Hat verskötetről
Tatár Sándor: nincs másik mese. Válogatott és új versek, Parnasszus Könyvek, 2025.
„Az új st( )and új portékát, / új gyékényt kíván” — olvasható az Árus gyanánt vagy motozásnál című versben. A költő zugárus, aki tiltott vagy csempészportékát kínál a nyaralóknak, emlékekre spórol, játssza a gyanútlant, maszkjait próbálgatja, és imponálni akar a másiknak, legyen az potenciális szerető vagy konkrét olvasó. Minden verskötet új „st( )and”, az r betű permanens hiánya. A válogatott verskötet is új, hiszen korábban nem létezett konstellációt alakít ki, új összefüggéseket teremt, igaz, a reminiszcenciák ereje nem mellékes, és a változó költői köznyelv paradigmaképző ereje is szerkesztői komponens szokott lenni. Sáros lábbal vagy ómódi papucsban és lestrapált háziköntösben mégse mehetünk az aktuális Parnasszusra.
A legtöbb beválogatott vers lényegét a szójáték-tűzijáték felszín alatti, felületátformáló tektonikai mozgások megragadhatósága körvonalazza. Az első olvasásra felismerhetően karakteres megszólalásokat produkáló Tatár Sándor kivételesen érzékeny a nyelv mint anyag lehetőségei iránt, és olyan is előfordul, hogy a potenciális jelentések és asszociációk tömkelege alatt mindenfajta hideg racionalizmus összeroppan, és csak a szövegelés érzékisége marad, ami nem kevés. És a szinte permanensen jelenlevő, hol zavarba ejtő, hol kacagtató, hol szarkasztikus, hol önironikus humor. Mintha verset írni eleve kissé ciki lenne, mintha ezt a tevékenységet kompenzálni kellene: én csak véletlenül tévedtem ide, én csak próbálgatom a szavakat. És próba közben megtörténik a vers, valahogy lezajlik a meseszövés, azaz kialakul egy jellegzetes hang és egy hipernarratíva. Szinte ars poetikusnak hatnak e tekintetben a Türelem! című vers sorai: „Merő iszony a rózsa lelke / (Könnyen lehet, mert nem tudni, / milyen) / Mi minden helyett virul hivalkodva, / s ebben miféle kockázat pihen?”
Startpisztoly hangtompítóval: ez az első ciklus szimptomatikus címe, mely nyilván az indulás nehézségeire, a nagy berobbanás elmaradására, és a lét részint intézményesített, részint költői értelmetlenségére is céloz. A jelentést kiszabadítani sosem volt könnyű az erősen játékos, halmozó és e tekintetben asszociatív költészettípus produktumaiból, de a Tatár-vers harsány felszíne alatt mindig van táptalaj és mélyréteg, létüledék, sőt olykor a megszenvedett infernó bugyrai is megnyílni látszanak. Az egyértelműségtől irtózó beszéd mindig takargat is valamit, a burjánzás sokkját feloldó kommunikációkészség azonban képes feloldani ezt a kedélyesnek látszó feszültséget. C’est la vielág, mondjuk együtt a költővel. De nem volt mindig ilyen: a korai versek vonalvezetése egyenletesebb és szabályosabb. Az első vers azonnal kozmikus, sőt prófétikus távlatokat kap („Láttam elválni a mennytől a földet / láttam bokrot lángolni”), mégis A Tanú című költemény áramvonalas marad, s a kijelölt hivatás irányába szűkíti le a makrokozmikus nyitást („nekem kell énekelni”).
Ezt a fókuszáló technikát még olyan értelmezői magánlabirintusokat nyitó sorok sem zavarják, mint: „én ittam be az alkalmi / összefekvők nyirkát / cserzett képemen lehetett heverészni”. Az ítélkezés és az éneklés kerül szembe egymással, a költő természetesen (örömünkre) elfogadja az ítélkezés nélküli éneklés szent adományát. A nyitó szövegek között szürrealista megoldások is felbukkannak: az egyik versben például: „lábát lógázza a hold-stégről Petri”, majd a strófa Várady Szabolcs-kurzívval zárul, a költő neki engedi át szinte a teljes versszakot. Nagyon izgalmasak ma is a szerelmes versek, illetve általában véve az érzéki vagy az érzékiből a drasztikusba átcsapó képalkotás technikái, például: „parázna száj / a kirakat”, „vacogásomtól elvetél az alkonyat”, „fejükvett szárnyak vérzenek”, „érted / majszol a folyó is követ”.
