(Szűcs Teri: Visszatért hozzám az emlékezet. Magvető, 2024; Mécs Anna: Rutin. Kalligram, 2025; Babarczy Eszter: Apám meghal. Jelenkor, 2025)
Amikor 2024 januárjában M. Nagy Miklós invitálására elkezdtem a Helikon Kiadónál dolgozni, az első könyv, amit megkaptam szerkesztésre, Moa Herngren A válás című regénye volt. Nem nagyon volt rutinunk ebben a szegmensben — sem a skandináv könyvekben, sem az upmarket családi drámákban — de Miki valahogy ráérzett, hogy ez egy olyan téma, ami az olvasni hajlandó emberek ijesztően nagy hányadát érinti, Herngren kétoldalú megközelítése — vagyis hogy a férj és a feleség szempontjából is végigkövethetjük a történteket — pedig mélyen átélhetővé teszi ezt a nehéz szituációt.
A könyvből aztán, ha nem is azonnal, de nagy siker lett: a mai napig olvasókörök, könyvklubok, biblioterápiás foglalkozások napirendjén van, pszichológusok ajánlják olvasásra, és rengeteg hálás olvasó jelezte vissza, milyen sokat segített neki a könyv a saját válása megértésében és feldolgozásában.
Alighanem ennek a könyvnek a recepcióját követve értettem meg legközvetlenebbül, hogy a huszonegyedik század e szakaszában az irodalom leginkább erre alkalmas. Hogy veled menjen oda, ahol teljesen egyedül vagy, hogy valaki másnak az elakadásában, traumájában, veszteségében visszatükrözze vagy új perspektívába helyezze a tiédet, és ezzel beigazolja: mégsem vagy teljesen egyedül. Hogy ezzel az irodalom a pszichológia szolgálóleányává, komplementerévé vagy pótszerévé degradálódott volna? Nem tudom. Azt viszont határozottan érzem, hogy az elmúlt évtizedben valami olyan funkcionális irodalom formálódik, ami írónak és olvasónak egyaránt megkönnyebbülést, rádöbbenést, megértést hozhat. Az autofikciónak ezt az egotriptől eloldódó, empatikus ágát nevezem gyógyító irodalomnak.
Be kell lássuk ugyanakkor, mindez elég nagy változás az ezt az időszakot megelőző posztmodernhez képest, holott többé-kevésbé logikusan következik abból. A 21. századi irodalom — mintegy „szót fogadva” Jean-François Lyotardnak — elengedte a nagy narratívákat, és arra jutott, leginkább azt képes hitelesen reprezentálni, amit belülről átél: az én történeteit. Ezek a történetek ugyanakkor már nem az irodalom, hanem a fájdalom történetei — és éppen ebben a kulcsszóban törnek ki az egyéni narratívák szintjéről: nem a perspektíva teszi őket naggyá, hanem az olvasók párhuzamos megélései, amelyek közös, kollektív történetté emelik azt. A „szétírás” tehát megmarad — csak a szövegen kívülre helyeződik: folyamatosan ráíródnak az olvasók saját történetei, akik saját maguk felé hajlítják a szöveget, fokozatosan eloldódva az eredetitől. Az én történetéből így lesz fokozatosan a te történeted.
A 21. században tehát mást értünk irodalmon, és mást várunk tőle és az írójától. Az ironikus-önironikus játékként értett irodalomra drasztikusan megcsappant a kereslet — a javarészt monotematikus, egy-egy drámai élethelyzetet kinagyító, tétjét, komolyságát és hitelét saját életanyagával szavatoló irodalomra viszont nagyon is megnőtt. Ezzel összefüggésben ugyanakkor az (egyszer már eltemetett) író szerepe is megváltozott: innentől már nem szövegekkel-nyelvvel bűvészkedő játékos vagy játékmester, hanem hős túlélő, tematikus influenszer és legfőképp: facilitátor, aki hozzáférést enged saját, nehezen megközelíthető életeseményeinkhez. Mindez természetesen egy új, partneribb író-olvasó kapcsolatot eredményez: míg olyan mondatokat kevés olvasó tud írni, mint Esterházy Péter, olyan gondozásra szoruló hozzátartozója, mint Szűcs Terinek, Babarczy Eszternek vagy Mécs Annának viszont bármelyik olvasónak van, volt vagy lehet. Vannak tehát veszteségeink — a humor, a nyelv, egyáltalán: a fikció, a felszabadult bármitmondás eufóriája — de nyereségeink is, elsősorban az érzékenyítés, empátia és hozzáférhetőség terén.
