(Bence Nanay: Aesthetics as Philosophy of Perception. Oxford: Oxford University Press, 2016)
Az esztétikai tapasztalat egyik legközvetlenebb, mégis legnehezebben megragadható összetevője a figyelem. A műalkotások befogadása során nem egyszerűen érzékeljük a tárgyakat, hanem bizonyos módon elosztjuk és irányítjuk figyelmünket: részletekhez térünk vissza, rétegeket különítünk el, vagy éppen hagyjuk, hogy az észlelés dinamikája önmagát szervezze. Egy Jackson Pollock-kép foltjai, egy filmjelenet lassan kibomló vizuális részletei, vagy egy hétköznapi tárgy formája csak akkor válnak esztétikai tényezőkké, amikor figyelmünk nem pusztán regisztrálja, hanem strukturálja tapasztalatunkat.
Ennek ellenére az esztétika történetében a figyelem sokáig alárendelt szerepet játszott. Ez annál is meglepőbb, mert hosszú hagyománya van az olyan esztétikai megközelítéseknek, amelyekben az alapfogalmak pszichológiai jellegűek, abban az értelemben, hogy mentális állapotokra vonatkoznak. Ilyen például Arisztotelész fejtegetése a tragédia érzelmeiről, a szánalomról és a félelemről, vagy éppen Kant elemzése az érdek nélküli tetszésről. A klasszikus elméletek – mindenekelőtt az esztétikai attitűd és az érdeknélküliség fogalmai – elsősorban a befogadó megfelelő „beállítódására” koncentráltak, miközben viszonylag keveset mondtak arról, hogy maga az észlelési folyamat miként épül föl. A 20. századi viták ezt részben korrigálták azáltal, hogy az esztétikai tapasztalatot vagy bizonyos tulajdonságokra irányuló figyelemként, vagy egy sajátos mentális attitűd következményeként írták le, ám mindkét megközelítés hajlamos volt magát a figyelmet adottnak és egyértelműnek tekinteni.
A kortárs diskurzus egyik fontos felismerése éppen az, hogy ez a hallgatólagos feltételezés tarthatatlan. A percepció, vagyis az észlelés filozófiájában és a kognitív tudományokban a figyelem ma már nem egyszerű, egységes mechanizmusként jelenik meg, hanem olyan komplex szelekciós folyamatként, amely egyszerre lehet spontán és irányított, automatikus és kontrollált. A figyelem több, egymással összefüggő komponensből áll: intenzitásajelzi az idegrendszer éberségi szintjét; tartósságaazt, mennyire tudunk egy feladatra fókuszálni, terjedelme azt, hogy mekkora információmennyiséget fogunk át egy időpillanatban. Megoszthatósága arra utal, mennyire tudjuk több ingerre, tárgyra vagy tevékenységre irányítani, míg végül a rugalmassága azt mutatja meg, milyen gyorsan és könnyedén váltunk egyik fókuszpontról a másikra. Ez a felsorolás természetesen nem meríti ki a figyelmi működés minden aspektusát. A kognitív tudomány például különbséget tesz a szemmozgás nélküli és szemmozgással kísért, előzetes feldolgozásból fakadó tudattalan, illetve endogén vagy exogén figyelmi folyamatok között is. Amíg az exogén figyelem a környezet kiugró jellegzetességei által automatikusan kiváltott orientációt jelöli, addig az endogén figyelem a belső célok mentén fenntartott stabil figyelmi kontrollt írja le. Ezek a metrikai és elméleti komponensek lehetővé teszik, hogy az esztétikai tapasztalatot ne pusztán a „mit észlelünk” vagy a „milyen általános attitűddel észlelünk” kérdése felől közelítsük meg, hanem abból a szempontból is, hogyan szerveződik a figyelem az adott tapasztalat során.
Ebből a nézőpontból az esztétikai figyelem jelentősége túlmutat az egyes műélmények leírásán. Egyrészt segít megérteni, miben különböznek a hétköznapi, célvezérelt és fókuszált percepciós formák azoktól a tapasztalatoktól, amelyekben maga az észlelés válik öncélúvá. Másrészt a figyelem általános filozófiájára is visszahat: az esztétikai esetek olyan jelenségeket tárnak fel, amelyek kérdésessé teszik a tisztán cselekvésorientált modellek érvényességét.