Az írás, alkotás technikái sokféle módon jelennek meg, a világ „jegyzettömbnyi”, a toronygombok megszólaltatható kottafejek, a vers mégis olykor „megíratlan marad”. A készletfelhalmozás költői igény, a készletek azonban végesek, és ez az érzés frusztráló felismerésekhez vezet: Soha a költészet nem oldott meg semmit — áll az egyik vers fölött a Magán(y)játék ciklusban, és ezzel nincs is mit vitatkozni, sőt élünk a gyanúperrel, hogy ezt a költő korábban is tudta. Az ÉGésFÖLD ciklusban felerősödik a vallásos, transzcendens hang is, a bűn és kegyelem, az önvizsgálat, a belső élet kerülnek előtérbe. Az életmű meghatározó, karakteradó jelentőségű szövegei ezek, melynek paradox alaphangját jól érzékelteti a következő részlet: „a »Lény«, akit nem ismerek, / most kegyelme izzó rostélyán forgat”. A gyötrelem értelmébe vetett hit és a megtisztulás lehetőségei hívják létre ezeket a szövegeket, melyek elsősorban a német költői hagyományvonallal is párbeszédbe elegyednek (Rilke, Celan vagy Angelus Silesius). Silesius legendás angyali (kerubi) vándorából itt hangyai vándor lesz: ez a szorgos hangyalét lenne tehát a modern költő földi létének metaforája, és a műfordítóé is, aki világmagyarázattá fordítja a létezés jelenségeit, és egy saját anyagiságához erősen tapadó nyelv korlátai között kénytelen közzétenni ezeket a fordításokat. Az angyal is rákopírozódhat az emberi testre, de a szárnyak közti lét lehet akár egy galambé is. A teremtményi létben azonossá válnak a létfunkciók, az ember kénytelen szembenézni teremtett jelentéktelenségével, gyarapodó veszteségeivel, és beszélni kezd a megfoghatatlannal, hangot keres az ismeretlenhez.
A hajdan gyászlepkés borítóval megjelent Requiem című anyasirató szinte betetézi ezt a dramaturgiai ívet, a „hidegen” túljuttatott szó expedíciója válik látványossá, miközben a monumentális emlékművet faragó költő a legszívesebben Istenre „imát ágyúzna”, hogy a „börtönnyi ég” kiengedje bizonyos értelemben véve mégis csak „szabad” rabjait. Az anya, akárcsak az Úr maga is az Én része, a róluk való beszéd ezért önvizsgálat és aktuális önértelmezés is. De milyen ez az Én? Sérüléseit kedélyesen, ám sikertelenül igyekszik leplezni. Beleáll a halálfélelmét játékokkal és akrobatikával leplező nyelv a szubjektumba, mint egy dinnyerepesztő késpenge a sávos zöldbe (ami fekete-fehér) Mapplethorpe közismert fotóján. A repedés megindul, a hasadás elkerülhetetlen. Az illeszkedés hézagos lesz, de látható: ez a technika a szavak testének megrepesztésével rokon és az Én sérülékenységével analóg. A helyrehozhatatlan sebek keletkezése kivédhetetlen: a legnagyobb probléma nem annyira az ellenszer megtalálása, a gyógyítás, hanem a sebekről való póztalan beszéd természetes hangjának megtalálása, a nyelvi illeszkedés. A fiút és a költői anyagot szülő anya nemcsak testi tapasztalat, hanem nyelvi is, a költészet valamiféle kiteljesedő és felszámolódó anyaság és megmunkálható és megmunkálhatatlan anyag egyszerre: „egy anya-fantom / hányszor szülheti meg, akit megölt”? A remény vagy a rezignáció síremlékét koszorúzza-e a költő kivételes szonettkoszorúval? A re szótag közös eleméből nyíló nyelvi irányok egyszerre kettőzik meg és bizonytalanítják el az olvasatot. A nyelvi elemek közös részei iránti érzékenység a kapcsolódási és irányváltási lehetőségeket jelzi, és szinte versgenetikai jelentőségűvé válik.
A szonettkoszorú szövéstechnikája ideális a változatokat és a váratlan helyzeteket kedvelő Tatár Sándor számára, gazdaságosan tölti ki a teret, az egybefont szonettek tartós fonatot hoznak létre, és a költői életmű kardinális témáit (nyelvkeresés egy folyamatos veszteségpoétikához, anatómusi szemlélődés a nyelv materiális térfelén, teremthető, illetve termő misztika és teremtményi jelentéktelenség, artisztikum és ösztönös menekülés a giccstől, költészet és Költészet viszonya, szorongás és írásterápia, a betegséggel és halállal való szembenézés) egyesítik. „Csapó — s jön a szorongás szokott árja: / elsöpri a forma szánalmas madárcsontjait” — olvassuk már egy későbbi szonettben, és szinte a nagyszerű vers mögé tudunk képzelni egy újabb szonettkoszorút rímgyöngyökkel és önkommentár-szalagokkal.
