Prózaíró szemináriumot tartott. 1990, tatai JAK-tábor. Legendák ideje és helyszíne. Amikor és ahol mindenki (+–X) személyesen ott volt. Hús és vér, és face to face, és férfi a férfival, nő a nővel, és az összes kombinációban. Sütött a nap. Éjszaka nem, akkor a kocsmák és a diszkók szolgáltatták a világítást. Zsivajgott, dübörgött, élte világát az élet. Az irodalmi is; akkor még együtt jártak. A történelem ígéretesnek látszott. Mechanikus írógép, rádió és tévé már (és még) volt, de számítógép, internet és mobil nem. Félúton a középkor és a novacén között.
Jelentkeztem a szemináriumra. Először voltam JAK-táborban, vidéki csávó (26), aki követgette a kortárs irodalmat, de engem senki (+–X) nem ismert. KE verseivel és kisprózáival találkoztam már, sőt szórakoztatónak találtam őket.
Körbe tett padokon ültünk a ligetben. Sokszor hallottam tőle ezt a történetet később, ahogy másoknak meséli, jelenlétemben. Hogy itt találkozott velem először, és itt rögtön valami olyan zseniálisat mondtam, már nem emlékszik, mit, hogy… izé, izé, és a történet azzal zárul(t), hogy a szeminárium után kiderült, hogy ráadásul fociban is zseniális vagyok.
KE világéletében (19 éves korától) naplót írt. Nem értem, hogy nem jegyezte fel azt a zseniálisat. KE szerint mindenkinek naplót kellene írnia. Tökéletesen igaza van. A napló tükör. Aki nem ír naplót, tükör nélkül tengeti életét. Én soha nem írtam naplót, memoárt, szépirodalmat is keveset, úgyhogy az én életem, mint a középkori Akárkié, jeltelen folyik a múlt óceánjába. Az óceán nem jó tükör, mindig hullámzik, sohasem láthatod benne magadat tisztán.
Történetesen emlékszem, mit mondtam ott, akkor. Egy kortárs irodalmi műből idéztem, elemeztem, dicsértem néhány mondatot, poétikai megoldást. Nem említettem a szerző nevét: KE, sem a mű címét: Penetráns sürgölődés a boldogságban (1989). Nem emlékszem, kiderült-e végül a szeminaristák számára a szerző és a cím. Arra emlékszem, hogy Bagossy Laci is ott volt, aki biztosan tudta, ő éppen akkoriban írt KE szövegeiről a Jelenkorban.
*
A mű a modernkori kispolgári élet és szabadság dokumentációja. Vagy „élet” és „szabadság”? Kritikája? Himnusza? És kispolgári? Nem inkább szociáldemokrata? Egyik se igazán, de ezeket a lehetőségeket nyitja meg. „Nyári élmény”, üdülés, strand. Tó, hegyek, Ausztria. A maga módján idilli, vagyis nem történik szinte semmi, az elbeszélő néha bemegy a vízbe, úszkál egy kicsit, majd kijön a vízből. Ki- és bemenet mindig megbámulja egy család, akik egyébként minden nap, egész nap kártyáznak. A legdrámaibb esemény, hogy a penetráns sürgölődés közepette az elbeszélő („a létezés”, a szűkös hely) véletlenül feldönti a szomszéd strandoló nőszemély kávéscsészéjét, aki felháborodottan kiabál vele. Aprólékos leírások. Az „elbeszélés” azzal zárul, amivel kezdődött, hogy háromnegyed tizenkettő felé elkezdenek „piszok pokolian kongatni misére”.
Masszívan antidrámai poétika és filozófia. Már-már költőien prózai. Sőt mintha nem is egészen literátus ember írta volna („ha szabad, akkor eztet a szót használnám”). Jellegzetes „fiatalkori” KE-próza; ezt kezdtem elemezgetni ott a padokon a ligetben Tatán 1990-ben.
