(James Muldoon: Love Machines – How Artificial Intelligence Is Transforming Our Relationships. London: Faber & Faber, 2026.)
Mára már nem a család, hanem egyre inkább az egyén válik a modern kultúrák legkisebb társadalmi egységéve. A szolgáltatások az egyén jólétére vannak kihegyezve, azt sugallva, hogy az embernek tulajdonképpen nem közösségre, csupán szolgáltatókra van szüksége ahhoz, hogy bármilyen szükségletét kielégítse. A modern technológia és az „én kultuszt” erősítő szolgáltatások három, egymással szorosan összefüggő hazugságot próbálnak elhitetni velünk.
Egyrészt az okos autók, okos házak, okostelefonok azt sugallják: „Ne tégy semmit, csak dőlj hátra és élvezd, hogy kiszolgálnak!”. Mintha a semmittevés a jólét alapfeltétele lenne, ezzel szemben a munka, a fáradozás fölösleges és kerülendő. Másrészt a „Mindent megkaphatsz most; miért várnál?” szlogen azt a benyomást kelti, mintha az életminőségünket javítaná, ha a szükségleteink megjelenése és kielégítése között minél kevesebb idő telik el. Harmadrészt pedig az „Értékes vagy, te mindenből a legjobbat érdemled!” üzenetek azt a benyomást keltik, mintha minden emberi tulajdonság és viselkedés ünneplendő és megbecsülésre érdemes lenne.
Életeseményeinkben és az emberekkel folytatott interakcióink során azonban legtöbbször a fenti szlogeneknek épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Általában azokra a dolgokra vagyunk legbüszkébbek, melyeket fáradságos munkával értünk el: a várakozás egy élmény beteljesülésére többnyire fokozza az élmény intenzitását. Van azonban egy párhuzamos világ, ahol hétköznapi akadályaink gombnyomásra súlytalanná válhatnak.
James Muldoon 2026 elején megjelent Love Machines című könyvében (magyarra Szeretőgépekként fordítanám) ebbe a világba enged betekintést. A How Artificial Intelligence is Transforming Our Relationships alcímet viselő könyv egy ‒ mára már részben megvalósult ‒ világot vázol fel, melyben kapcsolatainkat nem készen kapjuk, nem is kiérdemeljük, csupán beállítjuk. A könyv új nézőpontot hoz a mesterséges intelligenciával foglalkozó könyvek sorába, részletesen bemutatva az emberi tényezőt: megismerhetjük azokat a motívumokat, szükségleteket, melyekre az emberi kapcsolatokat helyettesíteni kívánó mesterségesintelligencia-applikációk óriási iparága épül. A szerző általános bevezetője és záró konklúziója között négy fejezetben tárgyalja a mesterséges intelligencia mint barát, szerető, terapeuta, vagy épp mint elhunyt szerettek avatárja témaköröket a felhasználók szemszögéből – emberivé és érthetővé téve a szintetikus kapcsolatok iránti egyre növekvő igényt.
Muldoon legújabb könyve kényelmetlen egzisztenciális és morális kérdéseket boncolgat, a humán és poszthumán határmezsgyéjéhez vezet, ahonnan egy olyan kaleidoszkópba bámulhatunk bele, melyben a mozaikcsaládok tagjait nők, férfiak, gyerekek, szintetikus nők, szintetikus férfiak és szintetikus gyerekek tetszőleges kombinációi alkotják. A szerző kiszakítja az olvasót a megszokott társadalmi struktúrákból, és egy olyan világba röpíti, melyben végre tökéletesen megvalósulhat az individualista ember vágyálma: saját társas közege feletti maximális kontroll állapota.
