Kétezertizenhat viharos májusában kezdtem írni Holtaszat című kisregényemet.[1] Kilenc önálló elbeszéléssel egybekötött új prózám itthoni fogadtatása langyos volt, némelykor ellenséges, a kritika rosszul titkolt élvezettel tűzte ki rá a „zárvány”, a „zsákutca” címkét — nem tudom, mi jót remélnek kritikusaink a nagy forgalmú utaktól —, a könyv holland fordítására ugyanakkor felfigyelt egy rotterdami filmes, és a kisregényből készített háromórás, sárszínűre virazsírozott játékfilmjével elnyert néhány kisebb, a független film világában becsesnek számító díjat. Az eredeti címet a fiatal holland rendező elvetette, mert a múmia jelentésű régi magyar szóval és lehetséges fordításaival a nemzetközi közönség úgysem tudott volna mit kezdeni. Nem küzdöttem érte. Egyébként sem gondolom, hogy amit én írtam, az enyém. Jayden tudósított a változásokról, kikérte a véleményemet, leveleztünk, cseteltünk. Képeket és videókat küldözgetett, amikre zavarodottan válaszoltam. Elhívott a bemutatóra, de gyenge angoltudásom miatt húzódoztam a találkozástól, aztán betegségre hivatkozva kimentettem magam. Többek közt a berlini és a rigai díjátadótól is távol maradtam, de kitalált betegségeim végül minden alkalommal valóra váltak. Életem lázálmokkal, fényérzékenységgel és mirigyfájdalommal járó nagy-nagy betegségeit hozták magukkal ezek a könnyű hazugságok.
Van bennem becsvágy. Szerettem volna, ha a kisregényt oroszra és németre is lefordítják, de ennek a könyvemnek ez nem adatott meg. Egy Magyarországon élő orosz ismerősöm kezébe nyomtam a Holtaszatot, az egyik bekezdés gépi fordítását, és arra kértem, olvassa el fennhangon. A szöveg néhány fordulatát Ljuba kiigazította, másokat fejcsóválva, bazsalyogva jóváhagyott. Nem kérdeztem, min derül, min csodálkozik. A felolvasást telefonnal rögzítettem, és ha a munkámmal elakadok, azóta is ezt a tíz orosz mondatot hallgatom, azóta is ezzel a Holtaszatból származó, fülszövegekbe, könyvajánlókba sosem kerülő bekezdéssel próbálom magam az írás kétes valóságába ringatni. Olykor az is elég, ha Ljuba hangján elképzelem. Egyre nehezebb elhitetnem magammal, hogy az írásaim utánoznak valamit, s hogy akár annyit is hordoznának a jelenségek lényegéből, amennyit egy macskajáték hordoz a menekülő egéréből: a futás iramát, az elvékonyodó testi toldalékot. Iszkolás, toldalék — ennyit sem.
Erős csontozatú, nagyra nőtt emberekkel utaztam egy kupéban — egy ötfős családnak a Clark Ádám téri nulladik kilométerkőre emlékeztető különös tagjaival —, amikor először rémlett fel kisregényem alapgondolata. Nem tudom, miért épp akkor, miért épp róluk jutott eszembe a Holtaszat, de ezek a rövid ideig tartó szoros összezártságok már máskor is csapdába ejtettek. Kórházi tartózkodások vannak még rám ilyen hatással. Soha nem egyetlen, megnevezhető dolog kólint ilyenkor főbe, hanem valami váratlan, intésszerű rokonság tűnik föl látszatra távoli jelenségek között: hasonlóság, amit különbségekben mérhetek meg. Egyszer csak magam előtt láttam elbeszélésem főalakját, akit megrendült férje majd holtaszatnak nevez, s akitől végül bevallhatatlan undor fogja el. Középiskolai nyelvtanár — nem angolos. Azonnal fontossá vált a CSONT szó, gondolataim a vonatúttól fogva megmagyarázhatatlan perzisztenciával forogtak a csont szó körül. Ott, a Latorcáról nevezett vonat túlhűtött kupéjában, csöndes, kilométerkő-szerűen merev — igen, valahogy csúcsosan kerekded — útitársaim társaságában hirtelenében magam előtt láttam ennek a szolidan briliáns nőnek a lecsúszását. Egy nő, akit a diákja szülei megzsarolnak. Hogy felzárkóztató jegyzeteiben, amit az egyik sokat betegeskedő, bukdácsoló diákjának kölcsönad, miféle pornográfiát felejt ott két lap között, ekkor még nem döntöttem el. Talán rajzolt obszcenitásokat; talán inkább szöveget. (Ha szöveg, gondoltam, idéznem kellene. Akkor mégis inkább rajzot, a nyelvi áttét jótékony fedezéke miatt. Jayden aztán ügyesen hárította el a képi megmutatás terhes, illúzióromboló kötelességét, és a nézői kíváncsiságot különféle részletek rafinált felvillantásával paradox módon a vizionárius egzaktságig csigázta. A film nézői gyakran emlékeznek úgy, hogy a trágár rajz meg lett mutatva.) Tudtam, hogy nagy dolog készülődik.
Oroszul a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején tanultam, jóval a Holtaszat előtt, de a magánóráimon használt hatvanas évekbeli nyelvkönyv különös szemelvényei jelentős hatást gyakoroltak a kisregényre. A nyelvkönyvet, mint megtudtam, berlini emigráns írók jegyzik, akik még a jezsovscsina, a harmincas évekbeli tisztogatások idején kerülhettek Nyugat-Európába. Sem korábban az iskolában, sem ezeken a magánórákon nem tanultam meg végül oroszul, de a rövid, féloldalas és a forradalom előtti szovjettelen nyelvet beszélő fordítási feladatokat — ezeket a csattanó nélküli esetismertetéseket, ahol még az úgynevezett fordulat is csak az olvasói megismerés fordulata lehetett — valamiféle öntőformaként több mint tíz éven át őrizte érintetlenül az emlékezetem. Néhányukat botladozva ugyan, de ma is el tudom mondani oroszul. Ljuba sajnos nem volt módszeres és hatékony nyelvtanár, de másfél órás csevegéseink, tatárföldi gyerekkoráról szóló félig orosz, félig magyar nyelvű beszámolói szintén hozzájárultak a Holtaszat rejtett szerkezetéhez, illetve természetesen élete fordulataiból, személyiségvonásaiból is sokat csipegettem anélkül, hogy a megzsarolt tanárnő akár a leghalványabban is felidézte volna az alakját. Dezintegratív ábrázoló törekvéseimnek hála, saját élettörmelékeire végül — állítólag — Ljuba sem ismert rá.
Nem szeretem, ha szépirodalmi szövegek számokkal kezdődnek, ha tengeren, börtönben vagy a trópusokon játszódnak, ha álom- vagy műleírást tartalmaznak, ha állatok vagy világpolgárok (poliglott férfiak) szerepelnek bennük, ha azonosítható történelmi eseményekkel, bibliai hivatkozásokkal, prím számokkal próbálnak nyomatékot adni mindennapi jeleneteiknek: a Holtaszatban mégis több ehhez hasonló viszolygásomat kellett legyőznöm. A kötet bírálói leginkább azt kifogásolták, hogy a százhúsz oldalas kisregény túl sokat bíz a betétszövegekre. Ezek azok a fordítási feladatok, amelyek között a pornográf rajzocskát a pótvizsgára küldött diák augusztus első napjaiban felfedezi. (Rajzocskának persze nem az elbeszélő hívja őket, hanem a zsarolók, akiknek a nyelvi egyénítését — azt, hogy ikerszók és álikerszók, kicsinyítő képzők és más idülten átmeneti szavak mániákusai — ma már elhibázottnak és leegyszerűsítőnek érzem.) A legteljesebb szervetlenséggel huszonhárom fordítási feladatot illesztettem a szövegbe.
Egyik barátnőmet, akivel korábban hét-nyolc hónapon át próbáltuk a vonzalmunkat szerelemre váltani, egy kis szemű, összeszorított ajkú környezetmérnök látogatja. Látogatásai mögött hamar fölfedezem a gáláns közeledés szándékát, legalábbis korábban, mint barátnőm, egykori szerelmem, M. Felemás kapcsolatunkra tekintettel — korábbi években megalapozott jogos félelmei miatt —, és mert kötődésünk alig módosult keretei közt (az egykori szerelem apszisa alatt) úgyszólván lábon hordtunk ki egy szeretetteljes elhidegülést, amilyet már házastársak milliárdjai, M. a találkozásokról, későbbi légyottjaikról, külföldi utazásaikról, gyorsan intézményesülő kapcsolatukról beszámolni nem mer, az erősödő köteléket, élete közlekedőedényeit új barátokkal, új élményekkel, új szokásokkal telítő viszonyát előlem hónapokon át rejtegeti, átlátszó manőverekkel fedésben tartja, gyorsan megszilárduló menetrendjük közös napjain mindeközben számomra elérhetetlenné válik, elérhetetlenségét pedig utólag végső kimerültséggel, tizenkét órás alvásokkal, kevés tünettel járó bakteriális vagy vírusfertőzésekkel magyarázza. Amikor a Holtaszat végső változatába különös megcsalatásomat némileg átalakítva[2] fölveszem, majd írásomat szokás szerint még megjelenés előtt a kezébe adom, akkor ő, barátnőm, egykori szerelmem, M., önmagát még mindig azzal áltatja, hogy a környezetmérnökről semmit nem tudok; célzásaimat, kétkedő kommentárjaimat, közlekedőedényekre vonatkozó segítő hasonlataimat a füle mellett szintén elengedi; vírusfertőzésekkel kapcsolatos elképzeléseihez képtelenül sokáig ragaszkodik. A kis szemű, összeszorított ajkú, hason alvástól ödémás szemhéjú környezetmérnököt csak jóval a szerencsétlen sorsú kisregény megjelenése után mutatja be nekem, amikor már mindenki más, még a mellőzött F. A. — a felsült barát — is ismeri.
Korábban sosem fordult velem elő, hogy álmomban a kitalált alakjaim kísértsenek. Különös, de a Holtaszat szereplői közül legélénkebben a megbuktatott diákot láttam magam előtt: szinte vissza kellett őt fognom magamban, nehogy főalakká lépjen elő. Miért éppen Anzelm? Arcvonásai olyan erősen éltek a képzeletemben, hogy imaginárius képességeimet megkérdőjelezve kutattam az emlékezetemben a valóságos modellje után, de bárhogy is erőltettem magam, a fiú fókusztalan tekintetét, a hosszúkás, kecskefejszerű koponyát, az archús aleatorikus horpadásait, az itatóspapír textúrájú bőrt meg a felemásan egymásra eső vékony ajkakat, és egyáltalán, a kettősségek örökös szorításáról árulkodó sánta arckifejezést legfeljebb a Pilinszkyről készült fotók legtöbbjén láthattam viszont. Álmaimban ez az itatósarcú, kecskefejű kamasz engem zsarolt. Hetente többször álmodtam vele (a szülők sosem léptek színre). Nem tudtam, mivel kellene fizetnem, és a szégyenem semmiben nem különbözött a hírhedt Faustus-ügy egykori szégyenétől. A képzelt valóság és az álmodott valóság vetemedéseire az is okot adhatott, hogy a Holtaszat már megkezdettmunkálatai közben magam is kaptam zsarolólevelet, miszerint számítógépem kamerájával felvettek pornófilmnézés — maszturbálás — közben.
