(Avagy miről lehetne beszélgetni Az élet kapuja kapcsán?)
Mintha csak a Herczeg Ferencet és Az élet kapuja című kisregényt érintő rekanonizációs törekvések kapcsán kibontakozó vitához szólt volna hozzá Richard Shusterman, amikor Pragmatista esztétika című könyvében ezt írta: „A művészetek társadalmi jelentőségét a felhasználásuk módja határozza meg. A magas művészet alkotásait fel kell tudnunk használni úgy, hogy elősegítsék a progresszív társadalmi-erkölcsi célok elérését. A jelenleg rendelkezésre álló leleményes hermeneutikai stratégiákat figyelembe véve – mint például a szöveg ellenében való olvasás annak érdekében, hogy megpróbáljuk észrevenni, mit próbál elrejteni előlünk, vagy mit próbál palástolni – még egy olyan művet is fel lehet használni erisztikus módon az ellentétes nézetek megfogalmazására, amely kifejezetten elköteleződik a konzervativizmus mellett.”[1] Miután Az élet kapuja a Nemzeti Alaptanterv 2020-ban kihirdetett módosítása nyomán kötelező olvasmánnyá vált, ki-ki világnézetétől függően örvendezett vagy bosszankodott, hogy egy ilyen könyvvel kell minden magyarországi középiskolásnak megismerkednie – nemigen találtam azonban nyomát annak, hogy bárkiben felmerült volna: az, hogy pontosan milyen szöveggel találkoznak a fiatalok, alapvetően függ attól, hogyan – miféle előfeltevések mentén, miféle eljárásokat alkalmazva, miféle célokat szem előtt tartva – olvassák és értelmezik azt; így azután az sem derülhetett ki, mutatkozhat-e esetleg másmilyen műnek Az élet kapuja, mint amilyennek az azt kötelezővé avató akarat gondolta.
Hogyan értelmezték eddig a kisregényt? Annak fogadtatását áttekintve hamar világossá válhat, milyen alapvető módon határozták meg Az élet kapujáról alkotott elképzeléseket bizonyos prekoncepciók: például hogy az egy ideológia illusztrációja,[2] egy előzetesen meglévő gondolat köré épített példázat;[3] hogy a főhős rezonőrként funkcionál, és magának az írónak a meggyőződéseit közli az olvasóval;[4] vagy hogy a regény alakjai egymással világosan szembenálló értékpólusokhoz rendelhetők.[5] Ezek a kiindulópontok természetesen távolról sem magától értetődőek, sőt: az elmúlt bő száz év irodalomelméleti konszenzusa szerint inkább naivitásnak számít azt képzelni, hogy egy irodalmi mű eszközszerűen képes célba juttatni egy szerzői üzenetet, hogy az egymást szükségszerűen perspektívába állító és viszonylagosító szereplői (vagy akár elbeszélői) szólamok bármelyike érintetlen maradhat ettől a működéstől, illetve hogy létezhetnek morális szempontból egyértelműen megítélhető karakterek. Ezt a naiv hermeneutikát figyelemre méltó módon nem csupán a kisregény politikailag motiváltnak ítélhető apologétái alkalmazták, hanem azon jeles irodalmárok is, akik kételyeiket fejezték ki Az élet kapuja művészi értékével kapcsolatban. Utóbbiak eljárása kapcsán így végeredményben a körkörösség gyanúja is felmerülhet: mivel a kisregényt irodalomalatti jelenségnek ítélték, nem a valódi irodalmi műveknek kijáró gondossággal és jóhiszeműséggel olvasták azt, olvasatuk pedig megerősítette az értéktelenségre vonatkozó gyanújukat – a Herczeg Ferencről mint lektűrszerzőről és/vagy ideológusról kialakított kép ilyen módon, úgy tűnik, önmegerősítő jellegűvé vált a róla szóló diskurzusban. Ezt a benyomást erősíti az a tény is, hogy az a néhány értelmező, aki máshonnan indult el, máshová is érkezett meg: Horváth János és Mekis D. János is az életmű meghatározó vonásának tekintette a vívódó-mérlegelő alapállást, és ennek megfelelően Az élet kapuját olvasva is dilemmákra, nyitva hagyott kérdésekre bukkantak.[6] Interpretációm az ő kezdeményezéseikhez igyekszik csatlakozni.