Ebben az elméleti átrendeződésben különösen fontossá válik Nánay Bence hozzájárulása, aki Aesthetics as Philosophy of Perception című kötetében az esztétikai tapasztalatot kifejezetten a percepció filozófiájának keretében értelmezi. Javaslata szerint az esztétikai figyelmet a fókuszált és megosztott figyelem sajátos kombinációja jellemzi: miközben egyetlen tárgyra irányul, figyelmünk annak tulajdonságai között oszlik meg, ezáltal lehetővé téve a részletek gazdag és sokrétegű észlelését.
- Nánay kiinduló álláspontja
Nánay kiindulópontja szerint az esztétika alapvetően nem – vagy legalábbis nem kizárólag – normatív diszciplína, hanem olyan jelenségek vizsgálata, amelyek az észlelés különböző, empirikusan is vizsgálható módjaihoz kapcsolódnak. Ezért a könyv deklarált célja nem az esztétikai tulajdonságok ontológiai és értékelméleti megalapozása, hanem annak bemutatása, hogy az esztétikai problémák miként értelmezhetők a percepció filozófiájának fogalmi apparátusával. Ennek megfelelően a „mi az esztétikai érték?” kérdése háttérbe szorul a „hogyan és miképpen tapasztaljuk a világot esztétikailag?” kérdésével szemben.
Nánay módszertanát ismertetve valóban felmerülhet bizonyos hiányérzet. Az esztétikai érték mibenléte és értékeléseinkben betöltött szerepe ugyanis nem illeszkedik magától értetődően egy alapvetően percepcióközpontú, szándékoltan deskriptív pszichológiai–elmefilozófiai keretbe. Az a fajta erős tulajdonságrealizmus és normativitás, amely például a moralitás filozófiájában honos, az esztétikum területén már nehezebben képviselhető. Ennek egyik jellegzetes tünete az általános esztétikai elvek hiánya: nincsenek olyan szabályaink, amelyek a releváns tulajdonságok kijelölésével konzisztens módon irányt szabnának értékítéleteinknek. Frank Sibley intuícióját követve: míg a „minden szimmetrikus tárgy szép” típusú szabály nyilvánvalóan kudarcot vall a kritikai gyakorlatban, addig a jóval gyengébb állítás – mely szerint a szimmetria általában a szépség mellett szóló nyomós indok – már jobban illeszkedik hétköznapi kritikai ítéleteink működéséhez.
Bár Nánay nem kívánja élesen körülhatárolni az esztétika filozófiai aldiszciplínáját, mindazonáltal következetesen különbséget tesz az esztétika és a művészetfilozófia között. Értelmezésében az esztétika ugyan történetileg a szép fogalmának és tulajdonságának vizsgálatából indult ki, de ennél jóval tágabb területet fed le: mindenekelőtt azokkal a sajátos módokkal foglalkozik, ahogyan képeket – amelyek nem feltétlenül műalkotások –, narratívákat – amelyek nem feltétlenül irodalmi művek –, illetve fiktív eseményeket mentálisan megragadunk.
Hasonló nyitottság jellemzi a percepció filozófiájának értelmezését is. Nánay nem korlátozza az észlelést a puszta érzékszervi benyomásokra, hanem olyan komplex folyamatokat is ide sorol, mint a képzelet, észlelésünk kognitív áthatása, vagy éppen az érzéki modalitások közötti kölcsönhatások. Ennek megfelelően a percepció filozófiája nem egyszerűen az érzékelésről szól, hanem általánosabban arról, hogyan szerveződnek szubjektív tapasztalataink objektív feltételek között. Nánay ugyanakkor hangsúlyozza, hogy nem minden esztétikai kérdés vezethető vissza percepciós problémákra, és az esztétikai jelenségek sem meríthetők ki teljes egészükben az észlelés szintjén. E fenntartások ellenére amellett érvel, hogy ígéretes kutatási irány az esztétikai vitákat ebből a perspektívából újragondolni.