Egy barátom macskájára vigyáztam. Általában vonzódnak hozzám a macskák. Ha melléjük fekszem a szőnyegen, akkor háromszögletű fejükbe rejtett emberi tekintettel vizsgálgatják az arcomat, köröznek elmélázva, félelem nélküli bizalmatlansággal (az embergyerekek idomtalan finalizmusával) a szemem és a szám közti megfejthetetlenül csupasz területen. Barátom macskájának van egy filcborítású labdája. Ahogy kezembe fogtam a fehér gömböt, hogy eldobjam a hosszú előszobában, iszonyodva tapintottam ki a kocsonyásan rugalmas anyag belsejében valami magszerű, kemény, finoman mégis eltolható képződményt. Váratlan idegenkedés vett rajtam erőt. Nem értettem, mi köti ezt a szikár kis csomót — ha viszont köti, miért engedi. Gondolkodóba ejtett puha és kemény alattomos találkozása, és ahelyett hogy a macskával játszottam volna, viszolyogva nyomogattam a labdát az edirnei futószőnyeggel ékített sötét előszobában, míg a csalódott macska bokán nem mart. Két lábbal támadt rám, szferikus áramköröket írt a bőrömre, lassan gyógyuló, íves kapcsolási rajzokat, ahogy később M. jegyezte meg, és ijedtemben elvesztettem, elejtettem vagy elsüllyesztettem a labdát. Jó időre nyoma veszett. Dühösen Dagesztán elé szórtam a száraz eledelt, majd felhúztam neki iszkolás és toldalék sikerületlen redukcióját, a lendkerekes egeret.
A holland filmváltozat farvizein a könyv is láthatóbbá vált. A megjelenése után három-négy évvel több felolvasásra invitáltak, mint a publikálása idején. Kritikákhoz immár késő volt, de a kisregényről váratlanul két komoly tanulmány is megjelent. (Mulatságos műgonddal vezetett publikációs listámra a korábbi köteteim alá rendszerint huszonöt-harminc kritikát jegyezhettem be, a „kimódolt” Holtaszathoz mindössze hetet. Mostoha kisregényem ostorozásában egyébként idővel meglehetős virtuozitásra tettem szert, kedvenc műsorszámommá vált a Holtaszat narrációs technikáját, hatványozó motivikáját, gépies titokképzéseit pocskondiázni a barátaim előtt.) Megmosolyogtatott, hogy a művet egyesek immár nem zárványnak, hanem „kristályos szerkezetnek” nevezik, de a Holtaszat sorsával kapcsolatos sértett dohogásommal most már kezdenem kellett valamit. A kötet film utáni feltámadása persze leginkább a fiatalabb nemzedék érdeklődésének volt köszönhető. Egy harminc körüli prózaíró is felkeresett. Akadozva beszélgettünk az irodalom dolgairól, míg a kötet előtt álló pályatársnő vaskos paksamétája, egy regény ezeroldalas gépirata elő nem került. A gépirat két pléhlemezre nyomott fakó fakszimile közé volt fűzve, amilyeneket a káptalantóti piacon árulnak a Pestről kitelepült helyiek: szemléltetőábrák reprodukciói voltak egy századfordulós enciklopédiából, az egyik a tüdőshal, a másik a tökpoloska fejlődését mutatta be. Látogatóm kamaszos félszegsége eleinte megtévesztett, azt hittem, abban is bizonytalan, amit ír, ezért későbbi biztatásaimmal szánt szándékkal túlzásba estem, a regényében „megalitikus egyszerűséget”, sőt „incesztuózus bátorságot” véltem felfedezni[3], és ezt pár hét múltán egy írószervezethez benyújtott jelentkezése mellékleteként, tárgyilagosan lelkendező rövid ajánlólevelemben írásba is foglaltam. A felvétele után néhány hónappal a szervezet megszűnt, pontosabban egyesült egy másik halódó szervezettel.
Valamikor a Holtaszat nyomdába adásának zaklatott napjaiban láttam egy egyenruhás fickót a metrón, aki furcsa kéztartással az egyik mélyen lecsüngő gumifülbe kapaszkodott (delikát tésztafélék szoktak ezekről a hosszában barázdált kapaszkodókról eszembe jutni, sosem merem megfogni őket): a fickó olyan magas volt, hogy tökéletes derékszögben hajlott meg a könyöke. Mivel az uniformisa nem hasonlított egyetlen magyarországi erőszakszervezetére sem, azzal nyugtattam magam, jelmez. Persze azt sem értettem, miért járna valaki jelmezben a metrón, és ahogy megpróbáltam a jelenséget előzményekkel meg okokkal körbekeríteni, azon kaptam magam, hogy még mindig a Holtaszatot írom. A férfi arannyal kivarrt állógalléros egyenruhát viselt tollforgós sapkával, amit minden más utastársam magától értetődőnek vett. Keresztülnéztek rajta, mint az irodalmon.
В первый день октября, ранним утром, Г. и младший сын доили коров в доильной стойке. Доильная стойка представляет собой две параллельные выкопанные канавы, в которых доильщики с доильными аппаратами располагаются друг напротив друга — с восточной и западной стороны коровы. Глубину доильных стоек муж Г. рассчитал так, чтобы доить было удобно и даже младшему сыну не приходилось вставать на цыпочки. У Г. тринадцать коров, и им пришлось бы очень тягостно всех коров подоить, если бы муж Г. не выкопал эти оригинальные доильные стойки. В это октябрьское утро Г. и младший сын залезли в канаву и стали ждать первую корову. Обычно они начинают с Миле, потому что её готовность к доению положительно влияет на других коров, и у Миле, как только она видит Г., начинает выделяться окситоцин, а если они начинают с какой-то другой коровы, особенно с прославленной своей ленью Теслой, то им придется несладко. В тот день муж Г. всё же выбрал не Миле. По какой-то причине он повел к доильной стойке корову по имени Брита, привязал её веревкой покороче к середине обтёртой до блеска подпорки, а младший сын к этому времени промыл все четыре части вымени горячей водой, и, как полагалось, и как научила его мать, первую струю, с накопившимися в молочном канале микробами, отбросил в сторону на землю. Недавно он заметил, что эти отброшенные тёплые струи и там, и сям уже пробили дырки в земле. Младший сын часто думает об этих дырках, и время от времени измеряет их с помощью специально приготовленного для этой цели ивового прута. Október első napján, kora reggel G. és a kisebbik fiú fejt a fejőállásban. A fejőállás két párhuzamosan kiásott árok, ahova a fejők a sajtárjaikkal egymással szemben — a tehén keleti és nyugati oldalán — beállnak. A fejőállások mélységét G. férje úgy számította ki, hogy kényelmes legyen a fejés, és még a kisebbik fiúnak se kelljen lábujjhegyre állnia. G.-éknek tizenhárom tehenük van, és igen sokat kellene fáradozniuk, mire mindet lefejik, ha G. férje nem ásta volna ki ezeket az ötletes fejőállásokat. G. és a kisebbik fiú ezen az októberi reggelen bemásztak az árokba, és várták az első tehenet. Általában Mielével szokták kezdeni, mert Miele készségessége jó hatással van a többi tehénre, és Mielének, ha csak meglátja G.-t, elindul az oxitocinja, míg ha valamelyik másikkal kezdenek, de kiváltképp a renyhének kikiáltott Teslával, akkor megnézhetik magukat. G. férje aznap mégsem Mielét választotta. Valamiért a Brita nevű tehenet vezette inkább a fejőálláshoz, kötötte a rövidebbik marhakötéllel a középütt kifényesedett lőcshöz, mialatt a kisebbik fiú forró vizes ronggyal átmosta a tőgynegyedeket, az első sugarat pedig — a tőgycsatornában felgyűlt kórokozókkal — szokás szerint, és ahogy az anyjától tanulta, félrefejte a földre. Nemrég észrevette, hogy ezek a félrefejt meleg sugarak már vagy féltucat helyen kilyukasztották a földet. A kisebbik fiú sokat gondol ezekre a lyukakra, és egy erre a célra a fejőállásba készített fűzfavesszővel időről időre leméri őket.
A kétezertízes évek elején volt egy kellemetlen esetem. Ha minden félelem lehetséges ijedségeknek akar elébe menni, a boldogság vajon minek az előtételezése?, olvastam egy induló íróval készült terjedelmes beszélgetésben. A mondatot későbbi interjúim egyikében magam is idéztem — óvatosan átalakítva még a Holtaszatban is szerepel —, ám mikor kezembe került a hetilap, ahol az én interjúm megjelent, döbbenten vettem észre a számba adott „írópalánta” szót. Biztos voltam benne, hogy soha életemben senkit nem neveztem írópalántának, sem ezt a fiatal interjúalanyt (akit furcsamód egy csúnya, pörkös könyöksebbel fényképezett le a magazin fesztelen fotósa), sem másokat, ezért azzal a kéréssel fordultam a szerkesztőhöz, hogy legalább az online változatban cserélje le az írópalánta szót. Meglepetésemre a sajtómunkás, H. K., akiről korábban kimondottan jó benyomásom volt, mert ért a tömörítéshez, és ügyes címadó, megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó hozzányúlni a szöveghez. Szerinte nem az ő kiegészítése volt, hogy „írópalánta”, szerinte én igenis kimondtam ezt a szót. Mikor erre a hangfelvételről — a bizonyítékról — érdeklődtem, a sarokba szorított H. K. azt állította, hogy már megsemmisítette, holott én úgy tudtam, és ma is úgy tudom, hogy a beszélgetések nyersanyagát a megjelenéstől számított két hónapig bizony meg kell őrizniük. Amikor H. K. ekkor úgy tett, mintha erről az íratlan szabályról még csak hallani sem hallott volna, mellesleg pedig kioktatott sajtóetikából, akkor a felettesét, az azóta leváltott G. I.-t szólítottam meg, aki nem csak hogy szintén elutasított, még stiláris ügyekben is kötözködni kezdett velem: voltaképp mi kifogásom az írópalánta szó ellen, kérdezte. Torkomra forrt a válasz, az interjú pedig maradt úgy, ahogyan eredetileg megjelent.
Ljuba sokáig, képtelenül sokáig, majdhogynem két teljes éven át tanult vezetni. Az ötödik sikertelen forgalmi vizsgája után alkalmassági felülvizsgálatra küldték, és a KRESZ-vizsgát meg kellett ismételnie, az autót viszont egy hozzáértő ismerős segítségével jó előre megvásárolta. Néha elhívott a kocsijához. A külváros valamelyik ingyenes parkolójában, mélyre csüngő ostorfák alatt várakozott a Toyotája. Először csak meg akarta mutatni. Beültetett, fölkapcsolta a műszerfalat, a navigációs rendszerbe próbaképpen begépelte a címemet. Megterveztette a szoftverrel, hogyan juthat el hozzám, ha majd a jogosítványa meglesz. A tükröket állítgatta, kirázta a sárszőnyeget. Ha esni kezdett, üggyel-bajjal beindította az ablaktörlőt, és az esőfüggöny mögött néhány percig úgy tűnt, mintha a kocsi mozogna. Mintha valóban mennénk valahova. Szegény Ljuba hatodszor, hetedszer is megbukott. Néha csatlakozott hozzánk egy másik barátnője (annyit tudtam róla, hogy soha nem tüsszent), bor került elő műanyag poharakkal, teasütemény, Ljuba felhúzta a rádió hangerejét. Amikor zsebkendőt kerestem, mert Ljuba blézerére rácseppent a bor, lenyitottam a kesztyűtartót (szeretem a lefelé nyíló dolgokat), és megláttam a Holtaszat neki ajándékozott, feltűnően viharvert, törött gerincű példányát. Úgy tettem, mintha nem látnám. Hogy ne kelljen véleményt mondania, Ljuba korábban azt hazudta, a könyvemre „még nem kerített sort”.
- Akkoriban még menstruáltam. Amikor a Holtaszat ötlete megfogant (ki nem állhatom, ha a szaporodás szókészletét írásra alkalmazzák), már elmúltak békés, vigasztaló fantáziálásaim az önkéntes halálról — halálvágynak nem nevezném őket, sosem neveztem —, helyette latolgatni kezdtem, hogyan lesz vége. Tanárnőm megszégyenülésében is hamar fölismertem saját eleven — még a gyerekkori naplóírások idején kibontakozó — szorongásomat, miszerint a könyveim, a jegyzeteim lapjai közt, a levélvázlataim hátoldalán véletlenül valami titkosat felejtek. Egy közforgalomban lévő idegen szó magyar megfelelőjét, egy tudatlanságomról árulkodó kérdő- vagy felkiáltójelet. Kölcsönadom őket az ismerőseimnek, és ezt a titkos szót, jegyzetet, jelet ők megtalálják. Nem szólnak semmit, amikor viszont a könyv, a füzet, a vázlat visszajut hozzám, ráébredek, hogy lelepleződtem, látom, hogy látták, tudom, hogy tudják. Szagnyomoktól, bomlástól, illástól tartok még ennyire. (És persze folyamatosan kísért fiatalkori Faustus-hazugságom is.) Amikor a minap árverésre kérték a Holtaszat javítópéldányát, egy megtépázott kéziratlap hátoldalán ezeket a jegyzeteket találtam: „MASZRE 16. 900 Ft”, „105-ös pavilon 15.30”, „két sírással végződő M.” A lapot kiemeltem a kéziratcsomóból, a tételt pedig hiányosan küldtem el a jótékonysági árverésre.