Alapjaiban határozhatja meg például a kisregényről alkotható képet, hogy előfeltételezzük-e, hogy azt komoly, patetikus hangoltság jellemzi; ha ugyanis nem tartjuk annak jelenlétét eleve kizártnak, úgy gondolom, nem lesz nehéz észrevenni a szövegben a Mekis által is felfedezni vélt iróniát és humort – például a hagyományosan főhősként számontartott Bakócz Tamás ábrázolása kapcsán. Őt Az élet kapuja olyan alakként mutatja be, aki visszatérően merész terveket sző, nagy kockázatokat vállal, kétes eszközökhöz folyamodik, majd elbukik; olyasvalakiként tehát, aki jóval agyafúrtabbnak gondolja magát, mint amilyennek azután a valóságban bizonyul. Ezt teszik hangsúlyossá a kisregény utolsó sorai, ahol Bakócz arról az ötletéről számol be, hogy Dózsa Györgyöt kívánja megtenni a „keresztesek” vezérének – e jól ismert kimenetelű történetet evidens módon lehet a mű középpontjában álló, semmilyen eszköztől vissza nem riadó, mégis sikertelen pápaválasztási kaland tükörképeként, annak felidézését pedig emerre vonatkozó, nem éppen hízelgő kommentárként értelmezni. A kisregény ilyenformán, úgy tűnik, némi távolságtartással javasolja szemlélni Bakócz alakját – ami alighanem ellene hat, hogy írói szócsőnek lehessen tekinteni. A korábbi értelmezők által a nemzet felelősségét visszautasító tanulságként azonosított mondatait (pl. „Nos, Isten ezúttal nem volt velünk, és így minden ellenünk volt.”)[7] így kézenfekvőbb talán Bakócz jellemzésének részeként olvasni: kísérletként, hogy megvigasztalja fiatal rokonát, Vértesi Tamást, akit nem utolsósorban az ő vigyázatlansága juttatott kellemetlen helyzetbe – és hogy magát felmentve erőt merítsen újabb vakmerő tervekhez.
Nem érdemes ugyanakkor figyelmen kívül hagyni, hogy Bakócz valóban felveti a közösségi felelősség kérdését. Gondviseléselvű magyarázata szerint Isten az „egész ország” bűnei miatt nem engedte, hogy sikerüljenek a terveik – ő pedig nem is vonja kétségbe egy efféle büntetés jogosságát, minthogy maga is komoly problémának gondolja, hogy a nemesek belső harcaikkal vannak elfoglalva, és nem törődnek a külső veszélyekkel; ez a helyzet indokolja egyébként számára a kockázatos vállalkozások szükségességét is. Ezt a helyzetleírást pedig a kisregény cselekménye azonnal visszaigazolni látszik. Az utolsó jelenetekben arról értesülhet az olvasó, hogy „ketten vannak magyarok, de tüstént összekapnának”: Márton kalocsai kanonok felháborítónak találja Bakócz törökellenes terveit, mert nem lát nélkülözhetőnek „százezer embert a nagy munka idején” – az egyéni érdekeket hangsúlyozza tehát az országos érdekekkel szemben; későbbi megszólalásából pedig az derül ki, hogy rossz a lelkiismerete, és fél a nép felfegyverzésétől, minthogy az „teli van keserűséggel” (123–124). Mindezek az utalások tehát a magyarságot megosztott, önmagával meghasonlott, önző, szolidaritáshiányos, és ezért sikertelen közösségként láttatják – ha didaktikus üzenetet akarnánk itt találni, az alighanem éppen az ellenkezője lenne annak, amit korábban feltételeztek.
Ezt az értelmezést látszhat alátámasztani az is, hogy a zárlat alapján kibontakozó kép nagyban összecseng a magyarokról a 3. és 4. fejezetben olvasható megállapításokkal: ahogy a Cardulo nevű szereplő kifejti, Magyarországon „a polgárok tömegében […] nincs meg a közhasznú alkotások vágya”, ezért ismeretlen ott az Itáliára jellemző „állandó haladás” (12); Chigi, a bankár pedig a magyarok szegénységén gondolkodva az „egymásután feltörtető és lehanyatló családok” versengésével hozza azt összefüggésbe (18). Ezt a szituációt ugyanakkor mindkét alak összekapcsolja a gazdasági viszonyokkal is: Cardulo szerint „az ipart és a kereskedelmet, amelynek Itália a hatalmát köszönheti, Magyarországon megvetik” (10), Chigi szerint pedig „minden gazdagságuk a termőföldjük és a jobbágyságuk” (18). Ezt a helyzetleírást Az élet kapuja sehol sem vonja kétségbe, és az később alapvető fontosságúvá válik, mint ami megérthetővé teszi a cselekmény fókuszába kerülő Vértesi Tamás motivációit. Az elbeszélő által közvetített gondolatai szerint Vértesi leginkább azért érzi fontosnak, hogy nagybátyja, Bakócz Tamás pápa lehessen, mert ezt véli annak feltételének, hogy Magyarország modernizálására irányuló tervei megvalósulhassanak: elképzelései szerint ugyanis a „magyar ifjakat” „olasz városokba” kellene küldeni, és azoknak „firenzei műhelyekben”, „milánói szövőszékek mellett”, „római műtermekben és építőhelyeken”, „veneziai áruraktárakban”, „genovai bankházakban” kellene dolgozniuk, vagy vitorlázniuk kellene „a tengeren” – mert így lehetne szerinte elérni, hogy eltűnjön „szemükről az ázsiai hályog”, kiolvadjon „lelkükből a harcos gőg és az átöröklött perlekedési düh”, és képessé váljanak „nagyszerű munkát” végezni (68). A kisregény tehát az elején, a közepén és a végén is visszatér ugyanarra a témára, és azzal kapcsolatban meglehetősen konzisztens álláspontokat tesz láthatóvá: újra és újra arról olvashatunk, hogy a magyar társadalommal problémák vannak, megoldást pedig a nyugat-európai minták átvétele, egyfajta polgári éthosz elsajátítása, a civilizálódási folyamat felgyorsítása jelenthetne.
