Előző könyve 2008-as megjelenése után Szilágyi Zsófia többször nyilatkozott arról, hogy továbbra is Móricz Zsigmond áll majd kutatásai középpontjában, és legközelebb egy nagy, összefoglaló jellegű monográfiát készül róla írni — e terv azonban A továbbélő Móricz olvasói számára nem feltétlenül tűnhetett magától értetődőnek. Az említett könyv legmeghatározóbb tulajdonságának ugyanis éppen a teljességre való törekvés határozott elutasítása látszott: Szilágyi a könyvben is nyíltan kijelentette, hogy a számára kevésbé érdekes művekkel és aspektusokkal nem törődött, azzal foglalkozott csupán, ami miatt ő a maga részéről izgalmasnak látja az életművet. Ez gazdagon kifizetődő döntésnek bizonyult: olyan esszégyűjtemény jött létre, mely képes volt szinte maradéktalanul konstruktív erővé változtatni az önkényességet — hiszen elsősorban egy olyan lelkes olvasót mutatott be fejezetről fejezetre, aki számára Móricz (a családtörténettől a bulvár problémáján keresztül a kortárs irodalomig) számos témával összefüggésben, számos módon bizonyult élő és megkerülhetetlen alaknak; és így érte el célját: elbizonytalanítani azokat, akik diskurzusok évtizedes szerencsétlen összjátékának hatása alatt érdektelen, unalmas alakot, hárítandó kötelesség tárgyát tudták csak látni a szerzőben. Hogy az új könyv viszont radikálisan eltérő terv alapján építkezik, az már formadöntésein világosan látszik: minden arra int ugyanis, hogy egyetlen összefüggő, lineárisan végigolvasandó szövegnek tekintsük azt — erre irányuló gesztusnak tűnnek a fejezetvégi összekötőszövegek éppúgy, mint az, hogy a kötet mintha szándékosan akarná megakadályozni, hogy az olvasó, aki esetleg csak egy konkrét műre kíváncsi, megtalálhassa az arról szóló részt: tárgymutató nem készült, az artisztikus fejezet- és alfejezetcímek alapján pedig általában nem könnyű megtippelni, miről olvashatunk bennük; hosszú távú elköteleződést követel tehát, cserébe viszont, a bevezető oldalak szabadkozása ellenére — már definitív címével és nem csekély terjedelmével is — mégiscsak jóval teljesebb képet látszik felkínálni.
Ezen ígéret nyomán pedig, bár alapvetően az előző kötet hangja folytatódik — át is emelve onnan néhány történetet, például a Kálmán Bella nevű dédmamáról és Móricz emlékének a kisújszállási pletykákban való továbbéléséről szólót —, lényegileg változik meg az elbeszélői pozíció. Egyfelől ugyanis lemond a szelekció lehetőségéről: hiszen így vagy úgy, de ezúttal valóban szóba kerül a monumentális életmű túlnyomó része (a kisebb terjedelmű műfajok — elbeszélés, dráma, riport, mese — persze reprezentatív darabjaikon keresztül csak); másfelől pedig sokkal hangsúlyosabbá válik megszólalásának nyilvános karaktere: a szöveg újra és újra kísérletet tesz arra, hogy elképzelt ezutáni olvasói szempontjából is mérlegre tegye a tárgyalt műveket. Mindezek legközvetlenebb hatása, hogy a Móricz-életmű ezúttal már jóval kevésbé látszik tetszetősnek — feltűnően hosszú ugyanis azon alkotások sora, melyekről a szöveg szükségesnek látja megjegyezni, hogy kisebb-nagyobb mértékben elhibázottnak vagy a mai olvasó számára problematikusan befogadhatónak gondolja: különböző módokon ez derül ki a drámák többségéről, a Nyolc krajcárról, a Sáraranyról, a Harmatos rózsáról, a Kerek Ferkóról, a Forró mezőkről, a Rokonokról, a Míg új a szerelemről, a Jobb mint otthonról, Az asszony beleszólról, a Betyárról, a Rózsa Sándor-regényekről, az Erdély-trilógiáról és még a Rab oroszlánról is — az életmű nem épp jelentéktelen hányadáról tehát. Az, hogy a monográfia nem a semleges leírást, hanem a kritikai értékelést tekinti feladatának, önmagában aligha illegitim vállalás; szempontjai azonban sokszor mintha reflektálatlanabbak lennének a kelleténél.
