(Szabálytalan recenzió Kukorelly Endre: Ház, háború, halott, avagy nem arra való a szeme annak, akit Hermész vezet, hogy fura vidékeket lásson című regényéről. Kalligram, 2024.)
„Minden véletlen.”
„…csak utólag látom, hogy összeáll egy hármas egységgé.”
„…önismétlés nélkül nincs is semmi”
„Mindhárom könyvben kilenc év van, és kilenc fő téma.”
(Kukorelly Endre)
Kukorelly Endre — a továbbiakban K.E. — a Porcelánbolt… című kötete[1] elején felsorolja az irodalomtörténet-íráshoz elengedhetetlenül szükséges olvasmányokat, csaknem ötszáz oldalon át; terjedelmi okokból nem idézem, csak egyetérteni lehet vele, igaza van. Azért kezdem a Ház, háború, halott ismertetését a Porcelánbolttal, mert benne a szerző önarcképe düreri pontosságú és esztétikai kvalitású, egyes szám első személyű hangfekvése pedig szavatol a hitelességéért. Minden megtudható a szerzőről, ami nem, az nem is fontos; értékrendjéről, a tárggyal kapcsolatos tudásának mélységéről, olvasottságáról, érzékenységeiről, sebezhetőségéről, emberi viszonylatairól. Mindezt nem szépirodalmi, hanem a szakirodalom tárgyilagos, ám nem szenvedély nélküli nyelvén közölve. A Porcelánboltkötelező bevezető olvasmány a három, trilógiává összeállt fikciós mű tanulmányozásához: a 2003-asTündérVölgy, a 2019-esCé cé cé pé, és az itt tárgyalandó, 2024-esHáz, háború, halott című regényhez.[2] Tizenhat év telt el az első kettő, ám csak öt a második és a harmadik között; a harmadik a legsűrűbb, legintenzívebb párlat, ezt az egyre csökkenő oldalszámok is mutatják. A szövegek struktúrája, ráfeszülésük egy átgondolt, egységes raszterre szintén a Ház, háború halottban valósult meg legtökéletesebben, amely címében utal vissza a Cé cé cé pé végén (7.53) számmal álló versre: „Nem arra való / a szeme annak, akit Hermész vezet, / hogy fura vidékeket lásson. […] Hermész jól figyel azokra, akiket / a túloldalra vezet, mert látta, ahogy / lehunyták a szemüket. […] Hermész fiatal férfi. Ha idős nőkre / pillant, elfutja a szemét a könny.” K.E. rasztere — olvasási tapasztalatunk nyomán — a következőképpen működik: a gondolati megalapozást három idézettel indítja, melyek a regényvilágokat segítenek filozófiai, mitológiai, világirodalmi tekintetben alátámasztani, megindokolni, elhelyezni. Az évszámok mindhárom könyvben jelentéssel bírnak, visszatérve jelentésük egyre gazdagodik, amint történetekkel egészülnek ki. Az érzéki tapasztalatok rögzítése kulcsszerepet játszik K.E. raszterében: a szagok, illatok, ízek, a tapintás, a testi megnyilvánulások, izzadás, a szexualitással összefüggő érzéki benyomások és élmények, az állati és növényi biológia és ennek emberi feldolgozása, az emberi életkorok testi következményei, egyáltalán, a testi működés — evés, ivás, láz, fájdalom — a szöveg alaprétegét alkotják. A raszter lényeges elemei a térrel kapcsolatos tapasztalatok: a város és a települések utcaszerkezete, az épületek külső-belső rendje, a lakások helyiségei, azok funkciója, a használatukból eredő szagok, illatok, zajok, neszek, színek és tapintási élmények, a tereket használók szokásai, használatuk módja, jellegzetességei. A raszter talán legfontosabb eleme poétikai jellegű; a szerkezetet létrehozó, körkörösen ismétlődő epikai elemek, amelyek zenei szerkezetet imitálnak, sorozatot alkotnak. Az összes elemet felülírja és egységbe fogja egyrészt az ókori görög alapokon álló mitológiai háttér, valamint a történelmileg kialakult kelet-közép-európai kulturális és nyelvi meghatározottság, amelyben őszinte, olykor nyers megnyilvánulásokkal mozog az eleinte egyes szám első személyű, majd a Cé cé cé pétől kezdve az egyes szám harmadik személyű, (K)-val jelölt narrátor. Az eltávolodás a TündérVölgy vallomásosságától poétikai szempontból szükségszerű és elkerülhetetlen; a TündérVölgy lágyabb, érzelmesebb hangütése jó volt kezdőhangnak a trilógia elején, de folytathatatlanná vált, ha azokat a filozófiai és magas irodalmi jelenségeket akarja felmutatni a művekben, amelyek Ottlik Géza, Mikszáth Kálmán regényeiben feltárulnak, vagy a magyar neoavantgárd törekvéseiben tetten érhetők, s melyeknek ideáltípusát K.E. követni látszik. Kultúrájában, nyelvi alakzatainak őszinteségében, olykor nyerseségében, olvasmányélményeinek finom, sejtetés-szerű beépítésében, nyílt utalásaiban K.E. meg is oldja megszerzett tudásának beépítését a szövegekbe, úgy, hogy azokból valami nagyon sajátot és eredetit teremt. A tárgyi világ úgy öleli körül alakjait — az egy szoba konyha a kis proli osztálytársat, a kis, műtárgyakkal és könyvekkel telezsúfolt otthon a deklasszált Bizsut —, hogy egyúttal hitelesíti őket, működtetve ember és környezete kölcsönhatását: felejthetetlen atmoszférát teremt az enteriőrökkel, a vedutákkal, a golyó lyuggatta Szondy utcai bérházak falával. Ezekből áll tehát össze a szerkezet, a raszter: a mitológia, a történelem, az érzéki tapasztalat, a kulturális háttér. Mindez a körkörös ismétlés és variáció zenei módon felhasznált lehetőségeiből alkotott prózává nemesül.