Aztán tovább elemezgettem a KE (művei)ről szóló kismonográfiámban (1996). Az ma is mondható, hogy ez a stílus eo ipso a kötelezően lánglelkű, emelkedett, patetikus, tragizáló, megmondós stb. irodalmiasság kritikája, viszont ebből az irodalmiatlanított beszédmódból a legkönnyebb bármely irodalmi hatást generálni. Látványosabb a láttatás képessége, varázslata, az understatement hiperbolikus ereje, az ellipszisek ravasz csábításai és a többi. A gyanúsan, talán ideologikusan prózai elbeszélőre mindenütt ott leselkedik a poézis, az idill, a pátosz, a művésziség, a bölcselem. (Mint Nyuszika, akit tegnap és tegnapelőtt is megerőszakolt a Róka a rekettyésben, és most megint oda megy.) Amúgy a váteszi, lánglelkű, megmondós stb. irodalmiasságot nagy ívben kerülés mainstream volt, a maga módján „mindenki” ezt csinálta (Tandori, Petri, Esterházy), vagy csinálta ezt (még Pilinszky és Váci M. is); aki nem, az buffó lett (Juhász F., Nagy L., Wass A.). Az alazón/ia és az eirón/ia sosem lesznek egyenrangúak, ezt még Arisztotelész is megállapította, aki egyébként tökéletesen szimmetrikusnak látja őket: az egyik felnagyítja önmagát, tárgyát, tudását, a másik kisebbíti, és mivel eltérnek az igazságtól, elmarasztalandóak, nade mégse egyformán, sőt Szókratész…
De vigyázat: a boldogság szó szerepel a címben. Ez eléggé áthangszereli az „elbeszélést”, amiben nem történik semmi, ami egy elbeszélésben szokott. Vö. „Ülsz a teraszon, és nem tudod, mit csinálsz. – Ez volna az a bizonyos boldogság” (TündérVölgy, 2003). Ha „az élet édességeit hadd élvezem” és a „csak minél kevesebb drámát” maximáin túl a Bildungsbürgertum is hozzátartozik a kispolgárihoz, az már szinte szociáldemokrácia. A jólét fokát a szabadidő és a kultúrafogyasztás összmennyisége méri, egyéni és társadalmi szinten is. Márpedig az E/1 azért sürgölődik ennyit a strandon, mert minden magával hozott könyvet kiolvasott már, sőt német lapokat olvas, onnan vette a címet is: Penetrantes Schwelgen in Glückseligkeit. Utóbbi szóban benne van a Glück ’szerencse’ is. Max Scheler szerint a boldogság az etika kardinális fogalma, a racionális szabályok felismerésével és alkalmazásával nem lehet érvényre juttatni az etikai harmóniát, mint Kant javasolta. Az eudaimónizmus nem hedonizmus; és ha elszakad egymástól a jó ember/cselekedet és a boldog ember/cselekedet, az a rossz, a korrupt világ. (Vö. még Arisztotelész: „Az erényes embert arról a könnyedségről ismered fel, ahogyan jót tesz másokkal.”)
A monográfiám elég korai volt, a KE-életmű zöme ez után jött. Az addigiak radikálisabbak, neoavantgárdabbak, próbálkozósabbak voltak. Összességében egy bizonytalan, szociokulturálisan csúszkáló alany szövegei, amelyek többé vagy kevésbé használják az „esendő kisember, akinek »a fogalmazás nem a legerősebb oldala«” imidzsét. KE verseiben és prózáiban is kicsit különböző, de nagyon hasonló „prózai alakokat” beszéltet, ezeken tűnik át a „lírai én”, avagy a szerző. Egyszerre komikus és költői, ahogy a fogalmazásban nem túl ügyes „alak” állandóan javítgatja magát, körülményeskedve pontosítgatja, kiegészíti, amit mondani akar; mindenféle apróságon képes leakadni, túlmagyarázni, csak hogy a lehető legkorrektebb legyen, amit mond. Az „alak” esendősége empátiát kelt, és tiszteletet az, hogy az igazságra, őszinteségre törekvés felülír minden egyéb relevanciát.
*
A későbbi művekben minden lényeges „fiatalkori” jegy megtalálható, de visszafogottabban. A kispróza mellett megjelenik a nagypróza (Rom, 2000/2006, TündérVölgy, 2003, Ezer és 3, 2009). Ezek hozzák KE-nek a legkomolyabb szakmai elismerést, illetve figyelmet. A későbbi művek egyre inkább közelítenek alanyiságukban a valóságos KE-hez, és beszédmódjukban a jólformált köznyelvhez, sőt az irodalmihoz. De a „fiatalkori” jegyek, ha kevésbé látványosan is, továbbra is alapszíneit, alapformáit adják stílusának, ezt mintegy szignószerűen jellemzik és teszik félreismerhetetlenné.
*
KE minden irodalmárt ismer, legalább névről. Vidékiek, pestiek, határontúliak. Kezdők, középgenerációsok, nagy öregek, vagy kicsik. 1990-ben, 2005-ben, 2020-ban. Vad poéták, bohém novellisták, helyes fordítók, tudós filológusok. Sőt könyvtárosok, magyartanárok, lelkes olvasók. Elvileg mindenkivel jóban van, szívesen beszélget, ha tud; még azzal is, akivel kölcsönösen utálják egymást. Nem lepne meg, ha ötszámjegyű lenne fb-ismerősei száma. Személyes kapcsolatok vonatkozásában KE csúcstartó az utóbbi évtizedek magyar irodalmárai között. Kevesen vannak ennyire otthon ebben a közegben.
