Az otthonról dolgozás hátránya, hogy nem tud a postás elől elrejtőzni. Kioltja a fényeket, de a postás, ez a kifinomult hallású éjszakai állat, megérzi a jelenlétet. Kalt asszony, suttogja az ajtónak, önnek csomagja érkezett.
Még nem cseréltette le az eredeti ajtót, és az eredeti ajtón postásrés található. Ha nem nyit ajtót, a postás a lakása előtt ülve tölti az ebédszünetjét, a falhoz roskad, és a rés nyílását felemelve szívja magába az otthon szagát — tömjént és halott rovarokat. Vágyik az otthon melegére a postás, de azt itt nem kaphatja meg. Bátorító szavakat suttog a résen át, Kalt asszony, aki egyébként egy fiatal nő, lábujjhegyen az előszobába merészkedik, könnyek menetelnek az arcán; ha eleget sír, özönvíz támad.
Kalt asszony otthonát egyforma, 22×15×11 méretű kartondobozok foglalják el, hét darab. Az elsőt gyanútlanul vette át, a másodikat zavartan, a harmadikat nevetgélve, a negyediket bosszúsan, az ötödiket fenyegetőzve. A hatodiknak nem nyitott ajtót, a postát némi suttogás után az ajtó előtt hagyta a dobozt. A hetediknél Kalt asszony kirontott lakásából, kicsiny öklét a postás felé rázva: de hát mit akar maga tőlem.
Előfordul, mondta a postás, hogy nem nézünk hátra, de pontosan tudjuk, mi követ minket. Aztán arra is rámutatott, hogy a csomagok címzésén Kalt asszony neve és címe szerepel.
A nyolcadik csomagnál Kalt asszony lassan nyit ajtót, arca vizes, kis kezével a lakásba húzza a postást. Az asztalon hét felbontott doboz, mindegyikben ugyanolyan amorf, rózsaszín tömb. A postás kivesz egyet, meglepően nehéz, pedig műanyagnak tűnik, fröccsöntve teremtetett meg a világ. A postás kezében a műanyag búgni kezd, ettől a férfinek egyszerre támad hányingere és éhségérzete.
Mondja meg, mi ez, követeli Kalt asszony.
A postás megrázza az amorf darabot, mire az sípolni kezd. A második rázásra visszatér a búgás.
Nem ehető, ugye, kérdezi a postás.
Ne szórakozzon velem, mondja Kalt asszony.
De próbálta már kifőzni, kérdezi a postás.
Vissza akarom küldeni őket.
Semmi akadálya, ha bemegy a nagypostára.
Zavartan néznek egymásra, aztán a darabokra.
Kér egyet, kérdezi Kalt asszony.
A postás udvariasan visszautasítja. Kalt asszony úgy érzi, a testét kitevő víztömeg visszahúzódóban van, eltűnőben, elveszíti a saját partjait, homok pereg, idő pereg, átalakulóban vannak az általa ismert vidékek és a testének még nem volt elég ideje adaptálódni.
Másnap Kalt asszony szabadságot vesz ki. Öreg, nyikorgó távolsági buszon ül, elinal mellette a táj, a reményei, a gyerekkora. Sárarcú embereket lát a busz ablakából, embereket, akiknek nincs hova menniük, kockaházakat, amiket egy férfi, egy nő, két gyerek befogadására terveztek, de a négyből végül csak egy maradt itt. Ölében óriási nejlonszatyor, benne nyolc doboz. A dobozok feladási helye felé tart, egy kisvárosba, kilencven percnyi utazásra. A kisvárosba érkezve taxit hív és kiviteti magát a külvárosi ipartelepre. Ott nőnek vasból a napok, rozsdából az álmok, izzasztva, fürösztve, maratva, darabjaikban gurulnak a város felé. A telep valójában egy utca, napégette fenyőfák védik, több épület látszik elhagyatottnak, mint amennyi nem. A címzésen szereplő cég is egy ilyen kibelezett, ablaktört házban található. Kalt asszony megnyomja a kerítésre szerelt pirosfejű csengőt, és a háromemeletes, kétszer négy ablakos épületet nézi, ami így, függönytelenül, betört üveggel jóllakott, pihenő főemlősre hasonlít. A bejáratnál egy nagyobb csónakot helyeztek el, vagy kisebb hajót, Kalt asszony nem tudja, mi a különbség, de azt igen, hogy a legközelebbi tó vagy folyó is száz kilométerre van.
