Feel like

Asztronauta vagyok az ajándékba kapott, nagy, fehér télikabátban. Ahogy összehúzom magam előtt a zipzárt, felteszem a vastag kapucnit, és kilépek az ajtón, az felér egy űrhajós bizonytalan, 0 gravitációs indulásával egy frissen felfedezett bolygón. Szkafanderem megszűri az idegen világot, és eltöröl előtte engem mint személyt. Az utcán, a metrón nem vesznek észre belőlem, a kapucnin belüli világból semmit.

„America, he tought, has gone. He couldn’t grasp it.
He desided to start smaller again. New York has gone. No reaction.
He’d never seriously believed it existed anyway.”
(Douglas Adams:
The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy)

Asztronauta vagyok az ajándékba kapott, nagy, fehér télikabátban. Ahogy összehúzom magam előtt a zipzárt, felteszem a vastag kapucnit, és kilépek az ajtón, az felér egy űrhajós bizonytalan, 0 gravitációs indulásával egy frissen felfedezett bolygón. Szkafanderem megszűri az idegen világot, és eltöröl előtte engem mint személyt. Az utcán, a metrón nem vesznek észre belőlem, a kapucnin belüli világból semmit.

A sisak teljesen mereven csatlakozik. Védőöltözetem mozgáskorlátozottá tesz, mivel törzsből, vagy egész testtel kell fordulnom, ha a haladásomtól eltérő irányból érkező információhoz szeretnék jutni. Alatta eltompul a gépek zúgása, a szirénák hangja, az autódudálás, az emberek kiabálása. A kilátás belőle olyan, mintha kiterjedtebb lenne az egész fejem, és én valahonnan mélyről, mondjuk egy csövön keresztül néznék ki belőle.

Így haladok a nyílegyenes Thomas Boyland Street Ocean Hill-i szakaszán. Tizenöt percig mindenki fekete, és én gyönyörködöm bennük.

Sűrű áramlás partjára érkezem. Ez az Atlantic Ave: az első döntés metaforája, melyet minden nap újra meg kell hozni. Megszavazom-e az átkelést a túlsó partra? Állok a járda szélén, és nézem a kékbálna méretű kamionokat, ahogy a többi autóval együtt csorognak előttem a zöldhullámban. A forgalom olyan sűrű, hogy soha nem érnék át, ha a lámpa nem vált. A levegő mégis kristálytiszta, mert az Óceán közel van, nagyon közel.

Miután átkelek, Deli-k és lakóházakba költöztetett templomok következnek minden sarkon. Köztük tűzlépcsők, tűzfalak, tűzcsapok — íme hát Brooklyn.

A J metró a magasban közlekedik. Amíg a következő eljövetelére várakozom, a kabátom mélyéből Manhattanre bámulok. Nézem, mint egy képeslapot, aztán felszállás.

Akármilyen távoli vagy idegen, hetek és hónapok alatt megszoktam az új környezetemet, és megfeledkeztem az igazi otthonosság érzetéről, annak hiányával együtt. Csalóka tevékenysége lehet ez az elnyomó tudatnak, mert New York olyan hétköznapi és természetes, de ha most egyenesen hazarepítenének, a jövő héten már nem hinnék benne, hogy valóban létezik.

Az East River partján, Williamsburgben szállok le. Itt is mindenki fekete, de nem a bőrük, a ruhájuk az. („We can all make a difference” — ahogy az újrahasznosításra szánt palackokon írják…)

Itt dolgozom. Ülünk a pénztárosnővel a köntösök és fehérneműk között. Egyetlen vásárlónk sem volt, mióta kinyitottunk — lehet, hogy a világ mára véget ért, csak néhányan nem vettük észre? A telefon sem működik, és tudom, hogy ebbe hamar belebetegszenek, majd átmenetileg bele is őrülnek a helyiek.

Ez egy vasárnap, a hét első napja a végtelenül hosszú kávék országában. Ha az előbb tévedtem, és mégsem ér véget, hanem ugyanúgy megy tovább minden, ahogy eddig, akkor délutánra várhatóan tele leszünk nőkkel és csecsemőkkel. Az anyák mind egyforma parókákban, egyforma ruhákban, egyformán affektálva csapkodják majd a próbafülkék ajtaját. Ha ketten egyszerre különböző méretet kérnek, én végképp elvesztem. Míg megjönnek, visszalopom magamnak az időm, amit az üzletnek adtam el.