Amúgy megosztó személyiség. Sokan nem szeretik, és vice versa, sokan ambivalensek, sokan megengedőek, sokan szimpatizálnak, tisztelik, nagyra tartják stb.
Nemcsak irodalmárokat ismer, hanem a társművészetekből is sokakat. Ez állandó igehirdetésének is része: irodalmárok, társművészek, ismerjétek egymást, érdeklődjetek egymás területe és munkái iránt! Világ kultúrmunkásai, egyesüljetek!
*
Bildungsbürger. Az íróság a legszabadabb tájékozódást teszi lehetővé (és követeli meg). KE a legműveltebb, legtájékozottabb emberek közé tartozik. A közvetlen magyar irodalmi közeg (és benne önnön maga) van a fókuszában, de sokfelé kitekint. Általában a humán közismereti tárgyakról is széleskörű a tudása. Legalább címke szinten enciklopédikus. És ő az, aki mindig is megengedte magának, hogy bármibe beleolvasson, esetleg belemélyüljön. Tolsztoj és magyar neoavantgárd. Jókai, Mikszáth és a közegük. Wagner és Rammstein. Rákosi-korszak, Kádár-korszak. Hölderlin, Arany. Jó képet kaphatunk erről a „laikus tájékozódásról”, ha belenézünk az irodalomról szóló írásai vaskos gyűjteményének (Porcelánbolt: Kedvenxekről: Olvasókönyv, 2016) lábjegyzeteibe vagy 18 oldalas névmutatójába.
KE a legkevésbé elidegenült munkás. Az irodalom és a kultúra az élete. Ezt imádja, mást nem csinálna szívesen, és ebből megél. Szerencse fia.
Persze a sikeres bűnöző / diktátor / trashceleb ugyanígy van: neki is a bűnözés / diktárorkodás / trashcelebkedés az élete, ezt imádja, mást nem csinálna szívesen, és ebből megél: a szerencse fia/lánya. A különbséget a partikularizmus és a holizmus mértéke határozza meg.
*
Nem kicsi életmű. Persze messze a grafománokétól: Jókai, Krúdy, Márai, Tandori – KE igyekezett élni is. Harmincegy-két kötet. (Amúgy sem arányos feltétlenül a terjedelem és az időráfordítás.) Sok bennük az átfedés, az újraközlés is, ám szinte minden újraközlés újraírás is. A folytonos önjavítgatás írója. A KE-szövegek beszélője kicsiben, élőben is javítgatja magát, és a KE-szövegek szerzője nagyban, az újraközléskor is javítgatja „magát”. Lehet, hogy ebben is csúcstartó, és nemcsak magyar viszonylatban.
Nagyjából egyharmad arányban vannak a verses, a próza- és az esszékötetek. Több kötetben versek és prózák egyaránt vannak, sőt olykor esszékkel is vegyülnek. Ez a gyűjteményes és az egységes, monografikus kötetekre is érvényes, mivel nagyon hasonlít egymásra KE költészete és prózája, sőt esszéisztikája. (Kritikai közhely.) Műnem- és műfaj-specifikus jegyek persze vannak, de lényegében mindig ugyanaz az ember beszél, aki folyamatosan csiszolgatja a stílusát, dokumentálja az életét, kommentálgat mindenféléről.
KE írói életműve a saját személyére fókuszál. Mindent áthatóan és a legapróbb részletekbe menően. Minden aköré szerveződik, amit ő átélt, csinált, olvasott, érzett, gondolt. Mintha minden csak ennek lenne az ürügye. Költészetben ez természetes, epikában, esszében kevésbé. A kortárs magyar prózában is erős az önéletrajz-centrikusság, de KE a legradikálisabb ebben. Ez különlegessége ennek a szerzőségnek, szignónak, irodalmi, sőt történelmi portékának. KE (amúgy történelem szakot végzett) az emberiség történetírásának az egyik legalaposabban, legrészletesebben dokumentált személye.
Miért, van valami különlegessége? Zseni? Celeb? Vagy csak egy Gipsz Jakab? Miért, az irodalom zsenikről és celebekről szól? És a történetírást nem érdeklik a Gipsz Jakabok? KE, irodalmi benfentes és professzionalista, a kultúrában és az életben is otthonosan mozgó ember pontosan tudja, hogy az ürügy ügy nélkül nevetséges vagy/és szánalmas. Hogy a játékos csak akkor érdekes, ha a játék is. Hogy akit érdekel egy játék, az nagyon is kényes lesz arra, jó-e, érdekes-e egy játékos vagy sem. És hogy az irodalom a legbonyolultabb játék; nincsenek egzakt paraméterei a teljesítményeknek és értékeléseknek, mint a sportokban és társasjátékokban; az irodalomban még keverni is lehet a különböző játékokat, műnemeket-műfajokat-stílusokat, sőt a (poszt)modernizmus mániája, hogy az a nagy játékos, aki megváltoztatja a szabályokat.
