(Christoph Schuringa: A Social History of Analytic Philosophy – How Politics Has Shaped an Apolitical Philosophy. London and New York: Verso, 2025)
Van-e társadalomtörténete egy olyan mozgalomnak, iskolának vagy filozófiai irányzatnak, amely szándékai szerint minden társadalmi hatás felett, pusztán a józan ész és a logikai dedukciók talaján áll? Persze hogy van, mondja a marxista kritikus, aki fél szemét mindig is az analitikus filozófián tartotta, várva az alkalmat, hogy lerántsa róla a levegőtlen, szintetikus leplet. A józan ész és a logikai dedukció is csak termék! Tiszta sor, mondja az analitikus. Vannak önellentmondásra épülő logikák – az ellentmondásmentesség elve úgyis a rabszolgaságot fenntartó Arisztotelésztől jön, nem kell hát – ezek pedig látszólag mindent is lehetővé tesznek. Épp a társadalmakon felül álló analitikus filozófia társadalomtörténetét ne tennék lehetővé?
Persze csak gúnyolódom, részben. Mindazonáltal, ha a huszadik századi analitikus filozófia valamiről ismert, akkor az nem más, mint az ahistorikus jellege. Persze ez bullshit, ahogy a művelt vidéki analitikus mondja. Ha valaminek van társadalomtörténete – és izgalmas társadalomtörténete –, akkor az az analitikus filozófia. Nemesek, proletárok, egyetemi professzorok, szabadúszók és földönfutók, könyvtárosok és oxbridge-i donok együtt hozták létre és alakították az analitikus filozófiát. Éppen ezért különös izgatottsággal vettem kezembe Christoph Schuringa A Social History of Analytic Philosophy (Az analitikus filozófia társadalomtörténete) című művét, melynek fő célkitűzése, hogy megkérdőjelezze és leleplezze az analitikus filozófia történetietlen és apolitikus önképét. Érvelése szerint az analitikus filozófia valójában „annak a társadalmi világnak a terméke, amelyben létezik, ez a világ pedig folyamatosan formálta” (1.).
Első pillantásra Schuringa a megfelelő alapállásból vág neki ennek a küzdelemnek: „a marxista hagyomány szellemében végzett ideológiakritikára” (3.) vállalkozik, amely különösen alkalmasnak ígérkezik arra, hogy feltárja az elméletekhez és érvelésekhez hasonlatos intellektuális termékek mögött meghúzódó ideológiai és társadalmi-gazdasági mintázatokat. Bár Schuringa elismeri az érveken alapuló filozófiai tevékenység jelentőségét, hangsúlyozva, hogy senki sem csupán „osztályérdekek szócsöve” (4.), van azért valami plusz ráció is ott, végül mégis arra a következtetésre jut, hogy „az analitikus filozófia – rokonaihoz, a behaviorizmushoz és a neoklasszikus közgazdaságtanhoz hasonlóan – egy olyan világkép fenntartását szolgálja, amely központi szerepet játszik a polgári liberális ideológiában” (4.). Valós és figyelemre méltó érdemei ellenére sajnos a könyv több szempontból is alulteljesít.
Essünk túl a kötet felépítésén
Rövid bevezetőt követően a könyv tíz fejezeten keresztül bontakoztatja ki mindent leleplező munkáját. Az első négy az analitikus filozófia fejlődésének meghatározó történelmi alakjait, mozgalmait és fordulópontjait tárgyalja. Schuringa Bertrand Russell és G. E. Moore idealizmussal szembeni, a huszadik század fordulóján zajló küzdelmével indít, munkásságukat pedig a merev hagyománytisztelet légkörével való szakításként mutatja be. Ezt követően a „Vörös Bécs” szellemi közegében működő Bécsi Körrel foglalkozik: hangsúlyozza a húszas és harmincas évek politikai küzdelmeinek hátterét, valamint kitér a Kör sokszínű, a tudományos világszemlélet terjesztését célzó közéleti tevékenységére. A hangsúlyt ezután a Bécsi Kör és a frankfurti iskola közötti vitákra helyezi át. Schuringa itt láthatóan az utóbbiak pártjára áll: Horkheimer híres tanulmányát (Hagyományos és kritikai elmélet) az analitikus filozófiával szembeni „ideológiakritika figyelemre méltó korai kísérleteként” (85.) értékeli. Végezetül az oxfordi hétköznapi nyelv filozófiájára tér át, és négy olyan filozófusnőt (Anscombe, Foot, Midgley és Murdoch) vesz górcső alá, akik az utóbbi időben kiemelt figyelmet kaptak, korábban azonban sokáig kimaradtak a hivatalos, tankönyvi kánonból.
