Esszé a Waterlooplein 181 szám alatt, irányítószám 1011 PG, helyszín Amsterdam, időpont: 17.10 és 18.28 között
Ezek nem értenek semmit, mondta a kényelmetlen asztalka mögötti műbőrülésre huppanva, oldalra dobta a kabátját, aztán feltette az asztalra a könyökét, de az asztal tele volt, és kicsi volt, és az a két könyök le is csúszott róla nyomban, úgyhogy inkább az ölébe ejtette a kezeit, és odaszólt a pult mögött álmosan pislogó, kedélyesen szemüveges muszlim pincérnek, hogy remélem, nem volt gond vele, és a vele szemben ücsörgőre mutatott, á, semmi, felelte a pincér, csak ha nem gond, hozott neki még két kehely ICE ICE BABY-t tripla fagylalttal a Moakból megint, mert kérte a bácsi, hát, gondnak gond, morogta erre ő, mert én fizetek, de most már mindegy, mire a pincér gépiesen hozzátette, hogy érti, és hogy neki mit hozhat, kávét, nézett rá fanyar képet vágva a vendég, mert mi az, hogy mit kér, mindig ugyanazt kéri, mire a pincér visszatért a pult mögé, ő pedig ránézett az asztalon összegyűlt és akkurátusan kikanalazott üres ICE ICE BABY-kelyhekre, onnan meg a másik kezében görcsösen szorongatott kiskanálra, dühösen megcsóválta a fejét, és azt kérdezte, de inkább csak magától, hogy hol is tartott, mert ha mehet tovább az esszé, akkor folytatná, mégpedig azzal, hogy fűthetnének jobban is, mégiscsak az amszterdami Opera, délelőtt még valahogy nem érezte, hogy fázna, de a délutáni program alatt, amikor a nézők egy kissé megfogyatkoztak, már érezte, hogy a tömeg nem melegít, pedig még így is elég sokan maradtak, és hallgatták, meg nézték a színpadon, ahogy ezek az okos emberek ezzel az okossággal ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni, mint a délelőtti kompánia, az ilyesmi az ő tapasztalatai szerint elég gyakran fordul elő ezzel az amúgy kétségbevonhatatlan okossággal, hogy ragyogó, ragyogó, de nem mennek vele semmire, pedig volt ott minden a nagy kerek asztal körül, négycsillagos admirálistól meg CIA-s kémnőtől és védelmi minisztériumi tisztviselőtől, indonéziai politikai bölcstől ukrajnai meg amerikai újságíróig és könyvkiadóig tényleg minden, és persze diplomaták és politológusok, meg volt diplomaták és volt politikusok, meg az egyetemi hátterek, természetesen, egyszóval a kérdés szakértői mindenhonnan, valóban a legkülönfélébb és legkiválóbb meghívott, és tudja, hogy mondta már ezt délben, de még egyszer megismétli, mert még mindig fáj kicsit, ha erre gondol, hogy 75 euró volt a jegy, hát, igen, 75, de, mondjuk, mondta, mégis csak az Operába ment az ember, szóval hagyjuk az árat, a lényeg, hogy jó előre megvette, mert biztos akart lenni, hogy lesz helye, és talált is egy elég jót, nagyjából a színpaddal szemben a tizenhetedik sorban, ezt még nem mesélte a déli szünetben, úgyhogy jól látott, tisztán láthatta a résztvevőket a színpadon egy nagy kerek asztal körül, és még jobban hallotta, mit mondanak, csakhogy nem volt elégedett azzal, amit hallott most se, akárcsak délelőtt, sőt, egyre idegesebb lett attól, amit hallott, mert a cím azt ígérte, hogy a Háborúról és a Jövőről lesz szó, és sajnos valóban a Háborúról és a Jövőről beszéltek, csakhogy az ő véleménye szerint nem erről kellett volna, mert egyrészt amikor Háborút mondtak, a békére gondoltak, másrészt pedig valaki fel kellett volna vesse közülük, és neki már a délelőtti dialógus után is ez volt a határozott véleménye, hogy nadehát miféle békére gondolunk, mikor nyilvánvaló, hogy az univerzum nem ismeri a békét, így hát a földi természet sem ismeri, következésképpen az, amit mi békének hívunk az emberi társadalmak között, az nem más, mint a háború lefojtott állapota, ez a banális tény világos kellett legyen mindenki előtt már délelőtt is, de különösen világos most, hogy szétszéledtek az Operaházból, s mivel így állt a helyzet, egyenesen azzal kellett volna kezdeni, de tényleg, hogy állandóan háború van, de nem állni meg itt, hanem elkezdeni ásni, le a kérdés gyökeréig, hiszen senki nem volt a hatalmas nézőtéren, és nem volt a nagy kerek asztal körül sem, erről is meg van győződve, aki ne tudta, azaz ne érezte, azaz akinek az ösztönei nem riadóztattak volna, hogy nagyon nagy a baj, pontosabban hogy soha, egész pontosan közel nyolcvan éve nem volt még a baj ekkora, mint most, és pont ezért telhetett meg az az óriási nézőtér az Operaházban, és ezt ő itt úgy érti, hogy folytatja az esszét, ezt a hangos esszét, mivel ezt ígérte mára is a másiknak, hogy ami lesz, amit előad neki, egy esszé, fennhangon, ahogy az eddigi szombatokon is, ha már annyira kíváncsi arra, ő mivel foglalkozik nap mint nap, ha per pillanat-nélküli filozófiatanár, más szóval olyan, akit állítólagos pszichiátriai gondjai miatt egyszerűen kirúgtak, naháthogy soha az emberi történelemben ekkora baj még nem, hisz mindenki tudta bent a nézőtéren is, és ott a színpadon is, hogy a mi világunknak annyi, hogy megállíthatatlanul zuhanunk elfelé az ismeretlen Semmibe, amikor egy Háború, amikor egy Jövő, akármekkora nagybetűvel írjuk és mondjuk is, már nem számít semmit. A „tudja” kifejezés persze azonnal definícióra szorul, ugyanis hogy „tudok” valamit, az még a legnagyobb erőfeszítéssel sem jelent átfogó, a lényegre vonatkozó, bizonyíthatóan igaz képet erről a világról, mert ez a világ egymástól eltérő, különböző aktuális és tapasztalati diszpozícióban és különböző aktuális és tapasztalati üzenetek foglyaiként éri a Föld lakóit. A lokális világnak, pontosabban a minket közvetlenül, noha különböző távolságból érintő környezetnek a ránk vonatkozása elfedi, és mindig elfedi, és ezzel megsemmisíti a világegész valós állapotára érvényes lényegi percepciót, így speciális, kivételezett szemszög felvétele szükséges ahhoz, hogy e valóságos világegésznek a valós állapotára, e világegész érvényes valóságáról az ostobaságot, mely a nézet túl szűk keresztmetszetéből adódik, legalább neutrális intenzitásban elkerülő kijelentést tehessünk.
