Borderline Rádió

Egyedül ébredsz és rosszul. Egy kútból másztál ki éppen, aminek az alján régi, új és eljövendő dolgok kísértenek. Megtántorodsz a káván. Egyensúlyozol. Talpon maradsz. Kinyitod a szemed.

Egyedül ébredsz és rosszul. Egy kútból másztál ki éppen, aminek az alján régi, új és eljövendő dolgok kísértenek. Megtántorodsz a káván. Egyensúlyozol. Talpon maradsz.
Kinyitod a szemed.
A szobád szűk, érzed a mirigyeid beszorult bűzét. Takarítópókok futnak végig a takaródon, bemásznak a szádba, hogy felfalják az éjszaka lerakódott lepedéket és az elszaporodott baktériumokat. Mentaízt hagynak hátra, ezután kieszik a füledből a zsírt, megcsiklandozzák a reggeli erekciódat és jóllaknak pállott ágyékhajlatod verejtékéből. Néhány perc és tiszta vagy. A zenepodnak már rajtad kellene lennie, de nincs ott. Ez nyugtalanít. Azon jár az agyad, mit láttál a kút alján, pedig nem akarod, hogy ezen járjon. A zenepodot akarod, mert az megszabadít a felgyülemlett agyüledéktől
Felülsz és keresed. A helyén van, de a színe egészségtelen. Az emberi bőrt imitáló árnyalatok helyett most lilás és barnás foltok terjengnek rajta. Elszorul a torkod, szeretnél összetörni dolgokat és sírdogálni egy sarokban. Szimultán. De sírás és dühöngés helyett inkább kezedbe veszed a beteg podot. A testedre tapasztod. A gombafonalak matatása ezúttal nem csiklandoz, inkább szurkál. Felszisszensz tőle, ahogy a bőröd alá szívják magukat, közben a pod két csápja szokatlanul lassan kúszik a füled felé. Elhagyják a köldöködet, elidőznek a mellbimbóknál, majd mintha megijedtek volna, felugranak a helyükre.
Kiadod a parancsot, hogy takarítás. Kilépsz az ágyból és tovább árnyalod: normál hangulat, boldog, de nem kirobbanóan boldog. Elégedett, de nem eltunyult. Csatorna: Borderline Rádió. Hiába várod a nyugalmat, csak statikus zúgást hallasz és állathangokat. Egy nyúl ideges dobolása, sistergés, a padláson ragadt kismacskák nyávogása, egy kutya nyüszítése vihar idején. Senki nem mondja, hogy jó reggelt, átkozottak. Ettől a kút alján érzed magad, lekapcsolódásra utasítod a zenepodot, de az nem engedelmeskedik. Immár ketten vagytok. A haragtól a tested egy pillanatra megint csak a tiéd, le akarod tépni róla a beteg podot, de az érzés enyhülésével leteszel róla és elindultok a konyhába. A zenepod halkan sírdogál közben.
A kávéhólyag a szemetek előtt préseli ki magából a reggeli adagot, beleisztok, a cukor és a koffein legalább a csomót lemossa a torkotokból. A zenepod abbahagyja a pityergést, az igényelt hangulat helyett egy ijesztő dalt kezd játszani az ágy alatt lakó szörnyekről, amit nem előz meg a DJ megnyugtató és személyre szabott felvezetése. Csak a zene, csupaszon. A második percben az énekesnő áriázni kezd.
Ekkor döntitek el, hogy segítségre van szükségetek.