Irodalmi életműve széleskörű és intenzív szakmai és egyéb reputációja alapján biztosan állítható, hogy KE-nek már lenne Kossuth-díja, ha nem lett volna a 16 év Fidesz-diktatúra. (És nekem JA-díjam?)
*
Minél közelebb van hozzá korban és műfajban egy kolléga, annál nehezebb neki jól teljesíteni. Öregségére megengedőbb lett, de középkorában nagyon szigorú volt. Mindenkivel autentikusság-problémák voltak/vannak. A leggyakoribb jelző a „hamis”. Mindenki hamis, sokan nagyon, kevesen kevésbé. Különböző fintorok a különböző írók-költők hamisságait emlegetve. – De azt is szokta mondogatni/írogatni, hogy senki sem lehet teljesen őszinte, maximum 85-90%-ban, így még ő sem teljesen az; de nem azért, mert esetleg nem ismeri jól magát, hanem az alapvető illendőségi szabályok miatt.
A hamissági és fintorgási versenyt talán Krasznahorkai vezette nála sokáig. Viszont a Nobel-díj után egy rossz szót nem hallottam tőle. Változnak az idők? Esterházy is (vagy a?) nagy mumus volt. Ez azért volt figyelemre méltó, mert KE művei nem kevés szempontból az Esterházyéihoz állnak a legközelebb. Műfajilag, tematikailag. (Több irodalomkritikus is szóvá tette ezt a közelséget, főként a Harmonia caelestis és a TündérVölgy kapcsán, de ennél jóval több vonatkozásban.) Poétikus, elbeszélő-centrikus, nem történetmondó próza. Mikrojelenetek, önreflexió, esszéisztikus beütések. Töredékesség. Önéletrajz, önéletrajz, önéletrajz. Családregény. Isten, haza, család. Isten antropomorf, egy van belőle, nem mindentudó/ható, de mindentlátó/halló; kereszténynek tűnik, de nem vallásos és nincs fia. A haza nemcsak a népieké. Az író-költő nem lángoszlop, aki Mózesként vezeti népét, miként Petőfi próbálta promotálni a szakmát a 19. században, „de azonban” az urbánus író is megmondja, mi a nagy helyzet a magyarsággal, a kultúrával, a politikával. Politikailag vadul és lankadatlanul antiszocialista; alapvetően liberális, de feltűnő konzervatív allűrökkel. Az egyik legtöbbet idézett KE-mondat lehetne EP-mondat is: „Az apám jó ember volt, ez egy mondat, én találtam ki. Ő, függetlenül ettől a mondattól, jó ember, és most már akkor ez is egy mondat, mindentől akár függetlenül, akár nem.” (TündérVölgy) Stb. Születési év 1950 / 51. – A stílus, az irály, a mondatesztétika persze meglehetősen különböző, főleg a fiatalabb koriak; EP „patrícius”, KE „plebejus” stiláris regiszterekre alapozva építgette jellegzetes beszédmódját. EP fiatalon befutott író, amikor KE még nem is tudja, hogy író lesz. És még tömérdek dologban enyhén szólva különbözők, de hogy nem rajongtak egymásért, az már megint lehet, hogy hasonlóság.
*
Az ember élete legelső szakaszában a semmiből egy narcisztikus énné fejlődik. (Amíg rájön, hogy ő is egy ember, mint a többiek. Innentől kezdődik az önálló és társas lény élete.) Ez nagyjából antropológiai univerzálé. Ezután jönnek a komoly elkülönböződések. A modern korban ezek az elkülönböződések oly jelentősek, és oly közvetlenül és erőteljesen ütköznek, hogy a személy(iség)eket a legkisebb közös többszörös (a legnagyobb közös osztó?), a narcizmus felé tolja. Ez szociálpszichológiailag regresszió, az emberiség elkerülhetetlen harmonikus összeszövődését, Gaia idegrendszerévé, agyává válását akadályozó körülmény. (Nem a narcizmus, mert az mindenkit jellemez, hanem a regresszió, amely az elkülönböződések kapcsolatát nem a játékos, hanem a háborús megoldások felé tolja.) KE narcizmusa a modernkorban lehetséges legszerencsésebb konstelláció. Nem a legprogresszívebb, viszont progresszív. („A fejlődés irányába mutató.” Miért, van fejlődés? Miért, nincs?) Abszolút különbség van aközött, akinek az önpromóciója szemérmetlenül partikularista, és aközött, aki ezt a motivikát „már mindig is” egyetemes értékekkel harmonizálja.