Vértesi alakját a kisregény szorosan hozzákapcsolja a kelet és nyugat közötti különbségek kérdésköréhez – vágyakozása „az arany Róma lelke után” például, magyarázza az elbeszélő, népének egy tipikus attitűdjét reprezentálja: az, olvashatjuk, „a maga bilincseit fájlaló magyar merevség epedése volt Itália szellemének szabadsága és merész hajlékonysága után”, „a magyar pusztaság epedése Európa után”, „a penészes középkor vágya a tündöklő új idők után” (67). Ezt az attitűdöt a kisregény összességében ambivalensnek mutatja: Vértesinek például imponál Chigi művészeti ítélőképessége és tájékozottsága, de le is nézi őt mint „afféle pénzváltó ember[t]” (54); csodálja a reneszánsz művészetet, ugyanakkor nem tudja elhallgattatni „szatmármegyei lelkiismeret[ét]” (60), amely pogányságként ítéli el az ókori római szokások felelevenítését – az ambivalencia pedig önmeghasonláshoz vezet: egy narrátori kommentár szerint Vértesi „gyűlölt[e] magában” „a barbár[t]”, „anélkül, hogy szabadulni tudott volna tőle” (69). Ezen vonása azután meghatározó jelentőségű cselekményalakító mozzanattá válik: a kisregény középpontjában álló szerelmi történet azért nem torkollhat a konvencionális elképzelések szerinti boldog végkifejletbe, mert azt meggátolja Vértesi „irgalmatlan barbár gőg[je]” és „ősi, ázsiai csökönyösség[e]” (121) – épp azon tulajdonságai tehát, amelyeket egyébként az egész magyarságból is kinevelendőnek gondolt.
Ezen végpont felől különösen könnyen belátható, hogy a szerelmi szál szorosan kapcsolódik a kisregény korábban azonosított alapkérdéseihez. Vértesi szerelme a Fiametta nevű kurtizán iránt hangsúlyozottan összefügg ugyanis a római kultúra iránti csodálatával: a nőt ennek megtestesítőjének látja („Ön volt nekem Róma, Itália, minden, ami szép, drága, halhatatlan” [102]), sőt csak annyit képes értékelni belőle, amennyi ennek a kultúrának a terméke – Fiametta természeti része (a „nőstény”) taszítóan hat Vértesire, és ki is ábrándul belőle, amikor „a művészi máz” „lepattog” róla (77). Innen nézve azután az is világossá válhat, hogy a romantikus történet khiasztikus alapszerkezetre épül: Fiametta szerelme Vértesi iránt annak barbárságként értékelt cselekedete, a dacos visszautasítás hatására mélyül el, és ennek nyomán tagadja meg korábbi életét kurtizánként – őt is a más látszik tehát elbűvölni. Az egymást vonzó ellentéteknek ez a dinamikája nemigen teszi lehetővé, hogy bármelyik fél bármelyik pillanatnyi meggyőződését Az élet kapuja általános mondanivalójává abszolutizáljuk – a kisregény inkább a szimmetria fenntartásában látszik érdekeltnek.
