Kimész a fürdőbe. Útközben mondod, hogy franciapirítóst ennél, mert van valami a tükörtojás sercegésében a végtelenből. Meg hogy minden tükörtojás egy mandala. Talán nem ezt mondod, mert csorgatod odabent a vizet, de ezt értem. Tükörtojás. Sercegés. Végtelen. Mandala. Ezt rakom össze, miközben az ágyban a lepedőgyűrődések domborzati térképét vizsgálom, a kanyonokat, fennsíkokat, dombokat, majd arra gondolok, hogy a Pilis is talán egy ilyen nagy, régi gyűrődés egy óriási, emberi léptékkel fel nem fogható lepedőn. Eszembe jut néhány éjjeli mozdulatod, melyekkel átalakítottad a lepedő aktuális domborzati viszonyait. Minden reggel új országban ébredünk, minden éjjel új világot hozunk létre, új és új geológiát egy azonos ideológia mentén. Egyszer akartam ezt normálisan elmondani, te a bal melledre tetted a kezem, finom célzásként, majd behunytad szemed. Szempillarobajlás.
Minden reggel más ilyen országban ébredünk. Minden reggel más. Különösen ősszel érezni ezt, mikor szelíden aláhullnak az első sárgás falevelek, ekkor érezni azt a távoli, de mégis oly közeli tekintetet. Nem látni, csak érezni. Ekkor érezni azt a fanyar, mással össze nem keverhető illatot, az avar fülledt-fanyar testillatát.
A víz loccsanásai üteméből arra következtetek, hogy az arcodat mosod. Elképzelem, ahogy végigfut karodon a víz, a könyöködig tart a testeddel, aztán aláveti magát. Egyszer a könyököddel álmodtam, te kinevettél és azt mondtad, mostmár meggondolod, magamra hagysz-e a bal könyököddel. Dúdolni kezdesz. Nem hallom, pontosan mit, csak hogy milyen nagyon szép dallam. Ha zeneszerző lennék, arra gondolnék, valahogy le kellene kottázni a fürdőszoba reggeli zenéjét, ami az általad keltett finom, szelíd zajokból áll össze eggyé.
Pisilés közben másképp énekelsz. Budikuplé. Hogy ne halljam a vizeletsugár harsány csobogását. Szerinted ciki. Szerintem vállalni kell, lehet ezeket is, a pisicsorgásod is te vagy, drágám, mondtam egyszer, ez sokkal inkább te vagy, mint a parfümöd. Csak a pisinek sokkal rosszabb a marketingje, állapítottuk meg. Pedig minden hang valamiféle zene. Pisiléskor gagyi popslágereket énekelsz, kakiláskor örmény népdalokat, nem bántásból, csak mert neked akkor az a legjobb.
„Köss kabátot a szerelmednek, végy napfényt a szövethez, vedd a holdat selyemnek, tedd a felhőket bélésének, vedd kölcsön az óceán habját cérnának, hozd le a csillagokat gombjának, és varrd ki a gomblyukát belőlem.” Ilyenkor mindig megszeretlek újra, és egyre jobban. Az alsó szomszéd már nem kopogtatja a budiplafont partvisnyéllel. Elkezdte szokni az örmény népdalokat. Cserébe lecsószag párállik a szellőzőből, összekeveredik az örmény dallal.
Ne töröld le a párát a tükörről, hagyd ott, száradjon rá a hűlő lapra, hogy ha magányos leszek, legyen mit nézni, a sok száz vízkő-félholdat, egy sík univerzumot, ami te alkottál, saját hasonlatosságodra. Szereted az egyszerűséget. Annyira szereted ezt mondani, és annyiféleképpen, hogy éppen ettől válik bonyolulttá. Hogy egyre jobban értem. Hogy minél jobban értem ezt a sík univerzumot, annál nehezebben tudom megfogalmazni. Egyszer azt mondtad, a szavak csak korlátok. És azt még, hogy a költőnek az ihlet olyan, mint egy galaxison áthúzó üstökös és valamit még fényről, mozgási energiáról.
Ne takarítsd ki a mosdót magad után. A konyhában hányingerem van, ha hajszálat találok, de a fürdőben talált hajszálaidat külön erre a célra rendszeresített dobozkába gyűjtöm. Ha hiányzol, kinyitom és mutatóujjal megnyomkodom a hajcsomót. Figyelem a rugózási ellenállást, azt a keveset. Mégis a Te energiád. A te finom ellenállásod.
Úgy hallom, fésülködsz. Ilyenkor megváltozik a hangfekvésed, ebből tudom. Ha kedvenc tárgyat kellene választanod, az egyik a fésű lenne. Már csak a szó szépségéért is. Nemrég megkértelek, mondd ki lassan: fésű. Olyan mosollyal mondtad ki, hogy megkívántalak. Becsukom a hálószobaajtót, mert a budiból szivárgó lecsószag kezd belopakodni lepedő-országba. Ha a mi lecsónk lenne, mondod, nem lenne baj. Más lecsó, más rezgések, magyarázod, szellőztetni kezdesz. Én közben lefényképezem a lepedőgyűrődéseket, egyesével, aztán egy nagytotált az egész ágyról, mint egy univerzumról, amit az előző pillanatban hagytak magára.
Ha rossz a kedved, vagy a tévében épp vesztes játszmában van kedvenc kickball-csapatod, ezeket a fotókat szoktad elemezni. Ahogy az ágyban nincs két egyforma lefekvés, nincs két egyforma felkelés, úgy nincs két egyforma lepedőgyűrődés sem. Órákat tudsz beszélni a következtetésekről, melyeket a lepedőránc-rendszerek pszichológiai összefüggéseiből vonsz le, nem kis tehetséggel. Ám most arra kérsz a fürdőből, húzzam le az ágyat és tegyem a szennyesbe az ágyneműt. Lepedő-ország hamarosan összemosódik egy anyagcsomóvá, miközben forog majd körbe-körbe egy forró közegben, ahol mint hullócsillagok, zúgnak át az intelligens mosóporszemcsék.