lesz. Nem
tévedhet, boldogságának nincs hiánya, ha
nem ismeri a járást errefelé, tehát nem is kell foglalkoznia
a következményekkel. Az utazó (írom föl jegyzetfüzetembe)
este ered a nyomába, majd vissza az újabb lakhelye felé,
és úgy észleli, ott is fény gyúl az ablakokban, ahová nem
társsal, gyerekkel érkeznek haza a lakók, és onnan is emberek
beszéde hallatszik, ahonnan az enyhe későnyári időjárás sem
hozhatna szóba egy közös sétát…, de ez tetszik.
Ezek szerint, gondolja az utazó, istennek
sok minden tetszik, egyedül ő, saját maga nem. Így hát,
egyedül marad az én a beátussal, és tüzet fog, ahogy elhúzza
a függönyt — összehangolva mozdulatát kilátásaival.

Megjelent a Műút 2014043-as számában