Ezt húzza alá például az a szembeötlően ambivalens narrátori megjegyzés is, amelyet a zárlatban olvashatunk azután, hogy Vértesi – letépve „szívéről az utolsó eret, amelyben Róma vére pihegett” – megtagadja, hogy magyar emberként szerelmi bánata lehessen: „A barbár még vérzik, de már szabad. És már tud önmagán kicsinylően mosolyogni. És megint visszaemelkedik – vagy visszasüllyed? – oda, ahonnan jött.” (127) Az elbeszélői szólam tehát hangsúlyozottan nyitva hagyja a kérdést, hogy milyen irányú értékváltozás történik itt, illetve hogy a magyar és római világszemlélet összességében miféle értékhierarchiába rendeződik – ennek fényében pedig plauzibilisebbnek tűnhet, hogy Vértesi elfordulását a korábban általa is csodált és követendőnek gondolt életmódtól egyszerűen csak a remények elvesztése által kiváltott lélektani reakciónak tekintsük, ne pedig egy általánosítandó írói állásfoglalás illusztrációjának. Ezt támasztja alá Vértesi prognózisa is, amelyet azután fogalmaz meg, hogy világossá válik, Bakóczot nem választották pápává, tehát a magyar fiatalok tanulmányútjaival kapcsolatos tervek is ellehetetlenültek: „Azok odabenn virulni és ragyogni fognak, ők pedig künn fognak ülni a hideg szürkületben, és a boldogtalan népek gyűlölködése fogja emészteni a szívüket… […] Megint kirekedtek az élet iskolájából – a halál iskolájába fognak járni. És hetedíziglen el fognak vadulni és el fognak durvulni.” (92–93) E mondatok érthető és elkerülhetetlen, de nem különösebben tetszetős visszahatásként írják le a magyarok nyugatellenes érzéseinek és a nyugatitól eltérő életformáinak megszilárdulását. Ha tehát mindenáron tanulságot keresünk Az élet kapujában, az a fentieket összefoglalva csak valami olyasmi lehet, mint hogy a nyugodt és állandó fejlődés záloga az itáliai típusú, iparra, kereskedelemre, kifinomultságra és közösségi szemléletmódra épülő társadalom – ugyanakkor fontos megérteni, miért idealizálják a civilizálatlanságot a minden reményüket elveszített, megkeseredett civilizálatlan népek és a civilizált népek önmagukkal meghasonlott tagjai.
Olvasatom szerint tehát Az élet kapuja nem mondható elfogultnak a magyarság felé, és főleg nem tűnik úgy, mintha célja a boldogtalan népek említett gyűlölködésének táplálása lenne. Ezzel kapcsolatban alapvető fontosságú szempontnak tűnik számomra az, ahogyan a kisregény kontextusba helyezi a középpontjában álló történelmi szituációt. A végső tét, amely a főhősök törekvéseit meghatározza, természetesen az, hogy megakadályozzák, hogy egy idegen hadsereg (a törököké) megszállja, kirabolja, feldarabolja Magyarországot – ha viszont olvasóként értéknek gondoljuk egy ország egységét és épségét, jó okunk van, hogy a szövegben II. Juliusként emlegetett pápa erőfeszítéseit is rokonszenvvel szemléljük, hiszen neki pedig Itália felszabadítása és egyesítése a legfőbb célja. A pápa belső monológjai világossá teszik, hogy saját nézőpontjából ugyanolyan gondokkal és veszélyekkel küzd, mint a magyarok: „El kellett tipornia az apró zsarnokokat; le kellett igáznia a lázadó Bolognát; a veneziai signoriát, ezt az alattomos kalmár bandát, ki kellett füstölnie a Romagnából. […] Tíz esztendő alatt még annyit sem tudott elérni, hogy kipusztítsa az idegeneket Itáliából. A franciák még itt voltak. Ó, hogy gyűlölte ezeket az esetlen barbárokat, akik egyebet sem tudtak, mint zabálni és részegeskedni, akik kopjahegyére tűzték a szentképeket és meszet égettek az antik szobrok márványából. […] Ki a barbárokkal! Ki Itáliából! A spanyolok a pápa hű szövetségesei voltak, de őket sem kedvelte. […] Majd ha végzett az átkozott franciákkal, akkor a spanyolokra kerül a sor… Mit keresnek Nápolyban? Ki a barbárokkal!” (25) „[Bakócz] meg fogja csinálni a nagy ligát a pogány ellen, és hogy szövetségeseket nyerjen, oda fogja adni Veneziának a fél Romagnát, a francia királynak Milánót, a spanyolnak, amit akar, egy cafatnyi olasz földet mindenesetre oda fog vetni a svájci parasztoknak is, hogy landsknechtcsapatokat szállítsanak. Szóval: Bakócz Itáliának, az ő szegény, nyomorult, szép és szent Itáliájának drága húsával fogja etetni a vadászkutyáit. […] Mert mi Bakócz Tamásnak Róma? Ami Rovere Juliusnak Magyarország!” (31)