- A figyelemről
Az esztétikai tapasztalat egyik központi jellegzetessége Nánaynál nem az érdeknélküliség vagy az úgynevezett pszichés távolság klasszikus fogalmai, hanem a figyelem sajátos szerveződése. A hagyományos elméletek szerint az érdeknélküli viszonyulás azt jelenti, hogy a befogadó a tárgyat nem vágyai vagy céljai által vezérelve, hanem mintegy „önmagáért” szemléli. Nánay szerint azonban az ilyen módon értett érdeknélküliség több szempontból is problematikus. Egyrészt fogalmilag nem eléggé specifikus, ezért nem nyújt egyértelmű kritériumot az esztétikai és nem-esztétikai tapasztalatok megkülönböztetéséhez. Másrészt, mivel nem a tapasztalat perceptuális szerkezetét írja le, hanem sokkal inkább egy motivációs állapotot jelöl, így magyarázó ereje is korlátozott.
Ezért Nánay a hagyományos fogalom helyére egy új elméleti modellt állít: paradigmatikus esetekben a figyelem egyetlen tárgyra [sensory individual] irányul, de annak sokféle tulajdonsága között oszlik meg. Ezt – a kognitív elméletekkel összhangban – distributed attention-nek, vagyis megosztott figyelemnek nevezi. Ez a konfiguráció megkülönbözteti az esztétikai tapasztalatot a mindennapi, célorientált percepciótól, ahol a figyelem tipikusan néhány funkcionálisan, tehát a feladat szempontjából releváns tulajdonságra szűkül. Nánay ennek alapján a figyelem négy módját különbözteti meg:
i. A tárgyak tekintetében megosztott, míg a tulajdonságok tekintetében fókuszált figyelem
ii. A tárgyak és a tulajdonságok tekintetében egyaránt megosztott figyelem
iii. A tárgyak és a tulajdonságok tekintetében egyaránt fókuszált figyelem
iv. A tárgyak tekintetében fókuszált, míg a tulajdonságok tekintetében megosztott figyelem
Nánay az egyes figyelmi konfigurációkat hétköznapi példákkal is szemlélteti. Az első típusra jó példák a keresési helyzetek: amikor például különböző színű de egyforma tárgyakat – mondjuk zoknikat – kell csoportosítanunk. Ilyenkor bár figyelmünk több tárgyra irányul, de ugyanarra a tulajdonságra koncentrál. A második esetben figyelmünk kevéssé szervezett: sem egy adott tárgyhoz, sem egy meghatározott tulajdonsághoz nem kötődik stabilan, inkább szabadon vándorol – ilyen állapotban találjuk magunkat például tétlen várakozás közben. A harmadik opció a mindennapi cselekvésekhez kötődik: ilyenkor egy konkrét tárgy egy adott tulajdonságára fókuszálunk, ami a legtöbb perceptuálisan irányított tevékenység előfeltétele. Végül a negyedik, ritkábbnak tartott esetben, a figyelem egyszerre fókuszált és elosztott: egyetlen tárgyra irányul, miközben annak többféle tulajdonságát egyidejűleg dolgozza fel. Az eddigiek alapján már sejthető, hogy a szerző a negyedik típusú szervezettséget tekinti az érdeknélküli figyelem örökösének saját elméletében.
Itt érdemes említeni, hogy a figyelem ideális esetben nem megalkotja a tárgyak tulajdonságait, hanem feltárja azokat – szemben azokkal a felfogásokkal, amelyek a mentális életünk más, hasonlóan fontos viszonyulásainak konstitutív szerepet tulajdonítanak. Ebben az értelemben Nánay álláspontja mérsékelt tulajdonságrealizmusként jellemezhető. Ez kétségkívül előnyt jelent az olyan szubjektivista, diszpozíciós vagy válaszfüggő elméletekkel szemben, amelyek az esztétikai tulajdonságok létét affektív attitűdjeinktől teszik függővé.