A monográfia attitűdjét jól jellemzi például, amit a Sáraranyról olvashatunk: „Apokalipszist vizionáló romantikus költeményeket vagy Ady-verseket eszünkbe idéző leírások segítségével történik meg a mitizálás, ma már kissé komikusnak ható részletekben, amelyek érthetetlenné teszik, hogyan lehetett Móriczot éppen ezen a regényén keresztül parasztírónak, a parasztság »ábrázolójának«, a »magyar Ugar harsonásának« nevezni” (167) — ez a leírás egyrészt az érthetetlenség sommás megállapításával megspórolja, hogy a poétika-, ízlés-, ideológiatörténeti kontextus rekonstruálásával egyáltalán kísérletet tegyen a regény egykori hatásának megfejtésére, a korabeli művek mezőnyében való elhelyezésére, másrészt viszont az sem derül ki, pontosan miben is gyökerezik komikuma, és miért gondolja a mai közönség ítéletét az érvelést feleslegessé tevően homogénnek és automatikusnak. Máshol konkrétabb kifogásokat találunk: a Rokonokról megtudjuk például, hogy bár „minden esélye meglett volna, hogy a huszadik századi magyar irodalom egyik nagyregénye legyen”, abban nemcsak a szocializmusbeli túlértékelése akadályozza meg, hanem főleg az, hogy a szerző „nem tartott ki mindvégig a szöveg feszes, összetett megformálása mellett, és így a Rokonokban kétségtelenül vannak publicisztikus, oknyomozó riportokra emlékeztető részletek” (560); a Rab oroszlán pedig bár „szintézise lett mindannak, amit Móricz a házasságról gondolt”, „éppen ezek a töprengések terhelték meg kissé a regényt: Az Isten háta mögött feszesebb szöveg, ott az író többet bízott az olvasóra, arra, hogy a motívumokon, a hősökön és egymáshoz való viszonyukon, a hasonlatokon és akár a mitikus párhuzamokon töprengve értelmezze a regényt. Itt a hősök folyton monologizálnak, a házasságról beszélgetnek, saját filozófiájukat fejtik ki a beszélgetésekben és vitákban” (609). Ezeken a helyeken az a nyomasztó érzése támadhat az olvasónak, hogy a monográfus mintha munka közben ébredt volna rá arra, hogy tárgya voltaképpen kibékíthetetlenül idegen ízlésétől — én a magam részéről a „feszes” szerkezet hiányát vagy az esszéregény műfaja felé való gravitálást, az intellektuális ellenpontozást a móriczi poétika lényegi és konstitutív vonásának látom, amelyeknek puszta hibaként való leírása, és így az elemzésből való kirekesztése alapvető fontosságú esztétikai és irodalomtörténeti szempontoktól foszt meg (még ha nyilván lehet is nem kedvelni ezeket). Az elvárásrendszer pedig ismét általánosabbnak és problémátlanabbnak mutatja magát, mint amilyen valójában: hiszen a komprimált-motivikus (a korszak magyar irodalmából leginkább talán Kosztolányihoz — e monográfia titkos hőséhez — köthető) prózaeszménynek nyilvánvalóan léteztek és léteznek alternatívái: hiszen „feszes”-e vajon Az eltűnt idő nyomában? És nem monologizálnak-e Thomas Mann vagy Aldous Huxley hősei? — így ezeket aligha lehet „objektív” vagy akár csak „mai” értékelésnek tekinteni; ezeken a pontokon tehát nem annyira Móriczról, mint inkább csak monográfusáról tudhatunk meg bármit is.