Az 5–9. fejezet a hangsúlyt az egyes személyekről az analitikus filozófia fogalmaira, narratíváira és megalapozó mítoszaira helyezi. Az 5. fejezetben a szerző először azt mutatja be, hogyan teremtett kedvező légkört az analitikus filozófia amerikai egyetemeken való térnyeréséhez a hidegháború idején a kutatás militarizálódása (a RAND révén) és az intézményesülés folyamata. Ezt követően a 7. fejezetben kritikai elemzésnek veti alá az „analitikus–kontinentális” szembenállást, valamint dekonstruálja a „nyelvi fordulat” mítoszát. Schuringa meggyőző részletességgel mutatja ki, hogy a „nyelvi fordulat” valójában sem nem nyelvi, sem nem fordulat; érvelése szerint az olyan filozófusok, mint Michael Dummett, egyfajta töretlen sikertörténetet konstruáltak meg, hogy ezzel is erősítsék az egységet a „kontinentális” irányzatokkal szemben. A 8. fejezet azt vizsgálja, miként nyerte vissza a metafizika a jelentőségét a modális logika révén azon a terepen, amely kezdetben kifejezetten metafizikaellenes volt. Kripke metafizikával kapcsolatos intuícióérvelésére építve a 9. fejezet az „intuíció” analitikus filozófia módszertanában – Schuringa szerint pontosabban a módszertan hiányában – betöltött szerepét és jelentőségét vizsgálja.
Az utolsó fejezet arra összpontosít, hogyan sajátította ki és integrálta az analitikus filozófia a saját fogalmi-érvelési keretébe a marxizmust és a feminizmust, létrehozva ezzel olyan hibrid képződményeket, mint az „analitikus marxizmus”, valamint az „analitikus feminizmus”. Schuringa érvelése szerint, bár a marxizmus és a feminizmus radikális potenciállal rendelkezik, analitikus változataik – olyan fogalmakkal, mint az „episztemikus igazságtalanság” – nagyrészt jelentéktelenek lettek; a tudományos publikációk iparán kívül aligha fejtenek ki bármiféle érdemi hatást.
Tagadhatatlan, hogy Schuringa kiváló munkát végzett elbeszélésének összeállításakor. Bibliográfiája és a szakirodalom ismerete lenyűgöző. Ugyanakkor nehéz olyan következtetéseket és sarkosabb pontokat találni a kötetben, amelyekkel az olvasó fenntartások nélkül egyetérthetne. Írásom további részében konkrét példákkal alátámasztva mutatok rá néhány általános problémára és hiányosságra.
A feketeleves
A könyv első része sajátos módon kétarcú. Schuringa megkísérli egyensúlyba hozni az életrajzi részleteket a filozófiai eszmékkel, ám ezek gyakran inkább párhuzamosan futnak, mintsem hogy érdemben összefonódnának. Az eredmény így lazán kapcsolódó információk aránytalan elegye lesz. Pont mint a rossz vályogvakolat: megvan benne minden, az agyag, a homok, a pelyva, a lócitrom. Mégis: száradás után kireped. Egyfelől az olvasóban felmerülhet a kérdés, milyen jelentőséggel bírnak az olyan odavetett életrajzi megjegyzések, mint például, hogy Schlick „tehetős protestáns” háttérrel rendelkezett (68.), amelyeket aztán a szerző nem fejt ki részletesen, miközben azoknak egyébként valódi jelentősége van például a szocialista Otto Neurath-tal folytatott politikai és filozófiai viták során.