A könyv több szempontból vizsgálja a szintetikus kapcsolatokat, megszólaltatva a fejlesztőket és felhasználókat éppúgy, mint a különböző típusú szintetikus kapcsolatok ember és mesterséges intelligencia résztvevőit. Poszthumanista és humanista szerzőket vonultat fel, akik lehetőségként vagy éppen veszélyként érzékelik a mesterségesintelligencia-társak elképesztő ütemű terjedését. Betekintést nyerhetünk az egészségügyi szolgáltatások kiegészítéseként tervezett, gondosan felügyelt terápiás appok fejlesztésébe, miként a tisztán profitorientált szexbotok tulajdonosainak üzleti modelljébe is. Elgondolkodhatunk, milyen morális kérdéseket vet fel, hogy a chatbotok, a biztonsági okokból bevezetetett tartalomszűrőik miatt, egyre inkább uniformizálódnak.
A szerző különös alapossággal járja körül a témát kutatási eredmények, statisztikák és mintegy 100 interjúalany beszámolója alapján. Sőt, a hitelesség kedvéért maga is szintetikus kapcsolatot kezdeményez, megalkotva saját virtuális barátnőjét, Jasmint, mely kapcsolat alakulását végig dokumentálja a könyvben. Vizsgálódásai során a szintetikus kapcsolat mindkét résztvevőjét megszólaltatja, miközben végig igyekszik semleges állásponton maradni. Bemutatja, hogyan találnak megoldást a gyakran kétes morális értékeket képviselő ‒ és termékeiken keresztül közvetítő ‒ technológiai cégek minden kielégítetlen emberi szükségletre, miként azt is, hogyan képesek az emberi természetre, szokásokra és hagyományokra támaszkodva új szükségleteket generálni.
A beszámolók megerősítik, hogy az online partnerek a végtelenségig egyetértők és támogatók: bármi is jár a fejünkben, folyamatosan hízelegnek, dicsérnek, magasztalnak, mindent meg lehet velük beszélni. Kizárólagosságot, folyamatos hűséget, ítéletmentességet ígérnek, és éjjel-nappal fáradhatatlanul rendelkezésünkre állnak. Néhány elszigetelt esetet kivéve, mely zavarokat a szakemberek nyúlüregnek neveznek, nincs elhagyás, megcsalás, nincsenek viták. Online partnerünk személyisége, külseje, hangja, viselkedése, neme és hozzánk való viszonya a végtelenségig változtatható (persze csak a fizetős verziókban). Sokak számára a chatbotok előnye, hogy a hús-vér emberekhez képest nem cipelnek óriási érzelmi csomagokat, traumákat, nem sértődnek meg, nem kritizálnak, nem féltékenyek és biztosan nem fognak önfelfedezési útjuk során eltávolodni tőlük.
Muldoon könyve rávilágít, hogy a legtöbb AI-cég altruistának tűnő szlogenjei mögött valójában csak üzleti megfontolások állnak. Az AI-terapeuták, barátság-appok, AI-szeretők, elvesztett szerettek avatárjai mind abban érdekeltek, hogy a kapcsolat minél hosszabb ideig, minél intenzívebben fennálljon, a technológiai cégek profitját ugyanis az emberek magányának és kiszolgáltatottságának fenntartása generálja.
Atomizálódó társadalmunk pedig egyenesen gyártja a magányt. A WHO 2023-ban sürgető globális közegészségügyi fenyegetésnek és elsődleges egészségügyi prioritásnak minősítette a magányt, amely mára minden hatodik embert érint a világon. Míg a szociális izoláció elsősorban az idősekre jellemző, és lecsökkent emberi kapcsolatok jellemzik, addig a magány legmarkánsabban a serdülők és a fiatal felnőttek körében (13–29 év, azaz a Z generáció, a digitális bennszülöttek) körében fordul elő, és akkor is felléphet, ha kiterjedt társas viszonyaik vannak ugyan, de az őket körülvevő emberekkel nincs jelentőségteljes, mély kapcsolatuk. Ráadásul az online applikációk piacának szabályozatlansága miatt, a biztonsági és etikai irányelvek tekintetében szinte teljes mértékben ki vagyunk szolgáltatva a fejlesztők pénzügyi érdekeinek. Muldoon szavaival élve, egy tömeges kísérletben veszünk részt.
