Csanádi Imre „írott képei” — Markó Bélával és Radnóti Sándorral beszélget Bazsányi Sándor.
(A DIA-beszélgetések című sorozat rendezvényének szerkesztett változata. Elhangzott 2024. október 16-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban [Budapest, Károlyi utca 16.], a PIM Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében.)
Bazsányi Sándor: Csanádi Imre hetvenes években keletkezett versciklusa, az Írott képek fontos része ennek a ritkán emlegetett, de annál fontosabb költészetnek. Az a tény például, hogy egyik beszélgetőtársam, Radnóti Sándor újra és újra találkozik Csanádi lírájával, azt bizonyítja, hogy ez a költészet nagyon is él. Most két pillanatot emelnék ki, Sándor, a te saját Csanádi-történetedből. Az egyik, amikor a hetvenes években írtál egy hosszú Csanádi-kritikát, Krónikás líra címmel. A másik 1989 októbere, amikor megjelent az általad is szerkesztett Holmi legelső száma, mégpedig nagyon erős szépirodalmi felütéssel. Felolvasom sorrendben: egy Vörösmarty-költemény; részlet Nagy Lajos Budapest Nagykávéházából; Weöres Sándor és Németh László egy-egy verse, mindkettő kéziratmásolat formában; és azután jött három akkor még élő szerző: Vas István két verssel, Mándy Iván egy novellával és Csanádi három verssel. A három közül kettő képleíró költemény volt. Ez egy nagyon hangsúlyos szerkesztőségi döntés volt. Fel tudod idézni, Sándor, ennek a döntésnek a körülményeit, a logikáját?
Radnóti Sándor: Az kétségtelen, hogy az ambíciónk ezzel az első számmal a mértékadás volt, a még élő klasszikusok szerepeltetése. Hogy Csanádi Imre neve hogyan került be? Hát lehet, hogy általam, mert én valóban nagyon nagyra tartottam, nagyon szerettem őt. Ami egy személyes barátságra megy vissza. Amikor az egyetemet elvégezve a Magvető Könyvkiadóba kerültem, akkor összebarátkoztam vele. Hatalmas korkülönbség, huszonhat év választott el bennünket, de nagyon szerettem őt. És tulajdonképpen az első olyan kritikám, ami aztán kötetbe is bekerült, az a róla szóló kritika volt 1974-ből. Ennek az aranyfedezete az volt, hogy megismerkedtem akkor a költészetével, s nemcsak személyét, hanem művét is megszerettem.
BS: És ugye ’89-ben jelent meg, hogy a Holmi-beli főszerkesztőtársadat is említsem, Réz Pál szerkesztésében az Egy hajdani templomra című válogatáskötet, amelyben újabb képleíró versek is találhatók. Azt kérdezném tőled, Béla, hogyan látod te ezeket a verseket. Hiszen az utóbbi időben életformaszerű szenvedéllyel írtál megannyi képleíró szonettet. Persze nagyon különböző módon, formában dolgoztatok. Csanádi a maga koncepciója szerint egy egész ciklust alkotott, egy zárt rendszert, a képleíró versek zárt rendszerét, te pedig egy sajátos szonettkrónikaszerűségbe rendezted bele, pontos keletkezési dátumokkal ellátva, a sajátjaidat. Nem tudom, éreztél-e határozott különbséget kettőtök habitusa között? Hogy melyikőtök miért és hogyan fordul képekhez, amikor ilyen verseket ír?