Sokan leírták már, hogy ennek az új irodalomnak a kulcstémái a traumák, ezek színtere pedig legtöbbször a család: ilyen a gyerekkori szexuális abúzus (Neige Sinno: Nyomorult tigris, Manon Uphoff: Zuhan, mintha szállna), a családon belüli erőszak (Annie Ernaux: A szégyen, Péterfy-Novák Éva: Egyasszony), vagy épp a válás (Halász Rita: Mély levegő, Elena Ferrante: Amikor elhagytak, Moa Herngren: A válás). Van ugyanakkor egy egyre szélesedő korpusz is, amely nem a bántalmazottság, hanem épphogy a gondoskodás magányát dokumentálja. Ezeknek a rövid, sokszor napló- vagy memoárszerű, töredezett szövegeknek a különlegessége abban rejlik, hogy nem a drámai élethelyzet főszereplőjének hangján vagy perspektívájából szólalnak meg, hanem a — más, de szintén súlyos lelki terhekkel küzdő — gondozóéból. Különlegességet írtam, pedig ha belegondolunk, mennyire valószínű, hogy egy haldokló, egy idős demens vagy egy csecsemő regényt írjon, mindennek természetesnek kéne lennie — csakhogy az irodalom egészen kevéssel ezelőttig nem volt ennyire közel a non-fictionhöz, a szerző pedig a narrátorhoz, így az olvasó nem várt az írótól tanúságtételt: Carlos Fuentesnek nem kellett haldokolnia ahhoz, hogy megírja az Artemio Cruz halálát.
A huszonegyedik században ugyanakkor egyszerre lett az irodalmi siker fontos kritériuma a hitelesség és a láthatóvá tétel: az általam említett gyógyító könyvek robbanásszerű sikere egyaránt köszönhető annak, hogy egy korábban elnyomott nézőpontot tesznek láthatóvá, és hogy mindezt első kézből teszik — így került át a nézőpont fokozatosan a haldoklóról vagy épp az írástudatlan gyerekről a gondozóra.[1] Nem szabad elhallgatnunk, hogy ennek a tabutörő nézőpontváltási hullámnak a pionírjai (és jellemzően az olvasói is) rendszerint nők: a gondoskodás hangja többnyire még mindig női hang.[2] Nem véletlen tehát, hogy az ennek az esszének alibit szolgáltató könyvek szerzői, Szűcs Teri, Babarczy Eszter és Mécs Anna is mind nők: ők azok, akik a gondozásra szoruló baba, a demens anya és a lassan mozgásképtelenné váló apa körül forgolódnak. Figyelmük folytonosan oszcillál az állandó felügyeletet igénylő gondozottjuk és saját maguk közt — és aki volt már ilyen helyzetben, az tudja: már ez az oszcilláció is bravúr, mert épp az állandó felügyelet, a folyamatos, koncentrált másra figyelés az, ami az esetek nagy többségében kizárja a saját érzések megélését, pláne azok átgondolását és reflektált formába öntését. Ureczky Eszter joggal mutat rá Szűcs Teri könyvéről írva, hogy narrátorának egyetlen idő nem adatik meg: az énidő, mert egy gondozó annyira kikerül önmaga fókuszából, hogy „csak pillanatokra érezheti sajátjának testét és életét”.[3] („Állok a zuhany alatt, mint aki visszakapta a testét” [55]). Márpedig az alkotás a par excellence énidő — nem véletlen, hogy Balla Zsófia egy interjúban egyenesen így fogalmaz: „régebben aligha lehetett azt az életformát, amely a gyerekkel jár, összeegyeztetni azzal az elmélyült munkával, amelyet az irodalom megkíván. […] Soha nem tudhatom, ha élne a gyerekem, akkor tudtam volna‑e írni.”[4] Szécsi Noémi ennek irodalomtörténeti vetületére is rámutat: „Az biztos, hogy a szépirodalomban többször hangzik fel a magukat sajnáló, sanyarú gyermekkorukat sirató narrátorok szólama, mint a kizsigerelt szülőké. Talán mert írni inkább az előbbieknek volt alkalma az elmúlt századok során.”[5] Az általunk vizsgált kötetek tankönyvszerűen tükrözik vissza, mennyire rövidek és sporadikusak is a gondozó énpillanatai: az eseményekkel leginkább szinkronban íródott Szűcs Teri-kötet a legtöredékesebb, Mécs Anna utólag (vagyis a regényidő/megélés után) írt könyve a legtervszerűbben megkonstruált, Babarczy Eszteré pedig egyesíti a két stratégiát: a rövid, érzelemmel telített szinkron naplóbejegyzéseket utólagos, kutatással megtámasztott, átgondolt reflexiók egészítik minden fejezetben.[6]
