Radnóti Sándor 80. születésnapi köszöntése az ELTE Esztétika tanszékén, 2026. április 9.
Úgy képzelem, Radnóti Sándor álmában vitatkozik. Álmában mindenki, akit célba vesz, felkészülten, ésszerűen és bátran vitatkozik vele. Ébren sajnos nem mindig így történik, ezer okból. Például mert mint az az erős hangú emberekkel gyakran megesik, megfélemlítőbben hat kiszemelt vitapartnereire, mint szeretne, ezért aztán szomorkodik is, hogy azok megsértődnek ahelyett, hogy visszavágnának. Én gyakran velük is együtt tudok érezni, de ahogy telik az idő, Sándor álmát is egyre inkább érteni vélem.
A vitatkozó Radnóti az én fejemben elsősorban irodalomkritikus. Ilyenkor írásainak tárgya vagy egy mű, vagy egy életmű mint ethosz. Ilyen értelemben számomra az alakokat megidéző, illetve alkalmi írásai, és hosszabb-rövidebb műértelmezései egyaránt kritikák. Legyen szó visszatérő hőseiről, mint amilyen Pilinszky, Tandori, Krasznahorkai, Petri, Esterházy, Térey, Darvasi vagy Spiró, vagy legyen szó memoárhelyettesítő portréiről, ezek mind olyan szövegek, amelyekben az értekező vagy mesélő saját perspektívája, az értelmezés és az ítéletalkotás szorosan összefonódik. Ahogy ő szokta az ideális kritikusról mondani, Radnóti Sándor „erős arcélű kritikus”. De milyen értelemben erős arcélű szerző ő kritikusként? Nem csak ítéleteinek markáns volta miatt. Szövegei személyesek, bár a szónak nem a konfesszió értelmében vett, leszűkítő verziójában. Hanem kétféleképpen azok.
Egyrészt (mindig) a szerző saját pozíciójának, előfeltevéseinek, meggyőződéseinek aprólékos rögzítésében. Ebből a szempontból a legnagyobb szabású értelmezései közül nem egy maga is vita-szerű beszédhelyzetet vázol fel, mert radikálisan más előfeltevésekkel megírt szöveg és szerzői attitűd megértésére vállalkozik. Ilyen első nagy elemzése, a Pilinszky költészetében a misztikus eszmét a marxista szemszögéből vizsgáló monográfia, és ilyen a közelebbi múltból a hit és művészi szöveg viszonyát az ateista pozíciójából boncoló Esterházy-elemzés.
Másrészt (olykor) a személyesség ott van a megélt élettapasztalatra való hivatkozás formájában is, még ha ez jóval kevésbé válik is explicitté, mint az intellektuális alapállás tisztázása. Így húzódik végig az irodalomkritikusi életművön a férfiak által átélt és gyakorolt szerelem irodalmi reprezentációjának analízise és kritikája Oravecz Imre 1972 szeptemberétől Csalog Zsolt erotikus regénykísérletén át Kun Árpád Boldog Északjáig. Nem azt akarom alattomosan rábizonyítani, hogy a szerző számára láthatatlanul valamiféle identitáspolitikai olvasás sejlene itt fel. Csak azt mondom, hogy a műhöz való közellépés és az ezzel elkerülhetetlenül együtt járó sebezhetőség olyan ritka, röpke, de makacsul ismétlődő villanásai ezek, amelyek az erős arcélnek mintha néha lágyabb vonásokat kölcsönöznének.
De vissza a teljes fegyverzetében előttünk álló debattőrhöz! A kilencvenes évek eleje – amikor én az ELTE Esztétika szakára jártam és Radnóti Sándorral magával és az írásaival először találkoztam – visszapillantva néha egyfajta kegyelmi állapotnak tűnt és tűnik. Egy újjászületett korlátozatlan nyilvánosság korának, ahol végre az elvek és az érvek szabadon csaphattak össze, amikor a kritika ízlések és meggyőződések óvatoskodás nélküli kifejeződése lehetett, amikor az egyetem a kultúra és a kultúráról szóló diskurzus különböző felfogásainak ütköztetéséhez adott teret, afféle safe space-t, ahogyan ma mondanánk. Persze nem abban az értelemben biztonságos teret, hogy a sebesülésektől védett volna, hanem egyszerűen a szólásszabadság értelmében.