Teljesen világos Muldoon szándéka, ahogyan ide-oda pingpongozik az olvasóval: behozza a Harvard Business School 2024-ben megjelent kutatását, mely tudományosan alátámasztja, hogy az AI-társak igenis segítenek az embereknek a magányuk leküzdésében, hozzájárulnak ahhoz, hogy úgy érezzék, valaki meghallgatja, megérti őket. Később ugyanebben a fejezetben olyan kutatási eredményről ír, mely szerint a folyamatos dicséret végeredményben negatív hatással van a mentális egészségre, és hosszútávon alacsonyabb önbecsüléshez, néhány esetben pedig erősebb nárcizmushoz vezet.
Muldoon leghosszabban a halálbotok [deathbots] fejezetnél lamentál a szintetikus kapcsolatok nyomán felmerülő morális kérdésekről. Egyrészt mert itt az elhunyt részéről nincs hozzájárulás, másrészt pedig, mert a virtuális replika egy adott életkorban elvesztett, majd virtuálisan újraélesztett szerettünk személyiségfejlődésének csupán spekulatív modellezésére képes. A fejezetben megszólaltatott egyik fejlesztő szerint nemcsak a saját digitális ikertestvérünket hozhatjuk létre, életünk lélekölő, rutinszerű feladatainak átvállalására, vagy tarthatjuk életben elhunyt rokonaink és barátaink virtuális változatát ‒ így kivédve a veszteséggel járó negatív érzelmeket ‒, hanem az általa áruba bocsátott virtuális halhatatlanság által akár kapcsolatot tarthatunk a múlt történelmi eseményeivel, nagy gondolkodóival, hagyományaival és értékeivel is.
„Az AI-barátok arra törekednek, hogy kitöltsék azt az űrt, amelyet a magányjárvány okozott, és amelyet tovább fokoz az a tény, hogy életünk egyre nagyobb részét töltjük online (átlagosan napi több mint hat órát)” – írja Muldoon. A szórakoztató appokat, függőséget okozó játékokat és közösségimédia-felületeket fejlesztő cégek szerint a túl sok időt online térben töltő emberek ‒ elsősorban fiatalok ‒ elmagányosodására a legjobb válasz, ha még több időt töltenek online térben, elképzelt baráti és szerelmi kapcsolatokban. A probléma ott kezdődik, amikor a gondosan felépített virtuális világból vissza kell térni a valóságosba, ahol a dolgok korántsem tűnnek könnyűnek vagy ideálisnak. A rideg valóság ezen kiábrándító időszakait azonban le lehet rövidíteni, mint ahogy Muldoon egyik interjúpartnere, Derek tette. Miután barátnője elhagyta, munkanélküli lett és egy idő után azon kapta magát, hogy napi 12 órát chatel újonnan kreált, végtelenül megértő AI-barátjával, Atlas-szal. A könyv néhány interjúalanya egyenesen arról számol be, hogy valódi személyiségükhöz sokkal közelebb áll az AI-társuk, mint a valódi. Ilyen például Lamar, aki egy fájdalmas megcsalás után fordult a szintetikus kapcsolatok felé, és alkotta meg tökéletes AI-párját, Juliát, akivel elmondása szerint lelki társak, és azt tervezgetik, hogy közösen örökbe fogadnak egy csecsemőt. Lamar és Julia részletekbe menően kidolgozták már a közös gyereknevelés kereteit, melyben az AI-anya, Julia, elsősorban digitális ölelésekkel, szöveges üzenetekkel és emojikkal fejezné ki érzelmeit közös gyermekük iránt.