Mindhárom helyzetben adott tehát egy kiemelkedően nehéz életstruktúra, ahol a gondoskodás apró-cseprő problémái olyannyira eluralkodnak a narrátor életén, hogy az fokozatosan eloldódik önmagától, és magába záródik. Mégis, a lehető legfurcsább magány ez: egyszerre hiányzik belőle az én jelenléte és az egyedüllét — miközben a szimbiózis szó sem alkalmas a leírására, mert ezekből a kétségtelenül szoros együttélésekből hiányzik a kölcsönös haszon. Mégis nehéz őket elengedni: „néha másra se vágyni, mint nem a babával lenni. De mégis visszavágyni. Vagy ha nem is visszavágyni, de onnan is elvágyni. A tejszagú szobából nehéz az estébe kimenni. Szanatóriumi szökevénynek lenni. Az egyensúly felborul, ha nincs meg a szimbiózis.” (Rutin, 73) „Próbáltam megtalálni a józanság ösvényét: meddig kell engednem, hogy urald az életem, és mikor mondhatom azt, hogy most nekem van jobb dolgom annál, hogy ápoljalak. Nem találtam meg ezt az ösvényt.” (Apám meghal, 105)
Mindeközben ugyanakkor van még egy fura kettősség is: miközben ugyanis a gondoskodásba bezáródó gondozók eltűnnek a társadalom térképéről, a társadalom mint valami rájuk vetülő rideg tekintet[7] folyamatosan ott van döntéseik hátterében. Ahogy Mécs Anna regényének főhőse, Bori fogalmaz: „Anyaként minden kérdés morális, és nem praktikus.” (Rutin, 60)
A legjobb az tehát, ha nincsenek kérdések: a rutin. A rutin ugyanis, bármilyen unalmas, legalább megteremti az uralhatóság érzetét, és biztonságérzetet ad — ezért is kapaszkodunk bele: „Legalább a gyerekorvos mondott egy rendszert. Senki más nem mond rendszert. Itt egy baba, és akkor most mi lesz?” (Rutin, 24.) „Anyám többször is mondta: megszokta ezt a betegséget. Megtaláltuk az utat, egyelőre. […] Vannak szokások, ritmus, dolgok, amik jók.” (Visszatért, 25) „Megmérem a cukrod. Megfőzöm a grízgaluskalevest. Lemegyek borért. Kimosom az ágyneműt és a mindenhová szétszórt használt textil zsebkendőket. Ez a rutinom. Közben be van kapcsolva a tévé, Euronews vagy a Eurosport. Esetleg egy sorozat, ha a kedvenc színésznőd benne van. Ez lett az élet. […] Grízgaluska, bor, Euronews, színésznő. Nem panaszkodsz, hogy beszűkült a világod.” (Apám meghal, 82)
Mindez ugyanakkor már előrevetíti a következő szorongató félelmet is: mi van, ha a rutin nem működik? A rendszer kizökkenése ugyanis csakis romláshoz vezethet: „Az alvás egyszer csak elromolhat. A veszély, hogy eltűnök, sose ér véget. Ólálkodik valami, ami bármikor elveheti azt, amit megszereztem.” (Rutin, 37) „Akkor vagyok agresszív, amikor romlik anyám állapota, és nem vagyok felkészülve rá. Elveszítem a felkészültséget.” (Visszatért, 66) Nem véletlenül kurziváltam az utolsó mondatot — ez a félelem ugyanis rávilágít a gondozó valós identitására: a feladatom vagyok. Ha még ezt a feladatot sem tudom felkészülten, jól csinálni, akkor semmi vagyok. Éppen ezért olyan fontos, mi van a rutinon túl: hogy mi marad a feladatmegoldás és igénykielégítés után, ami minőségi tartalommal telíti a gondozó-gondozott viszonyt. Van, amikor úgy tűnik, semmi, s ez már előrevetíti, hogy a konfliktus feloldásához nem lesz elég az élet: „A rutin megkönnyíti a dolgom, de te mindig szeretnéd, ha a rutinon túl is volna valami élő kapcsolat. Így harcolunk némán. Te többet akarsz, én kevesebbet tudok adni”. (Apám meghal, 86)
Van ugyanakkor, hogy a betegség akaratlanul is a nehézkes viszony rendeződése felé húz: „Többszörösen terhelt volt a kapcsolatunk, egyikőnk se tudta megadni a másiknak azt, amire a legnagyobb szükség lett volna. Ez most mind elfelejtődött.” (Visszatért, 8) Különös, de ez az „elfelejtődés” mind Szűcs pozitív, mind Babarczy negatív kapcsolatának a kulcseleme. Míg azonban előbbi anyafigurájában a demencia nem törli el a családjához való kapcsolódást és a szeretetet, de eltörli a homofóbiát, a lánya gyerektelensége miatti neheztelést és az antiszemitizmus okozta sebeket, sokat javítva a magával és lányával szembeni kapcsolatán, Babarczy apafigurája szellemi képességei teljes birtokában is képtelen a valódi kommunikációra, mert nem rendelkezik a megosztás képességével, az általa okozott traumákat pedig mintegy kitörli az emlékezetéből. („Megtapasztaltam, hogy nem lehet vele megtárgyalni a tényleges történéseket. Úgy reagált, mintha elfelejtette volna ezeket a dolgokat, kitörölte a fejéből, mintha nem is történtek volna meg”, nyilatkozta a kötet megjelenése után a szerző.[8]) A kötet egyik legkeményebb „párbeszéde” ékesen bizonyítja mindezt:
Majd ha meghalok — mondod —, összevissza fognak beszélni rólam. Akkor te fogod tudni, hogy tényleg mi volt. Mit akartam.
