Sokadszorra a kritikáról
Az utóbbi időben több esszében igyekeztem szempontokat, közelítéseket kínálni a kritikaírás gyakorlatához és — fogalmazzunk így — lehetséges elveihez.[1] Az „elég jó kritikus” koncepciójának vázlatán túl — melynek leegyszerűsítő lényege, hogy nem kell minden kritikával feltétlen megváltani a világot, hanem egy szorgos, becsületes, szakszerű kritikaírás haszna mellett szerettem volna érvelni — elgondolkodtam a kritikaírás árnyoldalairól, a kritika igazságosságáról vagy épp igazságtalanságáról, ideologikusságáról, a gyerekkönyvkritika sajátosságairól, illetőleg a kiégés jelenségéről. Ezúttal arról szeretnék beszélni, amiről valami miatt talán kevésbé szoktunk, hiszen gyakrabban állítunk fel válság-, semmint dicsőségnarratívákat. Beszéljünk tehát majd az örömről is.
Válság. Előbb azonban beszéljünk mégis másról. A kritikaírás állandó válságban van, mióta felütötte a fejét az irodalmi intézményrendszerben. Azért van válságban, mert rendre a válságát állítjuk, tételezzük.
Elégedetlenek vagyunk a hatékonyságával, jellegével, népszerűségével, szakszerűségével, orientációs potenciáljával, megfizetettségével. A kritikai viták hiányával, vagy alulteljesítő-képességével. (Ha nincs vita, az a baj, ha van, az is baj, mert nem olyan [jó].) Természetesen joggal, külön-külön és együttesen, vagyunk és lehetünk elégedetlenek. De meggyőződésem, hogy ezzel együtt válság: az épp nincs. Használjuk, tehát ismerjük és értjük a kifejezést, de forduljunk mégis A magyar nyelv értelmező szótára felé, megkérdezve, hogy az hogyan is definiálja a válság szót: „Általában olyan nehéz, súlyos helyzet, ill. (sors)döntő esemény, amely rosszra is, jóra is fordulhat.” Illetve: „<Vkinek, vmely közösségnek az életében, tevékenységében> olyan nehéz, súlyos helyzet, ill. esemény, fordulat, amelyben, amellyel hosszabb-rövidebb időre eldől a közösségnek v. vmely életmegnyilvánulásának sorsa; sorsforduló.”[2] A definitív magyarázat a válsághoz tehát egyfelől valamilyen mélypontot kapcsol, és fordulatjelleget másfelől. Azaz olyan gödör, amelyben vagy végleg benne lehet ragadni, és ezzel temetni is az egészet, vagy valahogyan kimászni belőle, és aztán nem is állni meg, hanem elindulni tovább, fölfelé. Válságot állítani tehát azt jelenti, hogy tenni kell valamit, különben elveszünk — de még megmenekülhetünk. Ugyanakkor tapasztalatok szerint a válságtanácsoknak — az elégedetlenségek és a problémák diagnosztizálásán túl — rendre nincs forgatókönyvük sem arra, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk válságban, sem arra, hogy mit jelenthet nem abban lenni kritikaiéletileg. (Fábián István föntebb elemzett dolgozata akár kivételesnek is tűnhet: pontosan diagnosztizál, és egy jól megmunkált létrát csúsztatna le a gödörbe, amelyen fölkapaszkodhatunk. De vagy nem kapaszkodtunk, vagy mégsem volt elég jó asztalosmunka az a létre.) Amióta kritikai világ a világ, azóta folyamatos sorsfordulón vagyunk, a még ippeg tehetnénk valamit állapotában. Mindeközben a folyóiratok lapjain, illetőleg bő két évtizede internetes portálok oldalain folyamatosan születnek a különböző stílusú, terjedelmű, beszédmódú, szempontú, minőségű kritikai anyagok. Mégpedig jelentős mennyiségben, és közülük nem egy esetben kifejezetten igényes szakmai és gondolati, gyakorta írásművészeti minőségben. Nem volna túlzottan nehéz összeállítani — mondjuk — a 21. század kritikai antológiáját, amelyben szellemdús, vitriolos vagy épp alapos, szakszerű értelmezéseket adó, széles látókörű vagy aprólékosan elemző, emlékezetes és hasznos írásokat kívánnánk szerepeltetni. Ebben lennének tanítani való szövegek, és olyanok is, amelyeket bizony nem lehet tanítani. Az efféléken túl havonta tucatszámra születnek azok az írások, amelyek bár nem antológiadarabok, de — lásd: elég jó kritikus — hatékonyan elvégzik a magyar nyelvű irodalom szemlézést, monitorozását, értelmezését és értékelését. Van hová írni, van miről írni, és egyelőre van, aki írjon. Mindez, azt gondolom, már okot adhat az örömre, mert a kritikaírás színesen, változatosan, mennyiségileg és minőségileg is értelmezhető módon, ténylegesen létezik. Tézisem szerint ennek a tényszerűségnek az el nem ismerése a válság.
