Rationes decem. Tíz ok, amiért Margócsy Istvánt jelöltem a Szinva Irodalmi Díjra
„Az egyik hajó húzza-vonja s ugyanakkor taszítja a másikat – vajon nem ezt nevezzük egyébként irodalmi hagyományozódásnak?” – kérdezi Margócsy István Hajóvonták találkozása című könyvében. A nyelv, az állam, a vers, a létezés hajója ősmetafora Alkaiosz óta, de a hajók mozgására és az összetartozó vagy össze nem illő úszóalkalmatosságok viszonyára és a vízfelület mintázataira valahogy kevesebbet figyelünk, mint kellene. A hajórengetegben, mi tagadás, nem mindig látszik a holnap hőse, és a változó felszínt magasról nézve nem mindig azonosítható a korábban, önmagában olyan tekintélyesnek látszó jármű sem, s ilyenkor a sokat látott irodalomkritikus Tompa Mihállyal együtt hitetlenkedve kérdezi: „Hol a hajó, mely a habok gyüremletén, / Az örvények felett átsiklott könnyedén, / S vitorla-szárnyakon vigan repülve ment?” Az irodalmi hagyományozódás készít pillanatfelvételeket, hatalmas, panorámás tengeri festményeket is, de mivel fraktálszerűen maga is része annak, amit elbeszél, csak azt teheti közszemlére, amit megőrzött.
Az irodalmár szakember vágya az lenne, hogy a magyar kultúra egyetemes hajó-, bárka-, gálya-, yacht-, kenu-, csónak- vagy épp tankhajó- arzenáljának mozgását szemmel tartsa, megalkossa a mozgások törvényszerűségeit, megtörje a tengeri, folyami átláthatatlanságának illúzióját. Ha a papírhajókról, a hajónak látszó lélekvesztőkről, a hevenyészett tutajokról és a felfújható, magabiztosan úszó strandi műanyagflamingókról vagy az alattomos tengeralattjárókról le is mondunk, a kritikus, vagy a különféle titulusokkal elöl-hátul kidekorált irodalomtörténész akkor is nagyon keveset lát ebből a különös mozgásból. A mozgás stratégiáit és logisztikáját részint a nyelv és a kultúra önmozgása, részint a vízállás, részint a vízminőség szabják meg, de legalább annyit számítanak a kiszámíthatatlan erők, az antik mitológia civakodó szelei vagy a tudomány és ízlés búvár Kundjai is, hogy csak a legfőbb destruktív tényezőket említsük.
A mozgatott hajókhoz viszonyítva a hattyú mégiscsak eleven lény, mégha olykor néma is, mint Berzsenyinél a szent poézis. A hattyú bizonyos tekintetben úgyszólván született hajó. Margócsy István a hattyúk természetéről az Eleven hattyú című könyvében értekezik a legbehatóbban. A költészet fogyó élettere miatti siránkozás, a szinte eredendőnek tűnő múltba utaltsága miatti panaszáradat ellenében mutatja fel a lírafogalom, a líraértés és a lírai termelés variabilitásán keresztül a magyar táj aktuálisan gazdag, jobbára bizony, mégiscsak az elégikumra hajlamos madárállományát. És az ornitológiai embléma kiterjed az irodalom egészére, a kötet közel felét szárnyaló prózaértelmezések alkotják.
Margócsy István kivételesen sokat lát a vízi mozgásokból, kivételesen sokféle vízi jármű és élőlény természetét, adottságát ismeri, kivételes szorgalommal vezeti a kritikusi hajó- és árvíznaplót, ha kell, szolgálatot teljesít az irányítótoronyban, ha kell, mentőcsónakot küld, ha kell, megeteti a vadvízi és az állatkerti hattyúkat. A magyar irodalom alakulástörténetének megértéséhez szolgáló kritikusi, szövegértelmezői feljegyzései rendkívül értékesek. Nemcsak izgalmas állításaik miatt értékesek, hanem már csak azért is, mert folyamatosan reflektálnak a műítész lehetetlen helyzetére, az átmenetiség tapasztalatának fenyegető szorítására. Az eredendő, kikezdhetetlen magabiztosságot nemcsak kritikusként, de irodalomtörténészként is hübrisznek tartja, tegyük hozzá, nagyon helyesen.
Ez a szimpatikus önhelyzet-meghatározás az első jegy, mely alapján a díj odaítélésekor Margócsyra gondoltam.
A másik közhelyesebbnek hangzik, de végképp nem az: ez az együttlátás képessége. A régi és az új nem egymás ellentétei, hanem az egzisztenciális alapkérdéseket egy újra- és újra átgondoló párbeszéd komponensei. Nincs közöttük hierarchia, a műalkotások használati egyidejűségben léteznek. Petőfiről írni nem pusztán irodalomtörténeti, poétikai kontextusok és énformálási stratégiák hálózatosságának vizsgálatát jelenti, hanem azt is, hogy a költészetről van szó mint világértelmezésről, túlélési stratégiáról és arról, hogy mit is tud ez a magyarnak nevezett kultúra, ha naszádjait vízre ereszti, vagy megúsztatja a hattyúit. Az irodalomnak mintha lenne autentikus tudása a létezésről, és egy kivételes megismerési formaként ezt a tudást, ha nem is föltétlenül kíméletesen, de esztétikailag mégis csak megregulázva árasztja ránk.