- Életem jelenségei általában kétféle elrendeződésre hajlamosak: a kontamináción alapulóra, illetve a fészkelésesre. Míg a kontaminációs társulások mellérendelők, és a részérintkezések, illetve a freudi eltolás mindnyájunk számára adott ragály-technikájával vezetnek káprázatosan messzire (példának okáért a „környezetmérnök — festett hajú anya — helyi FIDESZ-alapszervezet — nagypolitikából kirekesztettek lélektana — vallásos és/vagy LMBTQ természetjáró egyesületek — pilisi szarvasbőgés-túra — erdei nemi aktusok — környezetmérnök” nyomvonalán haladnak), addig a fészkeléses társulások hierarchikusak, bennfoglaláson és helyettesítésen alapulnak, továbbá az utolsó, legkisebb bennfoglalt elem olykor maga válhat kezdőelemmé, amiben aztán paradoxmód a jelenséglánc egésze fészkel; vagyis, minden jel szerint, gondolkodásom egyik szervezőelvétől sem idegen a kiindulóponthoz való visszatérés (miközben e körkörösségnek spirituális osztaléka nincsen). Úgy tapasztaltam, életem mélypontjain a kontaminációs társulások kapnak jellemzően lábra, de nemcsak hogy háttérbe szorítják a fészkeléses műveleteket, a láncolatok fesztávja is jelentősen megnő, így képessé válhatnak a Los Angeles Lakersig, Ferdinand Lassalle-ig vagy az erdélyi Lászlóffy családig rugaszkodni, mielőtt a csöndes és puritán környezetmérnökhöz visszatérnek.
- Akkoriban — mielőtt a Holtaszat munkálataiba fogtam volna — azon fáradoztam, hogy minden egyes alakuló szövegbe beépítsem (befalazzam) azt a nálam tizenhat-tizenhét évvel fiatalabb lányt, akit, mióta csak megmutatta nekem a paksamétáját, a küldöttemnek tekintek. Egy korszerűtlen negyvenes fiatalabbak között sertepertélő, az eredeti korszerűtlenséget visszájára fordító (újszerűen korszerűtlen) követének, temporálisan is meghosszabbított figyelmem, kiterjesztett érzékelésem valamiféle kocsányának, aki tudja, amit én, de még többet, és mást is. (Megsüti, amit írt. Erről máshol.) A legtöbb írásomban akaratom ellenére bukkan fel. Teljes egészében ugyan sosincs jelen — az irodalmi klónozás sosem foglalkoztatott —, de számtalan alakuló szövegemmel esett már meg, hogy előbb egy mellékalak mozdulatai, valamely testrésze vagy a neszezése kezdtek hasonlítani a küldöttem taglejtéseire, mondat-átszövődéseire, az általa keltett bizarr neszekre (balettos csoszogására, örökké üres gyomrának cintányérütéseire, kabátpatentjainak és ruhacipzárainak ütemes ide-odaverődésére), aztán szép lassan maga a mellékalak kezdte előtérbe tolni magát, s nőtt a szöveg akarata szerinti kulcsfigurává, mikor pedig ezekben a szövegekben kulcslukaim és persze ajtóim sincsenek. Vagy éppen később megismert több száz oldalas — és jól azonosítható hatások alatt álló — regényének a lomha szertelenségeit loptam vissza arra az alakra, aki az én művemben rá igyekezett hasonlítani, gondolkodásmódjának megalitikus vonásait, különös kontrapunkt-technikáját, amely nem dualitásokba, hanem sokszögekbe rendezi a feltárt ellentmondásokat. Leszögezem azonban: a Holtaszatban küldöttem semmilyen formában nem szerepel.
Találtam az Antiküthéra[4] XLIII. számában egy — kissé gunyoros — gyűjtést írásaim jellegzetességeiről, motívumkészletéről, fókuszpontjairól. Növényi lét. Kiküldetésben lévő férfiak, gyermeki sorba öregedő ellenséges anya ápolása. Akaratgyenge szülők, a felelősség fordított tölcsére. Nyelvtől megittasuló elvtelen, parazita képzelet. Hétköznapi bosszúságok pokla, rossz helyen lévő tályogok országos gondja. A csont szó elfajzásai. Öngyilkossággal fenyegetőző gravidák. Üdvözlet nélküli anziksz-forma és böngésző-szerkezet (itt valami bruegheli, világszerűen tagolatlan sokaságra gondolhattak: ám legyen). Fennkölt prolik, lélektelen művészek. Halszemoptikával nézett jelenségek, az egymásba játszott aránykülönbségek szép felhólyagzásai. Mardosó féltékenység régi szerető iránt, illetve az ezzel járó hasmenés és szégyen (ez jó: féltékenység és erotikus ajzottság szennyes ozmózisa). Szolgálati utak, szolgálati lakások. A határátlépések homályosuló örömei, az átlépés pillanatában, éppen az átlépés tényétől módosuló határok. Álszubjektív vérmesség. Alkoholizálás: nők jól-rosszul titkolt alkoholizmusa, hetvenkedés ivászattal (álca), hetvenkedés az alkoholfüggésre vonatkozó vallomások fesztelenségével (álca). A munka világának hermetikus egészlegessége, élet a laposföld pre-pitagoreus peremén — Fekete Bellevue. Szikár beszámolók nagy megrendülésekről (kiemelés tőlem). Tizenhét éves fiúk érettségi szintjén rekedt középkorú nők, nők, akik nem járták ki az érzelmek iskoláját.
Miután Ljuba Kazanyban élő édesanyja meghalt, Ljuba putyinista lett. Rémisztőbb fordulatot elképzelni sem tudtam, hiszen Ljuba — eloroszosodott tatár szülők második gyermeke — korábban progresszív önszerveződések körül legyeskedett, az egyetemen baltistákkal kvaterkázott, illetve a Momentum ifjait pátyolgatta — jellemzően fiatal férfiakat (etette őket). Egyre gyakrabban utazott „haza”, töltött heteket anyja egykori panellakásában, abban a csempés blokkházban, amelynek alsó szintjeit, ahogy Ljuba mesélte, egy rendőrőrs és a hozzá tartozó tiszti lakások foglalják el, és amely a kazanyi jogi fakultás szögesdróttal elkerített épületére néz. Ljuba a Krímmel kezdte, Sztálin rehabilitációjával és Novorosszijával, a keleti népköztársaságokkal folytatta. Eleinte azt hittem, viccel, mert ugyanazzal az évődő, kétélűen gunyoros szeretettel beszélt Kazanyról és a megetetett Momentum-ifjakról, mint a műveimről vagy épp Navalnijról, s csak mikor egy Putyin-barát orosz baráti kör tagjai közt láttam meg a nevét, váratlanul ráadásul a nagyivó baltistáival is szakított, kezdtem kapiskálni, miről lehet szó. Kezdeti próbálkozásaimtól eltekintve, amelyek az anya halálával és valami regresszív kapaszkodó reflexszel igyekeztek összekötni a pálfordulást, nem beszéltünk sem Oroszországról, sem a háborúról, sem pedig magyarországi politikáról. Felolvasóestjeimre a mai napig eljár, ilyenkor kazanyi útjairól hozott különlegességekkel lep meg. (Egyszer magához ragadta a nézőtéren köröző mikrofont, és azt mondta: az emberek Európában nem néznek egymás szemébe.) Ljuba sosem szerette a Holtaszatot. Valahányszor a könyvem szóba kerül, anyai, nagyanyai korholással beszél róla, mint aki nem helyesli, de megbocsátja az eltévelyedésemet. Múlhatatlan kedvencei ezzel szemben a pályám elején írt két-három elbeszélés meg a Holtaszat utáni prózai írásaim, kiváltképp a Csont című novella, amelyből különös összetételű baráti körében gyakorta rendez hosszú és kapatos szavalatokat. Putyinistává válása után azzal kezdett nyaggatni, mikor írok már valami himnikusat — gimnikusat — nőkről. Nekem szerinte azt kéne írnom, gimnikusat. Ha Ljubával találkozom, kikerülhetetlen az önvizsgálat: vajon annyira kívülálló volnék, hogy képes vagyok a szemébe nézni?
Amikor már nem számítottam rá, kezembe akadt Dagesztán lidérces labdája: ott termett a fürdőszobámban, a mosódiók között. Mikor pedig azzal az ürüggyel, hogy visszaszolgáltatom, meglátogattam a macska gazdáját (évfolyamtársam volt, de elhagyta a pályát, és örmény felmenői, a Szaponárok nyomdokain szőnyegesnek állt), a belvárosi ház jó szagú liftjében összefutottam Kilométerkőékkel. Most csak hárman voltak. A negyedik emeleten akartak volna beszállni, de ahogy megláttak az összetekert ágyelőszőnyeggel a karomon, inkább gyalog indultak lefelé. Kevés szereplőt foglalkoztató életemnek ezeket a koincidenciáit általában szenvtelenül veszem tudomásul. (A régi liftek: motorolaj, kátrány és hőre lágyuló polimerek rejtelmes szaga.)
A Holtaszat későbbi keletű, ám a kötetben viszonylag elöl álló fejezetein meglepve fedeztem föl küldöttem gigászi prózaművének a távoli sugárzását, valamiféle nukleáris árnyékot: természetesen nem vendégszövegekről vagy plagizálásról van szó, de ráébredtem, hogy ha megkísérlem magam elé képzelni a Holtaszat vágyott körvonalait vagy akár azokat a recenziókat, amelyeket alakuló művemről fognak írni a kritikusok (nem képzelt hozsannákkal űzök ilyenkor önkielégítést, csupán a szükséges távolságot keresem), akkor a küldöttem regényéből ismerős vakmerő ásatagságot látom magam előtt. Hóbortos és társtalan Déry-kultuszát. Egyik holdkóros szereplőjéről mondja valahol ő maga: úgy rakosgatja a lábát, mintha mindig mindenhol lépcsőre számítana. Ezt akartam én is — földhözragadt tévképzeteket!, a szüntelen csalatkozás földszintes realizmusát. Az én százhuszonhat oldalas kisregényem kétezertizennyolcban jelent meg, az ő behemótja kétezerhúszban, nem csoda, ha nagyrészt közös olvasótáborunk fordított irányú hatást feltételezett —, az én nukleáris árnyékomat az ő szörnyszülött remekműve lapjain. Gyáván lapítottam.