Végül az így értett esztétikai figyelem koncepciója elegáns megoldást kínál: képes megmagyarázni, mi tesz egy élményt esztétikailag relevánssá anélkül, hogy azt akár oksági hatásaira (például szubjektív örömre), akár a tárgy megfigyelhető tulajdonságaira redukálná. Ezt azáltal éri el, hogy a különbséget nem a tárgyban vagy az affektusokban, hanem magában az észlelés módjában helyezi el. Ennek jelentősége különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha feltételezzük, hogy egy műtárgy által kiváltott szubjektív élmény elvileg mesterséges úton – például kábítószerrel vagy virtuális valósággal – is előidézhető lenne. Ebben az esetben az élmény értéke könnyen reprodukálhatónak tűnne. Ellenkezőleg: az is gyakori tapasztalat, hogy egy kanonikus vagy díjakkal elismert műtárgy tulajdonságai önmagukban nem garantálják az esztétikai élmény létrejöttét, még erős befogadói szándék mellett sem.
- Egyediség mint érték
A szerző talán mégsem mond le teljes mértékben az esztétikai érték kérdéséről. Amikor a könyv hatodik fejezetében a megosztott figyelemmel jellemezhető esztétikai helyzeteket szembeállítja a hétköznapi, késztetett [prompted] figyelemmel, implicit módon mégis kijelöl egy értékelési dimenziót. Ahogy láttuk, a műalkotások befogadását nem például az éhség által kiváltott figyelemhez hasonló hiperfókuszált állapotok jellemzik, hanem olyan mentális reprezentációk, amelyekben a tárgy kivételessége a funkcionális kötöttségek felfüggesztéséből és különböző tulajdonságainak együttes tapasztalatából adódik. Jogosan vethető fel ugyanakkor, hogy bizonyos művek – például elidegenítő effektusok révén – éppúgy képesek irányítani vagy késztetni figyelmünket, mint hétköznapi szükségleteink. Az azonosulás, a narratív folytonosság, vagy az észlelési elvárások megszakítása nem egyszer a figyelmi folyamat tudatos manipulációjának eredményeképpen működik. Amikor például egy film főszereplője a negyedik fal áttörésével közvetlenül a nézőhöz fordul, a megszokott befogadói rutin felfüggesztése gyakran figyelmünk átszerveződésével jár együtt.
Nánay számára mindez persze nem normatív elv, hanem leíró állítás arról, hogy bizonyos tapasztalati módok miként különböznek egymástól. Ebben az értelemben a műalkotásokkal való találkozás során kialakuló sajátos figyelmi állapot – hasonlóan az affektív attitűdökhöz – konstitutív szerepet játszik egy esztétikai értéktulajdonság, az egyediség létrejöttében, még ha a szerző kerüli is az esztétikai érték, értéktulajdonságok és normativitás klasszikus fogalmait.
Felmerülhet továbbá az is, hogy a megosztott figyelem imént tárgyalt válfaja talán nem specifikus az esztétikai értékre nézve. Elvégre a legtöbb szakértő figyelme saját tárgyának megannyi tulajdonsága között oszlik meg, garantálva annak valamiféle egyediségét. Az emberi anatómia ábráitól kezdve a tervrajzokon keresztül az éttermi fogások hozzávalóiig számos példát említhetnénk a szakértők inkább megosztott, semmint állandóan fókuszált figyelmével kapcsolatban.
- A képekről
Nánay példái elsősorban a képzőművészethez kapcsolódnak, képelmélete szorosan illeszkedik az általános programjához: az esztétikai jelenségek percepció filozófiája felől történő újragondolásához. Ugyanakkor a szerző tisztában van a képészlelés történeti meghatározottságával is. Állítása szerint a tizenhatodik század előtt a képek felszíne kevésbé állt a figyelem középpontjában. A festői virtuozitás előtérbe kerülése azonban fokozatosan ráirányította a figyelmet a képek felszíni struktúráira, például a faktúrára. Ezt részben az is alátámaszthatja, hogy az individualizmus megjelenése együtt járt a képek nem pusztán reprezentatív, hanem expresszív jellegének megerősödésével.
