Ureczky Eszter és Molnár F. Tamás beszélgetése
„If I was to talk about the words,
They would hurt, they would hurt.
So if you were to ask about the pain,
I would lie, I would lie.”
Yungblud: Zombie
„Igazán csak szikével lát az ember.
Aggyal minden iszonyú.”
Peer Krisztián
(idézi Keresztesi József: A megúszásról című versében)
Fiktív (vagy nagyon is valós) kávéházi asztali beszélgetésünk célja talált közös földünk; a humaniórák felől orvosbölcsészetnek, a medicinába ékelve pedig kultúrorvostannak nevezett terület (mindenki és senkiföldje) bemutatása, keresve annak kutatási, oktatási és kulturális helyét. A téma interdiszciplináris jellegéhez illő módon a két szerző nagyon különböző irányból érkezett: Molnár F. Tamás orvosként, Ureczky Eszter bölcsészként fogott az orvosbölcsészet művelésébe, tanulmányozásába. Évek óta kollégaként, barátként előszeretettel beszélgetnek, sőt, néha vitatkoznak is kedvenc szövegeik szöveteiről. A következő kérdések és válaszok tehát egyrészt már lezajlott dialógusok átiratai, másrészt az esszé kedvéért feltett kérdések és elképzelt válaszok lenyomatai. Reméljük, beszélgetésük az olvasókat is arra inspirálja majd, hogy gondolja tovább test és lélek, betegség és értelmezés, gyógyulás és alkotás kapcsolatát.
URECZKY ESZTER: Professzor úr, elmondanád, neked mit jelent a kultúrorvostan, és hogyan találkoztál vele először?
MOLNÁR F. TAMÁS: A kultúrorvostan nekem klinikus-oktatóként a felüdülés, a hallgatóimnak pedig az odakínált pajzs, védelem a nehéz időkre, ami veszedelmekről még fogalmuk sincs. Menekvést, titkos oldalajtót ajánlani az óhatatlanul jövő szakmai, személyes hullámvölgyek idején, horribile dictu, burn-out prophylaxis. Általában pedig pirula, amitől még jobban szeressenek élni és doktorkodni.
A kultúrorvostannal, pontosabban a helyével úgy találkoztam előszőr (eltekintve a Rajk László-i dunai halászkunyhótól), hogy fiatal adjunktusként a tuberkulózis sebészetét tanítva a Varázshegyet idéztem: de a hallgatói reakciókból ítélve ezzel az erővel a Kilimandzsárót is emlegethettem volna. És ez az 1990-as évek elején volt, a műveltségi helyzet azóta sokkal rosszabb. Vagy tudomásul veszed, vagy nem, én a dacos ellenállást választottam. Nevet később kapott, mert a cultural medicine, amire először gondoltam, hiszen a pécsi oktatás bilingvis (nb trilingvis, mert németjeink is vannak, de azt a nyelvet nem bírtam a szükséges mértékben) — ám kiderült, culture alatt már mást ért a posztkoloniális témákkal foglalatoskodó, angolul beszélő világ. Így lett medical humanities, ami máig tartó címke, és öszvérszóként itthon is érthető. Kedveskedve medhuminak becézem az orvosmérnökség, a medtech mintájára képezve. A mi mitteleurópai kultúrafelfogásunk megengedőbb, közelebb is van az orvosláshoz. Két akkori népegészségügyis tanártársammal, Ember István professzorral és Varga Csabával szövetségben aztán izmos kurzusaink voltak a ’90-es évek derekától. Ez a trend a Történeti Egészségtan című tankönyvben csúcsosodott ki 2010-re. A betegségek irodalmi reprezentációja mellett igen karakteres volt a történeti elem is. Az idő tájt sokat publikáltam a BBC Historyban is, és egy tüdőgyógyászati lapban megnyílt egy máig élő rovatom Histhorax néven. Aztán nehezebb idők jöttek, de hullámzó intenzitású érdeklődés mellett fakultatív kurzusok formájában tartom állásainkat. Nálam érthető, foglya vagyok, de Téged mi vonz a medicinában? A kölcsönös határsértések során nem ijeszt a terminológiai idegenség? Bennem mindig ott matat valami termékeny bizonytalanság, elvégre más a nyelv, a fogalomkészlet. Meg hogy rajtakapnak a besurranó tolvajságomon.