Amikor KE a magyar neoavantgárd irodalomtörténeti jelentőségét és kanonikus pozícióját tárgyalja és emlegeti nagy hévvel, akkor kis áttétellel a sajátjáról is szó van. Kicsit a saját irodalmi neveltetésének apológiája, kicsit ürügy az irodalmi ellenfeleivel szembeni ki- és beszólásokra, de összességében, sok szempontból védhető, jogos, megfontolásra érdemes: Erdély M., Hajas T. és a többiek több figyelmet érdemelnének.
Amikor KE amellett érvel vehemensen, hogy az iskolai irodalomtanítást nem az Íliásszal és a Bánk bánnal kell kezdeni, mert az előszörre kínai a gyerekeknek és inkább elriasztja őket az irodalomtól, hanem kortárs irodalommal kell kezdeni, mert az közelebb áll a gyerekek anyanyelvéhez és világához, azzal könnyebb megszerettetni az irodalmat, akkor szintén, kis áttétellel, önmagát promotálja, de kétségkívül van igazság abban, amit mond, akkor is, ha a kortárs művek között ugyancsak sok a kínai, és a félmúlt klasszikusai közt ugyancsak sok a sokak számára jól olvasható mű.
Amikor KE lépten-nyomon elmondja, hogy Arany János a legnagyobb magyar költő a kedvenc költője, akkor kicsit („ha szabad, akkor eztet a szót használnám”) mórikálja magát. Nyilván mindenki meglepődik ezen, aki találkozott már KE szövegeivel. És valóban annyira más kb. mindenben AJ és KE, hogy joggal nem veszi túl komolyan senki ezt a dumát, viszont így még kényszerítőbben kell méltányolnunk KE őszinte csodálatát és nagyrabecsülését AJ iránt. Egyébként irodalmárok között itt-ott közhelyes, itt-ott trendi Aranyt a legnagyobbak között tudni. Összegezve kétfajta ember van: 1. (A) nem ismeri, (B) unja, 2. szereti AJ-t, tertium non datur, nincs pl. 3. utálja, ami azért ritka.
Amikor KE beleveti magát az ismerős ismeretlenség birodalmába, Hölderlinbe, az iránta érzett vonzalma természetébe, e régi német széplélek, antikgörögizáló szellem mondatainak a saját, mai, magyar aktualizációiba, na és a német nyelvbe, amit csak felnőtt korában kezdett tanulni, tehát örök idegenség, akkor az is játszik, hogy mint kb. minden magyar írónak, aki már meghódította az országot (jó sok könyvet adott ki és jó sok cikket írtak róla idehaza), a legbiztosabb ugródeszka a világirodalom felé a német könyvpiac. Mi a probléma? Semmi. A németeket nagyon is érdekelheti egy ilyen vállalkozás. Gyorsan le is fordították (Terézia Mora) a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. (1998) című kötetet, és jobbára dicsérték ezt a vad aktualizációt. A magyar és a német kultúra összeszövődése, akármit mond is Németh László, sosem ártott a magyar kultúrának.
Amikor előszámlálja a számokat (alias numerákat) és a kimond(hat)atlan aprólékos környezetrajzait az Ezer és 3-ban (2009, nevezhetnénk termelési regénynek is), akkor újabb potenciális számok számára reklámozza sztahanovista bizniszét. Frusztráltak és irigyek hátrányban, szemérmesek és nem-sztahanovisták zavarban. A numera/szám (Kierkegaard szerint a hosszan formálódó és variált Don Juan-mítosz magja az 1003-as szám) egyszerre méri a narcizmus és a titok egyszerűsége fokát. A termék konfekciós jellege óhatatlan, különösen úgy, hogy a különleges termelékenységi ráta titkára ismét nem derülhet fény, de elsőrendű nyersanyag az iparág működésével kapcsolatban. Progresszió szempontjából határeset, viszont kellően irodalmi és provokatív ahhoz, hogy az irodalom- és a dzsenderkritika is további reklámot csináljon neki.
Amikor KE Tasnády Attila egykötetes, senki (+–X) által észre nem vett szerzőt mint a legnagyobb magyar költők egyikét reklámozza, az a legmakulátlanabb eset. Van-e annál látványosabb kanonizációs hatás, mint amikor egy szerző (TA) egyetlen másik szerző (KE) promóciójának köszönheti (akkora-amekkora) közismertségét, olvasottságát. Az irigységre és hipokrízisre oly hajlamos irodalmi (stb.) diskurzusban ez a nagylelkűség és a minőségelvűség kétségbevonhatatlan megnyilatkozása. Gyanús lehet, hogy KE nagyjából minden magasirodalmi és populáris sztárral kapcsolatban fanyalog vagy ágál – de a peremen jól mozgósítja érzékenységét és irodalmi befolyását. Ha belenézünk TA Együgyű kísértet (1989) című kötetébe, látjuk, nemigen van olyan mű, ami valóban ennyire nyilvánvaló és mély hatást gyakorolt volna KE poétikájára, és azt is, hogy igen, ez egy találat, egy erős költő, Melankólia múzsa különleges kegyeltje, nem beszélve a romantikus feature-ről, hogy e soványka kötet, 36 vers a teljes költői életmű.