A válság az, hogy nem olvasunk kritikát. Nem látjuk át a honi kritikaírás gazdag mezőnyét, azok sem, akik válságban érzik. Nem olvasunk elég kritikát ahhoz, hogy reálisan diagnosztizálhassuk a válságtüneteket. Nem ismerjük a testet, amelyet diagnosztizálunk. Olyanok vagyunk, mint a hipochonderek. Betegnek érezzük magunkat.
De nyilván a hipochondria sosem véletlen. Nem csak fantázia. Vannak tüneteink. Vannak kedvetlenségeink. Vannak hiányérzeteink. Vannak problémák. De a problémák megléte — amelyekről lehet beszélni — nem válságtünet. A válság az, hogy azt érezzük, válság van.
A válság az, hogy nem olvasunk kritikát. Talán a legtöbb hiányérzet és elégedetlenség, kedvetlenség ebből származik. Hogy úgy érezzük, magunknak írunk. Vagy hogy senkinek nem írunk. Hogy úgy érezzük, a kritikusok nem nekünk írnak. Hogy maguknak írnak, vagy pár keveseknek. Hogy nem mondják meg, vagy rosszul mondják meg. Hogy rosszul mondják, mert nem értünk egyet azzal, amit mondanak, vagy nem is értjük, amit mondanak. Ezért már eleve nem is olvassuk őket, mielőtt megszólalnának. Minek szólalnak meg, ha. Már eleve nem olvasnak minket, mielőtt megszólalnánk. És akkor minek szólalunk meg. Fölöslegesen vannak. Fölöslegesek vagyunk. De jobb lenne, ha nem lenne ez a fölösleg? Ha ez sem lenne? Mert a gödörnek ez az igazi és markáns alternatívája. A semmi.
Lehetne persze másképp is csinálni. Jobban. Írjanak jobban a kritikusok, érdekesebben, rövidebben, ne dumálják túl, ne mismásoljanak, ne köntörfalazzanak, ne elménckedjenek. Legyenek okosak, szellemesek, megértőek és szemétládák, lehetőleg egyszerre. Adjanak pontokat, és mondjanak pár markáns dolgot. Mindez megtörténik, ilyen is van a palettán, mindaz, amit elmondtam. Oké, nem ugyanaz a kritikus lesz megértő, és nem ugyanaz a szemétláda (azt bravúr kivitelezni, noha nem lehetetlen). Hanem a recepció az, ami mindez. Nem lesz minden könyvről tízféle kritika, de sok könyvről lesz háromféle. Van, amiről csak egyféle. De még mindig több könyv van, mint kritikus. És a legtöbb könyvről lesz sokféle. Lehet találni. Okosat is, szellemeset is, unalmasat is, értékelőt is, értelmezőt is, megértőt is, szemétládát is, rövidet is, hosszút is. A válság az, hogy még a szar is keserű.