A lány a márkaboltban értetlen. Próbáljátok elmagyarázni neki, hogy a meghibásodott podot nem tudjátok leválasztani magatokról, ezért nem tudjátok az asztalra tenni sem. Perverznek hisz titeket. Könyörögtök neki. Valami protokollra hivatkozik. Semmi értelme nincs annak, amiről beszél, a pod közben altatónak áthangszerelt NIN-dalokat játszik. A műsorvezető nem adott életjelet.
Utolsó lehetőségként felrántjátok a pólótokat, ezzel megmutatva betegséget. A lány húsos ajkakkal csücsörít, hogy óóó, és ti szeretnétek lenyomni a torkán a reggeli erekciódat.
A testeteken lilás tumor jelöli a pod helyét. Csápjai gyulladt vénaként kígyóznak a mellkasotokon, a márkabolt reciklált levegője izgatja, mint egy hajnali sóhaj.
A többi vásárló a kijárat felé oldalog. Leparancsolják magukról a távbeszélőket és a zenepodokat, páran a látásjavító hártyától is megszabadulnak. Ők utána vaksin támolyognak az utcán.
Az eladó még mindig nem adott értelmes választ. Felajánljátok neki, hogy szívesen megbeszélitek ezt a problémát a főnökével. Megértőek vagytok, erre nyilvánvalóan nem terjed ki a munkaköri leírása.
A főnökre nem kell sokat várni. Öltönyös és tiszta, olyan férfinak tűnik, aki nem használja a saját terméküket. Vagy a legújabb modelleket, fel sem tűnnek az avatatlan szemnek.
Belesápad a testetek látványába. Arról kérdez, hogy a zenepodot érte-e bármilyen extrém hatás.
Nemmel feleltek és visszakérdeztek, hogy mi számít extrém hatásnak.
Volt-e bármilyen megbetegedése a közelmúltban?
Nekem vagy neki?
Bármelyiküknek.
Nem.
Környezetváltozás? Időzónák? Hőmérsékletingadozás? Hideg víz? Meleg víz? Stressz? Egzotikus étel?
Rossz álmok.
Tehát stressz.
Mondhatjuk.
Nyugtalanok vagytok. A vásárlók elhagyták a boltot, és az eladólány is eltűnt. Mozgást láttok a szemetek sarkából. Biztonságiak.
Tud rajtunk segíteni?
Átjárja a testeteket az I Can’t Live Without You Mariah Careytől. Ettől elszomorodtok.
Mármint szétválasztani… Önöket?
A daltól könnybe lábadt a szemetek. A DJ jut eszetekbe megint, aki ilyenkor rendszerint egy humoros megjegyzéssel segített felülkerekedni ezeken az érzéseken. De ma nincs DJ. Ma nincs Borderline Rádió, csak egy véletlenszerű playlist.
Meggyógyítani… minket.
A biztonságiak közelebb jönnek. Mariah Carey elviselhetetlen hangerővel énekel. Remegtek. Féltek. Ökölbe szorul a kezetek.
Természetesen tudunk segíteni.
Meg sem várjátok, hogy befejezze. Megfordultok. Az utca felé lendültök. Az alkarotokkal véditek az arcotokat, ahogy áttöritek a kirakatüveget és esetlenül bukfenceztek a járdán. Felálltok. Menekültök.
Ehhez nincs zene, csak torz madárcsicsergés.

Mintha megittátok volna az összes kávét és a hólyagot is megettétek volna mellé. Rohantok. Szívdobogás puffog a fületekben: mint a germán gépdob. Egy kuka mellett fulladtok ki, hörögve kapkodjátok a tetemízű levegőt.
Végül megnyugszotok, hogy nem követtek benneteket. Normális ritmusban sétáltok tovább, benéztek a pólótok alá. A bőrötök kilátástalanság-színű.
Mielőtt kiérnétek a főutcára, egy férfi lép oda hozzátok. Rasztahaja van és furcsa szaga. A manapság divatos szemhártya helyett egy régebbi békamodellt visel. A testén kiöregedett takarítópókok szaladoznak, mintha soha nem lennének képesek a munka végére érni.
A menekülés nem volt szükségszerűen hibás döntés, mondja.
Bizalmatlanul fürkészitek az arcát. Egy pók átszalad a szemöldökén, ő pedig megvakarja a nyomát. A zenepod bálnák fenséges párzási hangjait sugározza.
Nem menekültünk. Egyszerűen eljöttünk, mert nem voltunk elégedettek a szolgáltatással.
A raszta a szakállába túr, azt motyogja közben, hogy „aha” és „persze”.
Mindez nem változtat azon a tényen, hogy segítségre van szükségetek.
Elcsendesedtek.
Bent voltam a boltban, láttam a hasad. Ezért vagyok benne biztos, hogy egyedül ez nem fog menni. A cégtől pedig nem számíthattok semmi jóra.
Megint a szakállát vakarássza.
De én talán tudok segíteni.
Úgy döntötök, vele mentek. Séta közben minden sejteteket átjárja Peggy Lee és a Fever.