Annak a szimmetriának az érvényesülését, amelyre az utolsó idézett mondatok mottószerűen látszanak utalni, a kisregény azzal is elősegíti, hogy zárójelbe teszi a vallás kérdését, amely a bevett retrospektív értékelésekben egyértelműen elkülönbözteti egymástól a magyar–török harcokat és az európai belháborúkat. „A vallásos szempont” – jegyzi meg az elbeszélő egy helyen – „a bankárt épp oly kevéssé izgatta, mint Medicit vagy akár Bakóczot” (19); és ezzel összhangban a szöveg hangsúlyosan patriótaként, és nem egy vallás védelmezőjeként ábrázolja mind Bakóczot („Most egyszerre a maga és családja hatalmával együtt félteni kezdte a hazáját. És szívébe nyílalt a forró szánalom és az ő szegény, nyomorult, szép és szent országának szerelme.” [29]), mind Julius pápát („A pogány? Igen, azzal is végezni kell egyszer a kereszténységnek, végezni is fog, de egy olasz pápa vezetése alatt, hogy a győzelem minden dicsősége és haszna Rómáé legyen…” [88] – „Róma városát is alapjából át kell még építeni, új utcákat törni, templomokat, kórházakat emelni, csatornákat ásni, a Tiberist szabályozni” [26]). Az élet kapuja értelmezése kapcsán alapvető fontosságú mozzanatnak gondolom, hogy a szöveg, mint az az utóbbi idézetben is látható volt, mindenhol csak „pogány”-ként hivatkozik a török ellenségre, ez a szó viszont más jelentésben is felbukkan – már a 2. fejezetben azt olvashatjuk például a későbbi pápa Medici Giovanniról, hogy állítólag „a Styxre szokott esküdni és hogy palotájában, képfaragók és lantpengetők társaságában olykor pogány áldozatokat szokott bemutatni Apollo és Minerva tiszteletére” (6). E kifejezés viszonylag sűrű visszatérése tehát arra a körülményre is újra és újra emlékeztet, hogy a kisregény világában a kereszténység nem központi vagy evidens identitáskategória – ez pedig érthetővé teszi, miért bizonyul illuzórikusnak Bakócz azon elképzelése, amely szerint könnyedén és magától értetődően létrehozható egy összkeresztény szövetség.
E kudarcos kísérletet választva a cselekmény keretéül Az élet kapuja a mi és ők közötti határ képlékenységére és mozgatható voltára irányítja a figyelmet: Bakócz érdekeit az szolgálná, ha meg tudna alkotni egy keresztény mi-tudatot – de, mint a kisregény világossá teszi, ő is elsősorban magyarként tekint magára; sőt, mint, látható volt, kevéssel korábban még csak a családjával azonosította magát, és harcot folytatott más magyarországi családok ellen. A szövegben pedig mindenhol azzal találkozhatunk, hogy nemzetek (francia, olasz, spanyol), városok (Róma, a lázadó Bologna; a veneziai signoria), családok (a zavarosban halászó Colonnák, Orsinik, Savellik), habitusok (civilizált vagy barbár) határoznak meg közösségtudatokat. Számomra ennélfogva úgy tűnik, hogy Az élet kapujátleginkább azon folyamat sűrített és vázlatos (és szorosabb értelemben vett történeti hűségre nem aspiráló) ábrázolásaként érdemes olvasni, amelynek során létrejött a modern európai szubjektum – a kisregény összességében mintha arra próbálná felhívni a figyelmet, hogy ez az európaiság inherens módon belső feszültségektől terhelt, hiszen meghatározó értékeit (a szöveg elsősorban a kereszténységet, az antik gyökerekhez visszanyúló szekuláris kultúrát, a hazaszeretetet és a polgári civilizációt teszi témájává) nem feltétlenül lehet teljes mértékben és problémátlanul összeegyeztetni egymással. Az élet kapuja ebből a nézőpontból poentírozott jelenetek sorozatának látszik, amelyek a központi kérdés egy-egy aspektusát igyekeznek illusztrálni: hol azt, hogy a patriotizmusok megerősödése maga után vonta a nemzetközi keresztény közösség kohéziójának csökkenését, hol pedig például azt, hogy a modern európai értelemben vett művészet megszületése nem lett volna elképzelhető a keresztény világértelmezés dominanciájának meggyengülése nélkül. A kisregény gondolati szálait összekötve végeredményben arra juthatunk, hogy Bakócz tervét a keresztény erők egyesítéséről és Magyarország együttes megvédelmezéséről nem más, mint ez a modernizációs-differenciálódási folyamat ásta alá – ilyen módon, azt hiszem, a szöveg alapvető törekvéseként azonosítható emlékeztetni arra, hogy ez a fejlődési folyamat károkat is okoz(ott), annak kárvallottjai is voltak-vannak, és alkalmat és szempontokat biztosítani ennek a valóban nem jelentéktelen kérdésnek az átgondolásához.