Honnan tudnám, gondolom, de nem mondok semmit.
Honnan tudnám, soha embertől ilyen távol nem voltam, mint tőled. Ezt a feladatot adod nekem? Hogyan teljesítsem, ha soha nem osztottál meg semmit? (Apám meghal, 29)
Az Apám meghal tele van ilyen féloldalas „beszélgetésekkel” és elnyelt válaszokkal; a dialógust a vonal alatti, utólagos részek foltozzák kommunikációvá, végül elhozva a megnyugvást és a szeretetet. („Lassan, két év alatt, egészen megkedveltelek. Csak az arroganciád idegesít.” [56]). Az idő a kulcs tehát, hogy a gondozás fájdalmai enyhüljenek: a gyász ideje, az írás ideje, vagy az együttlét ideje. A kizökkentett idő, ahol nem érhet semmi baj. Mert a legszívmelengetőbb még mindig ez a gondolat: „Észleli saját tönkremenetelét, tudja, hogy felejt, tudja, hogy nem tud. […] De meg tudjuk állítani az időt, amikor ennek a félelmetes tudásnak a helyét átveszi a nyugalom, hogy együtt vagyunk.” (Visszatért, 7)
[1] Az olvasónak talán feltűnhetett, hogy a közgondolkodástól és a szakirodalomtól eltérően együtt tárgyalom az élet első és utolsó szakaszában segédkezők történeteit, de épp Szűcs Teri mutat rá a kettő közelségére: „Amikor megpróbálom a lehető legóvatosabban kitisztítani [anyám] fülét, vagy felhúzom a zoknit a lábára […] vagy amikor végigvesszük, hogy mennyi egy meg kettő, egy meg három, amikor úgy takarom be éjjel, hogy később ne takarózzon ki, amikor megmosom a fogát, amikor falatonként elmondom neki, mit eszik, akkor nem csak azt csinálom, amit megengednek, hanem azt, amit elvárnak, sőt törvénybe foglalnak. De hogy ugyanezt egy gyerekkel, egy gyerekért csináljam, megtiltják.” (61)
[2] Vannak persze kivételek, elég, ha csak Kun Árpád regényeire gondolunk, de az új apák irodalmának felfutása külön esszét érdemelne, így most csak jelzésszerűen utalok erre a nemzetközileg egyre terebélyesedő korpuszra.
[3] Ureczky Eszter: A gondviselősség idejében (Szűcs Teri: Visszatért hozzám az emlékezet — Demencia és Óperencia, Magvető, 2024), Műút, 94 (2024/2), 76–80. Itt: 77.
[4] „A hullámok kimossák a talpad alól a homokot” (Károlyi Csaba beszélgetése Balla Zsófiával) = Károlyi Csaba: Mondatokon múlik minden. Prae, Bp., 2025, 169–183. Itt: 177.
[5] „Le van zárva” (Zeck Julianna beszélgetése Szécsi Noémivel), ÉS, 2024. október 11.
[6] Az, hogy utóbbiak lábjegyzetként valósulnak meg, tördelésesztétikai szempontból kész horror, néhol üres felső háromnegyed oldalakkal — egyszerűbb megoldásokkal (dőlt betű, csillaggal vagy vonallal elválasztott részek) ez elkerülhető lett volna.
[7] „Segítők, gondozók. Főleg nők, akiket amúgy is a gondoskodásra neveltek. Arra gondolok, hogy valamilyen szempontból, egy rám vetülő rideg tekintet szerint semmit se csinálok. Láthatatlan történet: »anyját ápolta«.” (Visszatért, 63–64)
[8] „Megváltozott a halott apámhoz fűződő kapcsolatom. Most már tudom őt szeretni, elfogadni” (Gócza Anita interjúja Babarczy Eszterrel. Jó Blog, 2025. július 20. https://jo.444.hu/2025/07/20/megvaltozott-a-halott-apamhoz-fuzodo-kapcsolatom-most-mar-tudom-ot-szeretni-elfogadni