A raszta egy furgonban él, a furgont pedig a belváros határában tartja, egy szexshop és egy játszótér közti sikátorban. Kinyitja a két hátsó ajtót, állati vizelet és romlott hús szaga facsarja meg az orrotokat. Néhány macska előmászik a kukák közül és hozzádörgölik magukat a raszta lábához.
Gyertek csak bentebb, invitál, és ti felléptek a furgon hátuljába.
A hely régi és új modellekkel van teli, szervesekkel és szervetlenekkel egyaránt. A falakról análkígyók és írópolipok lógnak, macska- és békaszemek pislognak az árnyékból, a padlón takarítópókok kergetnek masszázsgyíkokat. A hússzagot olykor megtörik egy pöfögő kávéhólyag kipárolgásai. A műanyagból és fémből készült kacatok az egyik sarokban állnak takarosan felhalmozva. Érdeklődve felemeltek egyet: hosszúkás műanyagdarab, mély árkok futnak az egyik oldalán, a másikból pedig két csillogó fémnyúlvány áll ki nyílegyenesen. Jó a fogása.
Ez mi?, kérditek.
Elemtöltő. Emlék a régi időkből.
Élvezitek a súlyát, szórakozottan játszotok vele.
Üljetek csak le, vagy feküdjetek, ha úgy kényelmesebb.
A padlóra dönt egy matracot, porfelhők csapnak fel a nyomában. A masszázsgyíkok ijedten elsurrannak a hangjára, viszont a tisztítópókok máris masíroznak, hogy rendbe tegyék.
Szóval. Megmutatod még egyszer?
Felhúzod a pólód. A textil érintésétől a pod nyugtalanul lüktet, közben fémes kopácsolás kattog a koponyátokban.
Ez elég ronda, mondja a raszta fickó. Érdeklődve tapogatja az elmosódott határsávot, ami hegként dudorodik bőrötök találkozásánál. Egyáltalán, miért raktad magadra, ha láttad, hogy beteg?
Rosszat álmodtam. Kellett valami nyugtató. Azt hittem, ha feltöltöm, megjavul.
Hát, nem úgy tűnik, hogy használt volna. Mit tolsz?
Borderline Rádió.
„Jó reggelt, átkozottak!” Az jó, ők függetlenek. Most is fogja?
Most kalapál. Mintha egy üllőt vernél.
Nem tudod lehalkítani?
Nem, nem tudjuk. Fogalmam sincs, honnan szedi ezeket a hangokat.
A sejtmemóriából, gondolom. Mintha felkavarnád a zaccot egy csésze kávé alján. Na, de a lényeg: ha meg is tudom gyógyítani, Borderline-hoz el kell mennetek hangolódásra. Újabban nem közösködik a márkaszervizekkel, de ha személyesen elmész, biztosan segítenek. Tudod, hol van a telep?
Tudjuk.
Remek. Feküdjetek le. Legalább stabilizálni megpróbálom.