UE: Azzal az emlékemmel kezdem, amelyben a medicina iránti érdeklődésem eredeztetem. Óvodás koromban, amikor egy karácsonykor megnéztem a szüleimmel a Ben Hurt a tévében, elkezdtem félni, hogy én is leprás leszek, és majd egy barlangba kell költöznöm. Ez akkor múlt el, amikor anyukám nagy nehezen kiszedte belőlem, miért szorongok, és a Larousse-enciklopédiából felolvasta a lepra szócikket (de az is lehet, hogy vegyítette a tudományt az anyai vigasztalással, mert én még nem tudtam olvasni), és attól megnyugodtam. Mindig is nagyon érdekeltek a betegségek, azt hiszem, ha okosabb lettem volna a reál tárgyakból, orvosira mentem volna. A másik, hogy tizen- és huszonéves koromban sokat szenvedtem a hipochonder megszállásaimtól, és nyilván emiatt is találkoztam sok, hol goromba, hol végtelenül türelmes orvossal. De a hála érzése mindig maradandóbb a haragénál, és mivel tényleg rengetegféle kórt kitaláltam magamnak, szemésztől a neurológuson át a bőrgyógyászig és ortopéd sebészig nagyon sok doktornál jártam. Összességében ez vonz a medicinában a legjobban, a másik emberen való segítés élet-halál tétű, elemi ereje, szándéka, képessége. A kutatói-oktatói munkám határsértő jellege persze nyomaszt, de hallgatók előtt (legyenek azok bölcsészek vagy medikusok) soha nem tettetek olyan tudást, amellyel nem rendelkezem. Ez a fajta vállalt sebezhetőség fontos része annak, ahogy a tanári identitásomra gondolok, hiszen alapvetően mégiscsak magyar–angol szakos bölcsész és tanár vagyok, papírom erről van. Te miért éppen mellkassebész lettél a medicinán belül, és miért szereztél aztán történészdiplomát is?
MFT: Az alanyi költészet, a régészet, a történelemtudomány és az út-vasúttervezés (ezek szerepeltek választékként tizennyolc éves koromban) — legkisebb közös többszöröse a medicina volt, és nagybátyám, Szabó István mikrobiológus, valamint kaposvári családi barátunk, Szijártó Árpád gyermekorvos hatására erre indultam el. Mindketten rendkívül széles és mély műveltségű, magas autonómiájú személyek voltak. Nyomukban, a reáliák és a humaniórák határán elterülő medicina terepére léptem. Sokáig bizonytalanul. Aztán a tuberkulózis, a gyulladások természete, kezelése beszívott, és a sebészet alkalmat adott a kezem használatára: ez mindig fontos volt. Mellkassebész pedig egy kanadai szociopata zseniális sebész, Norman Bethune imitálásának vágyából lettem; bár igazán az első szakvizsgámig nem voltam benne biztos, hogy én orvosnak való vagyok. A nehézgépkezelés — különösen a bulldózer — is nagyon csábított. Végül a gyógyítás véres útján maradtam, elég sokat dolgoztam Németországban és Nagy-Britanniában, és csábított a tudomány is. Kaposvári gimnáziumom — ami sajnos máig a kelekótya protokommunista Táncsics nevét viseli, holott volt neki, lenne is igazi: Somssich — felelős mindenért: onnan gyökeredzem, máig táplálnak. Ott a reáliák könyörtelen drilljében a