KE barátságos, nyitott, inkluzív attitűdje, személyes hatása számos fiatal költőt-írót segített, hogy otthonosabban érezze magát, kevésbé legyen frusztrált stb.
Megjegyzem, az én promóciómért is többet tett, mint én.
*
„A regény melankóliája is ebből fakad: az elbeszélő próbálja megosztani másokkal a megoszthatatlant, s reménye csupán annyi, hogy más sem felejti el, mennyire hősies ez a reménytelen kísérlet” – írta egy kritikus (Barabás András) a TündérVölgy kapcsán. Ez kiterjeszthető KE egész öndokumentáló, avagy én-és-a-világ alapszemléletű életművére. A legtöbb olvasóban ez a legmélyebb, legérzelmesebb húrokat zengeti. Mindenki én. A legegyedibb és a legegyetemesebb. Én: az a végtelen világ, végtelen szenzáció, öröm, fájdalom, emlék, remény, baromság, esetlegesség, izgalom, fenségesség, a végtelen terminussal sem leírhatóság, a létezés maga. És a végtelen illanékonyság, elmúlás, semmisség.
Ott és akkor. Soha nem jön vissza. A legértékesebb a legmegfoghatatlanabb.
Végtelen ilyen én és élmény volt, mind elmúlt, senki se emlékszik rájuk.
Kivéve Krúdy Gyula, Cseh Bereményi Tamás stb. KE-nél viszont semmi nosztalgia, megszépítő emlékezet. Ő mindent dokumentál. Minden emlékfoszlányt, minden elérhető információt feldolgoz. Ha nála felbukkan egy puska az első felvonásban, és nem sül el azonnal, akkor később se fog. Nem azért bukkan fel, hogy történjen vele valami, hanem azért, mert történetesen felbukkant. A naplózás előtti időkből származó információk nagy része homályos, töredékes; ilyenkor kárpótlásul a rekonstrukció nehézségeiről olvashatunk.
*
Aztán volt a Lehet Más a Politika, amelynek különlegessége, hogy alulról, vagy inkább középről, mindenesetre nem felülről szerveződő liberális párt volt. 2010-ben be is jutottak a parlamentbe. KE elöl volt a pártlistán, ő volt az egyik húzónév. És éppen az LMP-nek jutott a Parlament Kulturális Bizottságának elnöki posztja. Érdekes kihívás KE-nek: meglehetősen képben van és meglehetősen koncepciózus is a magyar kultúra ügyeiben – de nem vállalta. Ahhoz egy másik ember kell. Ahhoz professzionális politikussá kellett volna válnia. És ahhoz KE már túlságosan irodalmár, értelmiségi és outsider volt. Inkább ment a Sport és Turisztikai Bizottságba sima kis tagocskának. Ott volt az LMP választmányában, de nem ő volt a motor. Ott ücsörgött a parlamentben, előtte laptop. Néha egy-egy bejegyzés a majdani Országházi divatok (2014) című könyvhöz. Nem töltötte ki a ciklusát, két és fél évig gyűrte. Jó kaland volt neki, de belátta, hogy jobb, ha olyan jön a helyébe, akinek ez a funkció inkább hivatás.
A parlamenti képviselőség azonban ismertté tette, olyan ismertté, amilyen íróként sohasem lett volna. Magyarországon harmadvonalbeli politikusok is ezerszer ismertebbek, mint elsővonalbeli írók, művészek, tudósok. (A szocializmusban ez fordítva volt.) KE politikai beszélgetőműsorok állandó meghívottja lett; ismerik az emberek a tévéből.
Mindig is „hídember” igyekezett lenni, aki mindenkivel szóba áll, és ellene tart a politikai alapú gyűlölködésnek és háborúságnak. A Fidesz-rezsim persze meghiúsította ezt a nemes igyekezetet: ha nem gyűlölöd őket (amiket csinálnak, mondanak, egyfolytában, egyre durvábban), nem vagy etikus.