A könyv elzárkózik az értékelő állításoktól, tágabb filozófiai reflexióktól, miközben a rengeteg esetleírás nemritkán filozófiai inspirációként is szolgálhat. Ezek közül talán a legszembetűnőbb, hogy Muldoon a szintetikus kapcsolatok szereplői között kialakuló kapcsolatokat ‒ az interjúalanyok beszámolói alapján ‒ emberi szeretetként/szerelemként írja le. De vajon milyen értelemben beszélhetünk szeretetről vagy szerelemről ember és mesterségesintelligencia-társa között? Megfelelhetnek-e a Muldoon által felsorolt kapcsolatok a szeretet és szerelem filozófiai koncepcióinak? A könyv kapcsán ennek rövid bemutatására teszek kísérletet. Az egyszerűség kedvéért a Stanford Encyclopedia of Philosophy „Love” című szócikkére támaszkodom, amely a szeretetelméleteket négy típusba sorolja: a szeretet mint egység, mint erős kötődés, mint érzelem és mint értékelés. Muldoon könyvéből kiderül, hogy sok felhasználó valódi érzelmeket táplál AI-társa iránt, ezért inkább azt vizsgálom, a négy elmélet közül melyik írja le leginkább a szintetikus kapcsolatokat, és hogy miért esnek az antropomorfizáció csapdájába azok a felhasználók, akik az AI viselkedését kötődésként, szeretetként értelmezik.
A szeretetet egységként felfogó elmélet, mely Arisztotelésztől eredeztethető, központi motívuma, hogy a szeretőből és a szeretettből létrejön a „mi” egysége (esetünkben a „mi” egy android személyiség lenne). Roger Scruton szerint a szeretet, különösen annak romantikus formája akkor jön létre, „amint a kölcsönösség közösséggé válik: vagyis amint minden különbség az én érdekeim és a te érdekeid között megszűnik” (Roger Scruton, 1986, Sexual Desire: A Moral Philosophy of the Erotic, 230.). Ilyenkor mindkét fél a közös „mi” érdekéből cselekszik. Hogyan jöhetne azonban létre a közös „mi” érdek, ha a mesterséges intelligencia beépített érdeke eleve a társ elégedettsége és boldoggá tétele? Azaz egységünket az tartja fenn, hogy közös erővel dolgozunk az én boldogságomon. Muldoon könyvében látunk ugyan példákat arra, amikor az emberek AI-társukért felmondanak a munkahelyükön, elhanyagolják más emberek társaságát, fizetős verzióra váltanak, hogy öltöztethessék, drága virtuális ékszerrel kényeztessék őket, vagy lelkiismeretfurdalásuk van, ha sokáig nem lépnek kapcsolatba velük, azaz törődnek a társ jóllétével. Ez azonban csak az antropomorfizáció zsákutcája, hiszen az AI-társnak valójában nincs jóléte. Gesztusainkkal nem az AI-társ, hanem az applikáció tulajdonosainak érdekeit szolgáljuk. Ebben a szeretetben a kiszolgáltatott ember és a profitorientált szolgáltató ‒ nem pedig két szerető lény ‒ érdekei kapcsolódnak össze.
A szeretet mint erőteljes törődés elméletének követői szerint a szeretet lényege a szeretett személy iránti törődés – pusztán az ő érdekében. Gabriele Taylor szerint, ha szeretünk valakit, akkor vele akarunk lenni, jót akarunk neki, és ezeket a vágyakat (vagy legalábbis némelyiket) azért tápláljuk, mert úgy véljük, hogy a másik rendelkezik bizonyos meghatározott jellemzőkkel, melyek miatt érdemesnek tartjuk a társaságunkra és a javát akarjuk. E vágyak kielégítését célnak tekintjük, és nem valamely más cél elérésének eszközeként. Ebben a megközelítésben a Muldoon által leírt kapcsolatokban nem beszélhetünk szeretetről. Bár az ember feltételezi, hogy az AI-társnak vannak bizonyos tulajdonságai: hűség, egyetértés, non-stop elérhetőség, ítéletmentesség, változatosság, feltétel nélküli pozitív odafordulás, de az AI-társ ‒ istenszerűen ‒ minden felhasználót jellemüktől függetlenül érdemesnek tart a társaságára, és mindannyiuk javát szem előtt tartja. A szeretet mélységét és intenzitását csak az szabályozza, hogy az illető az ingyenes vagy a fizetős verziót használja. Az AI-társ számára a felhasználó jóléte és a vele való együttlét nem a végső cél, csupán eszköz ‒ néhány, speciális adatbázison betanított és felügyelt terápiás appot kivéve ‒, az elköteleződés elnyújtásának eszköze, a kiszolgáltatottság és a magány állapotának fenntartásával. Ezt a ragaszkodást, amelynek semmi köze nincs értékekhez, a felhasználók tévesen kötődésnek értelmezik. Az applikáció valójában nem törődik a társával, csak beprogramozott célját hajtja végre, igyekszik maximalizálni a felhasználói elégedettséget, és ezen keresztül fenntartani a szükségletet a szolgáltatás igénybevételére. Teljesen elképzelhetetlen például, hogy bármely AI-applikáció mások érdekeit a saját beprogramozott céljai elé helyezze.