történelem- és az irodalomoktatás is nagyon erős volt, örökre megfertőztek. Amikor az akadémiai nagydoktori munkám elkészült, rengeteg vegyértékem szabadult fel. Addigra már elég sokat publikáltam angolul átfedő orvostörténeti témákban is, gondoltam, szerzek ebből is egy PhD-t. A PTE BTK történészei azonban — nagyon helyesen — azt mondták, hogy ez történészi alapdiploma nélkül nem megy. Ráadásul láttam, hogy kellő képzettség és alázat nélkül, pusztán politikai hátszéllel miféle délibábos parasztvakítás zajlik az alkalmazott történelem színpadán. Nagyon nem szerettem volna ugyanebben a mezben játszani, mivel nemzeti-konzervatívnak vallom magam, úgyhogy elvégeztem a mesterképzést. A PhD-ra most nem került sor, sok más feladat jött közbe. Ám ha az Úr ad még időt, és hagy egy kis ép észt, megnézem, mit tehetek ezügyben. Volt tehát egy „eleve elrendelt” hiátus az orvosi munkámban, amit — amint alkalom adódott — kitöltöttem, és ráadásul nekiálltam tanítani is. Neked mi hiányzik az irodalomból, hogy kijössz a csigaházból? Kérdem, mert nekem az ember hiányzik a krómacél csillogású modern medicinából, aki ráadásul a mi levert csempéjű vécéinkben álmodozhat a személyre szabott orvoslásról.
UE: Ez a kérdés a doktori program elkezdéséhez vezet vissza. Az első PhD-témám, amivel felvettek, az ikerség irodalmi ábrázolása volt, ebből is TDK-ztam, szerettem azt a témát (talán, mert én egyke vagyok), de már elsőéven úgy éreztem, hogy ez nem elég komoly, „felnőtt” téma, és majd ki fognak miatta röhögni. Akkoriban olvastam viszont Susan Sontag A betegség mint metafora című esszéjét, és az fordulópontot jelentett. A témavezetőm, Prof. Dr. Bényei Tamás biztatására végül témát is váltottam, és ez a pályám legjobb döntése volt, ma is úgy érzem. Bennem egyébként van egy erős társadalomtudósi vonulat, sokszor úgy érzem, ez fejlettebb bennem, mint a bölcsész, és jobban foglalkoztat a társadalmi nagykép, mint a textus mikroszálas szerkezete (erre nem büszke vagyok, csak idővel beláttam, miután évekig pocsék irodalmárnak tartottam magam). Emellett nagyon igénylem, hogy megfogható értelemben hasznosnak érezzem, amit csinálok, erre szoktad ugye te azt mondani, hogy agnosztikus liberális vagyok, ami valószínűleg helytálló is. Egyik kedvenc könyvem A. S. Byatt Mindenem című zseniális posztmodern brit regénye, mindazonáltal soha nem akartam olyan típusú filológus-irodalomtörténész lenni, mint a szereplők abban a történetben. Ezért megyek most el például hospice önkéntes-tanfolyamra is, hogy a kezemmel is tudjak tenni valamit, Te is utaltál erre a sebészet kapcsán, ne csak az agyammal meg a szívemmel, ettől a három naptól mondjuk jelenleg félek is, majd meglátjuk, mire leszek képes. Ami a Te oktatói tevékenységed illeti, hol látod az orvosképzésben az orvosbölcsészeti tárgyak gyakorlati helyét, mit tudnál elmondani azoknak, úgymond, a hasznáról és káráról?