Schlick liberalizmusa (amely idővel az ausztrofasiszta kancellár, Engelbert Dollfuss irányába hajtotta) visszatartotta őt attól, hogy otthonába hívja Neurathot, továbbá meghiúsította Neurath azon tervét is, hogy megjelentesse radikális hangvételű könyvét az empirikus szociológiáról és közgazdaságtanról. Bár Neurath hangzatos és némileg agresszív érvei olykor valódi fogalmi hiányosságokat próbáltak elfedni (ezeket Thomas Uebel több száz oldalon, két kötetben is részletesen elemezte és szisztematikusan rekonstruálta a kortárs olvasó számára 1992-ben [Overcoming Logical Positivism From Within] és 2007-ben [Empiricism at the Crossroads]is), Schlick elutasításában társadalompolitikai tényezők is szerepet játszottak, és meglehetősen közvetlen módon határozták meg az analitikus filozófia sorsát. Schuringa kötetében több az életrajzi elem, mint amennyi a szisztematikus elemzéshez szükséges, ugyanakkor kevesebb, mint amennyi a valódi, kontextuális megértéshez elengedhetetlen lenne. Épp ahogy a vályogban: ha túl sok homokot adunk hozzá, könnyen kirepedhet, ezt persze plusz törekkel ellensúlyozhatjuk, miközben az Alföldön egy gramm homokot nem kell pluszban hozzátenni. Noha feltehetően az analitikus filozófia társadalomtörténetének arányai is relatívak, azért léteznek alapvető viszonyok.
Másfelől, bár felvillannak bizonyos filozófiai meglátások Russell és Moore idealizmusellenes érveivel, a Bécsi Kör protokollmondatokkal kapcsolatos vitájával, vagy Carnap Aufbau-jával összefüggésben, ezek aggasztóan elégtelenek ahhoz, hogy mélyebben megértsük az általuk képviselt szellemi teljesítményt. Szinte semmi sem jelenik meg részletesen abból a szakirodalomból, amely az elmúlt két évtizedben látott napvilágot, és amely jelentősen átformálta a korai analitikus filozófiáról alkotott képünket. Carnap Aufbau-ját például nagyrészt Peter Galison szemüvegén keresztül látjuk, aki hírhedt módon a Bauhaus gondolkodásmódjához – egyszerűség, fundamentalizmus és atomizmus – hasonlította a művet. Bár a maga módján lenyűgöző, hogy egy más hagyományból érkező szerző is tisztában van ezekkel a kérdésekkel, ironikus módon éppen azok az aspektusok maradtak rejtve, amelyek az analitikus filozófia társadalomtörténetében kiemelkedő jelentőségűvé teszik az Aufbau-t. Ilyenek például annak „kontinentális” gyökerei (Rickert, Husserl, H. Cohen, Kant, Nietzsche), az értékekhez és humán- vagy szellemtudományokhoz való viszonya (Freyer, Dilthey), vagy épp progresszív, társadalompolitikai színezetű interszubjektivitás-tézise (amely Carnapot a Vörös Bécshez kötötte). Carnapot megfosztották eredeti, „kontinentális” és társadalmi gyökereitől. A filozófiai tartalom ugyan megjelenik, ám ritkán kapcsolódik össze azokkal a társadalompolitikai dinamikákkal, amelyek állítólagosan formálták azt.
Otto Neurath holisztikus és nem redukcionista naturalizmusa kevés figyelmet kap, azonban politikai tevékenységét – például a gazdaság és az állam teljes társadalmiasításában, valamint az 1919-es Bajor Tanácsköztársaságban való részvételét – viszonylag részletesen tárgyalja Schuringa. Bár e tényezők történeti jelentősége nyilvánvaló, Neurath gyakorlati tevékenysége és elméleti meggyőződései közötti szoros összefonódás javarészt kidolgozatlan marad. Így csupán személyes adatok sokasága marad számunkra, amelyek nem kapcsolódnak szervesen a későbbi fejezetekben megjelenő érvekhez.