Tatár költői regénykaraktereket is teremt, ilyen például a depressziót és az összeomlást megtestesítő D. kisasszony vagy Lőrinc, a dalszerű versgenerátor-gyermek, aki a nyugatos és a weöresi hagyományt („Bóbita, Bóbita, játsszál / — körben a seggfejek ülnek”) és a kortárs olvasói kultúrát fricskázva teremti meg önmaga világát. A kötet vége felé felerősödnek a hagyományviszony és hagyományiszony versei, a korrekciós szurkapiszkák, a szövegbe beleíródó allúziók. Az utolsó ciklus (Gomolyra fordul) újabb verseket tartalmaz, reanimációkat is és versárnyékokat (Kihűlök a dombtetőre, Hamlet-apokrif, Vajdajános-reloaded), ám a tónus minden kompenzáló igyekezet ellenére szélsőségesen elégikus marad. Nincs másik mese, ideje aludni végre. De holnap új nap virrad, és újra este lesz, és azért mégsem lehet mindennap ugyanazt a mesét mesélni. Másik mesének, nincs mese, amíg a hallgatóság vevő rá, még ha a tegnapi mese mása is, egyszerűen lennie kell.
Imre Flóra: Egynyári lények. Gondolat, 2025.
Hét ciklus, a horatiusi köldökelv-szerkezetet idéző kötetkompozíció. Horatius és Róma kardinális jelentőségű: a nyitó ciklus azonnal Róma istennőjének megjelenésével indul. Ez a verssorozat Vas István Római pillanat című kötetének úti verseit is fölidézi az olvasóban.
A nosztalgikusság szimulált jelenlétté válik, öröm nézni, ahogy a kultúrtörténeti humuszból kisarjadt növényzet burjánzik, az alkotó keze összetépi a képeslaplíra lépten-nyomon felbukkanó anzikszkártyáit, és eleven pillanatfelvételeket készít. Ezeken a felvételeken például Apollinaire is felbukkan, hogy érzékelhetővé váljon a növényi létből szétáradó „idő szaga”: „s várlak téged tudhatod / diszjunkt időalakzatok / a hangaszál a rég letépett / terek idők és várlak téged / az utcák közt a kék ragyog”.
A kötetben a fűben heverő narancsok illata, szaga méri az időt, a permanensé váló, a létszorongatottság táplálta várakozásét. Ez a várakozás szembesít az elvárásokkal is, melyeket mások támasztanak velünk szemben, vagy éppen mi támasztunk önmagunkkal szemben. Róma azonban nem csak az érzékekbe ivódó város, kollektív tudatarcheológiai terep, térkép önmagunk megismeréséhez, hanem Horatius sokat ostorozott konkrét és metaforikus Rómája is. Ez a hang a második ciklusban bontakozik ki számos horatiusi gyökerű parafrázisban. „Gyűlölöm ezt az ostoba tömeget. / A gondolkodni lusta, tanulni rest, / csodáraváró, térdreroskadt, / égreemelt szemű, lanyha népet” — indul például az egyik rómaióda-parafrázis, mely természetesen a babitsi In Horatiumot is játékba vonja.
Egykori verstantanárom elhintette bennünk az alkaioszi romlás jelzős szerkezetet: e pedagógiai fogás lényege az volt, hogy azonnal asszociáljunk Berzsenyi híres ódájára, mint az alkaioszi strófa remek reprezentánsára. Az alkaioszi strófáról azóta azonnal a romlásköltemények jutnak az eszembe, a szatírába jajduló, véresre ostorozó ódák. Itt is egy ilyen költemény szerepel (Horatius-parafrázis), igaz, lazított verseléssel, de bőven az alkaioszi hangzásuniverzumon belül. Az alkotói habitus itt, és szinte a kötet összes közéleti versében is főként egy-egy erőteljes (jobbára az indignáció alakváltozataiban kiteljesedő) tónus megalkotására fordítja az energiát, mely nem változik, nem alakítja a „drámát”, hanem önmaga hevületének fenntartására összpontosít. Nincs váratlanság, lehengerlés van.
És ez meglehetősen szokatlan fejlemény Imre Flóránál, aki megalkotta életműve talán legnyersebb és legkeményebb hangú kötetét. Ez a felhergelődés nem őrzi meg az antik leletvers reáliáinak kereteit, hanem minden ízében aktualizálódik: „Ki pálmaházat rak, s bele tankokat, / a jachtja tatján félelem integet, / nem vigasztalja whiskymárka, / türk kocsi, őr meg a perzsa kaftán”. A szentenciózusság takaréklángon ég, megelégszik egyetlen nyilvánvaló elégikus tapasztalat körkörös elismétlésével: közel az elmúlás („leszaggat úgyis végül a vad halál”), éljünk a mának, ki tudja, mit hoz a holnap. Talán egy újabb Horatius-parafrázist. Aki szentenciákra vágyik, külön versben kapja meg extradózisban (Szentenciák) a kisciklusba szánt összeset. Imre Flóra izgalmas játékot űz a fordítás, a parafrázis és a saját szöveg viszonylataiban is: a kötet hátlapján a kötetet például a római nemes egyszerűséget és az abban rejlő létesztétika örömét kifejező Horatius-versfordítás reprezentálja. Imre Flóra ad hangot Horatiusnak, vagy Horatius kölcsönöz hangot Imre Flórának?