A Móricz-életmű és olvasójának viszonya viszont az egész monográfián keresztül jóval fontosabb szempont lesz, mint hogy milyen viszony állapítható meg az életmű és korának más irodalmi törekvései között — az irodalomtörténészi helyett alapvetően a kritikusi attitűd dominál. A pálya kezdeténél értesülhetünk például arról, hogy Móricz „fokozatosan ráébredt, nem annak szeretne része lenni, amit irodalomnak gondoltak: ebben az időszakban egyre távolabbra került a népnemzeti iskola epigonjaitól, akik közé, egyes akkor született művei alapján, maga is jó eséllyel tartozhatott volna” (87), ám sem a „népnemzeti iskoláról” nem ad bővebb ismertetést a szöveg, sem Móricz pontos helyéről ezen a hagyományon belül (ezt egy illusztratív, nem kommentált vers idézése helyettesíti: 88), sem az nem derül ki, hogyan jött létre az, amit ma modernségnek tekintünk, kiknek s miféle munkát kellett elvégezniük ahhoz, hogy Móricznak lehetősége legyen eljutni „a modernek közé, a Nyugat csapatába” (89). A folyamat másik végpontján, az idősödő Móricznak a harmincas évekbeli új írógenerációval való viszonyának tárgyalásakor pedig azt láthatjuk, hogy bár a „népi” írók esetében egy újabb esztétikai forradalom kísérletéről volt szó, mely ezúttal (sok belső ellentmondással, de) alapvetően a Nyugat esztétizmusa, autonóm irodalomfelfogása ellen is irányult — a monográfus a mai újraolvashatóság értékelési szempontját gond nélkül érvényesíthetőnek mutatja (581). Az a fejezet, amely legélesebben ellentmondani látszik a fentieknek, hiszen terjedelmes kísérletet tesz a kontextualizálásra, ugyancsak azt hangsúlyozza, mennyire határozottan utasítja el a monográfia a megszokott irodalomtörténeti módszereket: hiszen Szilágyi célja itt, hogy „azt a Móriczot” rekonstruálja, „akit a korabeli olvasók” láttak (381), ennek érdekében pedig az Úri murit négy vele azonos időben, azonos kiadónál megjelent könyvvel olvassa össze. Az ötletben foglalt intést, melynek lényege, ha jól értem, az lenne, hogy próbáljunk egy korszakot ne csak ma kanonizált darabjain keresztül látni, kétségtelenül érdemes megfogadni; az azonban számomra igen kétséges, hogy tud-e ez az értelmezéskísérlet több lenni — ahogy Szilágyi is fogalmaz egyébként — játéknál, és így érdemben hozzájárulni tudásunk gyarapodásához: hiszen elég kinyitni bármely mai magyar kiadó honlapját, elolvasni a legfelső öt címet, majd megkérdezni magunktól, hogy lefedi-e bármennyiben ez a korpusz a kortárs irodalomról alkotott képünket, hogy elbizonytalanodjunk; a „korabeli olvasó” pedig önmagában is tartalommal nehezen megtölthető absztrakciónak tűnik, mely élesen eltérő státuszú, érdeklődésű stb. emberek tömegét mossa egybe — a korabeli termés valódi értékelése pedig alighanem szűk időkorlátok között is ennél két nagyságrenddel több könyv elolvasását tenné szükségessé. (A szisztematikus áttekintésnek szúrópróbaszerű vizsgálattal való helyettesítése figyelhető meg például A boldog ember vagy a naplók esetében is, ahol a monográfia egyetlen másik paraszti életútelbeszéléssel, illetve intim naplóval veti össze a szövegeket.) A rekonstrukciós törekvések mögött tehát itt is erőteljes szerzői önkény látszik dolgozni — és hiába vág ez világosan egybe az omnipotens monográfusi pozíció lebontásáról szóló, az első oldalakon kifejtett elvekkel, mégsem bizonyos, hogy az olvasó minden frusztráció nélkül veszi tudomásul, hogy ez a vaskos könyv, mely azt ígéri, hogy az Úri muriról is beszél például, csak ezen a kétséges relevanciájú szűrőn keresztül közöl végül róla bármit is.