A harmadik Margócsy-párti ok a tudományos felvértezettséget és az olvasói érzékenységet ízlésstruktúrákba rendező sikeres, jól működő stratégia, mely nemcsak az írott szövegekben ölt testet, hanem az irodalomkritikusi és szakmai vitákban is.
És ez szorosan összefügg a negyedik okkal, az értekezői és értelmezői nyelv átdelejezettségével. Izgalmas és közérthető, világos és tiszta, sosem egocentrikus, legfeljebb abban, hogy talán túl sokszor ismeri el saját korlátait. A delejezés itt nem mákonyos hipnotikusságot, sokkal inkább mágnesezést jelent, a vonzás megteremtését olvasó és szöveg között.
Az ötödik ok a szövegek stratégiáiból kibomló szerzőteremtés aspektusai iránti érzékenység: hogy az autofikciós elgondolások nyomán kialakított szerzői önkép is műalkotás.
A hatodik az okos és mértéktartással adagolt iróniával való sáfárkodás mint általános örömforrás. Ez az irónia nemcsak a szerzői, de a kritikai mindentudás ingatag bástyáit veszélyezteti, az olvasót pedig magával ragadja.
A hetedik ok annak felismerése, hogy a szöveggel való munka nem pusztán esztétikai örömködés vagy bosszankodás, hanem kultúrpolitikai, sőt közéleti, még pontosabban szólva kultúrközérzeti teljesítmény is.
A nyolcadik ok a kritikai hűség, a figyelmes nyomkövetés vagy az empatikus kísérés, méghozzá (és ez a fontosabb!) a didaxis vagy a pedagógiai attitűd minden nyoma nélkül. „Van egy nyavalya a művészre nézve, mely rendesen temetéssel végződik, de olyan temetéssel, melyet neki magának is végig kell nézni” – mondja Jókai Mór azokról a művészekről, akiket az új tehetségek kiszorítanak. Ilyen temetést nem egyszer celebrál egy-egy kritikus is. Margócsynál mindenki, életkortól függetlenül, idejében megkapja a neki kijáró ceremóniát, ám a kritikus folyamatosan reflektál a maga korlátaira, és jelzi hatásköre ideiglenességét is. Mert mi a művész feladata? Ismét Jókaival szólva: „A múzsát kielégíteni: ez a férfierő igaz megnyilvánulása”.
A kilencedik ok a szenvedély erejének szépsége, melyre ékes példákat láttunk a bevállalós, belemenős ÉS-kvartettekben. A kritikus nem fogta vissza magát az értékítélet-alkotásban, szenvedélye olykor az összes résztvevő hőfokán túltett, s a határozott mondandó mindjárt akkora vitafelületet képezett, hogy ez a felület nem egyszer metaforikusan a szellemi társasjáték táblájává vált, melyen a figurák lehetőségeik szerint indultak meg a cél gyanúja felé. Margócsy sosem spórolja ki sem az erős, sem a közepes, sem a gyenge teából a kritikai rumot.
A tizedik ok a szöveg használati potenciáljának maximalizálása mint rendkívül szimpatikus elv. Ezt Margócsy maga így fogalmazta meg nemrég egy interjúban Petőfivel kapcsolatban: „egy »klasszikus« irodalmi mű »mai« művészi átdolgozásával kapcsolatban semmi előzetes korlátot nem szabad felállítani a mű klasszikuságának »védelmében«”. A klasszikusokat kortárs használatuk védi. Az élő klasszikusok pedig kiprovokálják az eleven kritikát. Reméljük, még sokszor és sokat!
A magyar irodalom nagy vízfelületén kevés olyan figyelmes megfigyelő akad, aki egyszerre látja a távoli hajókat, a közelben fodrozódó hullámokat, érzékeli a víz alatt munkáló áramlatokat, és természetesen észleli a víz felszínén úszkáló hattyúkat is. Margócsy István kritikusként és irodalomtörténészként évtizedek óta ezt a ritka figyelmet gyakorolja, miközben maga is alakítja azt a hagyományt, amelynek mozgásait értelmezni igyekszik. Munkássága arra emlékeztet bennünket, hogy az irodalom nem lezárt, muzeális örökség, hanem folytonosan újraaktiválható közös tudás.
A zsűri és a magam nevében is szívből gratulálok Margócsy Istvánnak, a Szinva Irodalmi Díj idei nyertesének!
Elhangzott a Szinva Irodalmi Díj 2026. évi átadásának alkalmából 2026. június 10., szerda 16 órakor a MTA Miskolci Területi Bizottsága székházában (Miskolc, Erzsébet tér 3.) a Deák teremben.