*
A Ház, háború, halott szerkezetileg három részből áll: I.Ház.2000.1936.1964., és ráhangolás gyanánt egy idézet: „És gyermekeket hagynak maguk után, hogy halál mindig újra legyen.” Hérakleitosz.
Mindhárom szerkezeti egység leírható kulcsszavakkal, és egy kis verssel zárul.
A recenzens a következő kulcsszavakat preparálta ki a Ház című részből: omló, golyó lyuggatta vakolatú Szondy utcai gangos bérház, szentistvántelepi beton víkendház, foci, családi ház, zánkai nyaraló, fürdőszobával, verandával, nyaralás, unalom, Nyuszi, Horthy Miklós úti ötszobás, cselédszobás polgári lakás, zsidóház, zsidó, komcsi, egyszoba-konyhás prolilakás, budi a folyosó végén, cselédlépcső, bögötei kúria, családi ház fenyőfával.
A fejezetzáró vers:
(Ház.0000) Így esznek. Így szoktak enni.
Ennyi meg ennyi
kenyeret benyomnak.
Homokcipó és
homoksüti,
de jó íze van a homoknak.”
A hatvanas években élt egy jó középkor-történész, bizonyos Engel Pál, aki szerint úriember nem prolizik és nem zsidózik. K.E. prolizik és zsidózik, de nem úgy. Az úriemberség alapvetései monarchia-mélyen vannak K.E. génjeibe elültetve, magánemberként szüntelen kísérletezik a jelenben kicsíráztatni ezen erényeket, személyes példával, alapítványokkal szándékozik hajléktalanokon segíteni, tisztességes irodalmi díjazási gyakorlatot megvalósítani, tűrhető társadalmi hangulatot teremteni. A példa nem ragadós, mindazonáltal K.E. nem csügged, nem adja alább, úriembersége nem megkérdőjelezhető, von Haus aus úriember, mint Esterházy, plusz foci. Ahogy ő mondaná, úriember, gyárilag. Tehát nem zsidózik és nem prolizik, hanem a művészet lehetőségeivel és eszközeivel vázolja fel a zsidózás és prolizás jelenségét, a két háború közötti keresztény úri középosztály mentalitását, sorsát, létezésének körülményeit, preferenciáit, értékrendszerét egy fikció keretei között. Létezését, hiszen a létezés-szakmában dolgozik, mint egyik mestere, Ottlik Géza, s másik mestere, Mikszáth Kálmán, aki a dzsentri-létezés szakmában. Nem rossz mesterek. K.E. az identitás fogalmát kezdi feszegetni a Ház című első fejezet elején, megadva az alaphangot, és a fogalmat annak ellentétével teszi még érzékletesebbé: „(K) nem zsidó. Ez semmit nem jelent. Keveset. Annyit jelent körülbelül, hogy nem zsidó. Nulla, nem identitás, identitástöredék sem. Hanem? Nem bibsi. Nem zsé. … Nem vitték el a felmenőit. A zsidóknak elvitték a felmenőit, ez különbség. Ennyit tud. … Bizonyos dolgokra csak későn jövünk rá, és többnyire véletlenül, anélkül, hogy mondanának nekünk ilyesmikről bármit. (K) nem arra jött rá egyszer, hogy nem zsidó, hanem hogy léteznek zsidók, és vannak, akik úgy beszélnek róluk, hogy ők – és ebbe (K) is beletartozik, mert előtte beszéltek róla-, nyilvánvalóan és megnyugtatóan nem tartoznak a zsidók közé. De ez nem érdekelte. Különösképp a focin kívül semmi.” (12. Ház, háború…) A beszélő, a narrátor tízéves forma kisfiú, a hatvanas évek Budapestjén, a Szondy utca golyó lyuggatta, körfolyosós bérházainak egyikében eszmélkedik. Rá vonatkozik ez a nem érdeklődés. A tízéves kisfiúk ilyenek. Pontosan olyanok, amilyennek K.E. megjeleníti (K)-t. Eleinte minden ködben áll, lassan bontakozik ki, nyer értelmet, körvonalat