Radnóti Sándor 80. születésnapi köszöntése az ELTE Esztétika tanszékén, 2026. április 9.
„De miért dühös, miért acsarog, miért tegez?” – írta a Kritika folyóirat hasábjain 1984-ben egy nála tizenkét évvel idősebb művészettörténésznek az idén nyolcvanéves Radnóti Sándor. Jómagam ezt a mondatot tizenkilencéves koromban, 1988-ban olvastam a szokásosan narancssárga JAK-füzetek szokatlanul vastag harminchatodik darabjában, amely ráadásul szokatlanul grammatizált címet is viselt: Mi az, hogy beszélgetés? Alcíme pedig: Bírálatok. Volt mindebben – az enyhén tekervényes főcímben és a súlyosan tömör alcímben – valami formátumos korszerűtlenség. Ahogyan azt Nietzsche érti: a kor szellemi renyheségeinek szegezett, tehát kritikai állásfoglalás. Éppenséggel egy évvel később látott napvilágot nálunk a tizenkilencedik századi filozófus „korszerűtlen elmélkedése” a történelemről, Tatár György fordításában, a nem egyen-, hanem sokszínű Hermész Könyvek sorozatában, karöltve Wittgenstein legendás Értekezésével, mégpedig a Lukács-óvodát kijárt Radnóti számára fontos Lukács-iskolások egyike, Márkus György magyarításában. A rákövetkező esztendőben meg Radnóti művészetfilozófiai tárgyú tanulmánykötetének örülhettünk: „Tisztelt közönség, kulcsot te találj…”. Ilyen örömteli évek voltak ezek…
De vissza az irodalomhoz! Vissza a tegezésre vonatkozó kérdéshez! Illetve a szövegkörülményekhez. Merthogy ahhoz, hogy elérjek eddig a harsányan napsütötte retorikai sávig, végig kellett járnom az ide vezető logikai utat: először a Halál-líra című kritikai elemzést Juhász Ferenc költészetéről (ezzel a világos és egyenes nyitókérdéssel: „Olvassák-e vajon ma még Juhász Ferenc verseit?”), majd azután a rákövetkező függelékszerűséget: Válasz bírálóimnak. Súlyosan kondult hát olvasói lelkemben a szó, immár másodszor: „bírálat”. Akkor még nem tudhattam arról, hogy a Juhász-kritika egyik kritikájának „tegező” módját (továbbá „dühét” és „acsargását”) számonkérő érces hang miként zeng élőszóban, és nem ismerhettem személyesen magát a hangszekrényt sem, tekintélyt parancsoló termetével és hajzatával, csokornyakkendősen vagy sima nyakkendősen, szivarfüstcirádákkal övezve.
A „bírálat” szó alkalmazójával és a jelölt szellemi ágazat művelőjével az ELTE Esztétikai Tanszékén találkozhattam a kilencvenes évek elején. Lehetett tudni róla, hogy pályakezdő, mármint az intézményes oktatás világában. Ugyanis Radnóti Sándor egyetemi-akadémiai pályájának tényleg 1989 volt a napsütötte határsávja. De nem sütkérezett kevélyen ebben a megérdemelt tanári szerepben. És nem voltak utolsó csepp vérig elkötelezett tanítványai sem. Bár azért jobb szó híján mégiscsak annak nevezném magam, és még jó néhányunkat. Nyilván voltak ennek az oktatói visszafogottságnak alkati okai. Ahogyan fiatalkori barátja, a tanszékre másfél évtizeddel korábban bekerült Balassa Péter meg éppenhogy alkati okokból lobogott önemésztő tűzzel tanítványi köre imádó ölelésében. De ugyanilyen fontosak voltak Radnóti tartózkodásában a korszakos okok is. Hiszen 1989 után már nemigen lehetett ugyanolyan lelkesen viszonyulni a Lukács-iskola örökségéhez, mint annak előtte. Sándor egyik atyai, vagy inkább bátyi barátja, Vajda Mihály, de inkább Misu, például alaposan kibohóckodta magát belőle – egészen a szókratészi huzatba. Abba a kockázatos nyelvi térbe tehát, ahol filozófia és irodalom, vagyis „az Igaz és a Van összefordul mámorosan”.