Az analitikus és kontinentális filozófia közötti szakadékkal foglalkozó fejezetben Schuringa jogosan bírálja az analitikus filozófiát amiatt, hogy megalkotta a kontinentális filozófia egydimenziós szörnyetegét – egy olyan „fikciót”, amely nem állja ki a részletes filozófiai és történeti vizsgálat próbáját. Ugyanakkor nem tér ki részletesen e „fikció” hátterére, nevezetesen a Bécsi Kör tagjainak személyes megéléseire. Az 1920-as és 1930-as években Carnap, Neurath, Schlick és társaik a filozófia világán belül periférikus helyzetbe kerültek; életüket alapvetően meghatározta az akadémiai szféra peremére szorítottság, így saját fórumokat (folyóiratokat, társaságokat és konferenciákat) kellett létrehozniuk, hogy hangot adhassanak nézeteiknek. Egy jobboldali, nacionalista és vallásos országban, ahol folyamatosan és nyíltan ki voltak téve az irracionalitás, a misztikus gondolkodás és a társadalmi-politikai nyomás különféle formáinak, a „Vörös Bécs” gyakran felülírta a józan, reflektív és kritikai vizsgálatnak alávetett analitikus gondolkodást. Ez a légkör hajlamossá tett a csoportgondolkodásra, és sokan olyan „mi vs. ők” narratívát alakítottak ki, amely a logikai pozitivistákra is jellemző volt. Lehet, hogy nem volt igazuk; az olvasó azonban csupán egy igen felületes leírást kap arról, miért nem volt helyes az analitikus filozófusok részéről ennek a „mi vs. ők” szemléletmódnak az érvényesítése. Attól még, hogy valaki paranoiás, nem biztos, hogy nem követik.
Vajon helyesen jártak el? Schuringa csak mellékesen említi, hogy a legtöbb logikai pozitivista és korai analitikus filozófus jártas volt a „kontinentális filozófiában”. Bár Ryle Husserl- és Heidegger-olvasata említésre kerül (159.), érdemes megjegyezni, hogy Carnap egy ideig Husserl tanítványa volt, jelen volt a davosi Cassirer–Heidegger-vitán, és többször is olvasta a Lét és időt, nem is beszélve neokantiánus hátteréről és a szellemtudományok iránti érdeklődéséről. Könnyen érvelhetnénk amellett, hogy tudták, miről beszélnek, amikor megalkották a „mi vs. ők” narratívát. Határkijelölő tevékenységük talán hibás volt, de korántsem tudatlanság vagy kispolgári rosszindulat motiválta őket.
Ezt a kását bizony forrón eszik
A könyvnek két komolyabb problémája is van. Az első a következetlenség, a második a szalmabábérvelés. Az elsőre vegyük a következő három példát.
Egyrészt visszatérő gondolat a könyvben, hogy az analitikus filozófia két mondatra épül: „Mit értesz ezen?” és „Nem értem”. Ha a megfelelő személy a megfelelő célpont ellen használja őket, mindkét mondat „erőteljes ellenvetésnek számít az analitikus filozófiában” (158.), és pusztán e mondatok ismételgetésével nevetségessé lehet tenni a szemben álló felet. Valóban nem szép dolog ilyet tenni, bár arról az olvasó már kevésbé kap tájékoztatást, hogy pontosan mi is a háttere ennek a két mondatnak, milyen kognitív és filozófiai funkciót töltöttek be egy adott közegben, egy adott helyen és egy adott időben. Amikor például A. J. Ayer megírta a logikai pozitivizmus leghíresebb bemutatkozó kötetét angol nyelven, akkor annyiban látszólag mindenképp szemben állt a kontinens logikai pozitivistáival, hogy sokkal megengedőbb hangnemet ütött meg a hagyományos filozófiával szemben. Ayer szerint Szókratész, Descartes, Berkeley, Hume, Kant és mások pontosan azt a kérdést tették fel vitapartnereiknek is, mint a pozitivisták: „Mit értesz ezen?”. Ez az egyszerű kérdés pedig a filozófiatörténet legfontosabb munkái számára jelentett szilárd kiindulópontot.