Azt gondolom, sokat elárul, hogy e fejezet utolsó mondata „unalomig ismert regény”-nek nevezi az Úri murit (398) — az efféle helyeken, a Továbbélő-kötet beszédpozíciójának paradox folytatásaként, mintha a nem oly lelkes olvasó alakjába ütköznénk, aki pusztán a művek szövegében nem feltétlenül talál olyasmit, ami lelkesedésre késztetné. És ez, megint csak, a visszájáról is jól megfigyelhető: hiszen kifejezetten izgatottá válik a monográfus ott, ahol Móricz el nem készült regényeiről értekezik: a könyv ezeknek a kézirattöredékeknek (Sámson; Özvegy; Kertem regénye) meglepően tág teret szentel, visszatérő módon „félbehagyott regény”-nek nevezve őket, pedig Móricznak máshol a monográfia által is érzékeltetett írástempóját ismerve ezekben talán egyetlen ülésnyi munka lehetett csupán — vagy annyi sem, mint a puszta ötletnek megmaradó, mégis saját alfejezetet kapó Rákóczi-regény esetén; utóbbi például az Erdély-trilógia tárgyalásába ékelődik be, melyről így az életrajzi desifrírozáson és egy tétova Báthory–Nero-párhuzamon túl nem is sokat tudunk meg. Néhány helyen pedig Móricz kifejezetten megrovásban részesül: például hogy miért nem írta meg a Csibe-regényt, „holott a lány épp elég anyagot szolgáltatott egy külvárosi környezetben játszódó, a kiemelkedésért küzdő lány regényéhez. Ahogy azt is remekül ki lehetett volna használni, hogy a lány történeteiben elmosódtak a fikció és a valóság határai” (654); máshol pedig ezt olvashatjuk: „Megkockáztatom, már a levelek alapján is, hogy [Simonyi] Mária lehetett volna érdekes regényalak, ha Móricz valóban őrá figyel, és nem az előzetes elképzeléseit kergeti. És lehetett volna a szerelmük izgalmas regénytéma” (536) — megírhatta volna: alkalmasint a feleségét Móricz Lili és a monográfus közös gyanúja szerint hamis színben feltüntető Míg új a szerelem helyett. (A bármily tágan vett tudományosról ezeken a pontokon végképp csevegő stílusra váltó szöveg sugallatát követve az olvasónak nehéz megállnia, hogy közbeszóljon: talán a Móricz-próza is tűnhetne érdekesebbnek, ha a monográfus őrá figyel, és nem az előzetes elképzeléseit kergeti…)
Ez a tendencia ott éri el csúcspontját, ahol a monográfus elgondolja, hogy az Özvegy, mely kilenc oldal után megszakad, akár kemény krimiként is folytatódhatna (bár erre a kéziratban konkrétan semmi sem utal); e fantáziaregényt pedig a helyette valóban megírt könyvekkel is összeméri — és előbbit hozza ki győztesnek (716–717). Ez az értékelés azonban természetesen nem alapulhat a fentebb látott kritériumokon, és valóban egészen másról is van szó; olyasmiről, ami egészen unikálissá teszi a könyvet a magyar irodalomtudomány palettáján: Szilágyi itt arra hivatkozik ugyanis, hogy e fantomnak, melyet ő Kondor Vilmos műveinek mintájára képzelne el, talán „több olvasója lenne, mint a Rózsa Sándor-regényeknek”. Utóbbiakról pedig néhány oldallal később valóban megtudjuk, hogy a „tájszólás” „mai olvashatóságát erősen gátolja”, és egyáltalán: „A regénynek és a mítosznak, a mesének, a népdaloknak irodalmilag is érdekes párbeszéde ellenére nemcsak a betyár alakja hat időszerűtlennek, de mindkét regény is — nemcsak a XXI. században, de már az 1940-es évek elején is.” (726) A Kerek Ferkóval kapcsolatban pedig némileg kifejtettebben is megjelennek a hasonló aggályok: „ha Móricznak a tízes évek első felében született művei közül kellene megjelölnöm egyet azzal a céllal, hogy kedvet csináljak a prózájához, biztosan nem a Kerek Ferkót választanám. A mai olvasót már nehezen szólítja meg egy olyan regény, amely a szerelmes füzetek végtelenül egyszerű sémájára épül, főhősei pedig sokszor ízes nagykunsági tájszólásban beszélnek.” (200) Szilágyi mai olvasója nemigen hasonlít azokhoz az aszketikus, szellemi izgalmak reményében semmilyen nehézségtől vissza nem rettenő, végtelen türelmű alakokhoz, akikkel a tudományos munkák jelentős részében találkozhatunk: ő szemmel láthatóan már az első, felszíni nehézségek nyomán hajlamos restelkedés nélkül odahagyni egy-egy művet, a klasszikus életművek olvasása pedig nem morális imperatívusz számára, hanem olyasmi, amire külön el kell csábítani. Ebből az (indokolatlannak nyilván távolról sem nevezhető) helyzetértelmezésből és abból az irodalmári döntésből, hogy ezt releváns tényezőként figyelembe is kívánja venni, alapvetően két stratégia fakadhat — az egyik: a várható előnyök hangsúlyozásával ellenállása feladására késztetni az olvasót; a másik: beletörődni viselkedésébe, és törvényszerűségnek tekinteni attitűdjét. És míg a Továbbélő-kötet az előbbi megvalósításának egyik magasan kiemelkedő példájaként idézhető, a monográfia meglepően gyakran hajlik a második felé, a tárgyalt művekről is azt sugallva közben, nem feltétlenül érik meg a fáradságot.