Ljuba hangján hallom: Schon seit zwei Stunden riss sie Unkraut aus. Die Bewegungen des Jätens weckten erotische Ahnungen bei ihr, unwillkürlich und taktil, letztendlich an der Grenze zum Schaudern: Als sie begann, die Dürrwurzpflanzen, die hier und da fast einen halben Meter in die Höhe geschossen waren, aus der vom mehrtägigen Regen aufgeweichten Erde zu ziehen, erinnerte sie die unerwartete Versöhnlichkeit des sandigen Bodens, der tonlose Widerstand der erdigen, rübenförmigen Wurzelknollen — des zum Ende hin unmöglich dünn werdenden Spindelkörpers — im futteralgleichen Schacht der nassen Bodenschichten an etwas, das sie niemals erlebt und nach dem sie sich auch niemals gesehnt hatte. Das wundersame Ineinanderpassen von Dingen, die nicht organisch zusammengewachsen, nicht füreinander geschaffen sind, das endlos wiederholbare Zerlegen, Zerlegen, Zerlegen temporärer Vereinigungen betäubte ihre Sinne in unerwartetem Maße. Már két órája gazolt. A gyomlálás mozdulataitól erotikus sejtelmei támadtak, önkéntelen és taktilis, végeredményben a viszolygással határos érzettársítások: miután a többnapos esőtől felázott földből nekiállt kitépdesni a néhol félméterre felhúzódzkodó betyárkórót, a homokos talaj váratlan engesztelhetősége, a csatakos, fehérrépaszerű gyökércsökevény — a vége felé a képtelenségig elvékonyodó orsótest — zöngétlen ellenállása a nyirkos talajrétegek tokszerűen viselkedő csatornájában valami olyasmire emlékeztette őt, amit soha nem élt át és amire még nem vágyott soha. Az össze nem nőtt, a nem egymásnak teremtett dolgok csodaszerű összeillése, az ideiglenes társulások korlátlan számban ismételhető felszámolása, felszámolása, felszámolása nem várt mértékben zsibbasztotta el az érzékeit.
Legterjedelmesebb művem bemutatójára eljött anyám egy színházi pártfogója (bakafántos vezető színésznő, aki anyámat őszintén kedvelte, és az én pályám alakulását is figyelemmel kíséri). Eljött a keresztanyám, akit évtizedek óta nem láttam. M. is eljött (minden bizonnyal utolsó szerelmi partnerem). Ott voltak a tanítványaim közül négyen, mosolygósak, lelkesek, meg Ljuba egy mályvaszínű, ödémás bőrönddel, mivel a felolvasásra egyenesen a repülőtérről érkezett. Sz., a szőnyeges távol maradt, mert a macskáját állatkórházba kellett vinnie (úgy éreztem, Dagesztánt újabban kibúvónak használja). Ott volt a küldöttem egy nagyon magas, nagyon rokonszenves nyúlszájú fiúval, meg M. egy férfi ismerőse is, aki előtt ő minden bizonnyal el akart büszkélkedni az ismeretségünkkel (nem szeretem M.-nek ezt a tulajdonságát, de mindenki mással sokkal több a gond). Csalódott emberekkel telt meg a terem. Olyanokkal, akik mindig hárman mennek mindenhová: elöl a csalódottságuk, mint egy muszlim férfi, aztán az elégedetlenségük, háremük legmellőzöttebbjeként végül ők maguk. Az olvasóid, pogánykodott Ljuba.
Jayden hol éteri, hol iszamósan sűrű filmjében (egyszer csak) fölfedeztem egy mellékszereplőt, aki a küldöttemre hasonlít. A koruk is hasonló. Éppen a tanáriban téblábol, amikor a tanárnőt leleplezik (rábizonyítják, hogy meghamisította a javítóvizsga írásbeli eredményét, vagyis magát a dolgozatot). Fiatal tanerő, aki a rendezői sugallat szerint nem tagozódott be. Dolgozatírás közben Royal Matchet játszik a mobilján; csapzott haj; repdeső kabátszárnyán a léptei ütemére verődnek össze mindenféle csatok és patentok. Utazóegerét a ballonkabátja zsebében melengeti, egyebekben viszont kevés kelléket rendeltek mellé, a filmben üres kézzel, szabadon jár-kel, mint a rossz tanulók. Taglejtései párhuzamosak. Beszédet, egzakt válaszokat helyettesítő nyelései, szuszogásai jól kivehetők — magamban mandulazajnak nevezem őket. A járásával játszik (ritka fenomén), a mimikáját pedig felemás módon üresíti ki: míg az alsó arcnegyedet élettelen, majdhogynem hipotóniás állapotban tartja, mint aki a szavak fizikai megformálását érintő gátlásait nehezen tudja legyűrni, addig az orr- és a szemtájéki izmok játéka, a tekintet lobbanásai, de még a szándéktalannak mutatott mimikai rezdülések is eseményszámba mennek ehhez az örökös lenti dermedtséghez képest. Minden, ami odafenn történik, ellenpontja annak, ami odalenn. Ezért pedig minden, ami fent van, egy picit hamis. Kiírtam az összes filmet, amelyekben a „be nem tagozódott” tanárt alakító színésznő szerepel, megnéztem, amiben csak lehetett.
Azt hittem, végre pontot tehetek lassan formálódó kisregényem végére (ó, amikor írók a megszemélyesítéseket eredeti élőhelyükre vadítják vissza), már elfogott a befejezés kettős mámora, a jól ismert dicső szomorúság, amikor a megzsarolt tanárnő körüli szereplőgárda nemválasztásaiban erősen elbizonytalanodtam. Kezdhettem mindent elölről. Az első változatban tanárnőmet még a diákja, Anzelm hívta fel, az, akinek a repetendát előzőleg kölcsön adta, majd pedig az apa ront rá lakásán, kezében a füzetből ujjbeggyel s mintegy véletlenül kijjebb csippentett obszcén rajzocskákkal. Elégedetlen voltam: a férfiúi gonoszságot túlságosan kiszámíthatónak láttam. Egy másik verzió áporodott erotikája kezdett kísérteni, ami szerint az anya keresi fel ajánlatával a tanárnőt, ő vet laposan célzatos pillantást a füzetre, ő fogalmazza meg a kezdetben szerény feltételeket (elégséges érdemjegy a javítóvizsgán). A harmadik verzióban ezt ugyan elvetettem, de ott megváltoztattam a diák nemét, és ez óhatatlanul magával rántott néhány érintkező szövegterületet. Anélkül, hogy bármit tudott volna a hezitálásomról, Jayden a filmben visszaállította a második verziót. Hosszú és emlékezetes jelenetet formált a két nő sötét hallgatásából, együttlétük vágás nélküli tíz percében a néző mintha füldugóval elrekesztett hangosításban hallaná saját teste eseményeit, a léptei, rágása, légvétele eszelősen távolivá lett üzemi zörejeit. (Mandulazajok.) Jayden értesülései szerint a zsaroló anyát játszó színésznő ezért a jelenetért kapta a legjobb mellékszereplőnek járó díjat Rigában. „Félelem, erosz és hatalom egyenlő szárú háromszöge…”, írtam neki a gratulálólevelemben, miután összeszedtem a bátorságomat („szárú!”), és legalább ideig-óráig elhittem, amit elfogult ismerőseim mondanak, azaz hogy a film bekapcsolt volna engem az európai vérkeringésbe.
Nem voltam jól. Éppen a sorsfordító Holtaszat munkálatainak zárókörében jártam, amikor egy korábbi szerelmem életének küszöbön álló változása váratlanul felzaklatott. (M.-ről van szó.) Fontos, de rövid (rövid, de fontos) kapcsolatunk felbomlása óta — amelyben annak idején én mondtam ki a tisztázó nemet —, az újraértelmezés néhány hónapos szünetét követően tágas és biztonságos baráti kapcsolatot tudtunk fenntartani, úgyszólván az egykori szerelem apszisa alatt. Ami a Holtaszatot illeti, akkor már türelmetlen voltam. Szerettem volna mihamarabb lezárni a kisregényt, s miközben az lett volna a célom, hogy a zsarolókat ne gonosznak láttassam, hanem butának, azaz a kis tétű első zsarolás, illetve aztán a tanárnőm vesztét okozó utolsó fenyegetés közti átmenet logikus legyen (az események a kleisti hólabdák tehetetlenségével következzenek egymásból), mindeközben annak a víziója, hogy a hónapok óta M. körül serénykedő környezetmérnök (a szakításunk óta hív egyedüllétben élő) egykori szerelmemmel hálhat, és egykor volt kapcsolatunk felemás testiségéről, M. autoerotikusnak mondott rögzültségéről egyúttal kiderülhet, hogy kegyes hazugság volt — ami bevallhatatlan idegenkedését, a testem iránti közönyét lett volna hivatott eltakarni —, mindez alig engedte, hogy a Holtaszat későn tudomásul vett alapproblémáira koncentráljak, helyette viszont az M. és a környezetmérnök közti kopulációs rémképeim mind gyakoribb, mind elevenebb — erős nemi felindultsággal járó — felidézését eredményezte. Ahelyett, hogy a Holtaszatot írtam volna, a környezetmérnököt láttam magam előtt, ahogy az odaadó M.-en zakatol. Ment a hasam.
Tudtam, hogy a Kleist-dolgot nem fogja észrevenni senki. A Holtaszat egyik számomra különösen fontos szakasza tudniillik a Kohlhaas néhány oldalát, a német szöveg szófajrendjét és mondatszerkezetét követi a lehető legszorosabb, legaggályosabb hűséggel. Eredetileg a teljes elbeszélést ezzel a módszerrel szerettem volna átírni (ahol tehát Kleist szövegében településnevet jelölő tulajdonnév áll helyhatározói szerepben, ott az én Holtaszatomban is településnevet jelölő tulajdonnévnek kellene állnia helyhatározói szerepben; ahol Kleist nem riad vissza a szóismétléstől, ott nekem sem szabadna visszariadnom tőle; a dátumokat évszázadokkal későbbi dátumokkal írhatom csak felül, a növények és Isten nevét növényekkel és Isten nevével; ahol pedig alárendelésekkel többszörösen bővített terjedelmes mondat tart az alapmondat alaposan megkésleltetett állítmányi szakasza felé, ott az én Holtaszatom elbeszélőjének is így kell tennie), végül mégis csupán egy néhány oldalas szöveghelynek állítottam elő a mind ez idáig még senki által át nem világított palimpszesztjét, ráadásul még a szófaji szigoron is lazítottam valamelyest, azaz a „Tronkenburgban” szót például az új szabály szerint nem csupán helyhatározó szerepű településnevek írhatták felül, hanem mondjuk a „Behçet-kórban” éppúgy, mint a „Fúga művészetében”.[5] A módszer ötvözi a fordítási feladatok termékeny gúzsba kötöttségét az automatikus írás szertelenségével, vagyis olyan eszköz került a kezembe, ami megszorítás és szabadság fekundáns feszültségében munkált. Nem főhajtás volt — hiszen már a szót sem szeretem. Ezzel a prediktív metódussal régóta kísérleteztem: amikor a szövegemmel végzetesen elakadtam (mi teszi, hogy — egyszer csak — nem létezőnek tűnnek a gondolataink?), olyankor vaktában felütött könyvek szófajtarisznyái és szintaktikai ajánlatai segítettek át a sokszor hónapokon át fennálló, az ötlettelenségen jóval túlmenő nehézségeken. A Kleist-szöveg követelő csendessége, a szórend rituálisan ismétlődő jellegzetességei, a német nyelv anticipatív lehetőségeit messzemenően kiaknázó rugalmas, de feszes mondatrámák új életet leheltek a szövegembe.
Kaptam Ljubától egy hétdarabos, hársfából készült fészkelőbabát, ami az eredeti Zvjozdocskin-féle sorrendet némileg meghamisítja. (Szerinte ráadásul nyolc babának kellett volna benne lennie.) Minden baba fejkendőt és napruhát — színes szarafánt — visel, mindegyik fényes és tojásdad, és csak a legkisebbet, egy szorosan bepólyált, kéz nélküli csecsemőt nem lehet szétcsavarni a hasánál. A legnagyobb baba, amelyik lógó lábú fekete kakast szorít a hóna alá, Ljuba szerint ő maga, mivelhogy, mint mondja, minden szerelmemet ismeri. A kakasos babában lévő következő baba Ljuba szerint a szőnyeges, aki tud M.-ről, és a kezében kaszát tart. A kaszát tartó babában álló kisebb bábuska M. kell hogy legyen, aki két hónapon át hazudott nekem, ám a küldöttemhez mégis asszisztált, míg a kaszát tartó baba hasában egy zöld ruhás fiú fészkel, aki semmi kétség, a csöndes és puritán környezetmérnök, akinek a felbukkanása óta megállíthatatlanul megy a hasam, a zöld ruhás fiú hasában aztán, ugye én is látom, minden bizonnyal a küldöttem található, aki öregebbnek látszik, mint a négy külső baba, és az egérszínű füles edényből, amit gyenge mellkasához szorít, éppen kibuggyan valami kásaszerű anyag. Ebben az edényes-kásás koravén babában egy harmonikás, nemtelennek tetsző gyerekbaba lakozik: ez a holland színészlánnyal azonos, akire, mondja nekem Ljuba, egyes egyedül a küldöttem miatt figyeltem fel, és akinek minden filmjét, jó ég, a depresszióról szóló felvilágosító videóját is betéve tudom[6], végül pedig itt van ez a legkisebb fészkelőbaba, a hetedik, amelyik színes napruha helyett szürke pólyát visel (keze a pólya alá szorítva — vagy nincsen), és nem lehet más, mondja nevetve, a foghíját takargatva Ljuba, mint a kisregényem, és amelyik nem áll meg a talpán, ha a fészkelőbaba darabjait ádáz rokongyerekek szétpakolják a párkányomon.