Egy ciklusnyi macskavers következik. Somlyó György A macska tízezer létezésmódja című ciklusát idéző közvetlenség uralja ezeket a szövegeket, Imre Flóra macskái jobbára kéjesen nyújtózó szonettben közlekednek lét és árnyéklét között, maximálisan lehalkítva, önmagukba rejtőzve. A teremtés e mikroszfinxei megannyi rejtvényt adnak fel, miközben valamiféle eszményi öntörvényűséggel viselik teljességgel horatiustalan sorsukat.
Az Ikrás végtelen szerelmes, illetve erotikus versei ugyancsak míves darabok, a ciklus egy szapphói strófákban írt költeménnyel indul, de a szonett-típusok sokfélesége is gyönyörködtet. Az érzelmek extatikussága olykor túltágítja a komolyan vehető verstereket, illetve túlméretezi a szöveg dimenzióit, és ilyenkor a gondosan megválasztott forma talán túl vaskos keretté válik a keretbe foglalt kép arányaihoz viszonyítva: „bennünk lélegzik a jövő s a múlt / a létezés átvilágít az itten / mikor szeretjük egymást él az isten”. Ez a terep a költészet leginkább bocsánatos terepe, és néha a rózsaszín szemüveg kerete túl nagy lesz a bele szánt lencsékhez viszonyítva: „nagyon szeretsz / x0nagyon szeretlek / egyedül itt az őszi éjszakában / mindig veled vagyok / mindig velem vagy”.
Az alkalmi verseknek szentelt, illetve a Köz-életcímű ciklus egyaránt nagyon jól egybeolvasható a Horatius-parafrázisokkal. Ezek között is vannak parafrázisok, tónusimitációk, frappáns ötletek, közéleti utalások, verstani érdekességek. A Gender című verspróza ereje különösen elszomorító szöveg: „Álmomban férfi vagyok. Csúnya és kövér és öreg. És nincs mellettem senki. De mindennek nincs jelentősége. Mert nem alázhatnak meg. Mert nincs szükségem senkire. Mert aki férfi, az elég önmagának”. A rútság azonban nem pusztán vélt vagy valós személyes tulajdonság lehet, hanem általános is: A belső tenger című szép szonett épp a rútság vakító erejét akarja megtörni a belső látással. A belső látás olyan tenger, amely „önnön árapályában hengereg”.
Meglepő komponálási ötlet e filozofikus, artisztikus megoldásokban gazdag költemény után az Ibis című átokvers szerepeltetése. Már az Ovidiusnak tulajdonított ősvers szidalomorgiája és átoknarratívája is meglepő, de a vers sikeres újraaktiválása még inkább az: „isten bassza meg a vesekövet a glaukómát meg / a bokaszalag-szakadást / meg a többhónapos várólistákat / isten bassza meg az alliteráló nácikat / meg az akinek-nincs-semmije-az-annyit-is-ér-t / isten bassza meg a lemeztektonikát meg az evolúciót / isten bassza meg”. A Mellkasfájdalom ciklus darabjai mintha ugyanennek az elementáris erővel feltörő életérzésnek a decensebb és dermesztőbb megfogalmazásai, variánsai, elégikus, önreflexív áthangolásai lennének, az egyik vers például az ijesztő szuicid késztetések legyőzéséről szól. A „viseltes élet” dezintegrálódó komponenseinek kapkodó listázása ugyancsak megrendítően barátságtalan és önveszélyesen kegyetlen.
Kiss Judit Ágnes: A vén fegyerkovácsné plasztikai sebészhez fordul. Kalligram, 2024.
Kiss Judit Ágnes A vén fegyerkovácsné plasztikai sebészhez fordul című kötete több közös vonást mutat Imre Flóra kötetével: a női sors, az öregedés, a szorongásokkal várakozás témái itt is, ott is jelen vannak, ám a moduláció egészen más. A kötet nyitóverse (Portfólió 2.0) remek alkaioszi strófákban ad helyzetjelentést a szépből vénné jelzőzött fegyverkovácsné állapotáról: „Nézd, itt vagyok. Már túl a klimaxomon. / Kínos korosztály — kínos a téma is. / Mit ér a nő, ha szülni sem tud / (másra a vén banya meg minek kell)?”. Csakhogy a balladához szoktatott vén fegyverkovácsné nem adja fel olyan könnyen (már a kötet címéből is látszik, hogy mindig van B terve!), ugyanakkor az önmagaság számára is létfontosságú, és kénytelen-kelletlen ezt összekapcsolja a beletörődéssel.