Markó Béla: Mindenképpen éreztem különbséget, és kellő szerénységgel mondom, hogy nem a javamra. És itt most nem feltétlenül az esztétikai mércéről van szó, mert azzal is az a helyzet, hogy az én véleményem szerint Csanádi egy méltatlanul keveset emlegetett költő. Mindannyian tudunk róla, én is még fiatalon, a hetvenes években kezdő költőként olvastam őt, de szégyenkezve mondom, hogy tulajdonképpen ezeket a képleíró verseit ismét föl kellett fedeznem, és hát ismét reveláció volt számomra. Csanádi egyáltalán, és ezen belül ezek a képleíró versek. De hát a különbségről kérdeztél. Én azt hiszem, hogy Csanádi verseit lehet igazán képleíró verseknek nevezni. Én nagyon sok szonettet írtam, képek margójára. Ezeknek a képeknek egy részét láttam, tehát alkalmam volt a kilencvenes években úgy utazni, hogy Párizstól különböző olasz városokig azért elég sok képtárat megnéztem. Másrészt albumokat is lehet lapozgatni, és akkor is rááll az ember egy-egy élményére. A szonett is egy adott keret, azt kell megtölteni tartalommal, és a festő számára is ugyanekkora kihívás, hogy egy vásznat, amit már feltett az állványra, meg kell tölteni tartalommal. És persze, hogy én reflektáltam ezekre a festményekre a szonettekben. Viszont Csanádi esetében nagyon-nagyon sok képleíró verse valóban leírja a képet. Nem olyan értelemben, hogy elmeséli, mi van a képen, bár ez is megtörténik, hanem rendkívül izgalmas, hogy egy konkrétabb művészetet, a festészetet, amely mégiscsak konkrét formákkal, színekkel dolgozik, az irodalom segítségével mennyire szemléletessé tud tenni. Nem a kép illusztrálja a szöveget, hanem ebben az esetben a szöveg tudja még plasztikusabbá, még érzékletesebbé tenni a képet. Ez az egyik nagyon izgalmas képessége, tehetsége Csanádinak. A másik, ami egyrészt irigylésre méltó, másrészt nagy-nagy figyelmeztetés, hogy mennyire tudja illeszteni a formát, a választott versformát a kép környezetéhez, korához, és milyen izgalmasan visszahozza a magyar verselést, vagy legalább a szimultán verselést egy olyan korban — mert a hatvanas–hetvenes évek is már egy ilyen kor volt —, amikor nemhogy a magyaros verselésről vagy a szimultán verselésről mondtunk le, hanem arról is lemondtunk, hogy egyáltalán kötött formában még illik vagy kell verselni. És akkor nézem, hogy van ez a nagyszentmiklósi aranykincs margójára írt versénél: visszamegy az archaikus tagoló vershez, vagy a kiszámolós formáját hozza vissza.
BS: Nézzük tehát most kettőtök közel azonos tárgyú verseit, a sárkánnyal hadakozó Szent Györgyről. Csanádi 1965-ben keletkezett verse még az Írott képek ciklusa előtt keletkezett, a te két szonetted, Béla, pedig 2011. május 12-én és 2011. szeptember 14-én.
Csanádi Imre: A novgorodi Szent György ikonra
Hadakozó Szent György, glóriás vitéz,
te szilaj jobbodban sújtó kelevéz;
hattyú lovad lábához hörögve rogyik
ama mérges, szárnyas Pokolbeli Gyik.
Eretnekeket ha minket meg nem vetsz,
pátrónusunk, példánk te vagy, te lehetsz;
nem ugyan már Krisztusban s hitnek általa:
szobánk, szívünk falán képed függ vala.
Valahányszor látunk, tanítod tudni:
szükség a Monstrumot földbe tapodni,
örömünket otrombán elárnyékozót.
ideget ostromlót, vérre szomjazót.
Leszúrni pedig, Szent, könnyű volt neked
Isten fegyverével a Szörnyeteget,
dögleletes torkába vasat mártani,
tomboló tusában elnémítani.
Hanem, esendők mi, sebben ődöngve,
új-új Kiméránkkal megbírhatunk-e?
Leteperjük-tiporjuk: föltámad, harap –
nem elég egyetlen hősi mozdulat.
Jámbor ikon Szentje, jegyedbe aki
mégis nem átalltál minket fogadni:
serkentőnk légy továbbra, kudarcok felett,
füstös-piros égen Győztes Sziluett.
Markó Béla: Akit látsz
Cosimo Tura: Szent György és a sárkány,
1469, tempera, vászon, 413x338 cm,
dómmúzeum, Ferrara
Mert érthető a titkos kapcsolat,
amely az élők lelkét egybefogja,
hogy ne hulljon szét se jóra, se rosszra,
s akit látsz, eltorzítja arcodat,
és szinte üdvözül az üldözött,
ha űzik, mert nyilvánvalóan hatnak
egymásra, már-már egymáshoz tapadnak,
s bár van különbség szent és szörny között,
inkább csak szóban, és már nem a testben,
míg könnyű, mint egy lúdtoll, a kezedben
a lándzsa, ám eközben túlfelől
karommá görbült ujjaid bogozzák
a szíjakat, és lelkedben a jóság,
akár a sárkány, féloldalra dől.