Egyébként az idézett Harmadik szimfónia költőjétől, Weöres Sándortól kölcsönzi a találó kifejezést a 36-os számú JAK-füzetek szerzője a 40-es számú JAK-füzetek egyik tanulmányában, amikor is „próteuszi alkatnak” nevezi a Bevezetés a szépirodalomba című vastag szöveggyűjtemény gazdatudatát, Esterházy Pétert. Tudjuk, a Diptychon című tanulmánykötet másik hőse: a szintúgy 1986-ban megjelent Emlékiratok könyvét jegyző Nádas Péter. A nyolcvanas évek másik állócsillaga. És ebben a két-, de inkább többirányú szenvedélyben (gondoljunk csak Krasznahorkai László vagy Márton László műveiről írott kritikáira) osztozott Radnóti a lánglelkű barátjával, későbbi kollégájával, a zengzetes című tanulmánykötet szerkesztőjével, Balassával. Bár benyújtott Esterházy-elemzésének címe jóval kevésbé zengzetes, ám annál elgondolkodtatóbb: Az ambivalens műbírálat. És nagyon hasonló „ambivalenciát” fogalmaz meg évtizedekkel később is, Nádas 2005-ben megjelent regénye, a Párhuzamos történetek kapcsán…
De nem rohannék ennyire előre. Maradnék egyelőre a kilencvenes évek első felénél, amikor is az Emlékiratok könyvéről szóló tanóra tágasnak induló körét a szemináriumvezető már a legelején valamiféle bensőséges értelmezői körré szűkítette – egyszerűen azzal, hogy az első órán felhívta az érdeklődő sokaság figyelmét: a harmadik találkozás után csak azok látogassák továbbra is a foglalkozást, akik már ismerik annak tárgyát. Voltunk néhányan, akik eleve olvastuk a regényt, és voltak, akik szépen elolvasták a harmadik alkalomra. A maroknyivá tömörült társaság ezután átköltözött a Szerb utcai épület egyik kisebb irodájába, és ott élhettük át – szivarfüstben pácolódva – egyetemi éveink egyik legemlékezetesebb szellemi kalandját. Azóta is rendszeresen emlegetjük. Ahogyan itt és most én is.
Többször sajnálkozott az egykori szeminárium vezetője, hogy azért nem írt átfogó tanulmányt Nádas 1986-os regényéről, mert már mindent kibeszélt magából ezeken az egyetemi órákon. És bár egyikünk sem vált a szivarozó Szókratész hűséges és szorgalmas Platónjává, hogy exoterikus írásműben terjessze tanárunk ezoterikus beszélgetéskörben megnyilvánuló bölcsességét, szerényebben mondva egyszerre analitikus és szintetikus okosságát, nem hiszem, hogy ne az ő látás- és értésmódja nyomán olvasnánk Nádast (meg sok más mindent) azóta is. Még ha olykor vitatkozunk is vele, az ő fogalmi-gondolati állhatatosságával, azazhogy hűségével mindahhoz, amit én most ügyetlen egyszerűsítéssel a Lukács-iskola irodalomkritikai meghosszabbításának neveznék. Merthogy ez volna az ő jellegzetes észjárásának az egyik lényege: a művészetfilozófiai alapozás (de nem Az esztétikum sajátossága, hanem A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika nyomán). A másik meg az ízlésalapú kulturális jelenlét a művészeti és azon belül irodalmi világban. Hogy például miként műveli az utóbbit (a mindenkori egyesre vonatkozó ízlésítéletet) az előbbi (az általánostól teljességgel elszakadni nem hajlandó művészetfilozófia) diszkurzív súlyaival – egyszerre elegánsan és állhatatosan.
Éppen ezért, gondolkodásmódjának kettős fedezete miatt kellett – mussból és sollból – leírnia a Párhuzamos történetekről szóló nagyszabású kritikája legvégén az alábbi tartalmas mondatokat: „A nagy teljesítménynek kijáró tisztelettel követtem Nádas Péter művészi radikalizmusát, amellyel mélyre ható módon és alapos okkal szakított az európai humanizmus hagyományával. Igent mondok a regény világára, amely e hagyomány hatalmas provokációjaként, ellenpróbájaként gyarapítja a létről való tudásunkat. De – az esztétikai ítélettől függetlenül s mégsem elhallgatható módon – nemet mondok világnézetére.” Vitatkozott ezzel a kettőskönyvelési móddal Vajda Misu, meg én is. Miközben mindketten becsültük Sándort azért, hogy hallatlanul nyitott szellemű okfejtését ezzel a mélyen etikus következtetéssel zárta, nem be, hanem le. Úgy maradt hűséges a Lukács-iskola bölcseleti elkötelezettségéhez, hogy ezzel nem veszélyeztette műértelmezői gondolatvezetése minőségét. A magát egykor modernségtradicionalistának nevező kritikus mindvégig érzékeny és nyitott maradt a kortárs irodalom vagy művészet teljesítményeire. A művészeti kultúra egészére – még a művészetellenes vagy művészetsemleges, vagy egyenesen művészeten túli kultúra közepette is, megveszekedett modernségtradicionalistaként.
Úgy emlékszem, az esztétikai doktoriskola első félévében ajánlotta fel nekünk a tegeződést. Nyakkendőt ma már egyre ritkábban köt. Ráadásul a szivarfüst szabad eregetésének körülményei is alaposan megváltoztak azóta. Nem mintha ez változtatna örömünk tárgyán, a lényegen: éltessen a modernségtradicionalisták istene, Sándor!
Az esten köszöntőt mondott Bazsányi Sándor, Gács Anna, Nemes Z. Márió, Rényi András, Somlyó Bálint. Házigazda: Darida Veronika. Gács Anna köszöntője itt olvasható. Képek: Jakó Barbara.