valami, amit eddig a köd takart és érthetetlen volt: „(K) bizonytalan. Mert folyton olyasmibe ütközik, amiket nem ért.” (14. Ház, háború…) A jelenség értelmezéséhez mélyebbre kell ásni, több személyt kell bevonni a játékba, dédapákat, dédanyákat, nagyapákat, nagyanyákat, apákat és anyákat, nagynéniket és keresztanyákat, az ő tapasztalataikat, személyes történetüket, történelmüket. (K) egyelőre itt áll a ködben, nem tudja, merre induljon. Nevelődése során – erősen Bildungsroman-jellegű is a regény – mégis szembesülnie kell sokféle érthetetlen dologgal, mint például a halál: „Látta a halott nagyapját. Amikor meghalt, Lonci, (K) nagynénje bevitte őt abba a szobába, ahol meghalt, és megmutatta neki. Milyen egy hulla. Látod, mondta, és felhúzta a szemöldökét. Ez. Kék csíkos pizsamában volt a nagypapa. Sárga lábujjak, hosszú körömmel.” (15. Ház, háború…) Nehéz a felnőtté válás hosszú folyamata. Szembesülni kell érthetetlen dolgokkal, amikről a felnőttek lehalkított hangon beszélnek – halál, halott, szerelem, háború, zsidók, pénz, politika, történelem, polgári élet, költészet – ezekből áll össze a regény szövete, évszámokkal kiegészítve, kulcsszakkal, nevekkel, tárgyakkal, helyek leírásával hitelesítve. K.E. gyorsan dolgozik, mint Arany János vásári képmutogatója, a mozi ősváltozatát műveli, előkap egy képet, már el is dugja, felvillan a következő, rakd össze, értelmezd, rád bízza. A trilógia első darabja, a TündérVölgy (K) apját, a Cé cé cé pé a kisfiúból fiatalemberré alakuló (K)-t, míg a baljósan, huhogósan alliteráló című Ház, háború, halott (K) anyját, Nyuszit állítja reflektorfénybe, az ő személyisége megszületésének válunk tanúivá. Adott egy monarchiából érkezett ősökkel rendelkező, jól szituált, Budán egzisztáló keresztény család, főmérnök apuka, feleség, két szép kis-, majd később nagylány, Ilona és Irén, vagyis Lonci és Nyuszi. Irén a fiatalabb. Sőt. Egy éve még idétlen fruska, aztán… „(Történelem. 1936) Jó, és Nyuszit mindenképp meg kell ismerni. Nyuszi most majdnem tizenöt, tizennégy meg valamennyi, és ijedten konstatálja, hogy melle nőtt. Eddig nem nőtt. Egyik reggel az van, hogy nicsak, melle van. Nyár van, és hoppá, mellben kicsi a fürdőruha! Szűk. Nyuszi dühöng, ám előtte óvatosan kikukkant a szobájából, hogy Julcsa vagy bárki meg ne lássa. Julcsa cselédlány. Ő vigyáz Nyuszira, ez a feladat, csak – Julcsa szerencséjére – ezt Nyuszi nem tudja. Vagy tudja? … Nyuszi Zánkán nyaral. Ez nyaralás, nincs apelláta, nyáron nyaral. Az anyjával meg Julcsival, aki nem nyaral, hanem cseléd. ˇ(15-17. Ház, háború…) Keresztény középosztály, nyáron egy vidéki kastély, na jó, legyen villa Zánkán, fürdőszobával, verandával, de az utolsó fél mondat, ’..aki nem nyaral, hanem cseléd’, zseniális. Mindent elmond a helyzetről, az alakokról, a szerepükről, a létező társadalmi hierarchiáról. Már ezért a félmondatért is érdemes lenne elolvasni ezt a regényt, ha más egyéb erénye nem lenne, de van. Cselédlétről többen értekeztek már a magyar irodalomban, Bródy Sándortól Hunyady Sándoron át Kosztolányi Dezsőig kapargatták a keserűjét, de ilyen tömören kevesen szóltak. Ilyen gyilkos röviden a lényeget. Nyuszi személyiségének