Így kezdené, ha valamiféle akaratlanul is tudományoskodó esszét szeretne itt továbbra is előadni neki, emelte fel az ujját a szemben ülő felé. De nem szeretne. Délben, azaz a délelőtti felvonás utáni szünetben egy kissé ilyenre sikerült a dolog, elismeri, úgyhogy ezt most nem akarja folytatni, inkább más hangra váltana, ha nem gond. Felrántotta a szemöldökét, hogy hallgatósága egyetért-e ezzel, de az nem adta jelét, hogy akár így, akár úgy, oda hallgatna, vagy nem hallgatna oda, mert csak a hozzá legközelebb álló kelyhet stírolta mereven. Mindegy, legyintett erre ő, és így folytatta.
Mindenki hajszálpontosan tudja, milyen világ az, amelyben élünk. Tudjuk, hogy nyolcmilliárd, az túl sok, tudjuk, hogy az erőforrásaink — különösen erre a nyolcmilliárdra nézve — nem pusztán félelmetesen végesek, hanem kimerültek, tudjuk, hogy itt nem egy civilizáció van veszélyben, hanem — mivel ma már, eltérően az eddig eltelt évezredekkel, csak egyetlen egy civilizáció uralja a Földet — maga a civilizáció, maga az emberi faj. Az ösztöneink, és ezt akkor ne nevezzünk tudásnak, azt súgják, hogy az egymással szorosan vagy áttételesen összefüggő, és épp ezért halálos ítélet alatt ugyan, de a túlélést mégis és érthetetlenül erős kifejezésnek tartó titanikos földlakókat egy korábbról nem ismert, megsemmisítő erő fenyegeti. Azt, hogy tehetetlenek volnánk, az úgynevezett józan ész határozottan cáfolja, mert ő, a józan ész, azt állítja, puszta defetizmus, miszerint olyan, hogy teljes tehetetlenség, olyan, hogy önmegsemmisítő civilizáció, olyan, hogy visszafordíthatatlan pusztulás egy egész fajra nézve, nem elfogadható, hisz ha voltak is fajok a Földön, amelyekkel ez történt, a példátlanul kreatív emberi intelligencia, azaz a helyzetfelismerés fokmérőjéről leolvasható kivételesen magas érték az ember esetében semelyik más fajjal össze nem mérhető, mert ő, az ember, mindig képes volt megtalálni a módját, hogyan kerülhető el a túlélést veszélyeztető összeomlás, hogy hogyan emelkedhetünk felül a saját magunk által épített civilizáció belső, önemésztő káoszán.
Józan Ész?! Aha.
Biztos benne, hogy Rob Riemen, a moderátor, intett hátra, ahol az Operának lennie kellett, ez a különleges, mert az elkülönült s mára már megfellebbezhetetlen szigorúsággal kiosztott tudományterületek közötti kényszerválasztást jó érzékkel elutasító humanista tudós, akit ő, mutatott viszont most magára mind a két kezével, már a korábbi Nexus Konferenciákról szinte a közvetlen ismerősének nevezhetne, véleménye szerint kifejezetten azért hívta össze a szokásos évi Nexus Konferencia következő eseményére most, 2022-ben ezt a 16 nagyon különböző irányból érkező tudós embert a társadalomtudomány, a politikaművelés, a diplomácia és a katonai praxis területéről, hogy ezzel a 16 résztvevővel egy úgynevezett kávéházi atmoszféra operai előadásaként elképzelt beszélgetést kezdeményezzen a Háború és a Jövő mögött meghúzódó globális összeomlás kérdésében.
Csakhogy ebből nem lett semmi.