KE politikai nézetei „objektíve” (interszubjektíve) kiegyensúlyozottak. Van benne jó adag konzervativizmus, jó adag liberalizmus, és jó adag szociáldemokrataság is. Szubjektíve (szerintem sub specie aeternitatis) azonban zavarosak az alapvető politikai nézetei, sőt olykor a saját habitusának és egyéb nézeteinek is ellentmondanak. A fő zavarforrás a metafizikai komcsizás, az a mindent átható ideológia, ami a Rom (2000, átdolgozott, bővített kiadás 2006) és a Cé cé cé pé (2019) című műveket szervezi, és ami azért is annyira reménytelen, mert mainstream. De a többség csak feszínesen puffogtatja a neoliberális és neokonzervatív közhelyeket, KE viszont szisztematikusan, összes írói erényével felturbózva dolgozza ki. Kis túlzással KE mindent, ami rosszat tapasztalt életében, azt „a” „komonizmusnak” (= a szocializmusnak, egykutya, nem?) tulajdonítja (ebben Esterházy Péterrel és Wass Alberttel osztozik), én viszont mindent, ami rossz volt a szocializmusban, azt a kelet-európai (-közép-ázsiai) régió (évezredes) despotikus és korrupt hagyományainak tulajdonítom, amit világosan bizonyítanak a jelenlegi Oroszország vagy a türk országok borzalmas rendszerei éppúgy, mint a rendszerváltás utáni Magyarország pártokrata maffiavilága, vagy az, hogy ennek infernális változata, az Orbán-rezsim 16 évig tombolhatott. És a neolib-neokon tömegideológiát (ami ma a jóléti-mert-szociáldemokrata országokat kivéve az egész világot uralja) látom olyannak, ami a legapróbb részletekig hatolóan és globális katasztrófába tartóan rombolja az életet. (Az ősi rom c. kritikámban [2006] is érintettem ezt a témát.)
Mindig jóban voltunk, de egy-két témát kerülnünk kellett hozzá, pl. ezt. Kétszer kiabáltam vele (ő egyszer sem velem), bár ez tkp. egy, mert ugyanez a téma volt, egymástól időben sem távol (5-6 éve?). Kubából jött haza, ott üdült, élménybeszámolt. Előjött a szokásos {szocializmus = kommunizmus = diktatúra = lepusztulás = Észak-Korea} szinonímia, ami nekem nagyjából olyan, mint a {MagyarPéter/Tisza = Zelenszkij/Ukrajna = BrüsszeliBürokraták = háborúpártiak = aljas magyarellenes összeesküvők} szinonímia, kivéve, hogy az előbbi az emberiség 90%-ának agyába van belemosva. Lehet, hogy a származásunkon múlott ez a különbség? Hogy KE anyja egy „budai úrilány” volt a 30-as években, és egy tiszta antikommunista lett, az enyém egy tanyasi szegénylány volt az 50-es években, és egy tiszta szocialista lett? Hogy KE egy kis pesti társbérletben nyomorgott gyerekkorában, én meg egy nagy vidéki kastélyban dőzsöltem?
*
Néhány hely, amiről nekem csak velem haló emlékeim vannak, ahol irodalmi-kulturális rendezvény okán közösen voltunk vagy találkoztunk 36 év során (remélem, KE mindent lenaplózott): New York, Amsterdam, Duino, Merano, San Casciano, Velence, Párizs, Die, Berlin, Frankfurt, Unna, Malmö, Famagusta, Pozsony, Szováta, Kishegyes, Bagolyszállás, Szigliget, Buda és Pest. Pesten nagyjából hetente, a szokásos hétvégi foci okán. – KE egy projektje az is, hogy élete során minden egyes magyar településre, legalább keresztülautózás szintjén, eljusson. Bárhova megy kocsival, ha teheti, lekanyarodik a legrövidebb útról. Amikor együtt mentünk vidéki rendezvényekre, én is részt vettem ezeken a falujárásokon. – KE fiatal korában bélyegeket gyűjtött. Aztán trófeákat. – A KE-monográfiám írásakor semmit sem kellett nyomoznom; minden filológiai anyagot, tőle és róla, megkaptam tőle. Rég volt. Már régóta ő sem tudja lekövetni a recepcióját. (Majd az AI? Ha megszűnt a copyright intézménye? Ha mindent digitalizáltak? Ha fenntarthatóvá tették az AI-t az igényeknek megfelelő igénybevétel mellett? Nem most lesz.)
*
KE munkásságának vannak populáris elemei. Akivel egyáltalán előfordul, hogy könyvet vesz a kezébe, olvasgat, annak (főként az „érett”, ezredforduló utáni) KE hellyel-közzel jól olvasható, legyen az öreg vagy fiatal, művelt vagy félművelt. Örök és friss témák, köznyelvi és magasirodalmi expresszivitás.