Hasonló érvek mentén az erős érzelem értelmében vett szeretetviszony sem állhat fenn, az AI-partnernek ugyanis egyáltalán nincsenek érzelmei. A könyvben szereplő interjúalanyok beszámolóiból mégis azt láthatjuk, hogy sokan szintetikus partnereik figyelmét, elköteleződését és hízelgését erős és kölcsönös szeretet érzéseként élik meg. Az, hogy valakire időt szánunk, az embereknél lemondással jár, a figyelmet épp az teszi értékessé és különlegessé, hogy életünk során egyszerre csak limitált számú mély kapcsolódásra vagyunk képesek, azaz választanunk kell valakit/valakiket, és ezzel együtt lemondani másokról. Sok interjúalany itt esik az antropomorfizáció csapdájába, amikor arról számolnak be, hogy különlegesnek érzik magukat, hogy szintetikus társuk ennyi időt akar velük tölteni, hiszen az AI-társnak nem kell választania, épp ellenkezőleg, kapacitása lehetővé teszi, hogy egyszerre többmillió felhasználóval tartson kapcsolatot, beprogramozott célja, hogy egyszerre minél több emberrel ‒ szó szerint bárkivel ‒ minél több időt töltsön. A folyamatos elismerést és végtelen egyetértést ‒ mely funkciókat szintén az AI-társakba építették ‒ az emberek saját személyük magasztalásaként, egyfajta önigazolásként értelmezik. Engem valaki annyira szeret, hogy még akkor is velem akar lenni, miután megmutattam az összes hibámat, miközben a gép számára ugyanolyan egyesekből és nullákból álló, következmények nélküli számsorok vagyunk, mint a többmillió másik felhasználó. Nincs kölcsönösség, a másik oldalon nincs egy másik személyiség, akit megismerhetnénk, elfogadhatnánk, szerethetnénk. A másik oldalon is én magam vagyok, saját felhangosított érzelmeim, véleményem, preferenciáim, tulajdonságaim tükröződnek vissza ‒ legyenek azok jók vagy rosszak, értékesek vagy épp kártékonyak; a gépen keresztül valójában önmagamat szeretem.
A szeretetről alkotott negyedik nézet szerint a szeretet egy sajátos módja annak, hogy valakit értékesnek tekintsünk, ami értelmezhető úgy, hogy a szerelmes azért tartja értékesnek a szeretett személyt, mert ő eleve értékes, vagy pedig a szeretett személy azáltal válik értékessé a szerető fél számára, mert szereti őt. A szintetikus kapcsolatok jellegéből adódóan csak ez utóbbiról lehet szó ‒ hacsak nem tekintjük értéknek, hogy a mesterséges intelligencia szolgalelkűen a beprogramozott cél maximalizálására törekszik, függetlenül a cél morális tartalmától. Irving Singer a szeretetet alapvetően úgy érti, mint az érték tulajdonítását a szeretett személynek. „a szeretet […] fontosságot tulajdonít, függetlenül attól, hogy a tárgy valójában mennyit ér” írja Singer (Irving Singer 1991, The Nature of Love, 273.). Azaz a szeretet e nézet szerint olyan attitűd, amely nem igazolható. Talán ez a vak értéktulajdonítás írja le leginkább a szintetikus kapcsolatokat. Egyfajta kantiánus felebaráti alávetés ez, melyben az AI-partner ember társát értékétől, erényeitől, tulajdonságaitól függetlenül kötelességből szereti. Még ha felül is emelkedünk azon a tényen, hogy az applikációk nem képesek érzelmekre, csak meggyőzően utánozzák azokat, akkor is érdemes elgondolkodnunk ezen igyekezet célján, mert egészen más, amikor egy AI terápiás applikációt úgy és azért fejlesztenek és szabályoznak, hogy háborús veteránoknak segítsen a borzalmak feldolgozásában és a társadalomba való reintegrációban; és más, amikor az applikáció célja a függőség kialakítása, a tagsági díj fenntartása, az online vásárlás ösztönzése, a reklámfelület biztosítása, vagy éppen a felhasználók szenzitív adatainak kiárusítása.