Úgy tűnhet, hogy a negatívra kiállított bizonyítványt magyarázom, és azt állítom, hogy ez a lehető kritikai világok legjobbika. Talán van is ebben valami. De nem azt akarom mondani, hogy kérem, nincs itt semmi látnivaló.
Látnivaló. „Megtekintésre méltó dolog; érdekesség, látványosság.”[3] Igenis van látnivaló. A magyar irodalomkritikai nyilvánosság a világ nyolcadik csodája, a folyóirat-kultúrával együtt (de utóbbi kérdés Pandora-szelencéjét nem nyitom most ki). Az intézményrendszer finanszírozási nehézségei, a bölcsészképzés viszontagságai, a priorizálás alig leküzdhető nyomása (mi minden egzisztenciálisan hasznosabbat, értelmesebbet kellene csinálnom ahelyett, hogy egy kritikán szenvedek?), a végletes időhiány, a felgyorsult percepció, az ingerek versenyhelyzete, a társadalmi-politikai klíma, az érdektelenség, a kiégés, a közöny, a válságtünetek, a béna viták ellenére a kritikai nyilvánosság él. Virul? Bármely tetszőleges hónapban a számos fórumon, ha valaki veszi a fáradtságot, és nekiáll olvasni, akkor több olyan kritikát is fog találni, amely leköti, szórakoztatja, elgondolkodtatja, elmélyülhet benne, amely által másképp érti a művet, vagy képet kap a műről, amely vitára ingerli, amely idegesíti, untatja, amelyet nem olvas végig stb. Akár egy adott műről ilyet is, olyat is (végletes példa, de az utóbbi idők egyik látványkönyvének, Kemény Lili Nemjének recepciójából mi az, ami hiányzott? milyen típusú megközelítésnek, értékelésnek, stílusnak, attitűdnek, szemléletmódnak, bírálati pozíciónak nem volt nyoma benne?). A magyar irodalomkritikai mezőny felfoghatatlanul gazdag. Még mindig vannak szerzők, fiatalok, kevésbé fiatalok, aki lelkesedésből, elhivatottságból, kihívásként, penzumként, érdekből, szerelemből, kötelességtudatból, honorért stb. de megcsinálják. Épp ellentartanak a kiégésnek, épp legyőzik a félelmet, épp engednek az örömnek. Így, úgy, és amúgy, jobban és kevésbé jól, hosszabban és rövidebben, elmélyülten és felszínesebben, érthetően vagy értelmetlenül, impresszionista vagy elméleti megközelítésben, de ténylegesen csinálják. És még mindig vannak szerkesztők, akik lelkesedésből, elhivatottságból, az együttgondolkodás miatt, honoráriumért, kötelességtudatból, szerelemből, érdekből stb., de csinálják: monitorozzák a piacot, tartják a kapcsolatot a kritikusokkal, járnak a nyakukra, olvasnak, gondozzák a szövegeket és a lelkeket, gondolkodnak és beszélgetnek velük, és végül a nyilvánosság számára hozzáférhetővé teszik a kulturális produktumok reflexióinak eredményeit. Sok és sokféle eredményét, válogatni lehet belőlük. Lásd még: az elég jó kritikai élet.
Persze. Sok minden lehetne tényleg másként. Lehetne több a forrás, lehetnének életszerű és nem jelképes honorok, lehetne érdekesebb egy-egy írás, lehetne gondolatgazdagabb, lehetne nem tévedni, vagy okosabban tévedni, lehetne szebben, pontosabba, érthetőbben írni, lehetne markánsabban érvelni és értékelni, lehetne nekünk jobban tetsző szempontokat és ideológiákat érvényesíteni, lehetne több az olvasó, lehetnének értelmes, színvonalas, pezsgő viták, lehetnének válaszcikkek, meg lehetne váltani és változtatni a világot. Lehetne egyáltalán kritikaírás helyett hasznosabban is dolgozni. Vannak problémák. Bőven van min gondolkodni, és van mit tenni. De bőven van látnivaló is. Mert az igazi és tényleges alternatíva: a semmi. (Minden olyan ötletre és kísérletre szükség van, ami nem a semmi, hanem a tett-valami. Például ilyen a Késelés-projekt. Késsel, villával. Köszönet érte.)