Markó Béla: Mind közelebb
Michel Colombe: Szent György és a sárkány,
1509–1510, dombormű, márvány, 128 × 182 cm,
Louvre, Párizs
Első látásra nem is érthető,
ki csüng felszúrva a halálos lándzsán,
Szent György vajon, vagy mégiscsak a sárkány,
mert kezdet és vég felcserélhető,
vagyis a véres lándzsahegy s a nyél,
ha áramlik egymás felé a féreg
s a hős, és úgymond kapcsolatba lépnek,
míg elkeveri szagukat a szél,
ahogy tolulnak, szinte ömlenek
mind közelebb, mindegy ki ölte meg
a másikat, s ki volt a szörnyeteg
előbb, hiszen egyetlen szerkezet
fog egybe most halált és életet,
és már mindkettő hazaérkezett.
RS: Csanádi bizonyos értelemben hű volt a művek eredeti intenciójához, te nem vagy hű. Ez egy nagyon erős különbség, amit lehet illusztrálni az ő Szent György versével és a te Cosimo Tura-alkotásról szóló szonettednek az ellentétével. Csanádi a gonoszt ábrázolja a sárkányban, ami újra és újra feltámad bennünk, és újra és újra le kell küzdeni. Neked viszont van egy nagy költői ötleted, nevezetesen az, hogy a jó és a rossz nem különíthető el, a rosszban jó van, a jóban rossz van, és ennyiben nyilvánvalóan nem az lesz az intenciója a versednek, ami Cosimo Turának az intenciója volt, aki nyilvánvalóan ugyanazt a tradicionális Szent György–sárkány ellentétet domborította ki, mint amit a novgorodi ikon kapcsán Imre. Tulajdonképpen a festmény csak az ötletet adta, aminek alapján te egy egészen új Szent György-képet csináltál. Úgyhogy ez óriási különbség kettőtök között. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy Csanádi Imre hihetetlen találékony volt a megközelítésekben. Tehát van olyan verse, ami valóban az ekphraszisz hagyományos szabályai szerint írja le a képet. Van olyan, ami felidézi az elképzelt keletkezéstörténetet. És van olyan, amelyben a csíksomlyói oltárkép alapján lényegében egy vicces, humoros verset ír Krisztus és Péter találkozásáról, először is székelynek stilizálja mind a két hőst: „Én es székely, tés es székely” — mondja Jézus Krisztus, hiszen Csíksomlyóról származik a kép. Másrészt pedig a végén még egy külön poénként a kopasz Szent Pétert azonosítja Tamási Áronnal. Úgyhogy rendkívül változatos az ő megközelítése.
BS: Persze azért Csanádi Szent György-versében is történik egy minimális elmozdulás a hagyományos képlettől, hiszen a jó és a rossz közötti ősi ellentétet a vers beszélője már nem tudja azon a hőfokon megélni, mint amilyen hőfokon megélte annak idején a novgorodi ikon készítője. De az igazi nagy elmozdulás az ősi képlettől, ahogy mondtad, Béla szonettjeiben következik be.
MB: A másik óriási különbség a szonett és a másfajta versformák vagy a szabad vers között az, hogy szonettet írni meg lehet tanulni, tehát ez tanulás kérdése is. Egy idő után már veszélyesen rutinná is tud válni. Viszont a nagy kihívás az, hogy — apropó, győzelem és vereség — ha nem vagy képes olyan szonettet írni, amelyben felismerhető vagy, ha ez a rutin elsodor, és nagyon személytelen verset írsz, akkor nincsen értelme. Tehát a szonett esetében pontosan ez a tét. Na most Csanádi nagy leleménye, hogy ő egy alakoskodó költő, hogy így fejezzem ki magam, bár ezt vele kapcsolatosan nem tudom, hogy kell-e, vagy szabad-e mondani, de szerintem igen. Vannak alakoskodó költőink, mint amilyen a nemrég elhunyt Kovács András Ferenc volt. Weöres Sándorról is bizonyos értelemben lehet ezt mondani. De Csanádinál az alakoskodás az, hogy amikor képet választ, formát is választ hozzá. Ez kettős kockázat: elvihet a kép, de elvihet a forma is magával úgy, hogy elveszel benne. És az izgalmas az, hogy ennek ellenére minden esetben megőrzi önmagát.