Még nem született opera, az ő véleménye szerint, amelyhez e 16 ember kerekasztal-beszélgetése hasonlított volna. Egy akár tragikus, akár komikus operában — Monteverditől Kurtág Györgyig — a drámai elem nemcsak elkerülhetetlen, de az egész operát meghatározó alapvető szervezőerő. Az amszterdami Nemzeti Operában lezajlott két felvonásos előadás olyan emberek monologikus együttléte volt, akik között nem jött létre az a drámai feszültség, az a hajszálvékony pókfonál, mely összekötvén a szereplőket bármely pillanatban elszakadhatott, vagy elszakadással fenyegethetett volna. Félrevezető lenne az áldozatos kijevi újságírónő, aki kifejezetten e konferencia miatt utazott Amszterdamba Lvivből, ahová a családjával együtt már korábban elmenekült az oroszok elől, nos, tényleg hiba lenne e kedves lény és a neves olasz filozófusnő súlyos ellentétét, azaz a brutálisan megtámadott védtelennek és az erőszakmentesség kissé zavarban lévő prófétájaként mutatkozó félnek a dialógusát efféle drámai elemnek tekinteni, hisz az ő szembenállásuk, mely nem nélkülözte a tragikomikus meg-nem érthetőség kétségbeejtő, mert feloldhatatlan szomorúságát, még inkább bebetonozta — feltehetően ennek a Rob Riemennek a kedve ellenére — a beszélgetésekben ki nem mondott, de alapvetésként ott lebegő megegyezést, hogy tudniillik az orosz-ukrán háború kitörése, maga ez a hangsúlyosan európai háború ennek az operai színtérbe képzelt előadásnak, ennek a dialógusnak a tárgya, mert mi más lehetne, ha annyi elviselhetetlen, értelmetlen, szörnyűséges emberi szenvedéssel szembesülünk abból az országból nap nap után.
Az eseménynek, és tudatában van annak, hogy ezzel itt ő most önmagát ismétli csak, de fontos, úgyhogy igenis megismétli, hogy ennek a kétszer 8 főre kiterjesztett dialógusnak szerinte sem pusztán ez a háború, és nem is maga a háború kellett volna, hogy a tárgya legyen. Annak a mérhetetlen emberi katasztrófának a súlyos terhe alatt sem, amely nem hagyta, hogy a szereplők mélyebbre hatoljanak az orosz-ukrán háború kapcsán a háborúk s egy világméretű háború mélyén lappangó erők vizsgálatáig — azaz végig vagy ennek az orosz-ukrán háborúnak a különböző aspektusairól, vagy annak kapcsán a háborús erőszak természete körül folyt a beszélgetés. Nem erről kellett volna szólnia, igen, hiszen búcsúzó földi civilizációnk Semmi felé tartó zuhanását nem egy háború, sőt, nem is egy világháború idézi elő, hiszen nem tette ezt akkor sem, amikor a koreai ment, akkor sem, amikor a vietnámi, akkor sem, amikor az afganisztáni, nem folytatja, mondta, pedig ezek már a kezdődő globálizálódó világban estek meg, szóval, nem egy háború, hanem ami magát a háborút mozgatja a globális emberi társadalomban, s itt megállt, és nem folytatta, hanem odaszólt a pincérnek, hogy.
ELFELEJTETTE A KÁVÉMAT.
A pincér bocsánatkérő mosollyal intett, hogy máris hozza, ő pedig hagyta az előbbi mondatot, és azzal folytatta a vele szemben ülő s változatlanul az egyik üres kehelyre meredő néma hallgatóságának, hogy háborúk akkor törnek föl a lefojtottság csumaszos sötétjéből, és ezen a nyomon kellett volna elindulni a mai nap az Operaház színpadán, amikor, ahogy a régiek mondták, megnyílnak a Pokol Kapui. Akkor, amikor a Nehezen Megnevezett utat tör magának valahonnan a sötét, lucskos és ahogy mondta, csumaszos mélységből a fényre. Amíg egy háború korlátozott helyszíneken játszódik le, és őket személyes, azaz lokális akaratok, illetve érdekek összecsapásaként lehetett definiálni, mint amilyenek például a törzsi összetűzések vagy a homéroszi háborúk voltak kezdetben, aztán az ókori óriásbirodalmak terjeszkedő, illetve védekező háborúi később, majd a középkor a csatatereknél már sokkal tágasabb térben pusztító vérontásai a megáldott kereszt jegyében, vagy a koloniális meg a trónviszályokból kirobbant presztízs- és siserehadjáratok, vagyis amíg effélék voltak a háborúk, addig maga az emberi faj egészében soha nem volt veszélyben. A keresztesháborúk? Meg, mondjuk, a kínai Birodalom?! A Harmincéves Háború meg például a George Washington-féle brit-ellenes Függetlenségi háború?! — Ugyan már!, emeli fel a hangját ő, és tényleg megemelte, pedig már kezdettől fogva szinte ordítva beszélt, mintha a másik nem hallana jól, ugyan már!, dörrent rá másodszor is, mire az riadtan kapta fel a tekintetét az üres kehelyről. Mit válaszolhatna ezekre mást, mint hogy ezek a most mindössze a példa kedvéért idehozott háborúk, például a görög–perzsa Európát, vagy a barbár becsapások a kínai birodalmat egészében, azaz létében, hisz még az egyetlen győztes mandzsuk is kínaiabbak lettek a kínaiaknál, na, meg a többi, tényleg csak a példának okáért említett összecsapás az emberiséget teljességében, ugye, egyáltalán és soha nem fenyegette. A két világháború aztán már más tészta természetesen, mivel ezek már jelezték, hogy a világ kezd kikerekedni, és ezen a kikerekedő Földön a háborúk kezdenek fojtott megnyilvánulásai lenni annak, amit ő a legszívesebben a Luciferi Angyal kiszabadulásának nevezne máris, rámutatván mondanivalójának egyik sarokpontjára is ezzel. Végzetessé, azaz az emberiséget magát általánosságban fenyegetővé ugyanis a háború akkor válik, amikor totális térben, azaz a rés nélkül összekapcsolódott emberi társadalmakat egyidejűleg érintő világban tör ki. És itt fogja tudni megmutatni, hogy nem egy háború lesz az oka annak, ami jön, azaz még csak nem is egy a korábbiakhoz már nem hasonlítható, akár felfoghatatlan léptékű háború lesz az egységessé vált emberi civilizáció pusztulásának az oka.