Öröm. „<Kedvünk szerinti dolognak reánk való lelki hatásával kapcs.> egész lényünket átható derűs, vidám és kellemes érzés, az általa keltett lelkiállapot.”[4] Ismerős? És a kritikaírással kapcsolatosan? Nehéz kérdés. Talán inkább nem, mint igen. Mert a kritikaírás öröme ritkán ilyen, azt hiszem. Talán a másik definíciós nekiugrás közelebb visz: „<Vmely alkalommal kapcs.:> rendsz. nagyfokú megelégedés.” Mert ilyen viszont van, lehet. Sajátos módon az elégedetlenségben is. Gyakran elégedetlenek vagyunk azzal, amit írtunk, de megelégedettek vagyunk azzal, amit tettünk. Hogy újra próbára tettük magunkat, leültünk az üres Word-dokumentum elé, pakolgattuk egymás mögé a szavakat, rakosgattuk őket mondatokká, küzdöttünk benyomásainkkal, gondolatainkkal, értékítéletünkkel, igyekeztünk ezt valahogy közvetíteni, ellentmondásokba keveredtünk magunkkal, lavíroztunk a szóválasztások között vagy épp merészen beletapostunk a gázba — de így vagy úgy, végül kitettük a pontot, és létrehoztunk valamit. Győzelmet arattunk magunkon. Ihatunk egy gin-tonicot vagy alhatunk egy jót végre. Öröm.
Öröm az, hogy megértettünk valamit. Hogy rájöttünk valamire, és azt megpróbáltuk közvetíteni. Konkrétan: pötyögtük be az ujjacskáinkkal a klaviatúrába a betűket, hogy azok szavakká, majd mondatokká, bekezdésekké, végül szöveggé álljanak össze. Öröm az, hogy találtunk egy betűt, szót, mondatot, bekezdést, ami talán mond valamit. Amiben ott vagyunk, és amiben ott van a mű (s dolgoztunk azon, hogy megtaláljuk a jónak tűnő arányt ebben). Öröm az, hogy van egy bekezdésünk. Öröm az, hogy van egy kontextusunk, ahonnan elkezdhetjük a beszédet. Öröm az, hogy van egy gondolatunk, amelybe kapaszkodhatunk. Öröm az, hogy leírtink egy jó poént, szellemes hasonlatot, megvilágítónak remélt érvvezetést. Öröm és megelégedés, hogy kitettük a pontot egy záró bekezdés, mondat, szó, betű után.
Öröm az, hogy elolvastunk egy olyan művet, amellyel lehet, hogy másképp, máskor nem találkozunk, de most kaptunk tőle valamit. Ha dühösek voltunk rá, ha nevettünk rajta, ha küzdöttünk vele, ha néha untuk is, vagy nem érdekelt, de olyan kapcsolatba léptünk vele, amilyenbe más térben nem kerültünk volna. Ez a kritikaírás tere, egyedi tér és egyedi kapcsolat. Intim viszony a művel. Meztelenül áll előttünk, és mi is lemeztelenedünk előtte. És aztán sokszor írás közben föltesszük szemérmünkre a fügefaleveleket, vagy feltöltjük a szőrbundát. Vagy felöltözünk szépen, csinosítgatjuk magunkat, sminkelünk, zselézünk, kigyúrjuk magunkat, s így állunk a kritika befogadói elé. De olykor maradunk szemérmetlenek.