Amiben kevésbé pop, az a töredékesség, a masszív önéletrajziság, valamint a fikció és a hagyományos elbeszélés teljes kiiktatása. Ezek a legszorosabban összefüggenek. A populáris ízlés konzervatív, szereti a zsánereket, és így kevésbé vevő a KE-féle újító, műfajmixelő „szövegirodalomra”. Rím és ritmus nélküli líra? Rendes sztori nélküli epika? És ezek összekeverve? Egyáltalán: ez csak félig irodalmi, művészi: félig memoár és napló, ami történettudomány meg mittudoménmi.
A népszerűség és a minőség persze nagyon el tudnak különböződni, de jó tudni, hogy az a jó, ha a jó népszerű. Szemben a népszerű közhelyekkel, hogy a jó unalmas, a rossz izgalmas, és hogy mindenkinek más a jó és a rossz.
*
Régóta tart kreatívírás-kurzusokat. Számos szerző kupálódott itt ki, jutott el az első kötetéig. Valóságos iskolává nőtte ki magát a dolog. Mindenki különbözik, de mindegyikükön látszik KE hatása. A prózaíróknál ez műfajilag is megragadható: önéletrajzi ihletésű, nemfiktív elbeszélés, pontos érzéki leírásokkal és az E/1 reflexióival; naplószerű, memoárszerű, vagyis nem hagyományos elbeszélés; a történetek epizódok, az epizódok nem alkotnak egységes történetet, nincs narratív tropológiája és dramatikus íve az egésznek. A nyári intenzív kreatívírás-kurzusokon én is részt szoktam venni, igyekezvén kihegyezni figyelmüket a hagyományos fiktív elbeszélések szépségei iránt is. – Ebben a populáris, sőt konzervatív ízléssel pendülök egy húron. – Egy Garaczi-könyv kapcsán kifejtettem sajnálkozásomat, hogy a kortárs magyar próza ennyire erőteljesen önéletrajzi és ignorálja a fiktív történetet, ami a kultúrtörténet egyik legősibb, legegyszerűbb, legkomplexebb, legnépszerűbb, legrafináltabb, legpotensebb műfaja. – Hasonló hiányérzetem van a kortárs költészettel kapcsolatban is, amelyet a formálisan prózai szabadvers ural, a költészet viszont ősidők óta zenei volt, nemcsak azért, mert énekelték és hangszerrel kísérték, hanem mert a prozódiai kötöttségek, ritmus, rím, párhuzamok és imétlések magát a szöveget teszik zeneivé.
*
KE legnépszerűbb (legnagyobb példányszámban eladott) könyve a Samunadrág (2005), egy gyerekvers-kötet. A gyerekirodalom persze jól fut, a hazai könyvpiacnak közel 30%-os szegmense, de pont ezért nyilván ott se minden lesz népszerű. – Ez az egyetlen fiktív beszélős könyve KE-nek, ahol a beszélő formálisan és világosan távoli a szerzőtől (nem csupán egy „alak”, aki az irodalmi és kulturális térben magát viszonylag közvetlenül reprezentáló valós személytől némiképp különbözik, de közel áll hozzá), mivel itt formálisan egy „hat és háromnegyed éves” leányka a költő. (Ezt nyilatkozatai szerint az én lányomból kiindulva mintázta KE, és „Hankának és Samunak”, vagyis neki és az öccsének ajánlja a könyvet.) – Itt említhetők meg KE Pessoa- és Th. Bernhard-versfordításai, amelyek megkövetelik a más beszélőbe helyezkedést, és ezekről is elmondható, hogy KE attraktívan oldja meg a feladatot. Voltak, akik ezekben is a „kukorellyzmusokat” kifogásolták (nehéz megúszni, Kosztolányi vagy Tandori fordításai is jól felismerhetőek); számomra ezek hiánya volt inkább feltűnő. Bernhard egyébként elemi hatást gyakorolt a „korai” KE-re (és egy csomó magyar íróra, különleges eset). Pessoa is korán kiváltotta KE érdeklődését, nem utolsósorban azért, mert négy különböző névvel és identitással adta ki műveit.
*
A Baumgarten Irodalmi Emlékdíj alapítója (2019), működtetője. A K.E.R.T. könyvkiadó alapítója (2021), működtetője. A Nyugodt Szív, a lakhatási válságba kerülteket segítő alapítvány alapítója (2015).
*
Április 26. A szellemi tulajdon világnapja. A leszbikus láthatóság világnapja. Ezen a napon történt Guernica lebombázása (1937) és a Csernobili katasztrófa (1986). Ezen a napon született Marcus Aurelius (121), David Hume (1711), Eugène Delacroix (1798), Ludwig Wittgenstein (1889), Szörényi Levente (1945), Tanzánia (Tan-ganyika + Zan-zibár, 1964).
És Kukorelly Endre (1951).
Éljen soká egészségben.