Amikor azonban Schuringa eljut Gustav Bergmann nyelvi fordulatról alkotott elképzelésének összegzéséhez, úgy bírálja őt, ahogyan azt egy jó analitikus filozófus tenné: „Nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy Bergmann sosem tisztázta igazán, mit is értett a »nyelvi fordulat« kifejezés alatt. Ezt tükrözi az elképzelést övező általános zavarodottság” (179.). Vajon Schuringa „nem érti”? Vagy Bergmann nem felelt meg az analitikus filozófia sztenderdjének?
Másrészt, miközben azokat a filozófusokat, akik gúnyolták Derrida elképzeléseit, magatartásuk, valamint igazságtalan és egyoldalú támadásuk miatt bírálja Schuringa, addig Derrida Searle-lel szembeni gúnyolódását csupán egy olyan „élcelődésnek” nevezi, amely egyébként is egy „féktelenül játékos szövegben” (164.) jelent meg. Tény, hogy nehéz meghúzni a határt a játékosság és a szellemesség, illetve az alaptalan rosszindulat közt, azonban talán épp ezek azok a helyek, ahol a szerzők saját társadalomtörténete is játékba lép, beindul a gépezet, a hús életre kel, a poszthumán térkő közül előtör a gaz.
Harmadrészt Schuringa arra is rámutat, hogy amikor az analitikus filozófusok az intuíciókra hivatkoznak, akkor épp az álláspontjuk és nézeteik melletti érdemi érvelést próbálják megúszni. Amikor a „józan észre”, a „költség-haszon elemzésre” vagy az „intuícióra” hivatkoznak, akkor „a filozófia dogmatizmuson (azaz puszta állításon, s így valójában semmin) alapszik. Használják a »fotelfilozófiai módszerek« kifejezést – mintha ez nem csupán lepel lenne, amely a módszertani tisztesség hiányát hivatott elfedni” (201.).
A könyv későbbi részében az analitikus filozófiát azonban épp az „igazolás kultúrájának” (259.) túlzott térnyerésével vádolja Schuringa. Érvelése szerint, mivel az analitikus filozófusok túl sok időt szánnak az igazolásra, egyrészt „figyelmen kívül hagyják a politika történetileg meghatározott társadalmi és kulturális dimenzióit” (259.), másrészt elnyomnak mindenkit, aki „alternatív megközelítést” képvisel, és eltérő szemszögből tekint az igazolás kérdésére. Egy ponton az olvasóban némi nyugtalanság ébredhet azzal kapcsolatban, hogy vajon mekkora mértékű „igazolásra” van szükség, és milyen formában. Az analitikus filozófia most akkor túl sokat vagy túl keveset igazol? Nehéz nem észrevenni a kettős mérce jelenlétét ezekben az esetekben. Ami itt igazán érdekes lehetne vagy lehetett volna, az az, hogy a huszadik század hosszú története során az analitikus filozófia egyes képviselői álltak-e elő olyan munkákkal, amelyek a kontinentális filozófia mélyebb megértését mutatták, vagy épp fordítva, a kontinentális filozófusok elvégezték-e ezt a munkát az analitikus filozófiával. Várjuk a kontinentális filozófia Michael Friedmanjait, Jaakko Hintikkáit és Ernest Nageljeit. Persze J. N. Mohanty munkásságáért jár a piros pont.