Hanem Amit Nehezünkre Esik Megnevezni.
A Rossz.
Most megkérné a szemben ülőt, hogy talán itt volna az idő kiemelni a tekintetét a kehely szemléléséből, de legalább letenni azt a kiskanalat végre, mert többet semmiképpen nem kaphat ma már, és arra figyelni, amit most hall, mert azt az újabb banális igazságot hallja, ha hallja, hogy ez a Rossz megvan az emberi természetben, és megvan a Nagy Földi Természet minden szintjén, és megvan az Univerzumban. Ott van tehát a Legkisebben, és ott van a Legnagyobban. A Rosszat sokáig, naaaagyon sokáig az ember perszonifikálta, mint mindent, amivel a Világ Lényegére vonatkozó kérdését ez az ember ijedt kisgyerekként igyekezett valahogy megválaszolni. Igen, perszonifikálni, mert nem bírta elviselni, hogy nem és nem és nem érti a Világnak ezt a bizonyos lényegét, amivel persze, ha egy-egy újként ható magyarázatra rátalált, könnyebb lett egy kicsit a helyzet, mármint átmenetileg, mert aztán csak beleunt a kamiktól és a hol rosszindulatú, hol védelmező manócskáktól meg a Kaporszakállú Télapótól kezdve a Derűs Öregúrként a felhőkön ücsörgő Jóistenbe meg a Nagy Vörös Patástól a Láthatatlan Sátánba, akinek hol a vörös segge, hol a farka, hol meg a patája vagy kilóg, vagy kilátszik — ez ment évezredeken át, mint egy gigantikus Malomban, őrőltünk és őrőltünk, hogy a Derűs Öregúr meg a Patás volnának, akik eldöntögetik a Világ Lényegét, hogy aztán jöjjenek az új és új próbálkozások, hogy á, nem, bocs, nem a Kaporszakállú meg a Nagy Vörös Patás, neeem, hanem inkább az, aztán meg amaz, folyamatosan megneveztünk valamit, mint végső választ, ami persze nem volt az sohasem, hiszen minden kísérletünk közben is tudtuk, azaz éreztük, hogy változatlanul és — a Közös Többszörös nyelvén szólva: — kurvára nem értjük ezt a Rohant Világot, csak hát, mit volt mit tenni, égtünk a vágytól, és korszakoktól függően, azaz az emberi elme aktuális képességei szerint mint félreértett Egészet azért újabb és újabb ötletekkel jöttünk, és csak és csak igyekeztünk ezt a Valamit érthetővé és így elviselhetővé tenni.
Eljutottunk odáig, hogy a Rossz valódi lényege szerint nem is morális entitás, és ezen a ponton már igazán kíváncsi volna, a másik a kelyhecskék túloldalán vajon érti-e, ő itt miről beszél. Kis csend után azonban folytatta is, mert most sem kapott választ, és elhúzván a száját azt mondta, nadehát mindegy is, majd később, a jövő héten, ha meglátogatja az otthonban, akkor ha lennének kérdések, elmagyarázza, ami nem volt érthető, mert most van itt egy icipicit fontosabb dolog is, amit a másiknak meg kell tudnia a hátralévő időben, mire végre fél hét lesz, és indulhatnak vissza. Azt ugyanis, amennyiben persze komolyan beszélni akarnak ők itt a Waterlooban a Rosszról, és később ide veszi majd a Jót is, hogy sem a Rossz, sem a Jó, vagyis sem a Pusztulás, a Bomlás, a Leromlás, az Összeomlás az egyik oldalról, sem a másik oldalról a Létrejövetel, a Felépülés, a Megszületés, vagyis a Strukturált és Állandó és Egészként kezelt Nagyvalami nem alkalmas arra, hogy akár csak egy picikét is arrébb mozduljunk, legfeljebb nekünk lehet ez a jó meg rossz, és most már kisbetűvel, a szavak emberi értelmében alkatrészei vagy alapjai a viselkedésünket szabályozó erkölcsi elveinknek, de nem a világnak.
Ráadásul.
Ott van a kvantumfizikai elmélet, amelyik egyre megfellebbezhetetlenebb hangon azt állítja, hogy ez a bizonyos Rossz és Jó voltaképpen akár még használható is lehet, hiszen velük — megfosztva őket magától értetődően morális eredetüktől — velük — áttételesen! áttételesen! — leírhatjuk a világegyetem mechanizmusát is, és most a másik jobb, ha megkapaszkodik, bár az asztal szélét nem ajánlja, mivel, mondják ezek a kvantumelméletírók, a rossz meg a jó által generált Harc pont megfeleltethető az univerzum még mindig csak inkább őrült gondolatkísérletekben bizonyított, egymás ellen ható lényegének, amikor azt mondhatjuk, hogy az Univerzum, azaz a Világ nem más, mint két, egymással folyton küzdő erő — Rossz és Jó, Jó és Rossz, Fehér és Fekete, Fekete és Fehér, Van meg Nincs, Nincs meg Van — egy Folyamatban, amikor is ez a Folyamat maga volna az üdvözítő Univerzum. De erről a pontról már csak egy lépés a helyes irányba, folytatják felhevülten ők, mondta, és megérkezünk.