Öröm az, hogy még nem égtünk ki. Hogy még vagyunk, néhány ezer kiküzdött karakterrel a hátunk mögött.
Öröm az, ha megértünk valamit a műből és magunkból, amit eddig nem értettünk. Talán mondtam már, de nem lehet elégszer. Mert ha ez tényleg megtörténik a maga különösségében, akkor az valóban öröm, egész lényünket átható derűs, vidám és kellemes érzés, az általa keltett lelkiállapot. Vidám nem mindig. Derűs sem mindig. És mégis: valami efféle. Több öröm, kevesebb válság. Mert az egyetlen valós alternatíva: a semmi.
*
[Exkurzus: rövid esettanulmány a kritika válságáról egy évszázaddal ezelőttről]
Lehetetlen volna a kritikai válságnarratíváknak a történetét most felvázolni, ugyanakkor jelen esszére készülve egy érdekes, nem tanulságok nélküli cikkre bukkantam. Hadd álljon itt ez esettanulmányként a kritikai válság diagnosztizálására és egy lehetséges gyógymód kidolgozására, azért is, hogy egy ellenpéldát, kivételt vagy akár cáfolatot hozzak korábbi állításomra, miszerint sem nem vagyunk elég konkrétak, ha a válságról beszélünk, sem pedig kiutat nem kínálunk belőle.
A Napkelet folyóiratban a lap 1929/21. számában Fábián István írt dolgozatot A kritika válsága címmel. Tanulságos már a felütés is: „Ma szokás válságról beszélni, sőt korunkat sokan az általános válság korának szeretik feltüntetni. Az irodalmi és művészeti kritika válságáról azonban nemcsak mint az általános krízis egyik tünetéről beszélhetünk, hanem mint a kritika különleges betegségéről is. A megfizetett reklámkritika a parazita-életből lassankint önálló életre terebélyesedett. Látszólag a kritika jobban virágzik, mint akármikor. Külön kritikai folyóiratokat alapítanak, de ezekben a folyóiratokban egy sor sincs, amelyet meg ne fizetnének. Valódi céljuk, hogy a reklámot kritika formájába öltöztessék. A reklámkritikának ez a virágzása a betegség legbiztosabb jele.” (Kiemelés az eredetiben.) Fábián tehát a topikus betegség metaforával él a kritika esetében, amely kép alkalmat teremt arra is, hogy gyógymódot javasoljon hozzá. Hogy a betegség legfontosabb tüneteként a reklámszerűséget véli észlelni, és hogy ez mit jelent pontosan, az írása következő bekezdésében pontosan körvonalazódik. A szövegrészben továbbá egy kettős taxonómiáját is felállítja a műfajnak, amely dichotóm jelleg folyamatosan jelen van és lesz a kritikáról szóló beszédben: „A kritikának kettős célja és ennek következtében kettős tevékenysége van: a magyarázó és az ítélkező funkció. Az ítélkező kritika meg akarja állapítani a műalkotás értékét a többi műalkotással szemben. Ez a funkció a művészt és olvasót egyformán érdekli. A magyarázó tevékenység inkább csak az olvasó számára érdekes. A kritikus megmagyarázza, hogy az, ami szép a műalkotásban, miért szép, miért tetszik, vagy nem tetszik, azaz öntudatosítja a tetszést. A kritika betegsége abban áll, hogy az egyik funkciója — az ítélkezés — szinte teljesen elsorvadt, a másik — a magyarázás — betegesen nagyra nőtt. A magyarázó kritika teljesen elfajult, egészen egyoldalú formája a reklámkritika, amely csak magyarázza s dicsőíti a műalkotás szépségeit. A kritika válsága tehát egyik funkciójának, az értékelésnek, visszafejlődéséből ered. Ha a kritikát ki akarjuk gyógyítani válságos helyzetéből, először azzal kell tisztába jönnünk, hogy honnan ered az értékelésnek ez a hiánya és csak, miután megtaláltuk a betegség okát, gondolhatunk megszüntetésére.” (Kiemelés az eredetiben.) A betegségdiagnózis tehát az, hogy elsokasodtak az értékelő-bíráló jelleggel nem bíró kritikai szövegek, nincs igazi ítészi munka, ellenben a leíró-népszerűsítő írások dominálnak szerinte. Ez a vád vagy észlelet, ahogy tetszik, a kortársi szcénán is gyakorta megjelenik, azzal a kiegészítéssel, hogy