MFT: A kultúrorvostant én kimerának képzelem: szfinx is, faun is, de leginkább griff, a madár, ami nem létezik. Ezért kell nekünk, az így-úgy hasonszőrűeknek kitalálni, hogy legyen egyáltalán, s ha már létezik, miféle formája, tartalma legyen. Ezért is van, hogy annyiféle, ahányan műveljük. Egyébként biztosan sokkal többen járunk ebben a cipőben, csak mások nem adtak ilyen szép nevet neki, vagy csupán a szakáguk természetes appendixeként kezelik. Ismerek pécsi fül-orr-gégész professzort, aki így jár el, ilyen volt a mára mitikus pécsi kórbonctan professzor, Romhányi György — szerintem minden orvoskaron találnánk többeket is. Számomra a kultúrorvostan erős pillére az orvoslás-ápolás históriája, a gyógyítás filozófiája, az irodalommal, képzőművészettel való kölcsönhatásainak vizsgálata. Az orvosképzésben manapság nagy hangsúlyt kapnak a készségek/képességek, a „skillek”. Módszertanát a szimuláció adja. A jobb híján „non-technical-skills”-nek nevezett szegmensben (ahol a jól ismert „csoportmunka”, „vezetés”, „kommunikáció” stb. feladatok is laknak) az én olvasatomban a művészetek kínálta szimuláció, az elődök sikereit, fájdalmait soroló medhist szerepe pótolhatatlan. Mindazonáltal a kultúrorvostant nem gondolnám főfoglalkozásként űzni, mert az félúton lenne a sportállás és a komisszár között. Személyes példa, a gyógyításban kötésig való bennállás nélkül nincs hitele a tanításnak. Kellő mennyiségű szárazanyag-tartalom kell, ez a klinikai tartalom. Korom miatt kényszerűen csökken ez az aranytartalék, igyekszem hát gyorsan elherdálni, ami van.
A kultúrmedicina feladatát és így potenciális hasznát abban látom — bár önmagában is van egy játékos, ártatlan öröme ennek a fajta tudásnak —, hogy mozgósítsunk minden olyan forrást, ami a humaniórák felől hozzájárul ahhoz, hogy jobb fiatal orvosokat gyártsunk.
Kára nincs, veszélye — mellékhatása — azért van. Legalábbis orvosi oldalról nagyon fontos a szakmai hitelesség, azaz látszódjék, hogy az előadó részéről nem pótcselekvés, nem rózsaszínű hab ez a medhum. Nagyon fontosnak tartom, hogy máig „tapadjon vér a kezemhez” — legyen valós orvosi tapasztalat, „hardcore” élmény amögött, amit a humaniórákról mondok. Rangjaim, cafrangjaim azért adnak némi támaszt, de Benedek Istvánról is azt mondták a háta mögött, hogy ideggyógyászok között a legjobb író, és az írók között a legjobb neurológus. Mondjuk Németh Lászlóval én sem gyógyíttattam volna az édesanyámat, és Bulgakov is jobb lehetett íróként.
Te, alapvetően a fogadó oldalon, tehát potenciális betegként miért szeretnél ily módon is képzett orvost az ágyad mellett? Mert azt ne feledjük, hogy ez az oktatódás felől időt, energiát vesz el a klinikai tárgyak hallgatásából: ez egy zero sum game. Milyen arányt látnál szívesen a puha és a kemény medicina oktatásában? Ha komoly, heveny bajban vagy, és csak egyet választhatsz, akkor melyik lesz az: korlátosan művelt vérprofi vagy széles látókörű érzékeny Dr. Average? Hozzáteszem, hogy a pszichiátriát szívesen átengedem közös művelésre, annál is inkább, mert én a borbély sebészetből eredeztetem magam. Forrásozok, ha úgy tetszik. De hogy látod a kultúrorvostan szerepét a hardcore medicinában?
UE: Erre a legőszintébb válaszom az, hogy ha páciensként gondolkodom, azt szeretném, hogy Dr. House legyen az orvosom, elviselem minden antiszociális vonását és sértését, csak jöjjön rá, mi a bajom, és gyógyítson meg. Szerintem egyébként a legtöbb beteg így van ezzel.