kialakulásáról, gyermekből nővé robbanásának folyamatáról számol be vissza-visszatérő szakaszokban K.E. Közben más szakaszokban tudósít házvételről, szentistvántelepi nyarakról, deklasszálódott keresztény középosztálybeli bridzspartikról, zsidózásról és komcsizásról, s leginkább az unalomról, amikor a lét kopogtat a létezésnek, hogy itt vagyok! Vegyél észre! Én állok mindennek a hátterében, fátyol mögött, rejtve, takarásban, szól Heidegger Martin a szerző mögül. A tanulási folyamat áll a regény fókuszában, hogyan tárja fel magát az alakok számára az unalom perceiben a lét, játékok, foci és bridzs pillanatnyi csendjeiben, olvasás szüneteiben. Hogyan lesz (K) vagy Nyuszi számára a Semmiből Valami, ami tavaly, vagy két perce még nem volt, de most van, jelentkezik, és nem megkerülhető. „Túlzás, hogy Nyuszi imádja bosszantani Julcsát, nem imádja, jobb híján mégis nekiáll bosszantani. Mert unatkozik. Unalmában. … viszont mivel szórakozzon Zánkán, a dög meleg nyár közepén, mikor itt nincs semmi. Semmi a világon. „(20. Ház, háború…) A Semmi van, az jelentkezik az Unalom mélyén, általa mutatja meg önmagát a Lét. Ezzel a zsidóproblémával is meg kell küzdeni Nyuszinak és (K)-nak is. Fuksz/Falus zsidó, Major úgyszintén, Csepeli veiszmanfrédék meg Zánkán az a csúnya vörös fiú, aki nem tud lebarnulni, és kezicsókolommal köszön Nyuszinak. Akit észrevesz, számon tart Nyuszkó. (K) pedig Falussal kapcsolatban hallja először a ’zsidó’ szót, zsidót és komcsit együtt, mint epiteton ornanst a családi csevelyben. Nyuszi kommunikatív intelligenciája remekül működik, azonnal tudja, kivel áll szemben, kivel milyen hangot kell megütni, kit kell észrevenni, és kik azok, akiket nem. Azok mintha nem is léteznének, levegőnek nézhetők: „… de Nyuszi nem néz vissza Jánosra. Vagy Pálra. Észre sem veszi.” (30. Ház, háború…) János és Pál az apja, Manó sofőrjei, ők szokták őket levinni Zánkára. Nem emberek, sofőrök. Úgy kell velük értekezni, mint a cselédekkel, akik cselédhisztit vágnak ki, ha Nyuszika Pestre utazik meglépve Julcsi felügyelete alól. (K) tapasztalja, hogy akik egyszoba-konyhás lakásban laknak, ordítoznak, nem szellőztetnek, nappal tévét néznek és a folyosó végi közös vécét használják, valamint nincs fürdőszobájuk, ők prolik. Még nem tudja, de megtanulja. Eligazítja a szag. K.E. írói világában az érzéki tapasztalatok jelentősége középponti. Az ételek színe, szaga vagy illata, állaga, íze döntő: a szájban megforgatott, szájpadlásra tapadó grízes tészta, nápolyi, a proli lekváros kenyér, roppanós héjjal, csorgó baracklekvárral, ami jobb, mint otthon bármi. A nagymama által befőzött, barnára érett baracklekvár a palacsintában. Zsemle vastag szelet parizerrel, rántott hús róseibnivel, rizsköret gombamártással, a karácsonyi szerelmeslevél. Zsíros kenyér újhagymával. A polgári konyha ízei és illatai. Vannak intellektuális illatok is: (K) apja aktatáskájának városi szaga, benne a hetente obligát kihozott könyvvel és a tábla csokoládéval. Pillanatképek, mint egy Bunuel-moziban, tűpontosan jellemezve a szereplőket. Nyuszi arcképéhez elengedhetetlen a zánkai tűzhely mellett készült pillanatkép: „Fölteszi a tejet Julcsa a sparherdre. Nyuszi nézi, összerándul