a másik (azaz a nem bírálati) oldalon a „magyarázó” helyett sokszor az „értelmező” vagy „elemző” jelzőt használjuk. Tehát az erőteljesebben értékelő irány helyett vagy mellett az analizáló jelleg érvényesül, amely recenziótípus oly erősen megérteni kívánja a művet, hogy az olvasás során mintha lemondana értékorientáló műfaji feladatáról. Hogy ez mennyire van így, mennyire helyes a diagnózis, azon gondolkodhatunk, mindenesetre már Fábiánnál is szóba kerül ez utóbbi szempont is: „A tudományos hajlamú réteg ezzel szemben lemondott a véleménynyilvánítás jogáról és ismertetést ír. Leírja és elemzi az eléje kerülő műalkotást és legfeljebb sorok közt kritizál.” Az ún. tudományos kritika eme bírálati szelleme a legújabb kori kritikai vitákban is felüti a fejét (elméletorientáltsággal és olvashatatlansággal párosulva).
Fábián mindenesetre az értékelés elsorvadását még az ún. „esztétikai szubjektivizmus” jelenségében-irányzatában látja, amely azért nem törekszik a műalkotás megítélésére, mert „nem azért szép valamilyen műalkotás, mert valóban, önmagában szép, hanem mert a műélvező szépnek találja”. Ekként a kritikus saját műélvezetét recenzeálja elsősorban, s nagyobb hajlandósága van annak taglalására, semmint a műalkotás „objektív esztétikai” megítélésére törekedni. Természetesen mindemögött a pozitivizmus és a modern szellemtudományok szembenállását is láthatjuk. „Az esztétikai objektivizmus lényege az, hogy a kritikus szilárd elvek alapján ítél és a műalkotást részletesen kidolgozott ideálhoz hasonlítja. Ez a kritika irányította a XVII. és XVIII. századi francia irodalmat és külföldi kihatásait. Amikor azonban a modern filozófia ezt az elvrendszert megdöntötte, az objektív kritikának is át kellett engednie helyét a szubjektívnak. A válságot ma az okozza, hogy a szubjektivizmus nem tudja biztossá tenni a kritikát, mert a kritikus egyénisége az egyetlen mértékegység. Ma már ott állunk, hogy arról kell beszélnünk, hogy kritika egyáltalában lehetséges-e. […] Az objektív kritikus, a klasszikus irodalom bírálója, nem a maga nevében beszélt, hanem az általánosan elismert esztétikai törvények alapján hozta meg ítéletét. Tehát bírói funkciót végzett, ítélt és ítéletét meg is okolta, ezért ha hivatásához tehetsége is volt, meg lelkiismeretesen is gyakorolta, ítélete joggal végérvényesnek számított. Viszont a szubjektív, a modern kritikus csak a maga nevében beszél, csak véleményt nyilvánít, nem ítél. Bármelyik olvasó és az ő véleménye között csak az a különbség, hogy a kritikusnak szakismeretei vannak. Jobban ismeri az irodalomtörténetet és a mai irodalmat, mint az átlagolvasó.” Most már pontosabban látjuk, hogy mi Fábián István szerint az igazi különbség. Ő az igazi (objektív) kritikust egyértelműen a bírói székben látja, szerepe tulajdonképpen a törvények betartatása és a vétkesek megbüntetése. Ezért van tekintélye: „mert a háta mögött álltak ezek a törvények. Azóta a kritika nem képvisel senkit és semmit, csak önmagát és annyiba is veszik, amennyit ér: egyéni véleménynek.” Az objektív kritikus feladata az, „hogy ellenőrizze, vajon a költő betartja-e az előírt szabályokat. Ezzel a műalkotás folyamatát szabályozta.” Az alkotás ilyen értelemben egy zárt rendszernek tűnik föl, átlátható és rögzített esztétikai szabálykönyvvel, amelynek ellenőrzése így egy felkészült, elkötelezett és a szabályzatot jól ismerő csendőr szerepköre. Ez a szerep változott meg a huszadik század első felében Fábián szerint, mert az újabb kritika már nem ezt a rendőri-bírói szerepet érzi sajátjának, hanem pusztán annyit, hogy eldöntse, tetszik-e neki az a mű, amelyet a szerző létrehozott: nem akarja az alkotót befolyásolni, pusztán saját élményét igyekszik megokolni és megérvelni.