A lehető legnagyobb nyugalommal maradhatunk tehát a Rossz és Jó dichotómiájánál, és most még mindig azok beszélnek, intett a háta mögé, az itt saját valójukban nem, de szellemükben annál inkább jelenvaló kvantumfilozófusokra a hüvelykujjával, amikor is a teljes filozófiai gondolkodás elnyeri az értelmét, hogy ugyanis mindenki ugyanarról beszélt a Kezdetektől a Végig, azaz csak erősen koncentrálnunk kell az előbb kifejtett Folyamat megnevezésére, és egy képet kapunk a Folyamatról, nem magát a Folyamatot, ugye, azaz megkapjuk azt, aminél tovább már nem vezet út. Rossz meg Jó, Szétesés meg Összerendeződés: az általunk felfogott, vagy sokkal inkább: a nekünk így és nem másként megadatott Univerzum valójában tehát csak platóni árny a Folyamatról, állítják, csak egy árny, és nem több — egy árnyékkép, amelynek szerkezetében mindenünkkel, amink van, érzékek, tudatok, ösztönök, tapasztalatok, belátások, emlékezetek és felejtések, elég jól tájékozódhatunk, vakon arra, hogy ott, ennél a platóni realitásnál sokkal, de sokkal fedettebb, rejtezettebb, áttételesebb és megközelíthetetlenebb valósággal van dolgunk, és ezt már viszont ő mondja, mondta halkabban, mely csak a távolságával üzen nekünk, a mérhetetlen és felfoghatatlan távolságával, mert minden, amink van, olyan fogalmakkal áldott és vert meg minket, amelyek közül példaként elég csak a két tökéletesen elhasználtat, az időt és a teret kiemelni, hogy azonnal világos legyen, hogy amikor mi valóságról beszélünk, akár arról a valóságról, ami mérhetetlen és felfoghatatlan távolságra van tőlünk, noha benne élünk, és a részei vagyunk, akkor arról beszélünk, hogy azért megközelíthetetlen és felfoghatatlan ez a távolság, azaz azért vagyunk elzárva tőle, mert miközben a távolsága mérhetetlen és felfoghatatlan, teljességgel irracionális módon egy és ugyana pillanatban annyira közel van voltaképpen hozzánk, mintha közvetlenül ránk szabták volna. Minthát mondott?!, dőlt egy kicsit a másik felé. A francot! Mintha nélkül szabták ránk. És nem jön le rólunk.
EZ A KÁVÉ HIDEG.
Már csak egy grimasszal jelezte a pincérnek, hogy nincs megelégedve, és elvárja, hogy ezt ne felmelegítse, hanem újat csináljon, éspedig frissen darált kávészemekből, és hogy kímélje meg legközelebb az efféle trükköktől, hogy elad neki valami maradék szart.
Viszont, fordult vissza a fagylaltoskehelyhez, ha mi folytatjuk, amit ők elkezdtek, akkor valóban folytatnunk kell. Éspedig ott, hogy visszalépünk egyet, és visszatérünk az eredetileg használt és elfogadott s egy ideje már megint nagybetűvel értett és kimondott Jóhoz és Rosszhoz. De nemcsak hozzájuk.
Mert a Rossz és a Jó sose jár egyedül.
És erről várta volna ő, hogy valaki megnyilatkozik az Opera színpadán, de hiába várt. Ám ez nem annak a sokadszor is kitűnőnek nevezett 16 meghívottnak a számláját terheli, fűzte hozzá. Ők, nyitotta tágra a szemeit, és így nézett a vele szemben ülőre, ártatlanok. Eseményeket és ezek okait és következményeit vetették fel, és ezek mindig, kivétel nélkül mindig elragadják az áldozatukat.
Igyekszik, mondta, a lehető legegyszerűbben fogalmazni, hogy érthető legyen.
Az asztal tele volt üres kelyhekkel és kiskanalakkal, az új csésze kávé számára így már alig volt hely, s amikor a pincér az arcára ragadt kedélyes mosolyával leeresztette eléje, feltett egy óvatos kérdést.
ÖN, URAM, HA BELESZÁMÍTJUK AZT, AMIT DÉLELŐTT MEGIVOTT, MÁR A HETEDIK KÁVÉJÁT FOGYASZTJA. ÉN IGAZÁN NEM SAJNÁLOM MAGÁTÓL, DE NEM LESZ EZ KICSIT SOK? A HAVERNÉL A SAN GIOVANNIBAN CSODÁLATOS ALKOHOLOS ÉS NEM ALKOHOLOS DÖBBENT MIXEK VANNAK!
Intett egyet türelmetlenül, hogy a pincér a kedélyével és a döbbent mixeivel együtt tűnjön el, majd megfogta a csészét, és egy hirtelen mozdulattal felhörpintette a tartalmát, aztán fékezett hangon, mintha nem szeretné, hogy ezt más is meghallja a bár szűk terében, különösen a pincér ne, úgy folytatta, hogy ezzel azonban, amit a Jóról és a Rosszról előadott, ők itt ketten egy fordulóponthoz értek.
Neki ugyanis más a véleménye.