A múltról való beszéd olyan, mint a barátnőkkel folytatott „leletcsere” némi tudatarcheológusi szondázás után. A kuplé megkeseredik, a hajdani gúny öngúnnyá válik, de a remény azért nem hal meg teljesen: „Létezik-e, és hol van az a szer, / ha illegális, az sem érdekel, / mitől egy percre minden felragyog, / hogy elhiggyem, azért még itt vagyok?” A fegyverkovácsné mindent kipróbál, az arcjógától a konditeremig, a terápiától a lelki feltöltődésig, a plasztikai sebészettől az intimtornáig. Noha „összeadódva egész napod elmegy, / de szép leszel, amikor meghalsz”, s ez nem mellékes. A férfitekintetből derivált önazonosság megkérdőjelezése vagy hamissága fel sem merül benne. A test valamelyest tatarozható, átszabható, de a régi naivság és szerelem visszaoperálhatatlan a szívbe. Nincs itt nagyívű dráma, mélyülő bölcselet, akrobatikus sziporka, egyszerűen szól a kuplé, és jól.
A helyzet akkor változik, amikor a fegyverkovácsné bekapcsolja a híradót. Ez a közéleti versvonulat megint rokon Imre Flóra szövegeinek problémáival. A diktátor lélektanát megrajzoló vers kissé pszichoanalitikus, kissé szatirikus, kissé közhelyes, mégis kerek. Ami a ciklus portréit elevenné teszi, az elsősorban a konkrét helyzetek analitikus láttatása, illetve a könnyed dalforma keresetlensége, mely szinte azonnal zenét asszociál az olvasáshoz. A női lét számos variánsa bukkan fel a kötetben a korosodó szinglitől a szexszel kacérkodó öregasszonyig, a fegyverkovácsnét rendszeresen látjuk gyarapodó évtizedei távlatában.
A női a sorsok általában nem önmagukban tematizálódnak, hanem a férfivilág viszonylatában, mely a hasonló férfiproblémákra rendre mentségeket talál, miközben a női lét kiszolgáltatott és a szinte beteges öngyűlöletig alárendelt, holott öngyűlölete hozott anyagból építkezik. Tengernyi sematizmus van ebben a hangban, de az egyszerűsítés elvének következetes alkalmazása ellenére még az is nagyon kedélyes: „A férfi, ha ötven, van karrierje, / a nőnek idős szülei s gyereke. / A férfi, ha van mire, adja a bankot — / a nőnek nincs, sose volt hitele”. Ez a férfi-nő polarizáció különösen ellenszenves figurákat termel ki: „Én a Nagy Művész vagyok. / Fogdoshatom a nőket, / érezzék megtisztelve maguk”. „Kibéleltek állami pénzzel” — mondja a Nagy Művész, aki védett pozícióját ezzel még undorítóbban demonstrálja. (Egyébként a kötet szerzője MMA-ösztöndíjban részesült.) Figyelemreméltó, hogy a versportrék akkor igazán hatásosak, ha a kuplé vagy a dal műfaji keretei között valósulnak meg, ha kilépnek a formai fedezék mögül, nem egyszer önkéntelenül is elközhelyesednek.
A genderproblémás versek között a Feltámadás kimagaslóan remek, s ezt már a felütés is jelzi: „Valld be, hogy midőn testet öltöttél, / Jézus, nem merted a nőit bevállalni.” Új dimenziót nyit meg a fegyverkovácsné költőkről szóló fejtegetése („A költő szennycsatorna csak, / de néha annak is vacak.”), mely a kötet szövegeinek helyét átrendezi a koordinátarendszerben. A fegyverkovácsné dalai, kupléi, balladái kívül lennének a költészeten? A kötet közepén érdekes módon egy Berzsenyi-parafrázis erejéig visszatér az alkaioszi romlás: „Hízásnak indult hajdani átlagos / tested miért, hogy ennyire elfajult? / Nem látod a tükörbe nézve / hájaidat nyomorult hasadnál?” A petefészek elégiája magában is új lendületet ad a kötetnek, de az igazi fordulatot a Síremlék Marinak hozza el: a ballada itt traumaelbeszéléssé válik. Pazarul megoldott szöveg a Gyászballada a régi fiúkról is, és a haikuforma is érvényesen új hanggal kecsegtet.
Kiss Judit Ágnes kötete eleven, energikus olvasmány, szinte száguldunk a sorok sztrádáin, élvezzük a formák hullámvasútjait, miközben minduntalan megértő mosolyra fakaszt az empátia.
Jónás Tamás: dræn. 73 új vers. ampersand.hu, 2025.
Kiss Judit Ágnes kötetének hangulatát egy gyanúsan ironikusra sikeredett commedia dell’arte alajkainak felvonulásához hasonlíthatjuk. Jónás Tamás új verskötete viszont olyan, mint egy falusi búcsú. Tarka, forgatag, ahol a profik a céllövöldében görbített csövű puskával is eltalálják a papírrózsa pálcikáját. A Hexameterek című versben például a sörét metrikailag csak egyszer megy mellé, szigorúbb értelemben kétszer, mert van egy két részre szakadó, rossz metszettel ellátott sor is, és a sok-sok csűrés-csavarás, töltike („bizony ám!”) ellenére nagyon szép vers kerekedik ki, ráadásul az antik sírverseket idéző allúziókkal. A veszteség, a gyász kompenzálásakor „a ritmus, a rím szerez újra családot”, lám, valamire mégis jó az irodalom.