Néha nem emlékszem, kinek milyen alkalomból sütöttem el a bon mot-imat. Attól félek, hogy az ismétléseimmel lejáratom magam — mert mintha spontaneitás és őszinteség egymásra csúszott volna a képzeteimben. Ha viszont Egyszeri és Önkéntelen alkalmi együttállásának van csupán hitele (annak tehát, amit sem nem birtokolok, sem nem akarok), akkor nem tarthatom csőre töltve a mondataimat, akkor nem turnézhatok a bölcselkedéseimmel és az álközmondásaimmal, hiszen előfordulhat, hogy egyes nyilvános fellépéseim hírei elérik más nyilvános fellépéseim valóságát, és menten lelepleződöm. Ha kétszer mondok valamit, már nem igaz. Az artikuláláshoz szükséges tudatosság hitelteleníti az artikuláltat, a beszámoló az élményt (aláássa nemcsak a tett élményszerűségét, de a valóságosságát is). Mondtam-e már valahol, hogy a „szerelem apszisa”? Mondtam-e, hogy „azt mutatom, amivel mutatok”? Mondtam-e, hogy „hatványozó motívumképzés”? Megírtam már valahol, hogy „a nedves, szem puszta szervi gyöngédsége”, hogy „félelem, erosz és hatalom háromszöge”? Hol beszéltem a falhoz csapott zsömléről, kinek sütöttem el a „dialektika-masinát”, és ami még kényesebb kérdés: kire vonatkozhatott? A szőnyegesnek mondtam, vagy a hitszegő M.-nek, hogy küldöttem gyomorkorgását távoli cintányérütéseknek hallom? És azt, hogy „incesztuózus barátság”, vajon elhasználtam már valamire? Ha arra gondolok, hogy a fogalmaim milyen könnyűszerrel költöztethetők, milyen játszi egyszerűséggel telepíthetők át bárkire és bármire, milyen könnyen kebeleznek be értelemadó félreütéseket, jobb, ha nem írok, nem nyilatkozom semmi közhelyeken túlit, nem mondok semmi megjegyezhetőt. Egy időben minden felkérésre gondolkodás nélkül mondtam nemet.
A neve azt jelenti, hálás — írta meg nekem kétezerhuszonkettő aszályos nyarán Jayden. Persze sok egyebet is írt. Akkoriban úgy éreztem, anyám érdekli igazán, aki súgóként dolgozott: eredetileg színésznek tanult, tizennyolc évre elásta magát egy utazószínháznál, és amikor elege lett a cigányéletből — így mondták akkor —, súgónak jelentkezett egy jó nevű fővárosi kőszínházhoz. Akkor már beteg volt (a Holtaszatot sem olvashatta). Tudtam, hogy felelőtlenül elkotyogott történetecskémből Jayden filmet akar csinálni, de nem lelkesedtem az ötletért, hiszen saját írásaimban sem véletlenül kerültem a súgónak állt közepes színésznő közhelyét (tudniillik minden súgó legendás, legendásabb, mint az, akinek súg, félnek tőle a rendezők, egyszóval háklis, de szerény, legendás, de kopasz; a harsogó önfeláldozás — a zöngétlenül suttogó önfeláldozás — élő szobrai ők), és megkönnyebbültem, amikor hosszas levelezés után egy másik történetre csapott le. P. L. ugyanabban a színházban volt dramaturg, ahol anyám súgott. A nyolcvanas években fontos alakja volt a demokratikus ellenzéknek: szamizdat kiadványt szerkesztett, irodalmi esteket tartott, verseket írt. 1986 februárjában, P. L. egyszobás erzsébetvárosi lakásán, ahol távollétében éppen az anyja takarít — a fia lakásában sertepertélő anya rögtön megtetszett Jaydennek —, nyúlánk, halk szavú fiatalember jelentkezik a versciklusa kéziratával, amelyet feltehetően a P. L. által szerkesztett illegális lapnak szán. A verseivel házaló, lesoványodott férfi valószínűleg nem hiszi el, hogy P. L. nem egy személyben dönt a beérkező kéziratok sorsáról; vagy valami más kitérő válaszon kapja fel a vizet (az anya belelapoz a fiatalember kéziratába?, kérdezte borzongva Jayden, véleményt mond a ciklusról, míg az egzaltált külsejű írópalántát parizeres zsömlével kínálja?, távollévő fia véleményét kéretlenül megelőlegezve, minőségérzékével hetvenkedve elzárkózik a „klapanciák” közlésétől, miközben az égő tekintetű férfi makacsul bejárónőnek nevezi a nőt?), összeszólalkoznak, szóváltásuk tettlegességig fajul, mígnem a látogató falhoz csapja a párizsis zsömlét, és megöli a nőt. Holttestére a lakás küszöbén találnak rá másnap. Jaydent különösképpen felcsigázta az a mellékkörülmény, hogy P. L.-re az állambiztonság dolgozik, lakását, telefonját évek óta lehallgatják, leveleit felgőzölik, így a gyilkosságról a megfigyelést végző ügyosztálynak hangfelvétele van. (Természetes halál nem létezik, írta Jayden. Végül egyébként egy harmadik történetből csinálta meg a következő filmjét, de a Minőségérzékével Hetvenkedő Anya alakja, illetve a híres falhoz csapott zsömle ebben a filmjében is feltűnik.)
Ljuba érdes közvetlensége, időtlen idők óta a parkolóban veszteglő kocsija, gyarapodó túlsúlya, bátorsága, évődő gunyorossága, fogával kapcsolatos félelmei — balul sikerült fogműtéte, a szájzár öt pokoli napja —, elháríthatatlanul protektív természete, hatvanadik születésnapján a világra szóló botrány, mindenféle bajza udvarlói (a húsz évvel fiatalabb szájsebész, a kazanyi csempeházban lakó rendőrfőhadnagy, aki a láblenyomatot akarja szabadalmaztatni), kis zuglói kertjének képtelen növényei, putyinista imperializmusa, péntek esti nevezetes ivászatai, rajongása a Hat Híresen Csúnya Klepszáder-gyerek nevezetű fiú-együttesért, Tolsztojon iskolázott franciája (fi donc!) mind alkalmasnak látszottak arra, hogy összefüggéseikből kiemelve a Holtaszatba épüljenek. Egyébként is az volt a benyomásom, hogy a Holtaszat mindent fölvesz. Ahogy a fontoskodó és terméketlen könyvtárba járást követően kétezertizenhat augusztusában végre asztalhoz ültem, az volt az érzésem, hogy bármi, ami történik velem vagy mással, bármi, ami akár csak átsuhan a fejemen, bármi, amit álmodok, és bármi, amit a pletykalapok, szakfolyóiratok vagy iskolaújságok megírnak, alkalmas lehet arra, hogy a Holtaszat részévé váljon, legyen szó politikáról, popzenéről, a főtenyészek országos találkozójáról, mesterséges intelligenciáról, nemiségről (azelőtt sosem ábrázoltam nemi aktust: a Holtaszat volt az első alkalom). A főbb alakok erőtérként kezdtek működni, és akármennyi új figurát vetettem a tanárnő, a szülőpár és a diák négyszögébe, végtelen számú kölcsönhatásra nyílt lehetőség, alakjaim maguktól gondolkodtak, maguktól cselekedtek. Ahogy viszont hízott az anyagom, egyre inkább aggasztani kezdett, hogy a szöveg úgy viselkedik, mint egy végtelen bélbe töltött hurka, ami nem sül meg attól, hogy hosszú. Néhány korábbi elbeszélés-kezdeményemet, köztük egy félbehagyott határidős munkát és egy tizenöt évvel korábban félbehagyott terepmunkám fragmentumait is beledolgoztam a Holtaszatba, feltrancsíroztam minden félbemaradt vagy rosszul sikerült közelmúltbeli írásomat, és még a két oldalra rúgó családnévgyűjteményem is alaposan megfogyatkozott: a kisregény kezdte elszívni maga körül a levegőt, úgy éreztem, soha mást nem fogok tudni írni. Mert ahogy a mindennapi valóságomat nem tudom lecserélni egy másik valóságvariánsra, a Holtaszat helyére sem állíthatok más világokat, más embereket, mint csak azt, amiben a megzsarolt tanárnőt halálba hajszolja a tanítványa családja.
A pénisz látószerv (Ljuba hangján hallom).
A küldöttemmel kertekről és kertészkedésről társalogtunk (nem pedig kertművelésről). Ha depressziós, mondta, kúszónövényeket nevel, hegyi iszalagja naponta tíz centit nő. Lelkesülten tudott beszélni a kórokozók növényekénél szebb nevéről, a dugványozó kanaláról, tudta, mi az ökörszív, a krími fekete, a lugas F1. Azzal kísérletezik, mesélte, hogy a tojás-nimfa-imágó hármasságot átvigye az irodalmára; ideig-óráig úgy tűnt, valami olyasmit ír le narrációs eszményeként, amivel a Holtaszatban én is kísérleteztem.(Ha különbségeket és hasonlóságokat latolgatok, menten beindul a dialektika-masinám.) Egyszer a küldöttem azt mondta: a fák országok. Kertészeti beszélgetéseink zavarba ejtő klauzulája volt, amikor küldöttem egyik elejtett megjegyzéséből kiderült: annak idején őt neveztem írópalántának. Éppen őt. Elképedve hebegtem-habogtam. Nem értem, hogyan feledkezhettem meg a beszélő személyéről, ha a sérült alkart, a rusnya pörkös duzzanatot, ami a környező bőrterületeket azon a fotón emlékezetes korcba szedte, olthatatlanul megjegyeztem. Kimagyaráztam valahogy, de azután ezek a beszélgetések véget értek.[7]
Két régebbi novellám megjelent a ZSIVOJ nevezetű orosz folyóiratban — a betűszó jelentése ÉLŐ, de mára sajnos elfelejtettem, miből adódtak össze a kezdőbetűk[8]. A fordítást jegyző női név sem nekem, sem a kiadói ügynökömnek nem mondott semmit, Ljubától pedig, aki nem igazán járatos az irodalomban — habár a folyóiratra ő talált rá egy kazanyi útja alkalmával —, eleve nem remélhettem segítséget. Az orosz könyvpiac mára már végképp levált az európairól, és nem csupán egyes novellákkal vagy versekkel járnak el hasonlóképpen, de olykor egész regények, teljes verseskötetek jelennek meg kalózkiadásként, a szerző tudta és engedélye nélkül. Néhány hét múltán a szőnyeges ültetett bogarat a fülembe: nem lehetséges, hogy éppen Ljuba keze van a dologban? Gyanakodva figyeltem őt. Tudtam, hogy Ljuba sokra tartja ezeket a korai írásokat. Ha a fordítás minőségéről puhatolóztam, kitérő választ adott, ha egyenesen rákérdeztem valamire, például hogy ez a Nagyezsda Pinyegina ugyan melyik irányba döntötte el a szövegemben meghatározatlan nemeket, akkor vizes zsömléhez hasonló száraz tenyerébe zárta a kezem (nem szeretem, ha megérintenek), és azt mondta, ne nyugtalankodjak. Egy nyári Toyota-szeánszon pedig, amikor a kocsit olyan erővel sütötte a nap, hogy a karosszéria folyamatosan pattogott, ezért aztán a szélvédőn ki kellett teríteni a triptyihont, a nagy háromrétű árnyékolót (ez ténylegesen egy ismert triptichon — a kazanyi Bogomater, Istenszülő Mária — hőfóliás szivacslapokra vasalt másolata volt, amit Ljuba a szülővárosából hozott, a Tincsurin nevű bolhapiacról), ebben a székesegyházi félhomályban arról kérdeztem őt, hogy végső soron nem volna-e kedve lefordítani a Holtaszatot. Ljuba kikapcsolta a biztonsági övét, felém fordult, majd az ujját ingatva, játékosan megfenyegetett.