az undortól. A piros lábos is undorító Nyuszi szerint. De miért nézi? Julcsa kimegy a kertbe, leszedi a paradicsomot, kihúzgál néhány újhagymát a földből. Nyuszi figyeli, ahogy a felforrt tej zsuppsz, kiszalad a lábosból. Büdös lesz, az égett tej szaga bűzlik, Julcsa káromkodik, szidja Nyuszit, az meg csak nevet. Hagytad má’ megin’ hogy kifusson a tej, Nyuszika, dühöng. Nyuszi az ajtóban áll vigyorogva. Befogja az orrát, fintorog, nem szereti a tejet. Tehénszaga van. … Mindig hagyod, hogy kifusson, Nyuszika, sopánkodik Julcsa. Há’ nem láttad? De láttam, válaszolja Nyuszi, amitől Julcsa elképed. Mehetek megin’ vissza, dühöng. „(32. Ház, háború…) Fogjuk fel novellának, remek. Két szereplő, kis csattanó, kifut a tej, és minden benne van. A cseléd az cseléd, nem ember. Az unalom, az számít, azt teszek, amit akarok, sőt, élvezem a másik bosszúságát, mert elűzi az unalmamat. Julcsa nem nyaral, mert cseléd, nem sokkal lehet idősebb Nyuszinál, lehet, hogy egyidős Loncival. Mindegy. Lonci Lonci, Julcsa meg cseléd. Az unalom kulcsfogalom (K) számára is. (K) és a húga nyaralnak Szentistvántelepen. Az ő napjaik szervezettek, van formájuk: (K) és a húga olvas, a nagymama ebédet kotyvaszt, a gyerekek boltba mennek, (K) vízért biciklizik Budakalászra, délután (K) veszi a tornacipőjét és focizik a helyi fiúkkal, akik mezítláb rúgják a labdát, mert nincs tornacipőjük. „Unatkoztak? A kapálók biztosan nem unatkoztak. (K) lejárt a Dunához. Az is unalmas, de szép. (37. Ház, háború…) „Ha a Falus nővére nem volt kinn, egyszerre halálosan unalmasnak látta az egész mennyi mindenen unatkoznak, mennyi mindent unnak a gyerekek kavalkádot, a korcsolyázást körbe-körbe…” (41.Ház, háború…) „Az unalom öl. A Szélpál ikrek faterja unalmában rugdos egy kutyát. „(65. Ház, háború…) A Zánkán unatkozó Nyuszi a Budán unatkozó Loncit robbantja fel váratlan megérkezésével. Korszakot zár le, és korszakot nyit: „A nővére nyit ajtót. Őrülten unatkozott abban a Balaton-parti porfészekben, fogta magát, felszállt a pesti vonatra. … Kit tetszik keresni, mondja Lonci kimért hangon. Aztán felsikolt. … Félrelökte az ajtóból a mosónőt, berohant a nappaliba, és kiabálni kezdett az anyuval, hogy anyuka, én most azonnal férjhez megyek. „(79-80-85.) Közben (K) megveszi a régóta vágyott házat, Hermész kíséri az öregasszonyokat, de érzékeli azt is, hogyan fáj (K) apjának a feje, mit érez Lonci a meggondolatlan házassága, elrontott élete miatt, a telepi fiúk hogyan fogadják be a pesti (K)-t. Mindent tud, hiszen Isten.
*
II. Háború.1972.2021. 1944.
„La gigantesque horreur de l’ombre Herculéenne”
J.-M. de Heredia
Kulcsszavak: katonaság, (K) apja, mint katona, Józsi bácsi, kitelepítés, behívó, bevonulás, Ludovika, első világháború, harctéren eltűnt, súlyos sebesülés, kórházvonat, hátországi sebesültkórház, ápolónő, fogság, szökés, Pintye és a vonalzós eset, Simonyiék a grundon, a hógolyóba gyúrt kődarab, a véletlen, mint állandóan jelenlevő, Tamás, a komcsi, de rendes, zsidó földbérlő, Beregsom, minden háború harmincéves, a blitz és a százéves is, járvány, maszk, álmok, költözés.
Záróvers:
„(Háború.0000.) Szép ifjú szétporlad.
Gyerkőc rohad.
Csinos lány is rohadt kevés.