Mindez ugyanakkor nyilvánvalóan nem jelenti ennek a folyamatnak az általános megtagadását. A kisregény evidenciaként látszik például kezelni, hogy a reneszánsz Itáliában művészi csúcsteljesítmények jöttek létre, amelyeket olvasói ismernek és értékesnek vélnek – a korabeli alkotók és művek neveit-címeit (helyenként némileg anakronisztikusan) felvillantó epizódok ugyanis ilyen háttér híján nemigen tölthetnék be funkciójukat. A kisregény efféle olvasói előtt viszont aligha válik rokonszenvesebbé Bakócz Tamás alakja, amikor az utolsó fejezetben arról olvashatni, hogy egy újonnan előkerült „Herkules-torzó” láttán, amely állítólag a „legjobb attikai iskola” terméke, megvetését kifejezve „hegyeset köp” (126); magyar olvasóként ugyanakkor nehéz legalább valamelyest nem méltányolni Bakócz álláspontját, aki frivolitásnak gondolja a művészet kérdéseivel bíbelődni a Magyarország elpusztításával fenyegető háborúk előestéjén. E jelenet így véleményem szerint Az élet kapuja egy alapvető törekvését exponálja: az eredetileg az Új Időkben megjelent, tehát egy alapvetően konzervatív liberálisnak, nacionalistának és művészetkedvelőnek elképzelhető közönségnek íródott kisregény egy dilemmatikus szerkezet létrehozása érdekében igyekszik kijátszani egymás ellen olvasói feltételezhető elkötelezettségeit (a rendezett, polgári fejlődés iránt, a magyarság sorsa iránt, a művészet iránt). A mű a mérleg egyik serpenyőjébe az európai reneszánsz és a kapitalizmus lehetséges elvetélését, a másikba a magyarság szenvedéseit helyezi – és azt a kérdést látszik feltenni, megérte-e az utóbbi, hogy előbbi elkerülhetővé vált.
Ezen kérdés fényében mutatkozhatnak igazán jelentősnek Cardulo prelátus mondatai a műből: „A szentatyának nagyszerű tervei vannak Róma művészi újjáalkotását illetőleg, és siettetni akarja San Pietro építkezését. […] részvéttel nem lehet a világot kormányozni. És ne feledjük, hogy az antik Róma sem tudta volna teljesíteni világtörténelmi küldetését, ha részvétet érez az útjában álló kis barbárnépek iránt.” (118–119) Ezek a mondatok hasonló belátásról látszanak tanúskodni, mint amiről valamivel később Walter Benjamin beszélt történelemfilozófiai téziseiben: „Nincs olyan dokumentuma a kultúrának, amely ne volna egyben a barbárságnak is dokumentuma.”[8] Az élet kapuja poétikailag leginkább a 19. század végének tárcairodalmához köthető: nagyívű koncepció, aprólékos kidolgozás, autonóm világépítés helyett a koncepció működtetéséhez feltétlenül szükséges elemekre szorítkozó, funkcionális felépítés jellemzi – kétségtelen, hogy a tárgyalt problémák egyes aspektusainak színrevitele ennélfogva illusztratív és helyenként a sematikusságig lényegretörő. Ezzel együtt az alapkérdést, amely köré a kisregény szerveződik, korántsem gondolom banálisnak, mint azt például Nényei Pál vélelmezte.[9] Az élet kapuja először 1919 első felében jelent meg folytatásokban, vélhetően tehát az előző év(ek)ben készült, amikor a dilemma, hogy meddig és milyen áron érdemes folytatni a háborút, és mit kell annak érdekében feláldozni, nagyon is életbevágó volt – innen nézve a kisregényt könnyen lehet a rossz lelkiismeret termékének tekinteni: a pusztulás és nyomorúság közepette művészettel bíbelődő író és lapszerkesztő kísérletének saját helyzete átgondolására. Ha pedig magyar olvasóként nem rekedünk meg azon a ponton, hogy magunkat mindenáron a kisregényben szereplő magyarokkal azonosítsuk, rájöhetünk, hogy a magyarság a mindenkori periféria jelölőjeként is értelmezhető – vagyis Az élet kapuja saját rossz lelkiismeretünket is megszólíthatja: hiszen bőven vannak megtámadott, pusztulásba tartó, elfeledett helyek a világban, amelyeknek alighanem segítséget jelenthetne, ha a világot részvéttel kormányoznák, és ha a centrumhoz közelebbi helyek lemondanának néhány olyan dologról, amely az ő nézőpontjukból könnyen látszhat frivolitásnak és luxusnak. Min múlik, hogy az ott élőket a mi közösségünk részének vagyunk-e képesek tekinteni? Jobban járna-e a világ, ha a központ feláldozná azt a felhalmozott erőforrás-felesleget, amely nélkül nemigen képzelhető el magaskultúra és technológiai fejlődés? Elítélhető-e a periféria, ha a hideg szürkületben gyűlölködéssel szívükben tekintenek a centrum felé, amely erre nem hajlandó?