Bámuljátok a furgon plafonját. Egy takarítópók átszalad a vállatokon, a raszta az egyik sarokban turkál. A plafon piszkosfehér, szürkés koszpatakok futnak rajta és apró, mustársárga foltok pettyezik. Utóbbit légyszarként azonosítjátok.
A raszta megtalálja, amit keresett, vigyorogva fordul felétek és egy gyógyteknőcöt tart a kezében. Arról beszél, hogy milyen ritka ez a modell, és hogy miért vonták ki a forgalomból. Elvesztek a mondatok között. A teknőc páncélja szabályos kör, húsz centire becsülitek az átmérőjét. Álmatagon a kalimpál a lábaival, a hasáról gombafonalak lengedeznek. A raszta szerint mindent rendbe tesz, kiszívja a vírusokat és feldolgozza őket.
A kalapálás hangosabb a fejetekben. Torzított gitárok vaskos zizegése csatlakozik hozzá, a háttérben férfiak kántálnak. Korábban nem ismerted ezt a dalt.
Csak lazuljatok el, mondja a raszta, mikor a hasatokra teszi a gyógyteknőcöt. Az ujjaitok egy biztos pontot keresnek, és az elemtöltőben találják meg. Rámarkoltok, mint egy kalapács nyelére.
A gombafonalak rászívják magukat a beteg húsotokra. A raszta gügyörészve simogatja a teknőc páncélját, néha beleszövi a mondandójába, hogy minden rendben lesz.
A teknőc lábai megkarmolják a hasatokat. A szemei feketén csillognak, mint két csepp forró szurok. Eltátja a száját. Mély és sötét, mint a kút álmaidban. Lent vagy újra, a páncél és a pikkelyek alatt beszélnek hozzád, minden rendben lesz, valaki a válladra teszi a kezét, valaki megsimogatja a tarkótokat és újra közli, hogy minden rendben lesz.
Ki akartok mászni, de másodjára nem megy. Egy teknőc tapadt a hasatokra és visszahúz a súlya.
Valami pattan és az eddig csak zúgó-zizegő zene felüvölt. Erőt éreztek tőle. Haragot. A sarokba szorított macska elkeseredettségét.
A kezetek meglendül, nem is igazán szándékosan. A régi elemtöltő előbb szétlapít egy takarítópókot, ami a raszta fülcimpája körül sündörgött, majd a két fémnyúlvány áttöri a halánték vékony csontját és megállapodik a férfi koponyájában. Ő meglepetten nyitja és csukja a száját, ajkairól nyálcseppek hullnak a gyógyteknőc páncéljára. Eldobjátok a töltőt, majd két kézzel próbáljátok lefeszegetni magatokról a teknőcöt. A bőrötök és a húsotok együtt nyúlik az állat fonalaival. A zene nem halkul, a teknőc végre lent van, a padlóra dobjátok, hokikorongként csúszik a takarítópókok között.
A raszta rádől a matracra. Ti felálltok róla. Tudjátok, hová kell mennetek. Kiléptek a furgonból és elindultok a Borderline Rádió irányába. A gitárok hangzavara átadja magát Nina Simone-nak, aki nyugalmat hoz nektek.

A többi függetlenhez hasonlóan Borderline csak azokat engedi közel magához, akikre szüksége van. A cég egy időben szeretett volna fegyveres őröket állítani mellé, de Borderline hazaküldte őket. Vagy a halálba.
A DJ-k beléphetnek a testébe. A terjesztők összeszedegethetik a fiatal podokat, hogy elvigyék őket a viszonteladókhoz, bár a raszta szerint újabban velük sem barátkozik, ezt jól megjegyeztétek. Talán Borderline megőrült. Talán ő maga is beteg, mint a podja. Talán pont azokkal a megnyugtató rádióadásokkal sugározta szét a kórságot, ami távol tartott téged minden kúttól és gödörtől.
Ezeken jár az eszetek, ahogy sétáltok a Borderline-telep felé. Kerülitek a gyanúsan lassan haladó autókat, amik egyaránt lehetnek rendfenntartók és a cég emberei. Talán a bolti incidens miatt keresnek titeket. Talán nem.
Régi dalokat hallgattok séta közben. Julie Londont és hasonlókat. Te nem is ismered mindegyiket, néhány egészen szomorú, de ennek ellenére megnyugtatnak. Úgy érzitek, élesebben láttok és hallotok mindent. Jó ritmusban léptek félre a szembejövőktől. Jó ritmusban húzódtok be a kapualjakba.
Jó ritmusban éritek el Borderline-t.