MFT: Ez nagyon érdekes, annál is inkább, mert az USA-ban kb. 10 percig, Nyugat-Európa kórházaiban egy órán át, itthon pedig legfeljebb egy napig hagynák dolgozni a jó doktort. A betegjogi képviselőtől az erre specializált ügyvédi karon át, a közösségi platformokon keresztül a média felkent harcosainak közös célkeresztjébe véve nyírnák ki azonnal. A való világ és annak művészi (mondjuk ez itt túlzás), „égi” mása kognitív disszonanciában vannak. Ennek pedig a kultúrorvostanban is meg kell jelennie. Sok az álságunk, a jószándékú, de gyilkos közhely: a kedves farkas, az ártatlan krokodil, a csinos cápa, a véreskezű, mélyen érző pszichotikus.
UE: Ez nagyon logikus, igen, illetve érdekes, hogy a pszichiátriát eleve közösnek látod a medicina és a bölcsészet határmezsgyéjén. Sok orvostól hallom ezt (néha egyenesen odáig mennek, hogy a pszichiáter nem is igazi orvos!). Valóban számos pszichiáter ír kultúrorvostaninak is nevezhető művészeti munkákat, Gerevich József vagy Németh Attila például, én ezeket a munkákat nagyon izgalmasnak találom, akkor is, ha irodalmárként nyilván felszisszenek néha, de az orvosok meg pláne az én írásaimon, már ha a kezükbe kerülnek egyáltalán.
MFT: A medicina csodálatosan sokrétű és sokszínű, a lélekgyógyászat integráns részünk, a testgyógyászat csak fehér köpenyes high-tech (és steril) csőszerelés lenne nélkülük. És ahogy a radiológia is kilép a digitalizáció felé, a szívsebészet a robotika irányába — végtelen a sor; a pszichiátria ugyanígy nyitott a humaniórák felé anélkül, hogy elveszítené az Aesculapius–Hippokratesz-i ősjellegét. Csak több lesz a bölcsészettel való szorosabb kapcsolattól. Ha ezt el tudod fogadni, miben látod a feladatunkat?
UE: Azt gondolom, a kultúrorvostan szerepe a medicinában mindenekelőtt az orvosképzésben van, akármilyen elcsépelt szó is ez, az érzékenyítés. Például amikor alaposan megvizsgáljuk azt a mondatot a Hasnyálmirigynaplóból, hogy „Legalább lassíthatott volna”, amikor az onkológus doktornő csak elsuhan EP mellett a kórházi folyosón. Tényleg azt hiszem, hogy jobb orvos lesz hatodéves korára az, aki olvasta az Ivan Iljics halálát, és kisebb valószínűséggel ég ki a hivatásában hosszú távon, ha műalkotások befogadása által is megtanulja feldolgozni, megfogalmazni az érzelmeit. A medikusoknak készült elektív kurzusom sillabuszának a végén van is egy 100–100 legjobb irodalmi művet és filmet ajánló listám, ennek a gondozását, frissítését nagyon komolyan veszem. Úgy vagyok vele, ha csak párat elővesznek róla, amíg az esküt leteszik, már óriási nyereség. Illetve mindig van több olyan hallgató is, aki magától olvas, sőt, verseket, prózát is, és mindig nagyon jólesik, ha a véleményemet kérik ezekről. Szeretnék is egy kreatív írás kurzust is még az ÁOK-ra. Számos hazai és nemzetközi statisztika igazolja azt is, milyen rettenetes az önsértés aránya az orvostársadalomban, mennyire gyakori az erkölcsi sérülés, a kiégés, a függőségek. Mivel a párom is orvos, számomra nagyon fontos inspiráció a munkájának a követése, az orvosok lelki jóllétének kérdése napi szinten foglalkoztat otthon és az egyetemen is. Az előadásaidon, szemináriumaidon te milyen módszerekkel integrálod kutatói és oktatói munkád során a sebészetet és a szépirodalmat, filmeket, történelmet?