Rengeteg hangzás, forma, ritmus és dallam jelenik meg, ezek olykor kiteljesednek, akrobatikus légtornamutatványokat produkálnak, vagy épp megbicsaklanak, megtörnek, szakadoznak. A Disztichon imperatívuszai is érzékletesek („Csendesen állj és várj a divat hamuszürke zajában. / Orgona illata vagy mandarin íze legyél!”), bár illatként és ízként állni a fakó, zajos, de divatos szinesztéziában nem lehet könnyű. A malac vallomása Bóbitának című vers Weöres nyomvonalán, metrumán halad, a kikacagott, megröptetett malac csillagokat „csavaroz”, s teljesen hiába vacog, mert egy sem potyog le. Van valami mámorosan kontrollálatlan és sajátos logikájú ebben a versbeszédben, a daktilusok futószalagján gördül előre a szöveg, s mert egyszerre túl sok minden mozdul vele együtt, a szalag egyre lassúbb, mi pedig egyre türelmetlenebbek vagyunk. Míg A törékenységről című, valóban nagyszerű költemény, mint kiderült, a kriptoamnéziának köszönhetően 100% Schein Gábort tartalmaz, a Molossusnak csak 5,8%-a Ady, és ugyanennyi a József Attila-komponens aránya is, de még ez az arány is módosul, mert a sor maga is módosul („általam vagy, mert megint láttalak”, illetve „talán eltűnik hirtelen”). Hol van már az appropriation art boldog posztmodernizmusa, a vendégszövegek magabiztos barokkja! „Mert tudom, hogy a pókháló nem jobb a lépes méznél; noha a pók béliből szövi légyfogó hálóját, a méh pedig virágokrúl szedegeti mézét” — írta Pázmány Péter. A különös kötetcím szemlélődő hímméhe, ha nem is gyűjtögeti a mézet, drónként repüli be a kultúrtájat, és szemrevételezi, feltérképezi a mézszerzés lehetőségeit, de látja a pókok munkáját is. Az útjába kerülő pókhálókat simán átszakítja, a geometrikus mintázatok nem tartóztatják fel, de nem is hagyják hidegen. A Drón című versben Radnóti tája fölé végez a költői szerkezet berepülést („nem tudhatom, másnak mit jelent e tájék”), de közben Petőfi pókhálóját is átszakítja („már nem kér, csak ígér a nép”).
Az Áthajlás ionicusai szépen szaporáznak, anakreóni jellegűek és egyszerre nagyon is maiak: „az időt mint / focipályát / beszaladnom / lehetetlen / hogy a test nő / fogy a lélek / bizony érzem / megöregszem”. Legjobbak a „dallamos csend” szövegei, mint például az És mégis vagy a Falkavezér, illetve a lazán kezelt aiol strófákban szépen nyújtózó szövegek (A levegő gyökere, Glória, Clarus). „Eltorzulnak a mély hangok, az á-k, az í-k, / elmozdulnak a hangsúlyok, a mondatok / új ritmusban idézik a nyelv magyar / fűszerrel teli ízeit.” A harmadik idézett sor metrikájába már bele is íródik a torzulás, az aszklepiadészi sor kilép a maga ritmusából, s itt ez a kilépés határozott poétikai többlettel bír. Plasztikus, jelentőségteljes, olykor szürrealizmusba hajló képeket („mérges permetezés minden igéretünk”) kapunk egy elköltöző családról, a megszűnőben lévő identitásról a szimbolikus, „elfáradt lobogó” alatt. A közéleti kérdések, az egzisztenciális szorítók és az inkluzivitás problémái különféle módon jelennek meg a változatos, gazdag, kalandos kötet oldalain. A Szabadság című esszévers mintegy esszenciálisan foglalja össze ezeket a kérdéseket mintegy afelé konkludálva, számomra nem túl meggyőző, de költői gondolatkísérletként mégis hallatlanul érdekes argumentációval, hogy „én úgy tudom, szabadság nincs, / nem is szabadna lennie, / jó rabszolgaságban lenne jó élni”.
Keresztesi József: Szabadság mozi. Jelenkor, 2025.
„Ami széttört, mennyi lesz? / Mennyi no és mennyi yes? / Mennyi réges-rég elveszett / élvezetszerkezet?” — kérdezi a Világdal című vers kérdésfüzérének egyik nosztalgikus szólama. Ez a verskötet az élvezetszerkezetek valóságos tárháza, melyek még roncsolt vagy génmódosított változataikban is őriznek valamit abból, amit klasszikus költészetnek hívunk. „Milyen gödröt temet be / a valóság buldózere?” A traumák nyomainak sírgödreit, a fogyasztói kultúra emésztőgödreit? Vagy a totális realizmus áldozatainak tömegsírját?