A legélesebben alighanem az Erdély kapcsán látszik, mennyire erős ellenszélben érzi magát a monográfus: „A hosszas és bonyolult keletkezési folyamat, a szöveg többszöri átdolgozása és az ebből következő bizonytalanságok kétségtelenül csökkentették a […] regénytrilógia olvasói népszerűségét. […] Mindazok, akik egyszerűen el szeretnének olvasni egy jó regényt, ritkán lelkesednek ilyesmiért. Az is kérdés, fel kell-e egyáltalán ébreszteni Móricz leghíresebb történelmi regényeit, ki kell-e emelni őket a méltatlanul elfelejtett művek közül. […] Arra, hogy az olvasókat mennyire lehet meggyőzni róla, érdemes az Erdély-trilógiát kézbe venniük, már nehezebben tudnék válaszolni – a történelemmel folytatott párbeszéd hiánya, a történelmi tudat erős gyengülése, a feltáruló világ ismeretlensége, az egykori nyelvtől való távolságunk miatt ugyanis igen nehéz művek ezek. Igaz, ezekben a regényekben van házassági válság, szenvedély, megcsalás és féltékenység is — de egy lelkiismeretes olvasó mégsem lapozhatja át a szászokkal vagy törökökkel folytatott tárgyalásokról szóló oldalakat, hogy elérjen Bethlen Gábor Báthory Anna iránti vágyának tárgyalásához.” (277–278) Számomra ugyan nem egészen világos, miért épp a filológiai problémák vennék el az olvasók kedvét (akik, én úgy képzelem, többnyire bizalommal megveszik vagy kikölcsönzik a polcon talált példányt), az idézet második része pedig olyannyira ingoványos terepen mozog, hogy az ellenvetések alapja is szükségszerűen bizonytalan (hiszen cáfolhatja-e vajon erről a megfoghatatlan olvasóról adott leírást, hogy magam az Erdélynek több elszánt — „nem-értelmiségi” — rajongóját ismerem, vagy hogy a világ második legtöbbet eladott regénye éppenséggel egy ismeretlen tájakon játszódó, fiktív nyelvekkel és [pszeudo]mitológiával gazdagon telített trilógia?) — a monográfiát ez a vízió látszik különös fénybe vonni, mely az olvasók számát egy szöveg értéke fontos legitimációs alapjának tekinti, közben azonban ezeket az olvasókat úgy képzeli el, amint az illemszabályszegés, a pusztító unalom és a könyv eldobása között lavíroznak. Az irodalom(tudomány) demokratizálására vonatkozó, mindenképpen helyeslendő elképzelések egyfajta kulturális pesszimizmussal/defetizmussal látszanak itt összekapcsolódni, minek nyomán, úgy tűnik, a szöveget nem annyira a pedagógiai-emancipatív, mint inkább a lefelé nivelláló gesztusok kezdik uralni — bár nem egyszerű megítélni, hol végződik ez, és kezdődik az életmű egyes darabjai iránti személyes ellenszenv. És mintha saját helyzettudata sem lenne tökéletesen reflektált — azzal tökéletesen egyetértek ugyan, hogy, amint a monográfia írja, a kultúra anyagi meghatározottságát nem érdemes reflexből ignorálandó témának tekinteni, a gondolatmenet folytatását, mely a „piacot elutasító” magatartást egyszerűen rossz Kádár-kori beidegződésként mutatja be, mellyel „napjainkban” „küzd” „irodalmunk” (678), már nem könnyen tudnám elfogadni; de mintha a monográfus sem látná saját kijelentéseinek sötét iróniáját: ha „kiszabadulnánk” végre az „állam által irányított” irodalom keretei közül, kitermelne és eltartana-e a piac, az Erdélyt állítólag megemészteni képtelen vásárlók közepette, egy hét és félszáz oldalas irodalomtörténeti monográfiát? Nem biztos (és ahogy a kötet hatodik oldala mutatja, nem is történt kísérlet erre, ezúttal sem).