Így volt, és nem volt így. Így volt, mert folyóiratok tucatjai ontották magukból a szövegeket, mert átélhettük azt, hogy a műértelmezés alapvető egzisztenciális tétekkel bíró, de nem a hétköznapi egzisztenciát fenyegető tevékenység. És részesei lehettünk annak, hogy az egyetem falai között mintha valami igazi történne. Ebben az időszakban Radnóti műve és magatartása nagyon sokak számára volt igazodási pont. Nem feltétlenül az egyetértés okán, hanem amiatt a szívós következetesség miatt, amivel ő ezt a teret, közös ügyeink műalkotásokon keresztüli megvitatásának terét – a Holmi alapító-szerkesztőjeként, fáradhatatlan irodalom- és műkritikusként, közéleti viták résztvevőjeként és nem utolsó sorban tanárként – belakta, és sztentori hangján mindenkit részvételre invitált.
És nem volt így. Mert mire mindez természetessé válhatott volna, az egyetemi eszmecsaták mögül már túlságosan kikandikált a nyers hatalmi harc, a közös ügyek megragadhatóságát lehetetlenné tette a politikai közösség reménytelen megosztottsága, és egyre illuzórikusabbnak tűnt fel a magaskultúra ideológiai és társadalmi határokat átívelő közösségteremtő képessége.
Jó harminc év távlatából Sándor figuráját is másképpen látom abban az időszakban. Az akkor tekintélyében kissé félelmetes, megfelelésvágyat és az ellentmondás vágyát egyszerre kiváltó alak ma már jóval kevésbé úgy tűnik fel, mint egy varázsütésre megteremtődő adottságot kényelmesen és végtelenül magabiztosan belakó szereplő. Inkább, mint egy vágyott közéleti kultúrát folyamatos erőfeszítéssel fenntartó? vagy rekonstruáló? vagy imitáló? esetleg annak emléket állító? alak. Az én perspektívám változott, ő nem. Ő ezt csinálta azelőtt is, és azóta is – autoriter hatalmak idején és a köztük lévő fellélegzésnyi szünetekben.
A polgárinak nevezett nyilvánosság, a par excellence kritikus működésének tere, ez a múltba vesző, vagy talán sohasem létezett ideál azt feltételezi, hogy egyenrangúak képességeikhez és igazságukhoz mért fegyverzetben ütköztetik meg érveiket. Számomra kérdés, hogy lehetséges-e olyan köztér, ahol a páncélok, a fegyverek és a sebezhető pontok kizárólag az érdemek szerint vannak kiosztva, amely mindenki számára, előtörténettől, idegrendszertől, kortól, nemtől függetlenül egyformán otthonos, s így valódi egyenlőkként szállhatnak harcba. De ahogy hiába na, én is öregszem, egyre inkább lenyűgöz egy ilyen tér csakazértis feltételezése, a megteremtésére vagy legalább hiányának jelzésére tett állhatatos erőfeszítés.
Ez a születésnap is csak egy olyan évforduló, mint a többi: egy maroknyi múlt felmutatása egy alig kivehető jövőnek. Pár nappal Radnóti Sándor 80. születésnapja után, és pár nappal azelőtt, hogy megszületik egy jövő, amiről nem tudjuk, milyen lesz. Nem tudjuk, hogy ebben a jövőben mi lesz a helye az olvasásnak és a művészetnek. A kritikának. Hogy lesz-e tere az egyenrangúak vitájának. S ha igen, hogy olyan világ lesz-e, amely minél többeket igyekszik felvértezni a büszke vitatkozásra. Lényegében semmit sem tudunk. De Sándor, neked köszönhetően, van pár biztos referenciapontunk, amit mély álmunkból ébredve fel tudunk idézni. Isten éltessen!
Az esten köszöntőt mondott Bazsányi Sándor, Gács Anna, Nemes Z. Márió, Rényi András, Somlyó Bálint. Házigazda: Darida Veronika. Bazsányi Sándor köszöntője itt olvasható. Képek: Jakó Barbara.