Miképp fajtársai, úgy Borderline is rózsaszín tumor a város szürke testén. Antennái hatalmas csigaszemekként tapogatják az eget, bejárata fújtatva nyílik és csukódik, mint egy vagina szeméremajkai, amibe egy korty levegő szorult. Ozzy a Mama, I’m Coming Home-ot dúdolja a fejetekben, az orrotokat az állomáshoz közeledve édeskés fűszerillat csiklandozza.
Nem jönnek elő őrrovarok, sem csontpatkányok. Borderline körül minden nyugodt és üres. Magatok mögött hagyjátok a drótkerítést. Beléptek a húsos nyílásba.
Az ajtóajkak egy másodpercre körülölelnek, és zselés váladékot hagynak a ruhátokon. Nem éreztek félelmet, ahogy eltakarnak minden fényt és akkor sem, mikor bezárulnak mögöttetek. Viszket a testetek, mert gyógyul.
Borderline falai langyosak és bordázottak. Lüktetnek. Vonaglanak. Elhallgat a zene, és halk szavak veszik át a helyét, melyek irányt mutatnak. Jobbra. Fel. Jobbra. Be a terembe, amit stúdiónak hívnak. A helyre, ahonnét a megnyugtató szavak jönnek reggelente, ami barlang ugyan, de nem rettenetes, mint a kút mélye.
A stúdió büdös. A DJ, akinek eddig csak a hangját ismertétek, oszladozva hever egy vonagló emelvényen. Borderline összeolvadt a tetemmel, amikor az még nem volt tetem. Nyúlványai átfonják a férfi arcát és eltűnnek a bőre alatt, elnyelik a csupasz koponya teljes hátsó felét és csápokat fúrtak a gerinccsigolyákba. A DJ hullafoltjai átterjedtek Borderline rózsaszín szöveteire. Öklendeztek, a padlóra köptök, de nincsenek takarítópókok, amik feltakarítanák.
Megfogjátok a testek és elkezditek kifeszegetni Borderline húsából. Az oszló hús szakadozik és még több bűzt ereget. A fej lehanyatlik. A kezek a földre esnek. A dögletes belek a cipőtökre pottyannak. Lehajoltok értük. Felemelitek. Kiviszitek.
Visszatértek egy újabb adagért.

Hajnalig takarítotok, a fejetekben pedig hálásan szól az In The Ghetto Elvistől. Amikor végeztek, Borderline a régi csatornán arra kér titeket, hogy lépjetek közelebb. Képtelen szavakkal fogalmazni, csak sugall, de értitek minden szándékát.
A DJ helyén űr tátong. Hátat fordítotok ennek az űrnek és Borderline magába ölel. A bőrötök alá fúrja magát, kihajtja a betegség utolsó maradványait és arra kér, hogy folytassátok a műsort. Mindenkinek hallania kell, hogy a Borderline Rádió újra a régi, és ezt nektek köszönheti.
Csápok kúsznak a szátokba, és kitépik torkotokból a lámpalázat. Mardos odabent. Simogat odabent.
Jó reggelt, átkozottak, suttogjátok, és ők odakint, ezren, millióan, figyelnek rátok. Ma az álmaimról fogok nektek mesélni és a nehéz időkről, de előbb…
Szünetet tartotok, szavaitok keresztülfutnak Borderline húsán, aztán a csigaszemeken át szétspriccelnek az ég felé.
De előbb: zene.