És a kötet nem csak ezen a fronton küzd a múlt öröksége ellen: a szövegben igen gyakran tér vissza a „marxista” értelmezések és az iskolai oktatás közhelyei ellen való küzdelem jelszava — és bár az irodalomtudomány ezeket alighanem már mostanra is tökéletesen kivetette magából, az iskolásokról pedig maga állapítja meg az utolsó oldalak egyikén, hogy számukra az elavult klisék helyét átvette „a nagy semmi” (741), az biztos, hogy a monográfia szédítően gazdag és alapos, rengeteg különféle forrást figyelembe vevő életrajzi anyaga, ha néha talán felesleges komplikációkat okoz is magának azzal, hogy a valós eseményeket a fikciós művek — ebből a szempontból csak torzítónak mutatkozó — szűrőjén át próbálja ábrázolni, ellenállhatatlan erővel söpri el a forradalmár- vagy néptribuni pózba merevített szobrot, és állít a helyére egy szerelemben-családban-testben-társadalomban élő alakot. Legalább ilyen erővel küzd azonban a szöveg azokban az esetekben, amikor kidolgozott elemzést ad egy-egy műről, azok „realista” karaktere ellen is — jól észrevehetően azzal látja bizonyíthatónak egy alkotás értékét, ha feltárja, hogy az visszavezethető valamiféle mitikus alapstruktúrára (Az Isten háta mögött esetében az „archaikus közösségek” átmeneti rítusai, beavatási szertartásai jelentik a kontextust, a Hét krajcár esetében a krajcár etimológiáján keresztül Krisztus passiója, a Pillangó esetében pedig a görög mitológia és — mint még sok más művel kapcsolatban — a népmesék), vagy meg tudja mutatni a „nyelvi megalkotottság” nyomait (mely legtöbbször egy-egy motívum végigkövetését jelenti): a fókuszt tehát a legtöbb esetben határozottan igyekszik elmozdítani a cselekményről és a szereplői interakciókról, vagyis általában véve a szöveg reprezentatív síkjáról; és tulajdonképpen ez történik a másik két visszatérő módszer, az összehasonlító elemzés és a biográfiai titokfejtés során is. A monográfia elemzései érdekes dolgokat vesznek észre és saját paradigmájukon belül igen invenciózusak — mindössze azon sugallatával nem tudok egyetérteni, mely szerint a korábbi voluntarista-vulgármarxista értelmezések megtagadásából azok tágan értett szempontjainak elvetése is szükségszerűen következne. A Rokonok koncepcióját politikai közösségről, családról, szexualitásról, hatalomról és ezek kölcsönös összefonódásáról jóval összetettebbnek és radikálisabbnak látom például, mint amit a leleplezés — a monográfus által is igen csekély lelkesedéssel használt — kifejezése sugall; és nem gondolom, hogy azt, „miként van »megcsinálva«” a regény, egyszerűen ki kellene vagy lehetne csupán bányászni az azt elfedő „társadalombírálat és a kritikai realizmus” (556) alól, hanem alighanem épp a formai jegyek alaposabb figyelembevételén keresztül vezetne az út afelé, hogy pontosabb képet alkothassunk a szövegnek a társadalomról alkotott elképzeléseiről (is).