A második emeletről kikiabál egy nő: nincs becsukva a kapu, be lehet jönni.
A földszinti elhagyatott portásfülke mellett fordul jobbra a lépcsősorhoz. A barna járólapot felismeri gyerekkora épületeiből. Az első emeleten égett papír szagát érzi, a másodikon rosszul csukódó liftbelsőkét. Magas, testes nő várja a folyosón és kíséri be az irodába, ahol minden a bedobozolódás állapotában van vagy lesz hamarosan. Éppen költözünk, mondja a nő, de szívesen segítek, teszi hozzá olyan hangon, amiből egyértelmű, hogy nem fog segíteni. Kalt asszony elétárja a nyolc csomagot és történetüket.
Úristen, maga ezeket hordozta egészen idáig, mondja a nő, miközben a dobozokat szemléli, mindig csak két ujjal fogva meg egyet-egyet.
De hát azt sem tudom, mi van bennük, és hogy miért nekem küldték őket, mondja Kalt asszony.
A nő a saját dobozai közt keresgél, aztán előhúz egy papírköteget. Itt kell lennie a maga nevének a listán, mondja; ha rajta van, akkor nincs tévedés.
Megmutatja Kalt asszonynak a listát. Kalt asszony megtalálja a saját nevét és címét.
De én soha nem kértem ilyen csomagokat, mondja, soha nem iratkoztam fel semmilyen listára.
Pedig ha itt van a neve, akkor ezek a maga csomagjai, mondja a nő. Mi csak a székhelyszolgáltatók vagyunk. Ennek a cégnek nincs Európában irodája, valahonnan Dél-Amerikából jönnek a megrendeléseik. Mi a harmadik fél vagyunk, és igazából fogalmunk sincsen az ő tevékenységeikről, csak adminisztrálunk, és hát láthatja, mutat körbe. A falakról üres és telefirkált papírlapok lógnak, néhány a mennyezetről is, a padlón üvegcserepek, Kalt asszony a jobbik cipőjét vette fel és vigyáznia kell, nehogy tönkretegye, talpa alatt üvegpor, egy tenger nélküli ország homokja.
A benti szobába pillantva Kalt asszony furcsa szerkezetet vesz észre. Amíg a nagydarab nő a papírokat rendezi, Kalt asszony üveghegyeken és papírcsapdákon átlépdelve megvizsgálja a szerkezetet: ugyanolyan anyagból van, mint csomagjaiban a tömb, viszont ez nehéz, mozdíthatatlan, és olyan a kiképzése, mint egy kicsi, asztali guillotine-nak. A pengén sárgás foltok csillannak meg. A szoba egyik falára valaki azt írta piros filccel: IDŐ VAN. Kalt asszony túl nagynak érzi a fejét és túl nehéznek a végtagjait. A szoba ablakán kinézve pont a csónakra lát rá, így a motorháztetőn keletkezett égésnyomokat is láthatja. Megfeketedtek az épületet övező fenyők törzsei is.
Mi történt itt, kérdezi Kalt asszony, a belső szobára mutatva.
Csak a szokásos, mondja a nő kedvetlenül, és Kalt asszony kezébe nyom egy papírdarabot, rajta egy Sᾶo Pauló-i címmel.
Sᾶo Paulónak van tengerpartja, kérdezi Kalt asszony.
Fogalmam sincs, mondja a nő, és a türelmetlenség egyezményes jelét mutatja, mellkasán összefonja vastag karjait. Ezeket vigye magával, mondja, és fejével a csomagokkal teli szatyorra bök; vigye innen, és az ég szerelmére, ne nyitogassa ki őket.
Nem, mondja Kalt asszony, és a szatyrot hátrahagyva a folyosó felé indul. Távolodóban még hallja az ügyintéző tiltakozását, de nem foglalkozik vele.
Hazaérve újabb csomag várja az ajtó előtt.
Sᾶo Paulóban kicsöng a telefon. Senki nem veszi fel.
Kalt asszony soha többé nem érzi arányosnak a végtagjait. Új vidékek nőnek a testében, de nem ismeri fel őket. Csigolyái közt homok pereg.
Fél év múlva Kalt asszony a költözést fontolgatja: jelenlegi lakásában már nem fér el több csomag. Megfáradva hívja be magához a postást, immár mindennapos ismerősét. Kávéval kínálja és leülteti a nappali padlójára, hogy együtt próbálják kirakni az idő százkilencvenöt darabjából az egészet, valaki legféltettebb titkát.