Fábián észleli azt, hogy a világ megváltozott, az irodalom is megváltozott („felülkerekedtek azok az irányok, amelyeket a kritikusok nagy része [korábban] kifogásolt”), ezért az objektív kritikához visszatérni bár hasznos volna, de lehetetlenség: a modern művészetfelfogásban már nem lehet egy a korábbihoz hasonló „elvrendszer”-t kidolgozni és betartatni. „A kritika hiába lenne dogmatikus, amikor körülötte az egész modern kultúra az ellenkező irányban halad.”
Mit lehet tehát tenni? A dolgozatíró előtt két út látszik: az egyik, hogy ha „megváltozna korunk világképe és valamilyen állandó és egyedül uralkodó világnézet terjedne el, a kritika válsága is megszűnnék”. Ez áldásos volna, de erre még várni kell szerinte, ezért egy átmeneti megoldásra is szükség van. Mivel „a szubjektivizmus tette tönkre a kritikát, ezért a kritika megmentésének alapfeltétele, hogy a szubjektivizmustól szabadítsuk meg”. Elvrendszer híján amit ilyen lehetőségnek lát, az nem más, mint: a közönség. A közönség mint orientációs pont. A kritikusnak egy ideális közönség ítéletét kell megpróbálnia képviselni: nem a közönség egyénenkénti tetszését, hanem „a kollektív öntudatot, ezt a korszellemet kell képviselnie a kritikusnak; ez az a külső hatalom, amely nem túl általános, nem is túl merev és így tekintélyt kölcsönöz a kritikusnak”. Ezt szükséges valamiképp letapogatni, ráérezni, s tekintetbe venni (s nem a saját „műélvezet”-et). „A közönség néma, nem tudja megmondani, tetszik-e neki a műalkotás vagy sem. Legfeljebb igent vagy nemet mond azzal, hogy vásárol-e vagy sem. A kritikusnak kell öntudatosítania a közönség véleményét, megmondani neki is, meg a művésznek is, miért tetszik, vagy nem tetszik a műalkotás. A kritikus a közönség öntudata.” A kritikus feladata tehát az, hogy felismerje az olyan művek létrejöttét, amely esetében többféle közönségigény is össze tud olvadni (a giccset szerető is és a művelt is), és ezt a jelenséget kell megértenie, majd közvetítenie mind a művész, mind a közönség felé. Nem az esztétikai dogmának felel meg tehát, de nem is saját szubjektív véleményét mondja el, hanem gondolatainak az ad súlyt, hogy a közönség ízlését fejezi ki. „Ezért az előnyért azonban meg kell fizetnie szabadságával. Nem írhat le akármit, nem írhatja le a saját véleményét sem. Állandóan tudnia kell, hogy nemcsak a maga nevében beszél, hanem a közönség nevében is.” Felelősséggel van tehát felruházva a kritikus: a tekintélyért, amit kap, a felhatalmazásért, felelősséggel (és saját szubjektív vágyairól történő lemondással) fizet. Ahhoz azonban, hogy felismerje a közönség szellemét és igényét, ahogyan a művészben, úgy „a jó kritikusban is meg kell lennie egy bizonyos fajta zsenialitásnak”. Rá kell éreznie a közönség „kollektív vágyaira”, és ennek fényében kell inspirálnia a zseniális művészt olyan jelentős és magas színvonalú művek létrehozására, amelyek hatásosak lesznek — a kritikusi képességek ilyen művek létrehozására elégtelenek, de a kritikusi zsenialitás az, ami ha megtörténik, akkor formálni tudja a művészet alakulását a közönség számára. 