Azt gondolom tehát, hogy Az élet kapuja bőven vet fel olyan kérdéseket, amelyekről érdemes lenne beszélgetni – még ha ezeket a kérdéseket némileg a kisregény ellenében is kell nyitva tartani, minthogy abban a rossz lelkiismeret és a dialektikus szemléletmód összességében többé-kevésbé feloldódni látszik egy liberális történelemfilozófiában. A történelem ugyanis, sugallja a szöveg, kérlelhetetlenül megy előre a haladás sínjein – a mindenkori cselekvők így végeredményben egyfelől a magasztosnak látható, de mégiscsak vesztes mártírság, másfelől a haladáshoz okosan alkalmazkodó és nem csupán vakmerő ötletekben bízó stratégiák közül választhatnak csak. Mindennek fényében Az élet kapuja szerintem a keletiség, a civilizálatlanság idealizálására alkalmas a legkevésbé – ha ilyen céllal próbálkoztak is a kisregény újrakanonizálásával, érdemesnek gondolom felismerni, hogy sokkal plauzibilisebben értelmezhető a kultúra árára vonatkozó kérdések kiindulópontjaként vagy (ha elfogadjuk a szöveg megoldási javaslatait is) konzervatív liberális, munkát, közösségi szemléletet, társadalmi konszenzust hirdető tanmeseként.
[1] Richard Shusterman, Pragmatista esztétika, ford. Kollár József, Kalligram, 2003, 273.
[2] „csak egy védekezve támadó, egy támadva védekező illusztrációja ez egy oly ideológiának, melynek legfőbb célja a háború folyamán minden vonatkozásban csődöt mondott társadalmi szerkezet fönnmaradási jogának és szükségének igazolása azzal, hogy a csőd ódiumát a birtokosságról s a hozzá hasonult úri középosztályról a történelem fátumára és Nyugat-Európa önzésére hárítja át” (Németh G. Béla, A lektűr magyar mestere. Herczeg Ferencről, Új Írás, 1981/8, 56.)
[3] „A szöveg hangsúlyában a hárítás lett erősebb. […] a nemzeti mondanivalót – ami korabeli sikerének és mai újrafelfedezésének titka – tételes és didaktikus, szájbarágós mondatok adják elő, gyenge tankönyvekben szoktak így fogalmazni. […] Nem kétséges, hogy Herczeg a világháborús vereség és az országvesztés kellős közepén az egyedül maradtunk és egyedül vagyunk gondolatához keresett példázatot. […] Nem tehetünk róla, egyedül vagyunk, magunkra hagynak, bennünket üldöz a sors.” (Kenyeres Zoltán, Az élet kapuja. Dokumentumesszé Herczeg Ferenc kisregényéről, Lyukasóra, 2020/3–4, 62–63, 67.)
[4] „a bíbornok ezzel nemcsak a maga véleményét vallja meg, hanem az íróét is: a sors – vagy a gondviselés: mert mindegy számára, minek hívja – bevágja előttünk az élet kapuját, a végzet elgáncsol – a végzet, és nem önnön vétkünk, mellyel e végzetet kihívjuk. A fátum nem jellemünkben s a jellemünk szerint alakított viszonyokban lappang – mint Kemény Zsigmondnál –, hanem tőlünk független, szeszélyes erő; ha elbukunk, sorsunk kénye buktat el, nem pedig mi magunk buktatjuk el magunkat. A végzettel szemben tehetetlenek vagyunk” (Rónay György, A regény és az élet, Káldor György, 1947, 191.) „A leegyszerűsödés azonban nem az írói fantázia fáradékonyságából következik, mint vélhetnénk, hanem magából a regény koncepciójából, Herczeg Ferenc ugyanis 1919-ben, a regény írásakor a lehet ő legrövidebb úton azoknak az okoknak, körülményeknek megnevezéséig kívánt eljutni, amelyek megítélése szerint nemcsak Bakócz Tamás bukását, hanem az első világháborút követő nagy magyar összeomlást is magyaráznák. […] Bakócznak ez a vallomása pontosan arrafelé mutat, akár a Pogányok nemzeti mítosza. [Ha] abszolutizáljuk a létünkre árnyékot vető irracionalitás szerepét, akkor valójában egy az egуben felmentjük a felelősség terhe alól azokat, kik sorsunkat intézik. […] ha tehetségét egy író – akár a siker reményében, akár meggyőződésből – retrográd hatalmi eszmék piacára viszi, műveit eleve elzárja attól, amit maradandóságnak szoktunk nevezni.” (Utasi Csaba, Herczeg Ferenc és a történelmi regény, Híd, 2000/10, 870–871.)