Az elegyengetett terepre felépített Szabadság mozi műsora mindenesetre egészen rendkívüli, minden ízlésvilág és korosztály találhat benne valamit, látszatra minden kissé könnyednek hat, de a szöveg addig olvastatja magát, míg át nem fúrunk a többletjelentésekig, míg fel nem figyelünk az elmeél szinte szikeszerű pontosságára. Mindenből van benne, ami Kiss Judit Ágnes, Jónás Tamás vagy épp Tatár Sándor fenti könyveiben erény, érdem és hatás, csak sokkal arányosabban, kedélyesebben és keresetlenebbül. De „a tűzijátékot nem pusztán a pirotechnika teszi”, ahogy A megúszásról című vers tanítja! Nem véletlenül következik itt egy „komoly” tézisekre bontható ars poetica, melynek megjátszott célja a „nemes egyszerűség” és a „csendes nagyság” viharmentes zónájának kijelölése.
Erre a terepre azonban az irónia „ocsmány” sárkányának holtteteme borul, aki a mélytorkoztató, pajkos lándzsa szent sebébe halt bele egy még kiismerhetetlen Szent Györgynek köszönhetően. „Hiányzó láncszemek a jéghideg homokban” — szól bele egy ál-Pilinszky a diskurzusba, de ő már a „lángoló csipkepokol” látomásos, bibliai talajáról rugaszkodik el. A megúszásról fölöttébb stílusosan és sziporkázva búcsúztat el valamit, amit talán ebben a megroggyant műveltségeszmény után maradt apokaliptikus, kísérleti atomrobbantásokkal átformált, végül csak-csak elegyengetett terepen talán posztmodernnek lehet nevezni. A hedonizmus könyve ez a könyv, a poétikai élvezeté, mely a végletekig elbizonytalanított kortárs költői lehetőségek szabadulószobájában méri fel az esélyeit egy autentikus hang megteremtésére.
Keresztesi szövegei olykor harsányan zenélnek, máskor halkabban: mintha egy különleges bárban ülnénk, és hol a beszélgetőtársakra, hol a nagyon is igényes háttérmuzsikára figyelnénk. Komfortos, otthonos világ ez, mégis telis-tele meglepetésekkel, rejtett zenei mintázatokkal, időközben kreatívan átrajzolt szabásmintákkal: „én nyakkendőt kötök és pezsgőt iszom / vigalmi negyed az Antarktiszon / nem kell több, csupán egy nüansznyi jel /a holdfényben felragyog Békásmegyer”.
Keresztesi verseinek jelentős része kerül vagy vitapozícióba jól ismert nagy költői szólamokkal („a valódit mondom nem csak az igazat”), vagy működik metapoétikus kommentárként (Traktátus az alanyi és a tárgyias költészetről, Tanács egy fiatal pályatársnak). A költőies, a költőietlen és a túlköltött hármasság által kijelölt háromszög világos szárai nem látszanak a jótékony ködben, és nem is zavar minket ez a látásbizonytalanság, mely minden bizonnyal bele van kalkulálva a kötet tájviszonyaiba. Mindenütt a szabadság akrobatikáját észleljük, a felszabadultságot, még a keserű versekben is, sőt a legkeserűbbekben van jelen az önirónia méze a leginkább.
Illyés Gyula egy mondata sok-sok magyar egy mondatot indított be (szakdolgozatgyanús téma!), Kemény István nagy demenciaverse után most itt az Egy mondat az adósságról, s valóban nem nehéz elhinni, hogy az adósság sokféle variánsa valóban ott van mindenben, a fantomfájdalomtól kezdve a biciklihazatolásig. A vers „szép” haláltánccal zárul, melyhez a táncrend kitüntetett pontján érkezünk el. Minden ismerős és mégis ismeretlen, mert olyan kontextusokra íródik rá, melyek a költő kifogyhatatlan ötletességének köszönhetően jönnek létre egy-egy asszociáció, hangulat vagy emlékfoszlány nyomán.
Slágerek, rockpoézis, tananyagvers-cafatok kavarognak, rendeződnek új és új konstellációkba („tékozló fiú a téesz visszavár”), irodalomelméletileg szentesített hierarchikus viszonyok bomlanak fel és sérthetetlenségi dogmák dőlnek meg. Ez a szubverzió mégsem felháborító, sokkal inkább fesztelenül csevegő, önironikusan keserű, a megviselt élvezetszerkezetek ugyanis mindig markánsan felismerhetők benne.
Tar Sándor: Kicsi fények. Leletmentés, Déri Múzeum, Debrecen, 2025.
Több szempontból is meglepő könyv a Kicsi fények: részint azért, mert nyilvánvaló kapcsolódásai ellenére külön terepet alkot a Tar-univerzumban, részint, mert modellje az újvidéki Új Symposion környezetének poétikája volt, erős beatbeütésekkel, részint mert a korabeli popkultúra markáns jelenléte elmossa a határokat a magas irodalmi beágyazhatóság és a közköltészet között.