A történeti megfontolásokat félretéve, a Wollheim-féle „kettős észlelés” [twofoldness] szerint a képek befogadásakor egyszerre két dolgot regisztrálunk: egyrészt a képfelület materiális vagy alacsony szintű tulajdonságait (színeket, formákat), másrészt azt, amit a kép ábrázol (például egy tájat vagy egy figurát). Nánay ezt a modellt nem elveti, hanem továbbfejleszti, amikor bevezeti a „hármas észlelés” [threefoldness] fogalmát. Eszerint a képek befogadásakor – gondoljunk a karikatúra műfajára – nem csupán a felület és az általa vizuálisan kódolt háromdimenziós tárgy különböztethető meg, hanem egy harmadik, relációs szint is: maga az ábrázolt tárgy. E harmadik szint révén válik érthetővé, hogy az esztétikai tapasztalat nem pusztán arról szól, mit látunk vagy reprezentálunk, hanem arról is, hogyan, illetve mihez képest látjuk azt.
Ez a hármas tagolás közvetlenül kapcsolódik az esztétikailag releváns tulajdonságok problémájához. Ahogy korábban láttuk, Nánay nagyrészt elutasítja azt a hagyományos elképzelést, miszerint léteznének jól körülhatárolható esztétikai értéktulajdonságok. Ehelyett arról beszél, hogy bizonyos tulajdonságok adott helyzetben esztétikailag relevánssá válhatnak – például a karikatúra valódi tárgya révén –, amennyiben azok hatással vannak esztétikai tapasztalatunkra és szubjektív élményünkre. A hármas modell éppen ezt segít artikulálni: a felület, az ábrázolt tartalom és az ábrázolt tárgy különböző típusú tulajdonságokat kínál, amelyekhez figyelmünk eltérő módon viszonyulhat. Az esztétikai figyelem elosztott jellege – vagyis amikor egy tárgy sokféle tulajdonságát felváltva érzékeljük, illetve képzeljük el – teszi lehetővé, hogy ezek a szintek egymással kölcsönhatásba lépjenek, és így hozzanak létre autentikus esztétikai tapasztalatot.
Ebből az elméleti keretből kiindulva Nánay formalizmussal kapcsolatos álláspontja is érthetővé válik. A klasszikus formalizmus azt állítja, hogy az esztétikai érték kizárólag a művek formális tulajdonságaiból – például színből, textúrából, kompozícióból – fakad, az ábrázolt tartalom pedig ebből a szempontból irreleváns. Nánay ezt túl szigorúnak tartja, mert sem a tapasztalat, sem pedig a kritikai gyakorlat nem választja szét ilyen élesen a formát és a tartalmat. Ugyanakkor a formalista intuícióról sem kíván teljesen lemondani. Ezért dolgozza ki az úgynevezett „mérsékelt formalizmus” [semi-formalism] álláspontját, amely szerint az esztétikailag releváns tulajdonságok ugyan nem redukálhatók pusztán formális jegyekre, de konstitutív módon függnek tőlük. Az, hogy mit észlelünk egy kép tárgyaként vagy jelentéseként, mindig a felületi és formai struktúrák által korlátozott módon adódik számunkra. Másképpen fogalmazva: a tartalom esztétikai szerepe nem független a formától, hanem azon keresztül válik hozzáférhetővé.
Ezért is válhatnak problémássá azok az interpretációs gyakorlatok – például értékmaximalizáló, ideológiakritikai, pszichoanalitikus értelmezések –, amelyek fogalmaikat nem specifikálják közvetlenül észlelhető formális tulajdonságok keretében. Ezek a vizualitás különböző formáit tárgyaló elméleti irányzatok gyakran úgy kerülik meg a formális tulajdonságok kérdését, hogy a mű keletkezésének szociális kontextusában megjelenő ideologikus, illetve az alkotó mentális életének patologikus vonásaira összpontosítanak, ezzel vizsgálatuk tárgyát az esztétika helyett a politika vagy az etika normatív területéhez kapcsolva.