Schuringa projektjével szemben a legerősebb kifogás az, amit ő maga is felhozott az analitikus filozófia kontinentális filozófiáról alkotott képével kapcsolatban: nem létezik olyan, hogy „analitikus filozófia”. Legalábbis nem abban a monolitikus, statikus, univerzális és egydimenziós formában, ahogyan azt Schuringa a kritika tárgyaként felépíti. Hogyan is lehetne értelmes módon egy kalap alá venni a szocialista, Bauhaus-rajongó, szexuálisan nyitott és modernista Carnapot, aki a hagyományok, az irracionalizmus és minden politikailag elnyomó jelenség elszánt ellensége volt, olyan tisztán racionális, pusztán elméleti síkon mozgó, klasszikus analitikus gondolkodókkal, mint David Lewis, Peter Strawson vagy Theodore Sider? Bár léteznek nyilvánvaló szellemi kapcsolódási pontok Neurath, Rudolf Haller és Thomas Uebel között, sokkal gazdagabb, árnyaltabb és érzékenyebb megközelítésre lenne szükség ahhoz, hogy Susan Stebbinget, Robert Brandomot, R. M. Hare-t, Nancy Cartwrightot vagy Peter van Inwagent érdemben összekapcsolhassuk egymással. Az analitikus filozófia az időnkénti egységesítési kísérletek ellenére is számtalan arccal rendelkezik.
Felmerül azonban egy fontos kérdés. Hogyan viszonyuljunk azokhoz a gondolkodókhoz, akik sosem kerültek be igazán az analitikus filozófia kánonjába, akik szándékosan vagy esetlegesen a periférián maradtak, illetve azokhoz, akik csak szűk körben és átmenetileg gyakoroltak hatást, noha magukat analitikus filozófusnak tartották, és úgy vélték, hozzájárulnak az analitikus filozófia ügyéhez és kánonjához? Nem róhatjuk fel Schuringának, hogy nem foglalkozott minden olyan szerzővel, aki a szívünkhöz közel áll, vagy az analitikus filozófia kortárs történetírói jelentősnek gondoltak. Nem azért szomorkodom Philipp Frank miatt, mert épp róla írok könyvet, hanem azért, mert Frank az 1940-es és ’50-es évek egyik legismertebb és legfontosabb tudományfilozófusa az amerikai tudósoknak (olyan baráti és kollegiális hálóval, amelynek része volt például Albert Einstein, Niels Bohr, Louis Finkelstein, Harlow Shapley, Warren Weaver, Raymond Seeger), majd halála után szinte pillanatok alatt felejtették el a nevét. Hogyan történhetett mindez, hiszen Frank fehér férfi volt, egy időben pedig még szakállas is. Na, ez egy társadalomtörténeti kérdés. Emiatt pedig nem söpörhetjük félre túl könnyedén ezt a kritikát sem, hiszen jelentős módszertani kérdéseket vet fel a szellemi területek határait, természetét és fejlődését illetően. Ha épp az analitikus filozófia szelektív és felszínes jellegét kifogásoljuk, pontosabban azt, ahogyan mesterségesen teremti meg saját kánonját és sikertörténetét, akkor fel kell tennünk a kérdést: vajon Schuringa könyve valóban különbözik-e attól az analitikus „szörnyetegtől”, amelyet épp azért hoztak létre, hogy legyőzzék. Attól tartok, nem.
Az analitikus filozófia nem csupán a „liberalizmus” megnyilvánulása, amely az eszmék és a deduktív érvelések szabadpiacára épül. Talán valamikor az volt; talán sokan törekedtek is erre; vagy talán – némi, sőt tetemes fenntartással – így is olvasható a története. Ám súlyos mulasztásnak tűnik, ha nem érdemben vesszük számba mindazokat a gondolkodókat, akik eltérő nézeteket vallottak. A Social History of Analytic Philosophy csodálatos, sőt korszakos jelentőségű könyv is lehetett volna. Egyes részei valóban fontosak, tükrözik Schuringa mély elkötelezettségét, valamint a szakirodalom iránti odaadását.
A mű nagy része azonban következetlen vádaskodásokból, látszólag mélyenszántó, valójában felszínes kritikákból, valamint némileg méltánytalan elvárásokból áll; olyan elvárásokból, amelyeknek észszerűen egyetlen sokszínű és folyamatosan fejlődő tudományág, irányzat, vagy szellemi mozgalom sem felelhet meg. A kötet miatt egyetlen analitikus filozófusnak sem kell, hogy álmatlan éjszakái legyenek. Állnak még kétszáz éves vályogházak.