BS: Ha emlékeztek, volt Nádas Péternek egy esszéje, a Hazatérés, ahol nagyon szépen beszél arról, hogy ő az Emlékiratok könyvében nem akart olyan győzedelmes mondatokat írni, ahol a szerzői szándék, akarat ledöfi magát a mondatot, mint Szent György a sárkányt. Ugye szokás megkülönböztetni a képleírás két aspektusát. Az egyik a választott kép iránti tárgyi alázat, a másik a képleíró alanyi elképzelése, szenvedélye, másegyebe. Ezt felfoghatjuk a képpel versengő nyelvművész dilemmájaként. Tehát itt is van egy ilyen versengés jelleg, ha nem is annyira vérre menő, mint Szent György és a sárkány esetében. Nem tudom, ti hogyan látjátok ezt a fajta műfaji dilemmát. Szerintem itt különböző költői habitusok esetében döntő különbségek lehetnek. Most persze kettőtökre gondolok, Csanádira és rád, Béla.
RS: Csak ismételni tudom magam: Csanádi találékonysága, hogy minden egyes képet másképp épít fel versként. Tehát van, ahol egy hatalmas lélegzetvétellel kezdi: „Van minekünk, magyarok, minekünk is van kicsi donnánk!” Ez büszkeség, az a fajta patriotizmus, amit az ember nagyon jó szívvel olvas. A Gyámkő-fejecskének ezt az első sorát örökre a szívembe véstem. Van, amikor elképzeli a keletkezés történetét, tehát azt, hogy hogyan látott hozzá a mester. Aztán van, hogy valóban leírja a történéseket, amik a képen történnek, és ezt feldúsítja, további képzelet szülte elemeket tesz bele, gazdagítva a látványt. Ezek hihetetlen teljesítmények, Csanádi csúcsteljesítményei, a festményversek, illetve a szoborversek. És valóban a másik oldalon ott van ez a formaművészet: az egyik legnagyobb formaművész volt a század második felében, akinek a nagy leleménye az volt, hogy akár a magyaros verselést, akár az antik verselést is, akár a kettő együttállását egyesíteni tudta a köznapi beszéddel. Amikor nem akar határozottan régies lenni, akkor jól gördülő köznyelven beszél. És az ember, miközben olvassa, főleg, ha mondja is közben, akkor persze ott érzi a szapphói sort, ott érzi a végén az adoniszi sort. Azt nagyon szerette, az adoniszi sort, és gyönyörű dolgokat tudott belőle csinálni. És ez mind rendkívüli gazdagságot ad az ő képleíró verseinek.
BS: Elhangzik a Gyámkő-fejecske című versben egy szó: „remekel”. Van az első fennmaradt ekphraszisz, az Iliász híres pajzsleírása, amelyben a pajzs keletkezésének történetét írja le Homérosz. Ott van egy sűrűn leírt kulcsszó, a ma is használatos poézis szó igei változata, a poiein, és ugye ezt Devecseri Gábor nagyon szépen fordítja: „beleremekelte”, „ráremekelte” satöbbi.
RS: Tegyük hozzá azt, hogy Vergilius úgy utánozza Homéroszt, hogy ugyanakkor mégsem utánozza. Mert ő nem a pajzs keletkezését írja meg, hanem azt, ami látnivaló rajta, azt az egész világot, ami…
BS: Hát ő egy császárhű lélek, és azt a világot teszi rá, amit udvari költőként szolgál, úgyhogy erről is fogunk majd beszélni…
MB: Azon gondolkoztam, hogy azért valószínűleg van egy magyarázata, hogy kit tartunk számon formaművészként, és kit nem tartunk számon formaművészként. Itt van például Szabó Lőrinc és a Szabó Lőrinc-i szonett, amiről nyilván közmegegyezés van, hogy ezek kiváló versek. Viszont mint formai teljesítményt nem tartjuk számon azokat, és pontosan azért, mert — ahogy mondtad, Sándor — a formaművészethez mi társítjuk azt a bizonyos emelkedettséget, az elemelkedést a köznyelvtől, a kifinomult nyelvhasználatot, és Szabó Lőrinc formaművészetének a lényege pontosan az volt, hogy tökéletesen szabályos szonetteket írt, de ugyanakkor bele tudta vinni a köznyelvet. Na most Csanádinál is van egy olyan érzésem, hogy őt talán ebben az egyébként is hamis felosztásban és megosztottságban valamiféle népi vagy népies költőként tartjuk számon. Amúgy is a nagy leleménye neki az, hogy az egyébként archaikus formák esetében is beviszi a köznyelvet. Egyébként az iróniát is meg lehet nála figyelni, azt, hogy időnként egy egészen modern vagy idegen szóval érzékelteti, hogy itt azért most egy kis szerepjátszásról van szó. És amiatt, hogy neki sikerül köznyelven tagoló verset vagy szimultán verset csinálni, vagy disztichont például, meg szapphói verset, meg sok klasszikus formát, tehát emiatt, én azt hiszem, nem tartjuk igazán számon formaművészként. Holott nemcsak hogy az, hanem ez egy fontos többlet az ő költészetében.