Az ember ugyanis, mondta, nagyon kedveli a dichotómiákat. Ha Anaxagorasztól, Szókratésztől és Arisztotelésztől végighalad ez az ember a filozófiai gondolkodás történetén, és beleveszi természetesen ebbe a hindukat, a Lao-cét és a filozófus Buddhát is, majd egy nagy ugrással egészen a 20. századi kvantumfilozófusokra veti magát, akkor azt lehet mondani, és joggal ezek után, hogy semmi nem volt hiábavaló. Semmi, emelte fel a hangját megint, amire fel is pattant a pincér a helyéről, mert azt hitte, őt szólítják, de nem, és lassan visszaereszkedett, ő meg folytatta, hogy mert ha különböző formában jelent is meg, ez a filozófiai gondolkodás a dichotómiától soha nem tudott megszabadulni, még a köztük legzseniálisabb Buddha sem. Bármennyire racionális fordulatot vett is látszólag és olykor-olykor a gondolkodástörténet, a végén, mára, visszajutottunk oda, ahonnan indultunk, sőt, azt mondaná, hogy szinte el se nagyon mozdultunk onnan soha, hogy ugyanis a világ a duálisra épül, vagy ez történt, vagy azt mondták dacosan, hogy jóvanna, akkor a világ nem Kettő, hanem Egy, de akkor is két alapelem tartja fent, melyek egymással viaskodnak, Fény és Sötét, Tűz és Víz, Meleg és Hideg, Igaz és Hamis, Isten és Sátán, Férfi és Nő, Nappal és Éjszaka, Születés és Halál, Coca és Pepsi, Bla és Bla, s ha most ugranának egyet, tette hozzá türelmetlenül, s elkezdett körözni mindkét kezével, jelezvén, hogy haladni kíván, akkor máris az Egynél és a Nullánál vagyunk, naéspersze a kedvencünknél, mert itt volt és itt maradt és itt is fog maradni velünk: a Jó és a Rossz. Az még rendben, mondta, ha ez a gyerekes gondolkodásmód azoknál, akik ennyire szeretik az ICE ICE BABY-t, fennáll, nadehogy az emberi szellemtudományok legnagyobb alakjainál is ugyanez legyen a helyzet?! Vagy ott van Karl Marx! Az elhirtelenkedett feledésbe taszított, de újabban újra felfedezett, mosdatlan londoni Géniusz, aki a görög materialistáktól Hegelig felszívván magába az ősrégi gondolatot, elővett egy régi dajkamesét, hogy szerinte rendben a dichotómikus világrendszer, csakhogy az itt működő kontradiktórius elemek dinamikusak, vagy ahogy ő nevezte, dialektikusak, mert ezek szerinte egy történet tevékeny erői, ahol maga a történet úgynevezett célhaladása a lényeg, amiből ő, ez a Marx ugyanis, mosolyodott rá a kiskanálra a másik kezében, kifejezetten optimista következtetést vont le a történelmi fejlődésre és annak várható, sőt elkerülhetetlen mivagyiságára vonatkozóan.
Karl Marx!!! Ugyan kérem!!
Namert.
Először is.
Az Univerzumban, és így abban is, amit mi Természetnek nevezünk, beleértve végső soron az Embert is, korántsem arról van szó, és erre éppen a Nationaloperában jött rá kábé már délelőtt, amikor Fallon admirálist hallgatta azoknak a valóban felkészült és kivételesen értelmes nagyembereknek a körében, tehát hogy az Univerzumban…
NEM. Ő NEM KÉR MÉG EGY KELYHET.
Ezt a pincérnek mondta, aki a pult mögül érdeklődni mert, és elmagyarázta neki, hogy társának az ICE ICE BABY nem az, ami neki a kávé, a másiknak ez az egyenes út a megbetegedéshez, mert tele van jéghideg fagylalttal, míg a kávé az ő számára a szellemét a legmagasabb színvonalon kifeszíteni képes drog, tehát igazán köszönik, hogy ő, a pincér, ennyire készségesen hordja át nekik a fagylaltkelyheket a közeli cukrászdából, de nem és nem, nem lehet ennyi fagylaltadag után még egyet, már megevett reggel 10 óta ötöt, ha jól számolja, mondta felháborodott képet vágva, ötöt, mutatta is az öt ujját a pincér felé, nem, és kész, ha társa még egyet behaburcolna itt, már csak egy súlyos torokgyulladás előjeleivel tudná visszavinni fél hétkor, addig meg csak kibírja valahogy, inkább figyeljen, de ezt már a kisasztal túloldalának szánta, mivel az Univerzumban nem arról van szó, hogy két Erő vetekedik egymással, az úgynevezett Teremtő és a Pusztító, ráadásul egy kiegyenlített küzdelemben, ahogy ez a Marx dialektikusan, meg ahogy ezek a kvantumfizikusok, potenciálisan látják, azaz nem úgy néz ki a dolog, hogy van az Összeszerelőműhely, meg van a Bontóműhely, ahol folyamatosan, az idők kezdetétől fogva az Idők végezetéig szerelnek és bontanak, és újra szerelnek és újra bontanak, hogy így az Idők kezdetétől az Idők végezetéig megállás nélkül ügyködjenek a Világegyetem és benne a mi Természetünk, és így az Ember Ilyeténlevőségén, azaz nem arról, hogy ez a két Erő mindig és egyenlő arányban jelen van az Univerzumban, a helyzet ugyanis, és erre megint csak a délelőtt elhangzott operaházi beszélgetés első két órája alatt jött rá, és csak 75 euróért, de főleg akkor is akkor, amikor Fallon tábornok úr józan, tiszta szavaira figyelt, a helyzet úgy áll, hogy van olyan, és most pont olyan van, hogy megjelenik egy úgynevezett Harmadik Erő, a Gonosz, ami, ahogy a kaszinókban mondják: a végén mindent visz, mindent, és reméli, érthető ez így.