Ez az előfeltevésrendszer állhat a monográfia azon különös döntése mögött is, hogy miután a Kivilágos kivirradtigról szóló fejezetben — a korabeli parlamenti vitákra is utalva — kijelenti, hogy a regény fontos témája a zsidókhoz való viszony, és ez a szövegbeli nézőpontokkal is „összevethető” (341), a továbbiakban mégsem különíti el a szöveg különböző perspektíváihoz kötődő attitűdöket, nem elemzi a szereplői megszólalásokat, hanem ehelyett végül csupán a bolhametafora szemügyre vételén keresztül rekonstruál egy — ambivalens, de egyszólamú és absztrakt — álláspontot (353–354). Pedig ezek végigkövetése is fontos adalék lehetett volna ahhoz, amit a monográfia is az elmúlt évek Móricz-diskurzusának egyik legérzékenyebb témájaként mutat be: Móricz zsidósághoz való viszonyának kérdéséhez. A monográfus e problémát Závada Pál Idegen testünk című regényének az 1919-es naplófeljegyzések közül átvett Móricz-idézetéhez és ennek utóéletéhez köti; de ugyanilyen joggal szóba hozhatná a Naplók-sorozat 1926 és 1929 közötti feljegyzéseket közlő (2012-ben megjelent) kötetét is. Az ugyanis, aki a monográfia előtt vagy után ezt a kötetet is végigolvassa, talán elcsodálkozik azon az egyértelműségen, amivel a monográfus végül kimondja, hogy az antiszemita címkét olyasminek tartja, amit Móricz „nem érdemelt meg” (259) — ebben a naplókötetben is számos olyan bekezdés található ugyanis, melyek nyomán óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ha azok írója egyértelműen nem antiszemita, akkor mégis kicsoda az:
21 zsidó. Elnéztem őket. Legnagyobb részüknek torz koponyája van. […] Magyarország nekik csak annyi, mint az angol kolonistának Kína. Semmi közük a világon ehhez a fajhoz, csak annyi, hogy mindent kiélvezni itt, amit lehet. Alkotni nem tudnak, de nem is akarnak, mert az munka. Ha darabot írnak, a zsidóság rossz ösztönei dolgoznak bennük, s azt szolgálják. Van egy borzasztó zsidó elem, az az egész világon homogén. […] a szervezés nem egy nagy s nemes emberi cél szolgálatára van — tisztán nyers pénzkeresésre. […] elűzték a keresztény elemet, amely nem bírja nézni a szentségeinek nyílt színen való leszarását. Ők viszont csak ezt akarják, mert itt vannak fölény-érzésben. […] A gnóm-fejű Földes Imre csinálta meg az irredenta darabot […] Mi köze Földesnek Erdélyhez, a magyar sebekhez. […] Hihetetlen mennyit tud enni egy zsidó. De mind. […] pletyka, pletyka rágalom, csúfondáros viccelődés, trágár adomák, bukottakon kérődző, nyüzsgő, eszes pondrók, akik falják, habzsolják ennek a kis országnak a kadáverjét.
(Naplók 1926–1929, 557–558)
Szilágyi Zsófia alapvető fontosságú javaslatot tesz, amikor azt írja, e viszonyról „súlyos hiba a történetiségre nem figyelve, azt változatlannak és egyfélének tételezve gondolkodni” (256) — de azt gondolom, e célok érdekében érdemes két további lépést is megtenni: egyrészt világosan elválasztani a mai értékelést a korabeli pozicionálástól (így kijelenthetjük egy álláspontról egyszerre, hogy a relatíve emberségesebbek közé tartozott, és azt, hogy ma vállalhatatlannak tartjuk), másrészt lemondani arról, hogy végül mégis eredményt hirdetünk egy tulajdonságként tételezett, kétállású kapcsoló módjára elképzelt jelző kiosztásával (hiszen a nem antiszemita ugyancsak olyan címkének bizonyul, amit „nem érdemelt meg”). A tény, hogy Móricz világlátását feljegyzései alapján visszatérő módon felháborító eredményre vezető sémák formálták, éppúgy nem érdemes eltagadni, mint az Életem regénye kirekesztésen felháborodó gesztusait vagy a Pesti Naplóban közzétett deklarációt az első zsidótörvény idején; a korszak és az egyes emberek mentalitástörténetéről csak az efféle adalékok minél szélesebb körének alapos számbavételével érdemes hipotéziseket megfogalmazni. Az 1929-es napló néhány mondata („Háború előtti könyveimben a magyart támadtam, s ezt a zsidók örömmel látták. Ennek köszönöm sikereimet. A zsidó a magyar fajt ösztönszerűen gyűlöli. Idegen neki. Vérmérséklete, világszemlélete, egész élettempója más” — Naplók 1926–1929, 555) például nyilvánvalóan árnyalja azt az 1929-es interjút, amelyben az ezt pozitívan értékelő monográfia szerint Móricz arról beszél, hogy „irodalomba lépését kizárólag a művelt, befogadó és őt támogató zsidó értelmiségnek köszönhette” (262); ennek nyomán pedig azt is megállapíthatjuk, amit a monográfia nem tesz meg, hogy a zsidót és a magyart egymást kizáró, kollektív tulajdonságokkal rendelkező halmaznak tekintő rasszista diskurzus mennyire átható volt, és alighanem alapvetőbb, mint filo- vagy antiszemita hiposztázisai.