RS: Hadd mondjak itt ehhez valamit. Azt is érdemes megfigyelni, hogy milyen műveket választ ki, és ebben gyakran a kismestereknek jelentős szerepe van. Elragadják a hóráskönyvek illuminációi, és hasonlók. Saját magával kapcsolatban is volt egy ilyen kettősség, amit a Kismester című hatsorosa szemléltet (fejből idézi): „Legyek kismester inkább, dolgaértő, / ki ha-mit tesz, tisztességgel csinálja, / mintsem titánok zagyva, pofatépő, / ál-egekig sötétlő / paródiája.” Na most a magyar titanizmusnak nagyon jelentős alakjai vannak: Juhász Ferenc, Nagy László. Nem állítom, hogy Imre nem gondolt rájuk, amikor ezt a verset írta, de főképp azokra gondolt, akik epigonjaikként elárasztották a Magvető Könyvkiadót a verseikkel. És például Fábri Péter költészetét azért tartotta Csanádi nagyra, mert végre valaki nem titánoskodik. Ezért az ő jóvoltából nagyon korán megjelent Fábri első kötete, rémlik, hogy a költő még nem volt húsz éves.
BS: És akkor most nézzük meg az Írott képek ciklusán belül a rész–egész értelmében vett alciklust, amelyben Csanádi verseket írt a Képes Krónika illusztrációi némelyikéhez. Vegyük például a László herceg és a kun című verset. És ez nagyon izgalmas helyzet abból a szempontból, amit, Sándor, az előbb említettél: van egy tizenegyedik századi történet, László herceg esete a kun vitézzel. Van egy tizenkettedik századi krónikás és egy illusztrátor, akik a megrendelő Lajos király nagyságát akarják valamiféleképpen igazolni a maguk művészi eszközeivel, miközben azért mégiscsak egy több mint száz évvel korábbi történetet mesélnek el. Az Árpád-házi Szent Lászlót ábrázoló kép — valójában Anjou Lajost magasztalja. Alázatos helyzet, több szempontból is: a krónikus szolgálja az uralkodót, az illusztrátor pedig szolgálja az uralkodót szolgáló krónikust.
(elhangzik a László herceg és a kun című vers, benne az alábbi sorokkal: „Egy a mást, ketten derékon kapják, / ősi mód szörnyen ropogtatják. / Karcsú, páncélos, nagy szent herceg / zöld kaftán-szoknyás pogányt ölelget. / Arany-tányéros, kerek-sisakos fej / összedöng piros toronysüvegessel. / Mennyei pára, pokoli pára / egybe-szakad, eggyé-zihálva.”)
RS: Itt megint visszamegyek ehhez a kismester effektushoz. Ezt is egy kismester csinálta, ezt az illuminációt, és azt az ügyetlenséget, hogy az ember inkább látná egy baráti ölelésnek, mint harcnak. Mert hihetetlenül jól megoldja a vers, hogy ez a „Bendegúz és Detre szász / Kezet kézben ropogva ráz” — ahogy Arany mondja a Keveházában. Itt is valami ilyesmi van: hogy az ölelés egy rettenetes harc, amit a vers bont ki. Nem itt látjuk a képen, ezt a vers bontja ki.
BS: Mint ahogyan, Béla, te is megírtad a Szent György-verseidben a nem öldökléses fúziót a lovag és a sárkány között.