2024. március 6-án, anyám halálának tizedik évfordulóján álmodtam: A be nem tagozódott tanárnőt játszó holland színészlány börtönbe kerül. Jayden ad hírt róla, hogy Nienkét elkapták a tuniszi reptéren huszonötezer euró értékű kannabisszal, vagy valami mással (képtelen vagyok megjegyezni a drogok becenevét: álmom persze észbontó mennyiségben dobálózik a kábítószerek érthetetlenül gyöngéd angol és magyar rövidítéseivel, és én ugyanazt a megsemmisítő szégyent érzem, mint mikor a kilencvenes években egy műveltségi hazugságom lepleződött le nagy nyilvánosság előtt, az tudniillik, hogy olvastam a Doktor Faustust). A színésznőt Jayden és a stáb nagy ijedelmére nem adják ki Hollandiának, bár Jayden minden követ megmozgat. Ajánlást kér tőlem, valamiféle mentőlevelet vagy igazolást, miszerint Nienke nem drogos, Nienke nem drogcsempész, ám én vonakodom megírni ezt az igazolólevelet, hiszen a szavam — nemzetközileg — mit sem nyom a latba. Vagy talán csak egy beadványt kellene aláírnom, egy nemzetközi nevek által megfogalmazott, a filmvilág nagyjai által már aláírt beadványt (az álom negatív vakfoltjában, ott, ahol éppenséggel nem-látni kellene, észreveszem Tarr Béla nevét is a papíron), de addig-addig halogatom a dolgot, amíg sötét és vizes tuniszi zárkájában Nienke meghal. Harminckét éves volt. Jayden engem hibáztat. Az utólagos holland vizsgálatok megállapítják, hogy Nienkét a hastífusz valamely antibiotikumoknak is ellenálló törzse fertőzhette meg. Vagy talán nem is kapott gyógyszert. Amikor M. (egyszer csak) elhív, hogy nézzük meg Nienke legfrissebb játékfilmjét, amit Magyarországon persze valami lehetetlen szójátékos címmel vetítenek, akkor rossz lelkiismerettel ugyan, de vele tartok. A foyer-ban fülem-farkam behúzom, attól tartok, megszólnak, nekem esnek az emberek — engem, aki szegény Nienkétől megvontam a támogatásomat. A máj alakú, fekete hajszálerekkel behálózott moziteremben aztán meglátom a homlokizomsérves környezetmérnököt, aki M. kezét vagy valamijét fogja: egykori szerelmemnek mintha lenne hastájékon egy harmadik melle vagy valami puha csontja, amiről én nem tudtam, s amit én a szerelmi próbálkozásaink idején nem vettem észre. Méltánytalanságtól fulladozva, szememben kemény, fájdalmas csipákkal ébredek.
A küldöttet nem küldik, de nem is megy sehova. Küldöttnek lenni nem jelent pártfogoltságot, végképp nem pártfogást, küldöttje útját az ember nem egyengeti, küldöttjét nem figyelmezteti, ha hülyeséget csinál (a küldöttek született pimaszságával legfeljebb amaz figyelmezteti őt). Küldöttjét az ember nem nevezi meg, és a küldöttnek magának sem szól, hogy küldött. A küldött esetleg nem is sejti, hogy az, vagy épp gyanakvással gondol a feladatára (integritását érezheti veszélyben). A küldött küldőjét puszta jelenlétével képviseli, más teendője nincs, mint figyelni, lenni az árnyékvilágban, ahol nem az öröklét, hanem az irodalom a fényelnyelő felület, jóllehet részhasonlóságok alapján a küldött esetleg félreérti némiképp a feladatát, mint ahogy az ember is félreértheti részhasonlóságok alapján a küldöttjét vagy azt, hogy mire képes és mi lakozik benne — miközben küldöttet rosszul választani mégsem lehet —, hiszen egy küldött éppúgy más valóságban él, mint ahogy szülők és gyerekek élnek két különböző valóságban, ahogy szerelmespárok vagy barátok élnek éveken át (ami az egyik valóságában a szem szervi gyöngédsége, érdek és párásság pillanatnyi együttállása, a másikéban végtelen enfilade szobasor utolsó árnyékos szobája), ahogy diák és professzora, az egy szobában dolgozó kollégák, vagy ahogy Dagesztán meg a gazdája élnek. A küldött többnyire fiatalabb küldőjénél, egyes esetekben azonban vele egykorúnak tűnhet. A küldöttről csereérték és használati érték marxi fogalmai közt eltévedve igaztalanul hihetik, hogy meg lett valamivel vesztegetve, mint ahogy küldőről is hihetik ugyanezt.
A Holtaszatban ábrázolt nemi aktust a könyv egyik kritikusa valami másnak olvasta. Tudniillik nem vette észre, hogy az. A hosszú és más tekintetben elég alapos írás nyomán a teljes recepció átvette a tévedést, nekem pedig a nyilvános megszólalásaim, rádióinterjúim és író-olvasó-találkozóim alkalmával nem volt erőm szembeszállni a megszilárdult tévhittel, miszerint a közel tízoldalas szakasz valami furcsa játéknak, talán valami rafinált kiszámolósnak a leírása (akik pedig valamelyest közelebb jártak szándékaim értelmezéséhez, azok a Befejezetlen mondat papás-mamás-jelenetéhez hasonlították, ahol is a házbéli proligyerekek, akikre Parczen-Nagy Lőrinc vigyáz fel, a sötétben összedörzsölődnek, majd percenként több száz babát szülnek). Hogyan lehetséges olyan szexjelenetet írni, amiről nem tudható, hogy szexjelenet? Olyasféleképpen szégyelltem ezt a félreértést, mint ha önkielégítésen kaptak volna.
Amikor a Holtaszat rejtett párhuzamosságokban gondolkodó negyedik és kilencedik fejezetén dolgoztam, egy kényes helyen lévő fibróma miatt nem tudtam ülni, így a megszokott hat-hét órás napi penzumot állva kellett teljesítenem. A konyhaasztalra ügyeskedett, hátulról megtámasztott, oldalról rafináltan kiékelt laptoptartó állványon könnyen és gyorsan ment az írás, figyelmem óhatatlan eltérülései soha nem látott mértékben csappantak meg azokban a napokban. Nem engedhettem meg magamnak a szokásos, részben ráadásul hasznos kitérőket, nem vacakolhattam a mostoha körülményekkel, a rossz helyen kanyargó vezetékkel, falfúrások hangjaival — de végre a lábam sem fázott. Ezek az álló helyzetben, eleven felkiáltójelként írt oldalak hányattatott sorsú kisregényem legjobban sikerült, legtávolabbra mutató fejezetei. Szaponár, a szőnyeges úgy mondja, tályogfejezetek.
Szépnek láttam a környezetmérnököt[9]. Nem először esett meg velem, hogy a szeretett nő férfiakra függesztett pillantását saját pillantásommá teszem, és a szerelmi képzelet nemtelenül empatikus készségeivel közlekedve korábbi vagy későbbi férfipartnere vonzerejének testileg-lelkileg-szellemileg felcsigázott szemlélőjévé válok. Minél jobban aggasztott a környezetmérnök jelenléte, annál inkább vonzódtam hozzá magam is, és mint a valódi szerelmesek, hol festmények alakjaiban, hol utastársakban, hol banki ügyintézőkben ismertem fel a vetélytárs beszédirammal, fenékformával és bőrtónussal világgá kürtölt genusát.
Élete utolsó éveiben Ajda Batyirsina egy fémfeldolgozó üzemben, az Aljukon háromszáz kötetes kis könyvtárában dolgozott (ott, ahol korán elhunyt férje is). Még tudott tatárul. Ljubával oroszul beszélt, míg viszont az unokájával — Ljuba öccsének a hebefrén gyerekével — csakis az anyanyelvén. Eleinte úgy gondolták, éppen a „tatár beszéd okozhatott valamit” a kisfiúnak. A Batyirsinokat a tizennyolcadik század elején kényszerítették szunnita iszlámról ortodox keresztény hitre. A Magisztralnaja úti lakásban — a rendőrőrs fölötti csempés blokkházban — Ljuba anyja őrzött egy rózsafa mecsetmakettet, több imafüzért, valamint néhány hernyóselyemre hímzett, igen réginek tűnő kalligrafikus biszmillát, ami a megkeresztelt — krjasen —, de feltehetően kripto-muszlim életet élő felmenőktől maradhatott rájuk. Ajda Batyirsina latin betűs tatár írást tanult, egész életében latin betűkkel írt — mint egyébként a krími tatárok —, de amikor az orosz állam a kétezres évek elején a szövetségi jogharmonizáció jegyében cirill betűs átállásra kötelezte a tatárföldi törvényhozást, Ajda Batyirsina a gyerekei megrökönyödésére egyik napról a másikra az orosz ábécé betűit kezdte használni még a házi cetliken, a bevásárlólistákon, a könyvtári feljegyzéseken is. Talán Tatárföld kormányzójának Putyin melletti hűségnyilatkozata térítette el, mondtam Ljubának; talán szellemileg is hanyatlani kezdett, mondta ő. Ukrajna lerohanásakor, az Ajda Batyirsina halálát követő hónapokban aztán Ljuba is elvesztette a józan eszét. Arról kezdett beszélni a sárga pikkelyekkel borított álló Toyotájában (a bőségesen szemetelő ostorfa apró levelei ősszel szinte teljesen betakarják), hogy a családja, az ősei, a mindig mindenkivel szemben álló Batyirsinok sohasem voltak muszlimok, és már a volgai bolgárok idején, és persze nem kényszerből, nem, hanem önszántukból, erkölcsi kötelességüket teljesítve vették fel a kereszténységet. A selyem biszmilláról, a rózsafa makettekről akkorra Ljuba megfeledkezett. Tudom: amikor Kazanyba utazik, sosem mulasztja el felkeresni a keresztény tatárok kedvenc babakék templomát. Tatárul tanul. Huszonöt éve ismerem Ljubát, de bármennyit gondolkodom róla, képtelen vagyok megérteni, hogyan fér meg benne putyinizmus, krjasen öntudat és az ő önmagában is különös elemekből összeácsolt — férfifókuszú, vidám — feminizmusa.
(egy másik fotó) Ismerőseim sugallatára belelapoztam egy ofszet-lakkozott életmódmagazinba, amiben, mondták, egy ismert utcajogász nyári olvasmánynak ajánlja a Holtaszatot. Ahogy a súlyos, fényes (éktelenül büdös) lapokat gyanútlanul átpergettem az ujjaim közt, a magazin közepe táján megláttam a küldöttem fotóját, amit ügyesen eloszlatott kevéske szöveg körített. A szemlátomást férfiakra méretezett kosaraspóló karkivágása jócskán a hónaljüreg alá csüngött, nyaki dekoltázsa a vízi tapogatószervek (a medúzaernyők) tehetetlenségével nyílt el a mellkas álverítéktől fényes dongái fölött. Szinte a szegycsontja látszott. Küldöttem haját a fodrász csapzottra fodrászolta, egy hosszabb, elszabadult tincs fáradt földművesként támaszkodott a szem alatti táskás területre. A lila-sárga mez közepén, ahol a sportklub nevének kellett volna állnia, az L-ek és R-ek cirkalmas léggyökereivel — ugyanabból a fellengzős betűtípusból, amelyikből a LAKERS[10] karaktereit szokták kiszedni —, félresikeredett, pusztába kiáltott szubverzióként díszelgett a GRAMMATOLÓGIA szó tizenhárom betűje.