Az ehhez hasonló szövegpárok egyértelmű értékelése azért is látszik csaknem lehetetlennek, mert mindkét irányban viszonylag plauzibilisen lehet érvelni: nyilvánosan megjátssza magát, de a naplóban leírja az őszinte véleményét vagy a naplóban felszínre tör a tudatalatti, a gyermekkori szocializáció hatása (hiszen általában mélyen gyökerező testi reakciók, az undor vagy a félelem körbebeszélését láthatjuk), de a nyilvános szférában már képes okosan és felelősségteljesen elfojtani ezeket az indulatokat — a személyiség leírhatóságának korántsem triviális kérdései között találjuk tehát magunkat. A Cséve Anna — nem csekély munkát igénylő — szerkesztésében (és az eddig emlegetett irodalomtörténésszel nem azonos Szilágyi Zsófia Júlia sajtó alá rendezői segítségével) készülő Naplók-sorozat pedig épp azért elképesztő olvasmány, mert oldalról oldalra elementáris erővel szembesít az efféle kérdések felkavaró tapasztalatával — ha hozzá is járul tehát a Móriczról alkotható képünk árnyalásához, ezek a kötetek korántsem csak a nagy írók titkai iránt érdeklődőknek szólnak: azt gondolom, hogy helyük voltaképpen a magyar irodalom legfontosabb alkotásai között van. Ebben a már most is hatalmas szövegtengerben – mely, ahogy a körültekintő előszók leírják, Móricz különböző státuszú publikálatlan kéziratainak (a voltaképpeni naplótól a levélkéziraton keresztül a cikkváltozatig) sok történelmi esetlegesség által meghatározott, tehát ideális értelemben teljesnek nem tekinthető konglomerátuma — létrejön egy olyan forma, melyet nem nehéz egy igencsak lényeges probléma adekvát művészi megvalósításának látni: az egymásra következő rövidebb-hosszabb töredékek sora a szubjektumot egészében nem racionalizálható, narratívába hézagmentesen nem feltétlenül rendezhető impulzusok terepeként képes megmutatni. A feljegyzések legfontosabb problémája talán a sajátnak és idegennek egyszerre mutatkozó én, mely legkiélezettebbé a szerelem kapcsán válik: az író testével mint olyasmivel kerül szembe, melynek jelei nem egyértelműek, megfejtésre szorulnak, ráadásul igazságértékük is bizonytalan — így nem tudhatni, hogy el kell-e, el lehet-e fogadni a dekódolt javaslatokat, hogy felülírják-e ezek a morált, és hogy egyáltalán függetlenek-e ezek a tudattól, vagy a tudat cselének, hisztériájának tekintendőek csupán. A szerelem itt nem kiismerhető, domesztikált kulturális kód, hanem sötét titok, amely a testi és társadalmi létezésbe kötött szubjektivitás végtelen elemzésére sarkallja az írót, az ebben az összefüggésben kétségbeejtően megragadhatatlan őszinteség kutatására — miközben ez a kutatás, a kutatás eredményeinek kimondhatósága, a konzekvenciák levonása maga is a morál hatálya alá tartozó vagy azt kikezdő cselekedet lesz. A feljegyzések tehát szédítően komplex struktúrát hoznak létre, melyben a személyiség a nemi vágytól a pénz által biztosítható hatalomig számtalan kibogozhatatlanul összefüggő tényező meghatározottjaként tűnik fel — így lesz lehetősége az olvasónak, hogy felfedezze a kapcsolatot mondjuk Simonyi Mária melle és az író antiszemitizmusa között —, ritkán látható gazdagságú víziót mutatva fel az emberről; mindvégig annak tudatában is dolgozva, hogy publikusan közölhetetlen tapasztalatokról van szó, melyekről azonban muszáj lenne komolyan beszélni. Az itteni felforgató figyelem viszont, ha más formában is, azt gondolom, a megjelent művekben is tovább dolgozik — így azokban bőven van még felfedezni való; akkor cselekszünk tehát helyesen szerintem, ha nem hagyjuk visszasüllyedni Móriczot a kevésbé izgalmas szerzők közé.
Megjelent a Műút 2013042-es számában