Bizony bizonytalanság,
boldog bolondság, uralog földön-mennyben,és” (164.(Ház, háború…)
K.E. számára a mitológia szerkezeti elem, egyfajta alapozás, origó, értelmezési segédlet, háttéranyag, tájékozódási vaktérkép. A mitológia és a mitologémák igazodási pontként és értelmezési keretként szolgálnak a regényben. A regény alakjainak megvannak a mitológiai megfelelőik, az ő cselekedeteik képeződnek le a földi alakok ténykedésében – harc, csábítás, harag, bosszú, bűnhődés, halál – . Csúszkálunk az idősíkok között, (K) anyja tizenöt évesből kilencven lesz, öleli a diófát, keresi a diótörőt, csoszog, nézi a falat. Sztüx felé lépeget, már nem harcol, talán az elmúlás ellen egy kicsit, de nem nagyon. Unja. A háttérben működik az állandósult háború: „Platón szerint a béke puszta szó, minden állam minden állammal szüntelenül örökös háborúban áll. Hérakleitosz szerint a háború mindenek atyja és mindenek királya. „(93. Ház, háború…) Háború folyik férfiak és nők között szüntelenül, a férfiak hullnak el előbb, ők a gyengébbek, a nők túlélik őket, örök özvegyek. Folyik a háború keresztények és zsidók, zsidók és muszlimok, keresztények és egyéb keresztények, fehérek és színesbőrűek, rabszolgák és szabadok, cselédek és urak között, a sor tetszés szerint folytatható; egyáltalán, az élet bellum omnium contra omnes. Keresztény középosztályi karácsonyi vacsorán hangzik el a sikkasztó zsidó földbérlőről szóló családi anekdota, aki meglépett Törökországba a család pénzével, jellemző módon. Bizsu, az egykor kitelepített német-francia tanárnő pontosan idézi Petőfit Széphalmon, aki a Kazinczy kúriájában szennyesen hentergő zsidó földbérlő pereputtyáról ír. (K) nem érti, tulajdonképpen miről is van szó, de emlékszik, belevésődnek a tudatába a szavak, a hangsúlyok, a hangszínek, a zsidó szó zsé-je, a jellegzetes hanglejtés, a gunyoros, fölényes megnyilvánulás. Az elhangzó kis nevetgélés, az apja távolságtartó csitítása. A hatvanas években vagyunk, bőven a holokauszt után. Arról, ami a húszas évektől 1944-ig Magyarországon és Budapesten történt a zsidókkal, nem történik említés. Mintha meg sem történt volna az a botránysorozat: a társadalomból való fokozatos kiszorítás, az egzisztenciális megsemmisítés, a rendeletekkel, törvényekkel való megalázás és felszámolás, munkaszolgálatra kényszerítés, tömeges vidéki deportálás, végül a fizikai megsemmisítés, megannyi letagadhatatlan tény. Úgy beszélnek róluk, mintha a zsidók mind kommunistaként pattantak volna elő a semmiből a háború után, míg ők, a keresztény középosztály a hazát védték és szenvedtek a ruszkiktól. Az előzményeket kitörölte egy tökéletes, politikailag irányított társadalmi amnézia. Minden rosszat a komcsik csináltak: a kitelepítést, a bányákban a munkaszolgálatot, ráadásul megléptek 56 után, Hidasék, Fukszék már Amerikában élik világukat, Csepeli veiszmanfrédék meg pulóverköttetésből élnek, mint marci hevesen. „Arról, hogy veiszmanfréd meg zsidó, (K)-nak mindenesetre fogalma sem volt.” (148. Ház,háború…) Egyre tolakodóbb a kérdés: mikor lett végre fogalma? Tudnak-e a regény szereplői bármit arról, ami a szemük előtt végbement? Az apa a fronton volt, később a német sebesültkórházban, Lonci és Nyuszi az ágyneműtartóban a Horthy Miklós úti lakásban, Manó feküdt rajtuk, Loli és Miki vajon hol voltak? Bizsu mit tapasztalt? Bizsu szerepe, hogy összeismertesse Nyuszit és (K) apját. Közben folyik a kádárista katonáskodás, Pintye megalázása álmában a vonalzóval, a szertartás rájátszik Ottlik Iskolájára. Civil és katona fogalmainak értelmezését demonstrálja kis szakaszokban a regény; az apa katona marad, holott civilként működik a társadalomban, (K) két évig katonaként is civil marad. Összefutni valakivel csak véletlenül lehet. Kezdeni vele valamit már nem. Ami pedig a dolgokat mozgatja, az a véletlen. A véletlen, mint entitás éppoly központi jelentőséggel bír K.E. regényvilágában, mint az unalom.
III. Halott. 1914. 1988. 1956.
„(És) tudni kell, hogy a háború közös, és Diké Eris, és minden viszályban és ínségből keletkezik.” (Hérakleitosz)
Kulcsszavak: öregedés, barna bokazokni, urak és zenész cigányok a bögötei kúria előtt, cigányok, cselédek, cselédlányok, 1956, légópince, össztánc a Lenin körúton, akik meghaltak: Rajkai, Fuksz, Falus nővére, a telepi fiúk, Károly, Kornélia, Józsi bácsi, jogászbál,Boconád, kitelepítés, minden cselédlányt Julcsának hívnak, érzéki tapasztalatok, kristálycukros citromos reszelt alma, dohszag, parfümszag, szájszag, pinceszag, Dugó Dani,döntés, hezitálás, Erdély Miklós temetése, kalap, virágbűz, véletlen.