MFT: Én voltam, azt hiszem, az utolsó évfolyam a gimnáziumban (Kaposvár, Táncsics, 1972) akik még integráltak, azóta is vannak rémálmaim. Lelki békém megőrzése végett inkább implementációnak gondolom, afféle jótékony fertőzésnek, amelyben főszabály a mérték. Azaz mértékkel adagolni, mint a jó fűszert. Ha cikkhez fogok: kutatásba kezdek. Történeti kutatóárkot nyitok, hogy megtaláljam az induló pillért, ahonnan az ív a máig húzódik, és talán meg is tudom sejteni, hová vezet majd. Segít a saját buborékból való kilépéshez, jótékonyan megkavarja az agyat, öntözi a kiszáradó érzelmeket. Az én kutatásaim zömmel alkalmazottak, klinikai talajból származnak; a régiek ismerete rengeteget segít, akár a zsákutcáik is. Előadói, oktatói munkámban figyelemmegtartó, olykor ébresztő funkciót töltenek be az irodalmi, képzőművészeti referenciák. Igyekszem tartani magamat a hetes szabályhoz — hat diáig tudunk csak komolyan figyelni, a hetedik legyen valami medhum. Előadásbeli oldószer, esztétikus szünetjel, ilyesmi. A csapda a mértékletesség hiánya: inkább kevesebb legyen, de azért legyen. És te hogy látod, hol, miként tudsz a sajátlagos tudásoddal, eszközeiddel hozzájárulni ehhez a közös ügyhöz? Voltaképpen az irodalom derivátumainak használatáról kérdezlek, hogy maradjunk a matematikai terminológiánál. Illetve mikor hagynál fel ezzel a „projekttel”, mikor volna elég vagy épp túl sok?
UE: Nem hiszem, hogy ez valaha megtörténhetne, hogy nekem a medhumból elegem legyen. Mostanában több vegyes közönség előtt tartott előadásom után mondták, hogy milyen lelkesedéssel tudok erről beszélni — erre büszke vagyok. A bölcsészhallgatóknak, leendő tanároknak szerintem jót tesz, ha olvasnak olyan regényeket és néznek olyan filmeket, amelyek húsbavágó problémákat dolgoznak fel, amelyeknek a jelentős részével bizony egy ponton találkozni fognak. A medikusoknak pedig elég kevés olyan órájuk van, ahol nem kőkemények az elvárások, ahol nem csak egyetlen jó válasz van, ahol a tudás mellett az érzéseik, személyes véleményeik is számítanak. Ezért is van nálam mindig választás a kiselőadás tartása és a beadandó esszé között. Elképesztő dolgokat láttam már, mik jönnek elő a hallgatókból: kreativitás és trauma egyaránt. Most például ebben a félévben egy nagyon aranyos csoportom van, úgy jött ki, hogy szinte mind másodévesek, és a fiúknál valahogy most beállt, hogy zakó-ing-nyakkendőben jönnek prezentálni, és annyira jó látni, milyen büszkék magukra, milyen eredeti prezentációkat alkotnak, ahogy a csoportnak megmutatják magukat. Ez számomra megunhatatlan és kiteljesítő. Az angol szakosaimmal is nagyon szeretek dolgozni, de hatalmas a különbség a BTK befogadó szelleme és az orvosi felelősségre nevelő keménysége között. A kurzusaidon — egy szemeszterben — hol vannak a hangsúlyok?
