Ülnek az íróasztaluknál és rendelkeznek. Fent laknak a hegyen. Azt mondják pedig, bárki megtekintheti, hogyan dolgoznak. De hiába utazunk akár egy egész napot, ugyanoda lyukadunk ki, ahonnan elindultunk. Nem találjuk meg a lehajtót. A kiskaput dús növényzet fedi. Képtelenség rábukkanni. Ügyetlenek vagyunk.
Az ajtókat nálunk távirányítással kezelik. Berregő hang jelzi, ha be lehet menni. A siketek nem hallják, nem mozdulnak. Kaptunk több pénzt, hogy több biztonsági őrt vehessünk fel, ők kísérik a siketeket a vizsgálatra. Azt mondták, nem kell egyedül menniük, de berreg az ajtó, odaáll a biztonsági őr, és mire a kísérőik felkapdossák a kabátokat a padról a váróban, már hiába nyomják a kilincset, nem nyílik ki az ajtó. Csak akkor nyílik, ha bentről berregtetik. De nem engedélyezik, hogy az ajtót tíz percen belül kétszer kinyissák. És mire újra nyitni lehetne, már kísérik is ki a siketeket.
Az egyik siket nálunk dolgozik. Áthelyezték a könyvtárba, mert semmire sem volt alkalmas. Pedig volt egy jó könyvtáros. Őt áthelyezték a külső irodába. Az ajtót aztán lezárták a könyvtár és az iroda között. Csengetni kell, de nem mindig nyitják ki. Ha a kérvényeket bírálják el, akkor biztosan nem. Összevárnak egy jó csomót, hogy ne aprózzák el. Jobb ezt egyben letudni. Mindegyikre ráírják, hogy visszautasítva. Aztán postázzák őket. Beletelik jó néhány napba, mire végeznek. Akkor mi kivisszük a leveleket és feladjuk.
A termeket valakik majdnem elfoglalták. Körbementek a folyosókon, zajongtak, kereplőkkel hadonásztak. A falra írtak. Zavaró volt. Nem tudtunk tőlük dolgozni. Bent akartak aludni a termekben, de az ajtók zárva voltak. Döngették kívülről egy jó darabig, aztán elmentek. Másnap újra jöttek, cédulákat dugtak be az ajtók alatt. Azt írták rájuk, csatlakozzunk mi is. Néhányan közülünk megpróbáltak odamenni hozzájuk, de az ajtókat nem nyitották ki nekik. Az ablakon át intettek egymásnak, aztán a munkatársaink gyorsan visszajöttek, nehogy észrevegyék őket. Épp megérkezett egy busz odafentről, a hegyről. Az ajtónyitó gombok kezelésének jogosultságát bírálták felül. Akik odamentek a kereplősökhöz, azoktól megvonták a jogosultságot. Ők többet nem nyithatnak ajtót. A kereplősöket kiterelték egy buszba. Az ablakon át láttuk. Elindultak velük felfelé a hegyre.
Dögöljetek meg, ti gané szemét állatok, nem elég nektek, amit eddig összeharácsoltatok? Mindent magatoknak akartok? Hová viszitek a fiamat? Ezt ordibálta a siket munkatársunk, teljesen váratlanul, sosem hallottunk még tőle ilyesmit. Döbbenten hallgattuk, hiszen az egyes szám első és többes szám második személy használatát már régen betiltották, a kiabálást pedig végképp nem nézik jó szemmel. Talán ő, siket lévén, nem hallott ezekről a szabályokról? A feltűnést kerülve, lopva pillantottunk rá, s láttuk, hogy patakzik a könny az arcáról. Az ajtó berregett, s kinyílt. Bejött az egyik biztonsági őr. Munkatársunk nyikogása furcsa módon még napok múlva is a fülünkben csengett. Szúr a szemem, bolond vagyok, béka lettem. Ők teszik. A rendeletekbe bújt csizmások. Semmit sem csinálhattok. Ők igen. Megtiltják. Lezárják. Talán kinyitják. Szúr a szemem, kizártatok. Így ment ki az ajtón. Nem nézett ránk. Amúgy meg annyira tagolatlanul mondta, a maga siket módján, hogy nem lehettünk benne biztosak, hogy jól értettük. Megvitatni nem állt módunkban.
A leadfotó visualdensity (cc) képének felhasználásával készült