MB: Igen, de ez bizonyos értelemben, azt gondolom, nem is annyira folytatása, hanem inkább továbbgondolása egy egyébként közkeletű motívumnak, Szent György és a sárkány küzdelmének. Ez valóban összetettebb, ez a típusú képleíró vers. Először is rögtön fölvetődik a kérdés, hogy jó, de akkor mit értünk azon, hogy vers? Apropó, titanizmus: hát, a magyar költészetfelfogás lehet, hogy még patetikusabb, mint ahogyan ezt más népeknél találjuk. Tehát a költészet a valóság legmélyebb, esszenciális megismerését kellene, hogy jelentse. És akkor ebben az esetben a képleíró vers egy már esszenciának szándékolt műalkotást próbál megérteni és megértetni velünk. Műalkotás ráépül a műalkotásra. Én már rég nem fogadom el, hogy a költő ír, a festő illusztrál. Az illusztrált vers, az illusztrált irodalmi mű teljesen megszokott. Régebben a regényekhez is készítettek illusztrációt, tehát úgymond volt egy teljesen elfogadott és ugyanakkor teljességgel hamis hierarchia. Ezt a hierarchiát Csanádi fölborítja vagy lebontja. Mindenki fölborítja valamennyire, aki képleíró verssel próbálkozik, kinek sikerül, kinek nem. Csanádinak sikerül. Mert, igazad van, itt több rétegről van szó, és nagyon izgalmas az, hogy ő hogyan írja le, szerintem tárgyilagosan, ezt a Képes Krónika-illusztrációt, és hogyan hatol be ennek a réseibe. És hogyan mutatja meg ugyanakkor, hogy az illusztrátor kit szolgált, mit szolgált, mit akart bebizonyítani ezzel. Mert egy dolog az, ha egy műalkotást kommentál valaki versben. De hát itt, ahogy te magad is mondtad, ez a műalkotás a mai szemünknek nagyszerű, de valószínűleg elég kismesteri mű. Maga is illusztrálni akar bizonyos eseményeket. És Csanádi nagy leleménye, hogy behatol ennek az illusztrációnak a réseibe, miközben végig ironizál. Tehát leírja, hogy mi van az egyik sarokban, a másik sarokban. Nem tudom, hogy a vers után lehetne-e ismét reprodukálni a képet. Nyilván nem, de azért azt, hogy mi van rajta, azt igen. Ez nagyon nagy lelemény szerintem.
BS: Érdemes még beszélnünk a képleírások egyik fontos aspektusáról. Amikor Vergilius a hős Aeneas pajzsán ábrázolt dologi bőséget leírja, akkor valójában Augustus császár birodalmának jólétét dicséri. Mint ahogyan tette ezt a Képes Krónika írója és illusztrátora Szent László és Nagy Lajos vonatkozásában. Az udvari művészet képhasználati kultúrája. Ami viszont ma van: manipulatív politikai vagy kereskedelmi célú képhasználat. Az úgynevezett — Nagy Szent Gergely egykori kifejezésének mai értelmében — írástudatlanok manipulálása képek segítségével, azok sanda, egyszerűsítő, torzító logikájával. Hadd tegyek fel egy naiv, de lényeges kérdést: vajon megtaníthat minket Csanádi képleíró művészete védekezni a csalfa képek ellen? Értelmezni a képeket, és nem áldozatukká válni? Eldönteni, mi a talmi, sanda kép, és mi az érvényes kép?
MB: Tulajdonképpen fölmutatja nekünk a lebutított kommunikációt. És bebizonyítja azt, hogy a történelmet a krónikaírók csinálják, még csak nem is a fejedelmek vagy a hadvezérek, hanem a krónikaírók és a túlélők. Többször előfordul a Képes Krónikát megjelenítő Csanádi versekben, hogy értelmezi és elmondja azt, hogy itt tulajdonképpen olyan patetikus megközelítésről van szó, ami eléggé távol van az igazságtól.
RS: Felolvasnám a Gyámkő-fejecskét. A tárgya egy ismeretlen budai kőfaragó műve a tizenötödik század végén. Ez a számomra legismertebb műalkotás, mert egy másolata ott függ a lakásunkban. Minden nap többször elmegyek előtte.
(elhangzik a Gyámkő-fejecske című vers, amely ezekkel a sorokkal végződik: „És mikor ott járt [Zsigmond király] már, fütyörészve, a kőfaragóknál: / meg sem látta, hogy egy közülük buzgón kalapál-vés, / gyámkövet éppen, s hogy mellőle leányka oson ki, / hosszú, porzavaró szoknyában, – visszatekint még: / villan a gyolcskendő gömbölyded homloka boltján.”)
BS: Azzal fejezi be, amivel kezdte: „Van minekünk, magyarok, minekünk is van kicsi donnánk! / Dédelgesse szemünk! szívünk melegébe fogadjuk!”