Ezért a mérsékelt formalizmus pozíciója szorosan összefügg a figyelem elméletével is. A háromszintű észlelés csak akkor valósulhat meg, ha figyelmünk nem redukálódik egyetlen szintre, hanem elosztott módon képes kezelni a különböző tulajdonságcsoportokat. A mérsékelt formalizmus ezért implicit módon elméleti tézis is: a formai jegyek elsődlegessége abból fakad, hogy ezek strukturálják azt a szemantikai mezőt, amelyben a többi tulajdonság egyáltalán észlelhetővé válik. Ezzel Nánay egyszerre kerüli el a radikális formalizmust és a teljes fogalomalkalmazási relativizmust: az esztétikai tapasztalat nem pusztán szubjektív válasz, de nem is vezethető vissza tárgyi tulajdonságok egyszerű listájára. Inkább egy olyan dinamikus viszonyként jelenik meg, amelyben a percepció különböző szintjei és a figyelem szerveződése együtt határozzák meg, mi válik esztétikailag relevánssá.
E ponton különösen termékeny elméleti hozzájárulás lehetne a tudattalan figyelem fogalmának integrálása, amelyet a szerző nem tárgyal elég hangsúlyosan. A látás alacsonyabb felbontású, nem fókuszált szegmentumai – még ha nem is tartoznak a megosztott figyelemhez – az implicit tanulás révén mégis hozzájárulhatnak az esztétikai tapasztalat elhúzódó, illetve retrospektív jellegének kialakulásához. Nánay percepciófogalma lehetővé tenné e nagyrészt implicit jelenségek beillesztését az elmélet keretébe. A perifériás figyelem különösen releváns lehet a hangulatok, a háttérben ható affektív tónusok, valamint a dekoratív, mindennapi és környezeti esztétika szempontjából is. Egy városkép vagy lakókörnyezet sok esetben éppen azoktól a tárgyaktól válik hangulatossá, amelyek csak hiányuk esetén válnak esztétikailag relevánssá.
Végezetül
A könyv utolsó fejezetében a narratív műalkotások cselekményének elemzése során Nánay hangsúlyozza, hogy a percepció és a képzelet szoros kapcsolatban áll egymással. Az úgynevezett vikárius vagy helyettes tapasztalatok esetében a befogadó olyan helyzeteket él át, amelyekben valójában nem vesz részt. A szerző azonosuláselmélete több hagyományos megközelítéssel is szakít: elutasítja például azt az elképzelést, hogy a narratív bevonódás elsődlegesen empátián vagy mentális szimuláción alapulna, mivel ezek a modellek az azonosulást belső állapotok rekonstrukciójaként írják le, és figyelmen kívül hagyják a percepciós folyamatok szerepét. Ehelyett azt hangsúlyozza, hogy figyelmünk a szereplők cselekvési lehetőségeire hangolódik, és perspektívájukat mintegy helyettes módon követjük. És bár az általa kínált elméleti modell számos ponton érintkezik a kortárs filozófiai pszichológia cselekvéselméleti megközelítéseivel, a szerző elsősorban saját filozófiáján belül igyekszik maradni, és nem dolgoz ki átfogó elméletet a Gibson-féle affordanciák – amelyek a környezet észlelése során megjelenő, funkcionális lehetőségekre utaló tulajdonságok – esztétikai szerepéről.
Összességében Nánay vállalkozása kétségkívül jelentős hozzájárulás az esztétika kortárs újragondolásához. Azáltal, hogy az esztétikai tapasztalat sajátosságát a percepció és a figyelem keresztmetszetében igyekszik megragadni, sikeresen kimozdítja a diskurzust a hagyományos attitűdelméletek és normatív megközelítések keretéből. Elméletének egyik legnagyobb erőssége, hogy egységes fogalmi apparátussal ragad meg egymástól látszólag távoli problémákat, a képészleléstől a narratív azonosulásig. Ugyanakkor a figyelmi folyamatokban megragadott különbségek nem minden esetben bizonyulnak specifikusan esztétikainak, és a modell nehezen számol el a tapasztalat affektív, történeti és kontextuális dimenzióival. Így, miközben Nánay meggyőzően mutatja meg, hogy az esztétikai jelenségek a percepció szintjén is artikulálhatók, továbbra is nyitott kérdés marad, hogy ez a leírás elegendő-e az esztétikai tapasztalat teljes gazdagságának megragadásához, vagy csupán annak egyik aspektusát világítja meg.