Találunk a kötetben kifejezetten a konkrét költészet jellemzőit mutató szöveget (Szimbolista vers, amelyben minden világos), áradó-hömpölygő, írásjelekkel sem fegyelmezett poémát (Bíbor füst, Szőke város / A huszonnyolcadik tavasz), lírai miniatűrt Tolnai Ottó modorában, abszurd és groteszk szöveget, szürrealista látomásosságot izzító, öntágító költeményt. A legjobbak az áradó, gazdag hordalékanyaggal dolgozó, zenei jellegű ismétlésalakzatokkal tagolt szövegek, melyek felhevülve izzani kezdenek, és ilyenkor maga Tar is elveszti a szigorú önkontrollt, s ez az artikulálatlanná váló expresszionizmus találkozik a hajdan kiáltástípusú avantgárdnak nevezett gesztuslírával. „Fiatal fények ifjú tavaszára borulva lüktető életet szív a merengő idő / és kamasztestekből épít mutálva zengő templomi orgonát / vadonnőt marihuána között / barbár örömre bolydul a mező” — olvasható egy jellegzetesen áramló, magömlésszerű szakasz a Bíbor füst című versben. Már a szóválasztás hihetetlen eklektikája zavarba ejtő, a romantikus-impresszionista elemekre Tar hol ráuszítja a ginsbergi üvöltésgenerátort, hol ráküldi a mákonyos hippiálmot. És ott van a fiatal test, a szakrális hangszerként megszólaltatott korpusz. Kódokat kezdünk észlelni, jeleket és jelzéseket („homokoszlopok állnak az idő elé / meleg sót szikrázik a tenger”), mintha a homok, a meleg vagy a számos versben felbukkanó, enyhén pilinszkys asszociációkat keltő sivatag szavaknak (szubkulturális) többletjelentései is lennének.
Különleges versek tematizálják az apaságképzeteket, melyek a szerelmi viszonyokat is maguk alá temetik: az egyik potenciális fiúkivetülés Hansi, a „kis germán isten”, a „kis nyugatimádó hipszter”, aki történetesen az imádott nő, Sabine testvére. A másik a jokkó névvel illetett fiú, aki még talán meg sem született („azt szeretném / ha már holnap kis szőke / hajnalszemű fiút szülnél nekem / akit megint csak jokkónak nevezhetnénk”), de akár az is lehetséges, hogy jokkó folytonosan újrateremtődő vágyálom („azt szeretném / ha szívemen tipegne életre egy új bohém / piros arcán csókommal / mit tegnap küldtem neki hímvesszőm hegyén / jokkó / szüless újra”). Jokkó nemcsak a nőbe képzelt gyermek, hanem valamiféle esszenciális maszkulinitásképzet is: „kopogok fiamnak jokkó / íme apád / nyújtsd ki parányi falloszod / hogy enyémmel életet üzenjek beléd”.
Az Emberek szerelme című verssorozat nemcsak a teremtés és nemzés mámorának különleges megfogalmazása miatt izgalmas, hanem az a mód is, ahogy a majdani, potenciális gyermek is az aktus teremtő részévé válik, és így egy — a maga bizarr érzékiségében hasznosuló — hiszterológia is megképződik, miközben a naturalizmus és a misztika zavaros elegye ömlik szét a sorok között. A Tar-versek inszcenírozása gyakorta a különféle rockegyüttesek számainak kulisszái közé képzelend: dalvariánsokkal is találkozunk, sőt beépített angol nyelvű dalszövegrészletekkel is, amelyek mintegy ki is hangosítják, meg is zenésítik az egyes szövegek egyes passzusait.
Gyakoriak a negatív öndefiníciók („nekem nem lobogóm Petőfi”, „nem lettem proletárköltő”), de ennél is feltűnőbb az imperatívuszok hatványozott jelenléte, melyek performanszszerűvé dramatizálják a szöveget: mintha Hajas Tibor világába tévednénk, mintha egy különös hang irányítani akarna bennünket. A Nászrepülés című szöveg mintázatait a folyamatos felszólító mód uralja, mely kezdetben a színmisztikát köti össze az öltözködéssel, majd a szerepfelvállalás után az olvasót undorral vegyes extatikus éneklésre szólítja fel: „énekelj / péniszfejű mikrofonokra hányva utálatod s szerelmed / sikolyod repedt szinkópáiban fehéren habzik a mámor.” Az Add oda magad mintha egyenesen Ginsberg-parafrázis lenne, a szabad szerelemre való buzdítás látványos enumerációkkal telítődik („kaszárnyák neszező pokrócai alatt / fakassz lírát ezerhatszáz ágyon / vagy internátusokban idvezíts fehér fiútesteket”), hogy végül egy személyes és romantikus szerelmi vallomásban teljesedjék ki a vers.
A Kicsi fények több szempontból is hiánypótló verskötet: részint egy kimagasló prózaírói életművet árnyal és egészít ki új dimenziókkal, részint a nem túl gazdag magyar beatköltészet és az ugyancsak alulreprezentált neoavantgárd különös ötvözetét létrehozó szövegek számát gyarapítja örvendetesen.