A regény harmadik része az emberi lét elkerülhetetlen végével, a hozzá vezető öregedéssel, az irodalom eme gyakori toposzával foglalkozik. Rég halott nagyapák és nagyanyák szerelmi történetét eleveníti meg K.E. Károly és Kornélia története olyan szép, hogy hosszú, önálló regényt követelne magának. Károly és Kornélia történetében visszatér a regény egyik vezérfonala, a véletlen: ha Károly lekési a vonatot, ha Kornélia elmegy a bálról, ha Károly nem tűnik el az első ütközetben a harctéren, ha… Ha (K) apja elvérzik, ha nem találja meg a felbolydult Budapesten Nyuszit, ha… Ebből a fejezetből Mészöly Miklós pannon történeteinek hangját véltem kihallani. Az elszíneződött, kemény kartonra erősített családi fényképek, a szalonok asztalára kitett bársony borítású albumokban, arra várva, hogy lornyonnal nézegessék a meghívottak, teázás közben. Aztán a másik visszatérő elem, (K) tudáshiánya, fogalma sincs zsidókról, kitelepítésről, 56-ról. A döntésképtelenség, a bizonytalanság, a tudás hiánya sokszor válik történetformáló poétikai eszközzé a regényben. 1914-ben Károly hezitál, felugorjon-e a vonat lépcsőjére, utazzon-e tovább Beregsomba megkérni Nelli kezét. 1956-ban (K) szülei hezitálnak: „(Halott. 1956.) Menjenek, vagy ne. Nem döntesz. Azt gondolod, de nem. Eldől erre vagy arra. (K) apja és anyja ülnek a kanapén, nem néznek egymásra, az már volt, most nem az van soron. És most mi lesz. (K), ha erre gondol, képtelen nem úgy látni magukat, mint akiket felülről mozgat valami. Vagy alulról mozgatja ugyanaz a valami. „(189. Ház, háború…) K. E. kérdése csak arra irányul, mi mozgatja az alakjait? Mi, vagy ki az az erő, ami a hezitálókat erre vagy arra irányítja? A véletlen? Isten, avagy a véletlen rejtett neve? Kilenc évszám soroltatik fel a regényben: 1914, 1936, 1944, 1956, 1964, 1972, 1988, 2000, 2021. Ezek az évszámok (K) magánmitológiájának alkotói, a négy nulla a legbensőbb megnyilatkozásoknak van fenntartva. Az érzéki tapasztalat, ami Nádas Péter írásművészetében oly fontos szerepet játszik, K.E. trilógiájában szintén központi jelentőségű szövegszervező erő. Testben létezünk, a testi lét szégyenletes, eltitkolt, de titkolhatatlan megnyilvánulásai a holttest magára hagyott, tehetetlen anyaggá süllyedt bomló tömegében tárulnak fel végpontként. Ezt már nem tapasztalhatjuk meg, Memling szenvedő Krisztusának szépsége, Grünewald hullafoltos, hideglelős hiperrealizmusa nyomja az arcunkba végső állapotunkat, szembesít az elviselhetetlennel. De addig undorok és élvezetek mentén vezet a létezés útja: „Takácsék, komcsi, zsidó, ávó, háború, nők, isten, világ, ezekről nem esik szó, és (K) aztán, mondjuk így, jóval később, egyszerűen nem tudja felidézni, hogy úgy általában miről esett szó. Ezek már mind nincsenek. … A lányok fönt vannak. … ha belehalsz is, nem éred el őket. A bokájukat sem. Bele is halsz. Nem érsz a bokájukig. „(202.Ház, háború…) Precízen végigvezet az érzéki élvezetek sokféle változatán, valami gyermeki szemérmetlenséggel, avantgárd bátorsággal.