RS: Van kicsi donnánk — persze, meg kellett a végén jelennie. Hogy a művészettörténészek egyetértenének azzal, hogy ez egy magyar munka, kétlem. Nem véletlen, hogy az e korból származó magyar művészetet magyarországi művészetnek nevezik, és nem magyar művészetnek. Csanádi ezzel a felütéssel, hogy nekünk is van donnánk, indult el ehhez a vershez, ami aztán nagyon elkanyargott egyébként. Tényleg körüljárja a pufók arcot, a gyönyörűen megcsinált kendő redőit, ezt mind leírja, de hát azért véges az elmondhatni való erről a képről. Éppen ezért felidézi egész Budát, felidézi a magyarokat, felidézi a németeket, a zsidókat, felidézi mindazokat a tevékenységeket, amiket az emberek végeztek, felidézi a királyt, akit ma egyébként a modern történészek az egyik legjelentősebb magyar királynak tartanak, Luxemburgi Zsigmondot. És felidézi az újonnan épülő várat, hiszen azok a fantasztikus leletek, amelyekről szintén írt, és amelyek a hetvenes években kerültek elő, azok éppen ennek a nagy építkezésnek köszönhetők. Nevezetesen kidobták ezeket a műveket, mert új ízlés, új vár, új palota volt soron. És még azt is hozzá kell tenni, hogy itt is megvan az a homéroszi eredetű keletkezéstörténet, amely az egyik oldalon megírja a megtalálás, az archeológiai felfedezés elképzelt történetét, ahogy sárosan kiemelkedik a földből, de már látszik a gyönyörűsége, és a másik oldalon, a vers végén pedig megírja, hogy képzelete szerint hogyan készült ez modell után.
BS: És tegyük hozzá ahhoz, amit mondtál, Sándor, a „magyar” és „magyarországi” közötti különbségről, hogy a „magyar” fogalommal együtt járó „nemzet” fogalma is jóval későbbi képzet. A magyar nemzet és a kapcsolatos értékképzetek nyilván idegenek ettől az ábrázolt történeti világtól.
RS: De ezt is megírja.
BS: Ráadásul a legerősebb magyar nyelven beszél arról, amit a művészettörténet nemzetközi stílusnak nevez. Szakmai és esztétikai értelemben megtalálja a magyar megfelelőt a nemzetközi gótika világához.
MB: Azt hiszem, van egy olyan funkciója is mindennek, hogy visszahoz értékeket — és nem győzök visszautalni a formára. Visszahozza például a Balassi-strófát. Azért ezt nem sokan művelték a huszadik században. Persze időnként módosítva, meg átírva, de azért fölismerhető a Balassi-strófa. Egyébként is nagyon sok referenciális elem van ezekben a versekben, például ebben a Gyámkő-fejecskében. Itt van ez a hexameter, hogy: „Most csak a fej, csak a fej tűnődget, kőbe-meredten…” Nyilván tudatos visszautalás ez, legalábbis az én érzésem szerint, Radnótira: „és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.” Tehát sokfelé kiutal a versből, sokfelé kinyúlik a vers, és ez nyilván egy komor asszociáció a Hetedik eclogára, de meggyőződésem szerint tudatos. És még sok ilyen utalás, parafrázis, referencia van, nagyon sok műveltségelem — azon kívül, hogy ilyen verseket írni amúgy is komoly kihívás. Tudás kell hozzá, meg ismeretek kellenek.
RS: Igen, rengeteget tud erről a világról. Tudja, hogy húszezer lakosa lehetett Budának ebben az időben. Tudja, hogy mivel foglalkoztak, mik voltak a mesterségek ebben az időben.
MB: Az lenyűgöző, ahogy végül is a gyámkőfejecskéből, ebből az egyébként nagyon szép, nagyon egész műből kibont, feltámaszt, megelevenít egy teljes világot. És hány és hány hasonlattal, meg képpel dúsítja föl ezt folyamatosan, és hogyan kezeli a hexametert, persze.
BS: Beszéljünk végül arról is, hogy bármennyire is a régiségből vett példák jutnak először eszünkbe a képleíró Csanádiról, azért a festészeti modernség világába is elkalandozott. Akár kritikai értelemben, amikor a historizáló festészet felületességeit teszi szóvá Székely Bertalan egyik képe kapcsán, vagy amikor az udvari festő Goya festményének tárgyáról, a spanyol királyi családról ír vitriolosan szellemes verset. Vagy a Szilágyi Domokos által is megénekelt Jób-szoborról, Ivan Meštrović horvát szobrász alkotásáról. A választott versünk viszont Szinyei Merse Pál Hóolvadásához íródott.
(elhangzik a Hóolvadás című vers, amelynek utolsó sorai: „Igen, az éggel van baj itt, az éggel! / Ide játékos, nyíló, gyenge kék kell! / Felhőcskék rája, borongók-derengők, / szopránt és altot váltakozva zengők. / És fölfelel, harmóniába fonja / mindezt a szántás basszusbaritonja. — // így kezdtek sorra gyúlni, égni, élni / Szinyei Merse Pál úr Őszikéi.”)