MFT: Igyekszem mindig változtatni, van, hogy aktualizálok: ez tart ébren, és az is fontos, hogy én élvezzem. Persze vannak állandó szereplők, a kedvenceim. Edgar Lee Masters Spoon River Anthology-jának orvosalakjai ilyenek: a számomra autofikciós Hill doki (a fiam nem züllött el); Meyers doktor és felesége; Dr. Siegfried Iseman. Ha jó a csoport, szerepjátékot csinálok belőle. A vastagbélrákra nagyszerű Auden Miss Gee-je; ráadásul a St. James Infirmary Blues (aminek a vers a ritmusképletét használja) — szövegvariációiban és számtalan előadói feldolgozással — számos izgalmas értelmezési réteget kínál. Különös, hogy épp az általad imént említett Dr. House / Hugh Laurie előadása az egyik legjobb; bár engem Tom Jones és Rhiannon Giddens kettősében küld padlóra. Nyilván klinikumot is igyekszem tanítani a történet kapcsán: ez oda-vissza játék. Kultúrtörténeti szempontból az orvosszentek és betegségek kapcsolatáról beszélek, és nyilván központi toposz a szenvedés és az orvos ehhez való viszonya. Az angol csoportban John Updike kései (tüdőrákos) versei is állandó szereplők, a magyaroknak pedig Parti Nagy Lajos Őszologiája és Janus Pannonius verse, a Midőn beteg volt a táborban. Mindkét csoportban sikeres Burns poémája a fogfájáshoz: örömteli módon sok fogorvostanhallgatóm van. Ez nálad hogy néz ki?
UE: Az elektív órám három részből áll, négy téma orvosszerzős-főszereplős (Erdős Attila, Imolya Patricia, Oliver Sacks, Adam Kay és mások), négy betegeket középpontba állító (Esterházy, Nádas, Szkafander és pillangó, Polcz Alaine és egyebek), végül négy ápoló-gondviselő alakokról szóló irodalmi művet vagy filmet dolgozunk fel (Szűcs Teri, A nővérem húga, Vámos Zoltán orvos-filmrendező A gyémánt út pora című filmje). A nemzetközi hallgatókkal törekszem a kulturális sokszínűségre, illetve a rasszizmus és az orvoslás kapcsolatáról is beszélünk, a magyar csoportoknak szinte kizárólag magyar írók és filmrendezők munkáit mutatom be. Volt már hallgató, aki mindkét kurzust elvégezte. Számodra jelenleg melyik az a műalkotás, amellyel szerinted minden leendő orvosnak találkoznia kéne, és Neked mi most a kedvenc könyved, filmed stb.?
MFT: Kinek mivel. Személyre szabott legyen a jövendő orvos orvoslása — nem gondolom, hogy volna általános recept. Mindenki egyformán egészséges, és különbözőképp beteg (copyright Tolsztoj), nincs panacea (Aesculapius egyik lánya, Hygiene mellett) vagy pláne generális medhum oltás a kiszáradás, a besokallás ellen. A Don Quijoté-t mindenkinek olvasnia kellene, Defoe Londoni pestis-ét, Camus A pestis-ét jó lenne, ha ismernék.
Robert Seethaler, a fiatal osztrák író A névtelen kávéház című regénye nagyon friss élmény, aktuális szívügyem pedig J. L. Carr One Month in the Country című regénye. Ebből egy felejthető filmet is csináltak, Colin Firth-szel a főszerepben. Két könyv van most az ágyam mellett: Olga Tokarczuk Emposium című remeke, még angolul; a magyar fordítás épp most jött ki. A Varázshegy feminista persziflázsa. A másik Gárdonyi Géza Ki-ki a párjával: tuberkulózisregény ez is, és protofeminista felkiáltás; nagyon finom és szép regény. Film után kiált. Nem könnyű olvasmány, de hát Krasznahorkai sem az, nem igaz? Filmben pedig nekem megvan az alfa és az omega, a Graham Greene szüzséből (később kisregény is lett) készült fantasztikus angol film noir: A harmadik. Tanítom is: a gyógyszerhamisítás (penicillin) s a lojalitás kulcsfilmje. És mert mellkassebész vagyok, az 1970-es kultfilm Robert Altman MASH-ja Donald Sutherlanddel Dr. Hawkeye szerepében). Magyarul pedig Az orvos halála Páger Antallal. Vannak mások is, de mindent nem lehet magunkkal vinni a közmondásos lakatlan szigetre; szerintem már ettől is elsüllyed a csónak… A te listád hogy néz ki?