[5] „[II. Julius pápa] Legfőbb bűne is éppen ebben áll: véges, emberi céljainak a keresztény hitet rendeli alá, amit sem egyénileg, sem közösségben nem tud megélni. […] Önhitt, erkölcstelen intrikus, aki saját céljainak, Róma és a művészetek fejlődésének alárendelve feláldozza Magyarországot a töröknek, az irányítása alatt álló kereszténységet pedig az erkölcsi romlásnak és a pogányságnak. A pápaválasztást ezért Bakócz Tamás ellenében tisztességtelenül befolyásolja” „[Bakócz Tamás] Politikusi alkatát és bölcsességét jól bizonyítja, hogy képes eligazodni korának hatalmi viszonyai és ambíciói között. Magyarország létének és jövőjének fenyegetettsége ellen – kiváló érzékkel – egy törökellenes liga létrehozásában lát megoldást, és mivel a pápa segítségére nem számíthat, maga kíván az egyház fejévé válni. Magasztos, az egész nemzetközösség érdekeit szolgáló céljai érdekében attól sem riad vissza, hogy pápaválasztási esélyeit adott esetben ne csak tisztességes eszközökkel szolgálja.”„Bakócz Tamás alakja a mű utóéletében vált végképp a nemzeti megmaradás érdekéit szolgáló élet jelképévé.” (Irodalom 11. (A), https://www.nkp.hu/tankonyv/irodalom_11_nat2020/lecke_05_046)
[6] „Az Élet Kapuja becsapódott a magyarság előtt; »egy egész ország bűnét« nem moshatta el az önzés vakságából a végső pillanatban felriadt hazaszeretet. […] A »barbárságnak« ez elháríthatatlan végzete: oly sok életveszteség: egyensúlyban van-e a civilizáció más oldalon való nyereségével? E kérdés nincs megszövegezve az elbeszélésben, de halkan és szomorúan kihangzik belőle. Úgy véljük, kihallja azt a nem magyar olvasó is és elgondolkozik rajta. E barbár-történet, íme, az idealizmus egyik legsarkalatosabb problémáját állítja fel s teszi kérdésbe a nemesebb gondolkozás számára.” (Horváth János, Herczeg Ferenc, Irodalomtörténeti Közlemények, 1925/3–4, 167–169.) „már a morális képlet is, mely a regényben kibontakozik, a kétosztatúnál jóval bonyolultabb [….] A különböző érdekek és késztetések, az egymást kölcsönösen kizáró igazságok statikus elemekből álló, de rendkívüli feszültségeket hordozó viszonylat-hálózatot alkotnak. […] A szatirikus hajlam, az irónia s a humor, illetve a »hallgattassék meg a másik fél is« elve a Herczeg-oeuvre általános sajátosságai, s jelentékeny szépírói munkáiban inkább ezek érvényesülnek. Ez az eltérő szereplői nézőpontokból többféleképpen észlelhető események éles megvilágításának eszköze is. Így rendszerint a konzervatív morális értékek érzékelhetö elsősége, s a jellegzetesen centrális elbeszélő helyzet ellenére sem uralja totálisan a »szerzői narrátor« a jelentőfolyamatot. A több kultúrát is egyenrangúként elismerő értékrelativizmus alapvető, közös jellemzője Herczeg Ferenc három elemzett, érett kori történelmi regényének is.” (Mekis D. János, Irodalmi szerepvállalás és poétikai alakítottság Herczeg Ferenc prózájában = „Fenn és lenn”. Tanulmányok Herczeg Ferenc születésének 150. évfordulójára, szerk. Gazdag László, P. Müller Péter, Kronosz – Magyar Történelmi Társulat, 2014, 138, 145.)
[7] Herczeg Ferenc, Az élet kapuja, Singer és Wolfner, 1920, 105. További oldalszámok ebből a kötetből zárójelben.
[8] Walter Benjamin, A történelem fogalmáról, ford. Bence György = W. B., Angelus novus, Magyar Helikon, 1980, 965.
[9] „Történelemszemlélete épp annyira egysíkú, mint szereplői jelleme. Az 1513-as pápaválasztás tétje ebben a regényben ennyi: fölépül-e a Szent Péter-bazilika, vagy megmentik helyette Magyarországot. Történelmi sejtéseim szerint az a pápaválasztás is sokkal izgalmasabb és árnyaltabb esemény volt. De az, amit ebből az eseményből kihoz a regény, ahogy kijátssza egymás ellen a Szent Péter-bazilika építését és a török elleni háborúkat, és azt sugallja, hogy a templomépítés fölösleges pompázás, a török elleni háború viszont igazán fontos ügy, félelmetesen felületes és nem is két-, inkább egydimenziós történelemszemléletnek a jele.” (Nényei Pál, A NAT kapuja, avagy egy „írófejedelem” leleplezése, https://www.valaszonline.hu/2020/03/27/herczeg-ferenc-elemzes-essze-nenyei-pal-nat/)