1929-ben ez volt egy felkínált recept a kritika diagnosztizált betegségére: kiút a válságból. (Jegyezzük föl azonban azt is, hogy tíz év múlva, az 1939. februári számban ugyanúgy a Napkelet folyóirat közölt egy dolgozatot Asztalos Dezső tollából, melynek címe: A kritika válsága. Ezúttal csak a diagnózist közlöm: „De hiszen maga a magyar irodalmi kritika is beteg jelenleg. S betegsége bizonyos fokig éppen annyira kívülről eredő, mint irodalmi közszellemünké, közerkölcsünké.”)
Azóta majd egy évszázad eltelt, s rengeteg minden történt az esztétikai kritika területén. Bizonyos kritikai irányzatok megkísérelték integrálni az objektivitást és a szubjektivitást, azaz egy adott esztétikai nézőpontrendszer szerinti vizsgálatot és a műalkotás egyedi hatásesztétikáját, amely az olvasás folyamán válik tapasztalattá — az értelmezés során számot vetve a kritikus olvasó saját előfeltevés-rendszerével, s ekként kimozdulni a szubjektív impresszionizmus köréből. Ugyanakkor, különösen a 21. század mediatizált környezetében, a közönség reakcióit is lehetséges figyelni és tekintetbe venni, illetve valamiképpen rezonálni arra, hogy bizonyos esztétikai, poétikai irányzatok miképpen és miért válnak egyszerre népszerűvé és kívánatossá (mint napjainkban az ún. autofikciós írásmód iránti érdeklődés). Az is előfordul ugyanakkor, hogy a kritikus csak valamely közönségréteg preferenciái szerint kezd el gondolkodni (akár mert ez találkozik saját preferenciáival), avagy bizonyos alkotói csoportok műveinek belső poétikai mozgásai alapján igyekezve lekövetni (és akár előmozdítani) a kánon formálódását. Utóbbi esetben a kritikus arra figyel, hogy az írók milyen hagyományokhoz és írásmódokhoz nyúlnak, mi válik számukra fontossá és inspirálóvá, és mindez milyen irányban lendíti tovább saját poétikájukat és tematikájukat (vagy ideológiájukat) — aztán elválik, hogy ez hogyan és milyen mértékben képes találkozni a közönség(ek) igényeivel, és hogyan kezd ekképpen tulajdonképpen akár több párhuzamos kánon is kialakulni.
[1] Jelen írás elkészültét nagyon sok beszélgetés előzte meg író, olvasó, kritikus és szerkesztő barátaimmal. Sok morfondírozás, benyomás. Nem célzatosan erre készülve, hanem mert szeretünk beszélgetni. A válságról is, és az örömről is. Köszönet minden gondolatért, és kérem, hogy aki úgy érzi, hogy inge, bátran vegye ezt magára. Külön köszönet Gáspár Sárának, a vele folytatott közelmúltbéli beszélgetésünk néhány momentuma konkrétabban is visszaköszön az írásban.
[2] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/v-51E41/valsag-5262D/
[3] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/l-39E16/latnivalo-3A51D/
[4] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/o-o-433E2/orom-43A06/