*
Valahogy így van, hogy nem találunk szavakat arra, ami fontos, ami a legfontosabb lenne. Arról kell beszélnünk, amiről nem tudunk, ez volt Wittgenstein baja, de sokaké, Nemes Nagy Ágnesé többek között, vagy Ottlik Gézáé, aki a matematikát hívta segítségül A regényről című tanulmányában (Ottlik Géza: A regényről- Regény és valóság (1960-79), Ponticulus Hungaricus, XI. évf. 9.szám 2007 szeptember, Ottlik Géza jogutódai): „A regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából. … A regény nyelven-inneni tartalmakat igyekszik létrehívni. … Azt szokták kérdezni, miről szól egy regény. El kell olvasni, feleli rá E.M.Forster.” Aztán javasolt egy matematikai képletet a regény megjelenítésére. K.E. szintén ezzel küszködik, de körül tudja írni azt, amiről nem tud, vagy nem lehet beszélni, és milyen jól teszi. Klasszikusok segítenek neki a körülírásban: Tolsztoj, Ottlik Géza, Mikszáth Kálmán, görög filozófusok, német romantikusok Novalistól Hölderlinig, osztrák modernek Musiltól Heimito von Dodererig és Hermann Brochig, a sor K.E. útmutatása és a Porcelánbolt nyomán folytatható. Segítségükkel megteremti ezt a körbejárós, koncentrikus körökben pókhálószerűen táguló, állandóan ismétlődő, zeneire emlékeztető formát, s ha a forma megvan, a mű is megvan. Közepén K.E., a pók. A próza időnként átcsap versbe. Aztán megint visszatér egy motívum, ismétlődik, sőt, variálódik, úgy véljük, már olvastuk egyszer, visszalapozunk, jé, tényleg, de nem így hangzott, hanem kicsit másként. Emberek vagyunk, így működünk, szeretjük az ismétlést, gyerekként is szerettük. Az ismétlés összetart, vigasztal, keretet, formát ad az életnek, a memória erősödik általa. Ennek a regénynek a szövege a trilógiának tekinthető előző kettővel együtt következetesen alkalmazza azt a redundáns, pleonasztikus, önismételgető, (Radnóti Sándor meghatározásai), önmagát állandóan javítgató mondatfűzési technikát, amelyet Radnóti Sándor „a tautológia retorikájának” nevezett el.[3] Az ismétlésnek, mint retorikai alakzatnak ez a fajtája kicsit úgy működik, mint Ottlik matematikai javaslata. Valami ősi tudást mozdít meg bennünk. A trilógia mindhárom darabjára, s általában véve K.E. életművére érvényes Radnóti Sándornak az a megsejtése, hogy a szövegekből kisilabizálható valami deista teológia, minden történet mögött ott feszül a mitológiai-transzcendens háttér.[4] Szülei imént idézett 56-os menni-maradni történetéből – mi vagy ki az a valami, ami mozgatja őket – egyértelművé válik egy felettük álló erő feltételezése.
„Minden, ami nem jó, kezdődik valahogy.” (223.) „Épp időben halunk meg.” (231.) „Az én a szöveg.” (232.) „A megszokás állványzat.” (Ház, háború…) Már ezekért a mondatokért is érdemes elolvasni Kukorelly regényét. Idézhető passzusokat tartalmaz nagy mennyiségben. S a regény végén, összegzés gyanánt újra a négy nullával jelölt szentistvántelepi idill – vajon tiltakozna-e K.E., hogy idillnek nevezzük ezeknek a nyári napoknak az imprintjét, kivetülését, irodalommá párolását, amit a 234-től a 236. oldalig művel?
Véletlen és Unalom tartja kezében a sorsunkat. A görög mitológiában bizonyára van istenük, nimfájuk, félistenük. K.E. megteremtette és működésbe helyezte őket legújabb regényében. Öröm és szomorúság volt megismerkedni velük. Élvezet és fájdalom volt tapasztalni a jelenlétüket a fikció közegében. Ugyanakkor minden olvasó megkapta az ajánlatot, hogy saját életére vonatkoztassa Véletlen és Unalom ténykedését.
Mint a Ház és a Háború, a Halott címmel ellátott befejező rész is verssel búcsúzik az olvasótól:
„(Halott. 0000.) Nem marad lassan itt,
akit
még valahonnan ismerengek.
Ülnek fönn a holtak mind az égen,
ki-ki a seggén,
szép sorban szépelegnek.
Ezen merengek.”
(237. Ház, háború…)
[1] Kukorelly Endre: Porcelánbolt. Kedvenxcekről. Olvasókönyv, Pécs, Jelenkor, 2016.
[2] Kukorelly Endre: TündérVölgy. Avagy az emberi szív rejtelmeiről, Kalligram, 2003.; Kukorelly Endre: Cé cé cé pé avagy Lassúdad haladás a kommunizmus felé, Kalligram, 2019.; Kukorelly Endre: Ház, háború, halott avagy Nem arra való a szeme annak, akit Hermész vezet, hogy fura vidékeket lásson, Kalligram, 2024.
[3] Radnóti Sándor: A tautológia retorikája, Holmi, 1994/4., 613-618.
[4] Farkas Zsolt: Kukorelly Endre, Kalligram, 1996, 115.