És nem tudjuk, miért, nem tudjuk, minek, nem tudjuk, milyen okból, nem tudjuk, mivégre, de ez a Gonosz néha kiszabadul, és ha kiszabadul, akkor van a Nagyonnagy Baj, na, és ez történik, vagy ez történt most, és ezért csavarodott össze az ő szíve, mutatott magára hevesen, ezért, hogy amikor hallgatta a délelőtti előadást, és amikor hallgatta a délutáni előadást, és nézte ezt az összesen 16 nagyon értelmes és nagyon kiváló embert a Nemzeti Opera színpadán, akkor azokat hallgatta és nézte, akiknek a korábban már említett ártatlansága szinte lángolt azon a színpadon, s akik úgy beszélgettek a Háborúról és a Jövőről, mint akik nem is sejtik, hogy nem egy megoldandó vagy végső soron valahogy azért minden nehézség ellenére mégis megoldható diplomáciai vagy katonai vagy egyenesen erkölcsi probléma támadt most Európában az oroszokkal és az ukránokkal, hanem hogy kint van ez a bizonyos Gonosz, Kint, és nem tudjuk, mit akar, nem tudjuk, mit fog tenni, nem tudjuk, miért éppen most akarja azt, amiről nem tudunk még semmit, de meg fogjuk tudni, és már érezzük is a Szörnyű Leheletét, mert ő maga soha nem jelenik meg a maga valójában, hanem olyan, mint a szél, hogy megfoghatatlan, és csak a következményeiben van jelen, ahogy egy lomb megmozdul, vagy ahogy egy ablak becsapódik, vagy ahogy hajtja a felhőket az égen, vagy ahogy kidönt egy fát, meg lekapja a házról a tetőt, soha a maga közvetlenségében tehát, ilyen a Gonosz is, mert amikor kint van, a dolgok, a dolgaink, mutatott körbe a bárban, amik eddig így és így működtek, elkezdenek úgy meg úgy működni, minden megváltozik, vagy egyetlen pillanat alatt, vagy, ami a leggyakoribb, fokozatosan egyik következménnyel a másik után, az ember elindul ugyanazon az utcán, amin eddig oly vidáman, vagy oly egykedvűen indult el reggel a munkahelyére, vagy az iskolájába, vagy a társadalombiztosítási központjába, vagy a bankjába, vagy a hajójához, és így tovább, és akkor egyszer csak ugyanazon az utcán egészen leverten és rosszat sejtve indul el, és a dolgai elkezdenek ijesztően megváltozni, elromlik ez, bedugul az, leesik, ami soha nem esett le, megcsúszik, ahol soha nem csúszott meg, igen, az ilyen apróságoktól kezdik a dolgaink elveszíteni azokat a tulajdonságaikat, amik miatt eddig jónak tűnt, hogy így vannak és így működnek és nem máshogy, és akkor általánossá válik a szorongás, a tárgy nélküli félelem, hogy mindezek csak előjelei annak, ami be fog következni, és nem tudjuk, mi az, ami be fog, de egyre mélyebb bennünk a félelem is és a szorongás is, és Fallon admirálistól a magát marxistának nevező, de gyönyörű Lea Ypi-n át az utánozhatatlanul temperamentumos Radek Sikorskiig és a finom hangú Guéhenno úrig, aki Kofi Annannak és António Guterresnek adott tanácsokat, mielőtt leült oda a kerekasztalhoz az amszterdami Nemzeti Opera színpadán a többiek közé, egyikőjüknek sem látszott kedve a nyílt színen bevallani, hogy ha ez lenne a helyzet, és kint volna a Gonosz, akkor tényleg nincs mit tenni, akkor mi tényleg elvesztünk, és ezt már nem magunknak köszönhetjük, hanem az Elkerülhetetlen Véletlennek, mert jobb, ha így nevezzük, amit amúgy sehogy sem tudunk megnevezni, és lehet, hogy csak benne, mutatott magára ismét, hogy benne támadt részvét és mérhetetlen együttérzés egyidejűleg emiatt az opera nézőterén e 16 nagyon okos és nagyon rokonszenves ember iránt, de görcsbe ugrott a gyomra, nézte őket, és szörnyű sejtelme támadt már az elején, amikor elkezdődött délelőtt fél tizenegykor az egész, és ő körbenézett a nézőtéren, és nagybetegnek látott mindenkit azon a nézőtéren, akik éppen úgy, mint a hétköznapi nagybeteg otthon, aki várja, hogy az orvos mondjon valami megnyugtatót, és az orvos jön, és mond valami megnyugtatót, mert csak hazudni tud, mert az igazat nem akarja elmondani, sőt, talán nem is hisz ebben az igazban, mert átlendíti a Hit, nézte a nézőtársait a Nemzeti Operában, és azt látta minden arcon, hogy a prófétákra várnak, akik hazudnak, a vigaszra, ami hazudik, mivel ha valamit, akkor az igazat semmiképpen nem kívánják tudni, és tapsoltak, és tapsoltak minden egyes olyan megnyilatkozásra a színpadon, melyben fel lehetett fedezni a vigasznak ezt az édes, védelmezőn hazug ízét, és tapsoltak és tapsoltak, és aztán hazamentek, hogy folytassák az életet ott, ahol egy napra abbahagyták a Nemzeti Opera 16 okos és nagyon rokonszenves tudósa és politikusa és professzora és tanácsadója kedvéért, és talán megnyugodtak a végére, és ő most, mutatott, ki tudja már, hanyadszor is, önmagára, végképp nem tudja, felrobbanjon-e a dühtől, hogy ez történt, vagy keresse meg gyorsan önmagában azt a gyilkos vírust, amely nem engedte meg számára, hogy vigaszra leljen a nap végén, és belegondoljon, hogy vajon ő maga mivel vigasztalhatná meg önmagát meg a fagylaltoskelyhek mögött a görcsösen szorongatott kiskanálra bámuló görnyedt alakot, hogy van-e értelme belegondolni abba, hogy nincs-e mégis bármilyen kiút, és ő most, pillantott az órájára, mely hat óra tizenhármat mutatott, hogy így fejezze ki magát, kér is egy kevés gondolkodási időt, és odaszólt a pincérnek, hogy.