Egyetemisták voltunk, amikor korpás vállú fekete garbóinkban a szőnyeges meg én házasságot kötöttünk, hogy aztán másfél év múlva be is adjuk a válókeresetet. Nem tudom, miért csináltuk ezt. Nem vonzódtunk egymáshoz: az idegen igazoló jelenlétének örültünk, és korán megcsontosodott kényszercselekvéseink gyakorlásához találtunk megfelelő társat. Az egyetemen konok kötekedéssel Sz.-nének szólíttattam magam. Nem éltünk együtt, de néha fejtől-lábtól aludtunk hosszúkás gyerekkori kanapémon vagy náluk, az erdélyi-örmény nagypapa szőnyegén. Bevételeinket az utolsó fillérig megosztottuk egymással. Másfél éven át ugyanazt a három ételt ettük — löncshúst, tejbegrízt, konzervlencsét feljavítva —, a piacon irodalmi alapossággal tartottuk fény felé a vöröshagymát, vizsgáltuk homlokunkra tolt szemüveggel a lidércesen sugárzó belső gumót, a még belsőbb gumót és az elgondolhatatlan végső gumót, ahogyan egyszer a Bányásznap sarki boltban meglesett szerzőjétől láttuk. Meggyőződésünk volt, hogy egyetlen társadalmi osztályhoz sem tartozunk. A tökéletes hazugság kifejlesztésén fáradoztunk — nem hazug mondatokon, hanem átlátszatlan gesztusokon, átlátszatlan intonáción, a testbeszéd, a mimika totális uralásán: a tökéletes, az őszinte hazugságon. Megérintettük, kezünkbe vettük egymás tagjait, nemi szervét, talpát, nyelvcsapját, fenekének félgömbjeit, ahogy egy szétesőben lévő könyv gerincét próbáljuk legalább az olvasás idejére egyben tartani, de nem éltünk egymással nemi életet. Viszolyogtunk a világba meredő fogkeféktől. Nyárára Szlovákiába költöztünk, hogy átélhessük a kisebbségi létet, közben a várost megátalkodott önostorozással Nové Zámkynak hívtuk. Fogyatékos gyermeket akartunk örökbe fogadni, de a környezettanulmányra kirendelt hivatalnoknő átlátott rajtunk. (Elutasító végzésének sallangtalan nyelvezetében még sok éven át az irodalmi minőség megközelíthetetlen felsőfokát láttuk.) Természetesnek vettük, hogy a valóságunk nem tölti ki a lehetőségeinket — hogy soha nem is fogja —, miközben lehetőség alatt nem vágyakat értettünk, nem sóvárgást, végképp nem megfosztottságot, hanem valamit, ami a hagyma belső végtelenjéhez hasonlatos. Zavarba ejtő felfedezést tettem a minap (a szőnyeges nem emlékszik rá, én viszont megtaláltam az akkori jegyzetfüzemet, egy afféle naplót olvasmánylistával, okoskodásokkal, gondosan sifrírozott női nevekkel): fegyelmi eljárás alá vont egyik nagy hatású professzorunk elejtett szavai alapján mi bizony már akkor, huszonegy-huszonkét évesen kiötlöttük a Holtaszat szüzséjét. Pénteki nap volt. Szokásos tejbegrízünket kanalaztuk a kikísérletezett egyetlen lehetséges útvonalon — kanalunkkal az uroborosz és triszkelion szimbólumainak körmönfont kombinációját követve —, majd nyöszörgő videomagnómon megnéztük Werner Herzog törpés filmjét (a sofőr nélkül köröző furgonon kívül ebből ma már alig emlékszem valamire)[11], amikor irritáló izgágasággal beszélő, szép-csúnya professzornőnk rejtelmes fegyelmi ügyét (egyszer csak) szóba hozta a szőnyeges. Hajnalig fantáziáltunk. Azt hittük, mindent el tudunk képzelni. Mindent.
A Faustus-ügy, nevem említése nélkül, még a legutóbbi Könyvfesztiválon is szóba került. Sosem unnak rá. Pedig tudnék én szolgálni másféle blamázsokkal is. Megszégyenüléssel végződő fiatalkori hazugságom egyébként magát a könyvet is megbélyegezte, így a Doktor Faustust azóta sem voltam képes a kezembe venni. Más okokból, de szintén félbehagytam az alábbi fontos könyveket: Berlin Alexanderplatz, L’Éducation sentimental, Watt, és aztán ezekkel a művekkel babonás elővigyázatosságból később már próbálkozni sem mertem, hiszen amikor először kerültek kezembe, meghalt, elhagyott vagy súlyos betegségbe esett valakim. Olvasni persze szerelmesen sem lehet.
Félrefejt meleg sugarak: Kevesen gondolták volna holtaszatról, hogy a táskájában kést hord. Az utolsó hónapban, mikor már tudta, hogy korábbi élete keretei megmásíthatatlanul szét fognak pattanni, petyhüdt kordbársony hátizsákjába éles tárgyakat rejtett. Többórás, céltalan útjaira — amiket a férje ámoksétáknak nevezett, hiszen holtaszat ekkoriban már alig járt gyorsabban, mint egy gyepnyíró robot — eleinte csak kést vitt magával. (Zöld markolatú gyümölcskést; elfért a könyvében.) Később hajgumival összefogott hústűket tett a táskájába. Amikor ez sem volt elég, birkanyíró ollót vett magához szívforma, piros fogantyúval, amit a dédszüleitől örökölt, szelvényes tapétavágót, egy iskolájából szerzett gigászi biztosítótűt (néha elővette nyilvánosan is: a hegyét megtanulta fél kézzel, három ujjal kiugrasztani, ki a fejhoronyból és vissza, ki és vissza: ha sokáig pattintgatta, elhúzódtak tőle az emberek), végül pedig már teleszkópos nyelű ágvágót hordott magánál. Nem akart bántani senkit — ereje sem lett volna hozzá —, a jelenlétét, a figyelmi képességeit viszont ezek a furcsa poggyászok átalakították. Holtaszat kés-van-nálam—tudattal ült le Anzelm anyjával beszélni, kés-van-nálam—tudat munkált benne, amikor a férjétől elhurcolkodott, kés-van-nálam—tudattal ült be élete utolsó hangversenyére: holtaszat soha nem tudott ellenállni a zenei manipulációnak, a figyelme úszott, amerre a hegedűk és a fuvolák vezették: most tiszta értelme előtt teljes felületükkel megjelentek az elevenszülő belső szólamok.[12]
Kárálás helyett halk, szivárgásszerű kotyogás. Szomszédaim tüskés szellőztetőtalpakkal lépdelnek a gyepen. Legfőképp viszont távoli cintányérozás.
[1] Sokáig fontolgatott vidékre költözésem az egyik májusi vihar idejére esett. A történelmi erősségű orkán az Édes Teher nyílt platós teherautójáról a ponyvát leszaggatta (a rögzítőgyűrűket méteres mélységben betépte), az Édes család trógerei pedig csak lerakodáskor vették észre, hogy a háromszáz kilométeres úton a szó szoros értelmében ronggyá ázott a szállítmány egyharmada, könyvtáram mintegy kétezer kötete. A menthetőnek látszó könyvek százait napokon át szárítgattam a kertben, kockáztatva, hogy újra és újra eláznak. Lapjaik közé ezüstös pikkelykék, apró ugrólegyek költöztek, és hiába küzdöttem ellenük, végül a házat — a hajópadlót, a ruhaneműt, a felújított szekrényeket — is megfertőzték. Könyveim nagy részén kiütött a penész, én pedig átmenetileg ráfanyalodtam az e-olvasóra.
[2] A Holtaszat szóban forgó szemelvényéből nagy elővigyázattal épp azokat a részleteket spóroltam ki, amelyek M. sakkban tartottságára és az ebből következő hosszas hallgatásra — cselekvő hazugságaira és a vírusfertőzéssel kiváltott tizenkét órás alvások mítoszára — legalább részleges magyarázatot adhattak volna.
[3] Sokat reméltem akkoriban az idegen eredetű melléknevekből és magyar főnevekből álló társulásoktól, különösen, ha az elképzelhető legtávolabb eső jelenségeket köthettem velük össze. Ércet és salakot akartam egybehordani. Soká tartott, míg prózámból, magánlevelezésemből, reklamálóleveleimből elmaradoztak a „perisztaltikus cselekményvezetéshez” hasonlatos polgárpukkasztó fordulatok.
[4] Antiküthérai szerkezet. Sokat jár a fejembena kevesek által ismert egyetemi lap kolofonjában olvasható szűkszavú címmagyarázat (megjelenik évente kétszer, Egerben): „Szivacshalászok csillagászati számításokra alkalmas, fogaskerekekből álló rozsdás szerkezetet találnak egy római kori hajóroncs gyomrában, nem messze a görög Antiküthéra szigetétől.” Természetesen a Holtaszatban is hasznavehetetlenség és korelőző anakronizmus ehhez hasonló rekvizitumait szerettem volna felvonultatni, így jó ideig arra gondoltam, hogy a kisregény címe is ez lesz: Szivacshalász. Maga a szó is vonzott. Ugyane munkacímre kaptam támogatást egy kétes presztízsű állami alaptól, havonta mintegy félmillió forintot, amire aztán a hibátlan erkölcsiségű irodalmi nyilvánosság cséphadarói azonnal mozgásba lendültek.