BS: Fontos szerepet kap ebben a versben az ábrázolt kép tisztán vizuális valósága — és ennek szóba hozatala volna a képleírás műfajának netovábbja. A festészeti modernizmusban a forma, a szín végre megkapják a saját jelentésüket. És nem szolgálnak valamilyen mesét vagy ideológiát. Szinte olyan fajta fenomenalitással jelenik meg Csanádi versében a kék meg a barna, mint Proust regényének híres képleírásában Vermeer Delft-festményének sárga foltja…
RS: Ehhez hozzáteszem, és ez is hozzátartozik a képleírás bonyolultságához, hogy a művészettörténészek azóta is hiába keresik ezt a foltot a képen.
BS: Én szívesen megmutatnám nekik. Proust világosan leírta, hogy hol keresendő, csak ő azt mondta, hogy az házfalat ábrázol, holott valójában egy tetőfelületnek a sárga foltja. Fontos a tévedése, de csak annyiban, hogy nyilvánvalóvá válik: mindegy, mit mond, falat vagy tetőt, a lényeg úgysem az ábrázolás tárgya, hanem a módja, a sárga színfolt intenzitása.
MB: Ami még izgalmas ebben a képleírásban, hogy érdekes módon, miközben végig a képről beszél, a színek mellett még szinesztézia is van a versben, a „basszusbariton” és így tovább. És közben elmondja Szinyei Merse biográfiáját. Elmondja a kép történetét, mert a képnek nagyon izgalmas története van. Egyébként Szinyei Mersének is. Róla többnyire azt tudjuk, hogy Majális, hogy színes, izgalmas, kerek, szép és így tovább. De hát Szinyei Merse egyszer már abbahagyta a festészetet — és ez is benne van a versben —, mert például a Hóolvadásra, meg a Majálisra is, nagyon rossz kritikákat kapott. Csanádi szóba is hozza ezt a „delirium koloráns” kifejezést, amit Keleti Gusztáv, akkori neves műkritikus használt…
BS: Ez akár lehet egy nagyon pontos és pozitív metafora, csak jól kell hallani…
MB: Igen, igen, és hát ő is úgy volt a festészettel, mint annak idején Berzsenyi a költészettel Kölcsey kritikája után (csak azért az egy színvonalasabb történet volt mindkét oldalról). Berzsenyi abbahagyta a költészetet, Szinyei a festészetet. Elég hosszú ideig nem festett. Gazdálkodott. Ez mind benne van a versben. És utána már az „Őszikéit” festette, és ekkor vált sikeressé. De a lényeg, hogy a versben benne van a kép leírása, benne van a kép története, tehát hogy Csanádi szerint hogyan születhetett ez a kép, a tavaszi olvadás, az alul levő barna föld, és így tovább. Tehát egybe tud csukni képleírást, a megfestéstörténetet és festőéletrajzot. Egy modern kori sikertörténetet, amely nem olyan, mint Csontváryé. Ez a történet Szinyeié, aki még életében megérhette, hogy értékes festőként tartsák számon…
BS: Társaságot is neveztek el róla…
RS: Hozzáteszem, hogy a „delirium koloráns” becsmérlő kifejezése nyilvánvalóan egy akadémikus ízlés és akadémikus látásmód kicsapódása ebben a korban, ahol majdnem minden impresszionistát delirium colorans-szal lehetne vádolni. Egyébként szerették ezeket a latin kifejezéseket. De az például sokkal igazságosabb, amikor negatív terminussal illetik azt a rettenetes historicista divatot a tizenkilencedik század második felében, hogy helyreállítanak, mondhatni felrombolnak romos vagy nem teljesen felépült középkori templomokat. Zsámbék úgy úszta meg, eddig legalábbis, hogy a Lehel téren építették fel az eredeti mását. Ezt úgy hívták, hogy peronospora renovatrix.
BS: Egykori Csanádi-tanulmányod záró gondolatában, Sándor, azt mondtad, hogy pont az egyik képleíró vers kapcsán vált számodra világossá, hogy az a közösségélmény, ami után Csanádi vágyott, az a művészettapasztalat intenzitásában születhet meg a legnagyobb eséllyel. Talán ennél pontosabban nem zárhatnánk le ezt a beszélgetést sem. Hiszen intenzívebb közösségteremtő művészettapasztalatot el sem tudok képzelni annál, hogy képpel és verssel találkozunk egyetlen műalkotás jóvoltából.