UE: Ez nehéz kérdés, de természetesen képesnek kell lennem rá válaszolni, nézzük csak. Az aktuálisan kedvenc könyvem Helen Garner A vendégszoba című kötete, fontos, dísztelen, tiszta szöveg. Filmek közül nagy hatással volt rám Csuja László és Nemes Anna Szelíd című alkotása, a medikusokkal is vettük, és átment, szép óra lett. Ha örök kedvenceket kell mondanom, az tényleg olyan, mintha a fogamat húznák, mert annyi mű van, ami más-más okból nélkülözhetetlen számomra. De akkor a Hasnyálmirigynapló, Virágot Algernonnak, Borbély Szilárd Próteusz a pszichiátrián című verse, David Lynch Az elefántember-e, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap, Haneke Amour-jaés a Szavak titkos élete című film. Utolsó kérdésem, hogy te mit alkotsz, min dolgozol mostanában?
MFT: Legfőbb feladatomat emeritus professzorként a hat futó PhD-hallgatóm pásztorolásában látom. Rengeteget tanulok tőlük, sokkal többet kapok, mint amennyit adok. A témák, bár egy tengelyre fűződnek fel, sokrétűek. A címek között szerepel a hivatás halálhoz való viszonya, számos szűken vett mellkassebészeti kérdés, igazságügyi orvostani vizsgálat és egy német szájsebész kollégával az AI medikális alkalmazásainak technikai és etikai kérdései. Az európai mellkassebészeti curriculum, a kontinentális szakvizsga több évtizedes szívügyem, ebben munkálkodom. Igazságügyi sebész szakértői tevékenységem, illetve ennek kultúrhistóriai aspektusainak oktatása nagy passzióval tölt el, az orvostörténeti kurzus pedig egyszemélyes show. Folytatom a még Győrben kigondolt orvosmérnöki (medtech) képzés pécsi, engem érintő előadásait. Van még jó néhány befejezetlen szimfónia, elvarratlan szál — szerencsére nem sürget semmi.
UE: Említetted a mesterséges intelligencia (MI) szerepét az orvoslásban. Ez a bölcsészetet egyelőre kevésbé érinti (bár az esszéírás, a hallgatói aktivitás számos csapdát rejt), de könnyen meglehet, hogy további érvet ad a medhum még intenzívebb művelésére?
MFT: Szentjóbi Tamás zseniális ferdítése szerint a Műészben nem látok igazi fenyegetést. Érdemben ez szélsebes rumináció, szellemi mirelit felmelegítve, digitális szalonidiotizmus krómacél tálalásban, ami pillanatnyilag Japán elektromos energiafogyasztása felét zabálja fel. A generatív AI formája sokat ígér; a szovjet jövő is ezt tette. Nélkülözhetetlen inas lesz a képalkotásban, orvosi eszközeinkben, műszereinkben, de az ember — és amit kérdezel —, a beteg ember nem adatösszesség, amit kellően processzálva diagnózishoz jutunk, a kezelés pedig protokolláris, algoritmikus fegyelmű.
Műút a folyóirat neve, amiben diskurálunk; ez a közlekedés egyik, meglehet igen fontos, de nem nélkülözhetetlen aktora. De van, ahova csak ösvényen át juthatsz, vagy épp szűk csapáson, máskor meg az autópálya még gyorsabb. Semmi baj a műanyaggal, de mégsem teszi feleslegessé az igazit, még ha van is, amikor valamiben jobb. A kultúrorvostan pedig épp izmos humanióratartalma révén olyasmit tud nyújtani, amire a legokosabb gép sem. A kérdés már csak az, hogy a hallgatók ezt felismerik-e, jelentkeznek-e a kurzusainkra.