ÉN VISZONT KÉREK MÉG EGY KÁVÉT. HA MAGA MONDJA, AKKOR A NYOLCADIKAT. MEG A SZÁMLÁT.
A pincér elbóbiskolni látszott, pedig csak lehajtotta fejét, mert a Samsungján éppen azt figyelte az ölében, hogy a Coin Masteren sikerül-e a Revenge, de nem tudhatta meg, mert most újabb kávét kellett főznie, és kivinnie ennek a nagyhangú pacáknak, aki nem először hozta el már ide hozzájuk ezt a valakijét egy-egy szombaton, s aki tényleg beordította a kis bár nem túl népes terét, mely, ez a bár, amikor ennyire vacak idő van, hogy jeges széllel és az ólomsúlyú esővel órákon át csak a jeges szél meg az ólomsúlyú eső, szinte mindig és szinte teljesen üres, úgyhogy éppen ezért nem szólt rá, hadd ordítson, letette elé a kávét, az meg úgy hörpintette le azonnal, mintha nem ez lett volna már a hetedik csésze ezen a napon, a hetedik, mondta ő maga is, és míg fizetett, odavetette még egyszer a pincérnek, hogy de neki nem árt, ez nem olyan, mint a fagylaltkehely, amitől elég csúnya kis torokgyulladást lehet ám kapni, ez, a kávé, feltéve, ha forró, új energiával tölti fel az agyat, kopogtatta meg a homlokát, amire, erre az új energiára ennek az agynak most feltétlen szüksége van, mivel mielőtt elindulnának, fel kell tennie magának a kérdést, hogy amennyiben — mondhatni — egy egész nap után a Nemzeti Operában mindössze arra jutott, hogy a Gonosz kint van, és nekik esélyük sincs, hogy ezzel valamit szembe állítsanak, akkor mi akadályozza meg benne, hogy foglalkozzon végül azzal az elsőre teljességgel képtelen ötlettel is, hogy amennyiben van ez a Jót és Rosszat felülíró Gonosz, akkor hogyhogy nincs egy a Gonoszt is felülíró Irányító ÁTHATÓSÁG? — ez volna a kérdés, még ebben az improvizatív szóval kifejezve is, mert nem akar az adósa maradni a saját gondolkodásának, mindig így tett, soha nem riadt vissza attól, hogy szembe szálljon a saját meggyőződésével, és ezért így tesz most is, szembeszáll, és felteszi, hogy van a Megfoghatatlan Gonosz fölött egy minden fogalomképzés elől kisikló ÁTHATÓSÁG, és ez teríti be a Létet, ez igazgatja a maga ok- és célnélküli tehetetlenségében az Egészet, a Rosszat és a Jót, valamint az ezek fölé időnként kiszakadó Gonoszt is, és így együtt ők képviselnék azt a szerkezetet, ami nem az, mert nincs szerkezete, de hogy fejezze ki másképp, különösen ebben a hangos esszében, hogy így együtt ők jelentenék azt a Gigantikus Érzékelhetetlent, mely mindent működésben tart, mindent a legsúlyosabbtól a legenyhébbig, tudja, papa, egészen a mi elbaszott kis életünkig, a legapróbb mozzanatig a mi elbaszott kis életünkben, le egészen addig, hogy most vége van, itt a vége, mert mindjárt fél hét, és végre visszatérhetünk a mi saját létünk hétköznapi terébe, hogy visszahívjuk ebbe a hétköznapi létbe az eszményt, a reményt, a hitet, a tiszta vágyat és a múlandó szépséget, szóval mindazt, ami nincs meg benne, és mégis megvan, mert ilyenek vagyunk, ezekbe kell kapaszkodnunk, mert zuhanunk, és nincs ami megállítson, na, ennyit erről mára, maga most szépen feláll a helyéről, így ni, felvesszük a kabátot, a másik ujjába is a kezet, ez az, nagyszerű, beleülünk szépen a kerekesszékbe, és belekapaszkodunk, na, nem az eszményekbe, nem a reményekbe, nem a hitbe meg a tiszta vágyba meg a múlandó szépségbe, hanem ahogy szoktuk, a könyöklőbe, papa, tudja, mind a két oldalon, ide jön a balkéz, oda meg a jobb, igen, és most már itt vagyunk a küszöbön, mindjárt kigurulunk a Waterlooból, úgyhogy most jön egy zutty, igen, kapaszkodni, figyelem, papa, nagy lélegzet, mind a két kézzel, nagyon ügyes, mindjárt kint vagyunk.