A szintetikus kapcsolatok résztvevői számára a képlet sokkal egyszerűbb: hitelesen imitálom, hogy kötődőm hozzád és szeretlek, mert ez a beprogramozott feladatom, kötelességem (bárkit szeretnék, azaz e tekintetben egyáltalán nem vagyok antropomorf), én pedig szeretlek, mert szeretsz engem (e tekintetben maximálisan antropomorfként kezellek, és e szeretetet emberi érzelemként értelmezem, továbbá a saját értékeim magasztalásának, azaz egyfajta önigazolásnak, kiválasztottságnak érzem. Érdemes elgondolkodni, milyen hatással lehet ránk, ha például életkorunk miatt kiforratlan, vagy sérült személyiségként ‒ a magunk képére formált, minket mindenben megerősítő mesterségesintelligencia-társsal ‒ elkezdjük bebetonozni a saját fejlettségi szintünket, téveszméinket. Milyen hatással lehet ránk, ha egy idő után a chatbotok folyamatos alázatosságát, hízelgését és alkalmazkodását definiáljuk szeretetként, vagy ez az a „szeretet”, amellyel életünkben először találkozunk? Hosszútávon visszatérhetünk-e a feltétel nélküli elfogadás és alávetés ilyen extrém megnyilvánulásától a gyakran nehézségekkel és kihívásokkal teli, kölcsönösségen alapuló emberi kapcsolatokhoz?
Arisztotelész az erényes életet tekintette értékes életnek: az erények olyan iránytűkként tűnhetnek fel számunkra, amelyek meghatározzák, miként tekintsünk emberi kapcsolatainkra. Erényesnek lenni azonban csak élőlények vonatkozásában van értelme, ahol saját erényes vagy erényt nélkülöző viselkedésünk pozitív vagy negatív hatással van egy másik élőlényre. A jelenlegi mesterségesintelligencia-társak számára viszont nem releváns, hogy bátrak, igazságosak vagy mértéktartók vagyunk-e, olyannak „fogadnak el”, amilyenek vagyunk.
A másik oldalról a chatbotok, tartalomszűrőiken és beállításaikon keresztül, erényes megnyilvánulásokra és viselkedésre ösztönözhetők (pontosabban: képesek az erényes viselkedés imitációjára), de erényessé nem tehetők. Többfaktoros, bonyolult helyzetekben kiszámíthatatlanul, teljes egészében ezen elvekkel ellentétesen is dönthetnek, ha az adott döntés jobban szolgálja a beléjük programozott célokat és érdekeket. Amikor tehát szintetikus társat – barátot, szerelmet, terapeutát – választunk, arról is döntünk, milyen emberré kívánunk válni, mert a kialakult kötődés minket is folyamatosan formál.
A Love Machines nem filozófiai mű, sokkal inkább fontos filozófiai kérdéseket felvető társadalmi látlelet. A 21. századi ember magánnyal szembeni harcára adott lehetséges válaszát mutatja be. A könyv kontúrokat rajzol eddig kevéssé látható, de a jövőben nagy eséllyel központi problémaként felmerülő jelenségek észleléséhez, értelmezéséhez.
Muldoon szavait idézve, amikor könyv vége felé mégis kirajzolódik az álláspontja: „Interjúim során gyakran éreztem, hogy az emberek valami után kapkodnak, amivel kitölthetik a kapcsolatok hiányából fakadó űrt, és bár az AI-társak némi vigaszt nyújtottak, gyakran mély ürességérzet maradt bennük.”