[5] In Dresden, wo er, in einer der Vorstädte der Stadt, ein Haus mit einigen Ställen besaß, weil er von hier aus seinen Handel auf den kleineren Märkten des Landes zu bestreiten pflegte, begab er sich, gleich nach seiner Ankunft, auf die Geheimschreiberei, wo er von den Räthen, deren er einige kannte, erfuhr, was ihm allerdings sein erster Glaube schon gesagt hatte, daß die Geschichte von dem Paßschein ein Märchen sey. Kohlhaas, dem die mißvergnügten Räthe, auf sein Ansuchen, einen schriftlichen Schein über den Ungrund derselben gaben, lächelte über den Witz des dürren Junkers, obschon er noch nicht recht einsah, was er damit bezwecken mochte; und die Koppel der Pferde, die er bei sich führte, einige Wochen darauf, zu seiner Zufriedenheit, verkauft, kehrte er, ohne irgend weiter ein bitteres Gefühl, als das der allgemeinen Noth der Welt, zur Tronkenburg zurück. Der Schloßvoigt, dem er den Schein zeigte, ließ sich nicht weiter darüber aus, und sagte, auf die Frage des Roßkamms, ob er die Pferde jetzt wieder bekommen könne: er mögte nur hinunter gehen und sie holen. Kohlhaas hatte aber schon, da er über den Hof ging, den unangenehmen Auftritt, zu erfahren, daß sein Knecht, ungebührlichen Betragens halber, wie es hieß, wenige Tage nach dessen Zurücklassung in der Tronkenburg, zerprügelt und weggejagt worden sey. Er fragte den Jungen, der ihm diese Nachricht gab, was denn derselbe gethan? und wer während dessen die Pferde besorgt hätte? worauf dieser aber erwiederte, er wisse es nicht, und darauf dem Roßkamm, dem das Herz schon von Ahnungen schwoll, den Stall, in welchem sie standen, öffnete. Wie groß war aber sein Erstaunen, als er, statt seiner zwei glatten und wohlgenährten Rappen, ein Paar dürre, abgehärmte Mähren erblickte; Knochen, denen man, wie Riegeln, hätte Sachen aufhängen können; Mähnen und Haare, ohne Wartung und Pflege, zusammengeknetet: das wahre Bild des Elends im Thierreiche! Kohlhaas, den die Pferde, mit einer schwachen Bewegung, anwieherten, war auf das Aeußerste entrüstet, und fragte, was seinen Gaulen widerfahren wäre? Der Junge, der bei ihm stand, antwortete, daß ihnen weiter kein Unglück zugestoßen wäre, daß sie auch das gehörige Futter bekommen hätten, daß sie aber, da gerade Ernte gewesen sey, wegen Mangels an Zugvieh, ein wenig auf den Feldern gebraucht worden wären. Kohlhaas fluchte über diese schändliche und abgekartete Gewaltthätigkeit, verbiß jedoch, im Gefühl seiner Ohnmacht, seinen Ingrimm, und machte schon, da doch nichts anders übrig blieb, Anstalten, das Raubnest mit den Pferden nur wieder zu verlassen, als der Schloßvoigt, von dem Wortwechsel herbeigerufen, erschien, und fragte, was es hier gäbe? Was es giebt? antwortete Kohlhaas. Wer hat dem Junker von Tronka und dessen Leuten die Erlaubniß gegeben, sich meiner bei ihm zurückgelassenen Rappen zur Feldarbeit zu bedienen? Er setzte hinzu, ob das wohl menschlich wäre? versuchte, die erschöpften Gaule durch einen Gertenstreich zu erregen, und zeigte ihm, daß sie sich nicht rührten. Der Schloßvoigt, nachdem er ihn eine Weile trotzig angesehen hatte, versetzte: seht den Grobian! Ob der Flegel nicht Gott danken sollte, daß die Mähren überhaupt noch leben? Er fragte, wer sie, da der Knecht weggelaufen, hätte pflegen sollen? Ob es nicht billig gewesen wäre, daß die Pferde das Futter, das man ihnen gereicht habe, auf den Feldern abverdient hätten? Er schloß, daß er hier keine Flausen machen mögte, oder daß er die Hunde rufen, und sich durch sie Ruhe im Hofe zu verschaffen wissen würde. — Dem Roßhändler schlug das Herz gegen den Wams. Es drängte ihn, den nichtswürdigen Dickwanst in den Koth zu werfen, und den Fuß auf sein kupfernes Antlitz zu setzen. Doch sein Rechtgefühl, das einer Goldwaage glich, wankte noch; er war, vor der Schranke seiner eigenen Brust, noch nicht gewiß, ob eine Schuld seinen Gegner drücke; und während er, die Schimpfreden niederschluckend, zu den Pferden trat, und ihnen, in stiller Erwägung der Umstände, die Mähnen zurecht legte, fragte er mit gesenkter Stimme: um welchen Versehens halber der Knecht denn aus der Burg entfernt worden sey? Der Schloßvoigt erwiederte: weil der Schlingel trotzig im Hofe gewesen ist! Weil er sich gegen einen nothwendigen Stallwechsel gesträubt, und verlangt hat, daß die Pferde zweier Jungherren, die auf die Tronkenburg kamen, um seiner Mähren willen, auf der freien Straße übernachten sollten! — Kohlhaas hätte den Werth der Pferde darum gegeben, wenn er den Knecht zur Hand gehabt, und dessen Aussage mit der Aussage dieses dickmäuligen Burgvoigts hätte vergleichen können. Er stand noch, und streifte den Rappen die Zoddeln aus, und sann, was in seiner Lage zu thun sey, als sich die Scene plötzlich änderte, und der Junker Wenzel von Tronka, mit einem Schwarm von Rittern, Knechten und Hunden, von der Hasenhetze kommend, in den Schloßplatz sprengte. Der Schloßvoigt, als er fragte, was vorgefallen sey, nahm sogleich das Wort, und während die Hunde, beim Anblick des Fremden, von der einen Seite, ein Mordgeheul gegen ihn anstimmten, und die Ritter ihnen, von der andern, zu schweigen geboten, zeigte er ihm, unter der gehässigsten Entstellung der Sache, an, was dieser Roßkamm, weil seine Rappen ein wenig gebraucht worden wären, für eine Rebellion verführe. Er sagte, mit Hohngelächter, daß er sich weigere, die Pferde als die seinigen anzuerkennen. Kohlhaas rief: „das sind nicht meine Pferde, gestrenger Herr! Das sind die Pferde nicht, die dreißig Goldgülden werth waren! Ich will meine wohlgenährten und gesunden Pferde wieder haben!“ — Der Junker, indem ihm eine flüchtige Blässe in’s Gesicht trat, stieg vom Pferde, und sagte: wenn der H… A… die Pferde nicht wiedernehmen will, so mag er es bleiben lassen. Komm, Günther! rief er — Hans! Kommt! indem er sich den Staub mit der Hand von den Beinkleidern schüttelte; und: schafft Wein! rief er noch, da er mit den Rittern unter der Thür war; und ging in’s Haus. Kohlhaas sagte, daß er eher den Abdecker rufen, und die Pferde auf den Schindanger schmeißen lassen, als sie so, wie sie wären, in seinen Stall zu Kohlhaasenbrück führen wolle. Er ließ die Gaule, ohne sich um sie zu bekümmern, auf dem Platz stehen, schwang sich, indem er versicherte, daß er sich Recht zu verschaffen wissen würde, auf seinen Braunen, und ritt davon. — Szellemem legcsalárdabb igricei azt sugallják, hallgassak róla, hol található kisregényemben a fenti szakasz felső rétege.
[6] „A szorongás: tanulmány a testről. A szorongás önkívületben végzett góckutatás. A szorongás egyenként mutat rá a szerveidre, nagy pontossággal határozza meg a helyüket, hívja fel a figyelmed a vesédre, a gyomorszáj gyűrűs izmára, a lappangó betegségeidre, a lépedre, a lehetséges daganataidra, a sérült anyajegyeidre, a kezdődő meszesedésre, a csírahám körömlemez mögött osztódó sejtjeire. A nagy pontossággal kijelölt szervek tárlóedényét ugyanakkor — téged — nem helyez el a világban. A szorongás egyetlen orgánumoddal kapcsolatban viselkedik csak falusi felcser módjára: éppen a szív helyét képtelen megjelölni pontosan, hiszen a testedben mindenhol, a hasadban, az ánuszodban, a fültövedben, de sérvként a csigolyák közé dülledve a nyakszirtedben is ez az üreges, izmos falú tömlő dobog. Ha oldalt fordulsz, a bordádban dobog, ha hasra, a gyomrodban. Dobog és ráz, kedvére ráz (a szorongás türelmét vesztett anya, aki már nem bírja hallgatni a sírásodat), és nem fér el a testedben sehol, hiszen szögletes. A szíved szögletes. A szorongás mirigy. Hormon, ami a halálfélelemre halálvágyat csöpögtet, és a vékonybeledbe éppúgy eljut, mint a retinádba. A szorongás látásromlás, több dioptriányi, közben pedig zöld bőrjelölő filc is: a sötétben világít. A szorongás orvosi kontrasztanyag, érhálózatodba fecskendezett fluidum, amitől egyik pillanatról a másikra lázasodik be a test. A szorongás forró, álmatlan anatómiaábra. Kérj segítséget.” (2021. 11. 01., https://www.esthergreenwood.nl)
[7] További hasonlóság, ami óhatatlan különbségeket hoz magával: küldöttem hozzám hasonlóan szociográfiát ír (hasonlóság). A munkát már huszonegy évesen elkezdte (különbség). Anyaga, melyet a Bé-felvidékre települt művészértelmiségről gyűjtött (K), a fejében voltaképp készen áll (H), hiszen csupán pihenésképpen és ujjgyakorlatként fogott bele a regénykimérába (K), amikor a szociográfiája a nézőpont kérdésén megfeneklett. (Mi máson feneklett volna meg, vagyis H.) Van már a szövegből mintegy száz (H) tűrhető (H) oldala: eszelősen terjedelmes portrék; minuciózus lakásleírások a fővárosi ízlés szerint felújított falusi porták pallérozott, „csinosult” egyszerűségéről (KK); medvehagymapesto-készítésről folytatott Bé-felvidéki viták fergetegesen szellemes elemzései; kíméletlen szociofonetikai leírások (K) a hatvanéves művészbetelepülők beszédének temporális csoportjellegzetességeiről, vagyis az artikulációs iram, a beszédet tagoló szünetek és az akcentus-sűrűség nyelvjárásszerű konstellációiról; odiózus litániák a szülők generációjáról (H), melyekben az emberi észlelés legelemibb működésformái váltják ki a gondolkodás racionálisabbnak mondott műveleteit, és ahol a gyomorkorgás mindent kifejez a személyiség lényegéből — éppen mert nincs lényeg és nincs kifejezés (K), csak maga a dolog. Soha ehhez hasonlót nem olvastam. És HHH: irodalmi ajzószernek használja 1. a térképeket, 2. az idegen nyelveket; szeret levelet várni, ugyanakkor nehezen viseli a küszöbön álló fellépések részleteiről szóló telefonbeszélgetéseket kérő emaileket.
[8] Papszem, illetve Halvajárók, Zsivoj, 2021. Bármit írtam is az utóbbi két évtizedben, olvasóim, kritikusaim minden későbbi művemet megrögzötten ehhez a két gyermeteg szöveghez mérik, így nekem nem marad más választásom, mint támadni ezeket a legkorábbi írásaimat, ahol csak lehet; rájuk bizonyítani semmisségüket, kinevettetni a címbéli szójátékokat, gúnyt űzni nevetségesen elnagyolt, úgyszólván gótikus pesszimizmusukból és kastélyok módjára visszhangzó, fűtetlen emberképükből.
[9] Ötvenhez közeledő férfi, arcbőre a szorongók titkos verítékezésétől párnás és bársonyos. Egyik szemöldökének tört íve szinte nőies, ajkának mérsékelt vérbősége a túlzások nélküli tetszetősség egyedülálló példája (teljes irodalmi munkásságom élő cáfolata). Orrnyerge fölött különös jelet visel: erős szemöldökközelítő izma a homlokizom és a körkörös szemizom találkozásánál mint valami pici sérv boltosodik ki — vagy mint egy kicsinyített, megcsontosodott női mell (ez nem lóvásár, emel szót az Új Intimitás etikájához igazodva M.). Az orrcimpa a rendkívüli feszítőnyomatéktól majdhogynem áttetszővé fehérülve húzódik az orrnyílások külső oldalán; a mélyen besüppedő, szinte pigmentjegy nélküli külső szemzugok — lóvásár — az arcidom Achilles-pontjainak látszanak. A haj gyenge szálú, tisztázatlan okokból kifolyólag túl gyakran mosott, és néha mintha M. poloskaszagú samponjától szaglana — szálldos a levegőben. A vékony, kisfiús alkar majdhogynem szőrtelen. Az ujjpercek két-két szőrszála: fekete ághajtások egy kínai tusrajzról. (Bőr és szőrzet viszonya más tekintetben is a távol-keleti miniatűröket idézi, ahol az üresen hagyott felület a formateremtő erő.) A kéz élettelen anyagokhoz, kemény tárgyakhoz tört mozdulatokkal közelít, ha pedig emberhez — M.-hez —, nem várja be a kísérőtekintetet. A környezetmérnök középhosszú, rizikó nélküli mondatai határozottan kerülgetik a nyugodt, olykor mégis lobbanékony alaptermészet évtizedek alatt feltérképezett aknamezőit. Ádámcsutkája állása, léptei hossza azé, aki a dolgokat, lóvásár, a visszatartott lélegzetéhez igazítja.
[10] Los Angales Lakers, 1946-ban alapított profi kosárlabdacsapat; tizenhétszeres NBA-bajnok. Nevét még működése kezdeti szakában kapta Minnesota államról, amit a tízezer tó földjének mondanak. Lakers: sekély merülésű vízi járművek. Lakers: akik a tóból élnek. Lakers: tavasok, taviak.
[11] Auch Zwerge haben klein angefangen, 1974.
[12] Biztosan tudtam, hogy „belső” helyett „alsó”-t kellene írnom, közönségem ismeretanyagának a nem kívánatos, mégis váratlan erővel jelentkező képzete viszont minduntalan elhajlította a mondatot, és lehetetlenné tette, hogy „alsó szólamok”-at írjak, miközben „alsó szólamok”-at gondolok. Olyan sokszor javítottam át a „belső”-t „alsó”-ra, az „alsó”-t „belső”-re, s így tovább az őrületig, hogy végül a teljes bekezdést — hátizsákostul, ágvágóstul, boldogságos kés-van-nálam—tudatostul — ki kellett hajítanom a szemétbe.