(Jennifer Lackey: The Epistemology of Groups. Oxford: Oxford University Press, 2021.)
Képzeljük el, hogy egy távoli országban közelednek a választások. Két jelentős politikai erő küzd a hatalomért, és mindkét oldal a negatív kampány mellett dönt: ahelyett, hogy saját programjukat ismertetnék, a másik fél lejáratására koncentrálnak. Különféle súlyos vádakkal illetik egymást, miközben mindkettő szisztematikusan tagadja az őket érő viszontvádakat. Például X párt – minden bizonyíték nélkül – háborúpártisággal vádolja Y pártot, míg Y párt – szintén igazolatlanul – szexuális bűncselekményekkel vádolja X párt egyes vezető politikusait. A választások közeledtével a vádak olyan tömege hangzik el mindkét oldalról, hogy a társadalomban – a politikai megosztottság ellenére – széles körű egyetértés alakul ki: itt valaki folyamatosan és gátlástalanul hazudik. Nézeteltérés lassan már csak abban van, hogy az egyik, a másik, vagy mindkét oldal szavai teljesen hiteltelenek-e.
Hazudni persze emberi dolog, és nem is túl bonyolult megtennünk. Szent Ágoston óta tartja magát a nézet, miszerint a hazugsághoz elegendő, ha a félrevezetés szándékával olyasmit állítok, amiben én magam nem hiszek. Fontos azonban látni, hogy a hazugság képességéhez (ami több, mint puszta valótlanság állítása) szükség van arra, hogy az alany higgyen valamiben, hiszen csak ebben az esetben tudja szándékosan annak (azaz vélekedésének) ellenkezőjét állítani.
Az episztemológia, azaz ismeretelmélet szinte egész története az egyén hiteiről és azok világhoz való viszonyáról szól. Honnan tudom, tudhatom-e egyáltalán, hogy a hiteim igazak? A diszciplínát alapjaiban meghatározó szkeptikus probléma – megismerhetjük-e a világot, kitörhetünk-e a szubjektív észleléseink börtönéből – az antikvitás óta az én és a külvilág kérdéskörére vonatkozik. A társas közeg ugyan a klasszikus ismeretelméletben is megjelent, azonban csupán az individuum számára kiszűrendő hibaforrásként. Persze, nem minden filozófus maradt meg a tudás individualista keretei között, ám a társas tudásnak prioritást tulajdonító klasszikus szerzőket, mint Hegel, Mill vagy Wittgenstein, elsősorban nem is episztemológusként szokás emlegetni. Ha a „mi” logikailag megelőzi az „én”-t (Hegel); ha a nyilvános eszmecsere élesen különválasztható a magányos kontemplációtól (Mill); ha a – szükségképpen közösségi – nyelvhasználat feltétele a gondolkodásnak, és nem fordítva (Wittgenstein), akkor az ismeretelmélet problémái teljesen átfogalmazódnak. Immár nem az a kérdés, hogyan alkothatják meg az egyének az elméjükbe zárt privát tudásdarabkákból a közösségi tudást, hanem az, miért is kell az elméjükbe zárniuk a közös tudást, hogy részesülhessenek abból. A korábbi kérdés, miszerint milyen módon tevődik össze a társas tudás az egyének tudásából, a társas szempontok érvényesítése után úgy merül fel, hogy képesek-e az egyének (akár együttesen is) a társas tudás egészét megragadni, vagy a közösségi tudás több, mint az egyének tudásának összege.
Itt merül fel a társas episztemológia egyik kulcsproblémája: hogyan lehetnek egy közösségnek vagy egy csoportnak hitei? A hitekről általában azt feltételezzük, hogy az egyén elméjében léteznek, a csoportoknak viszont nem szoktunk önálló elmét tulajdonítani.
Csak akkor jogos azt állítani, hogy egy ország polgárai hisznek abban, hogy X párt felvirágoztatja (vagy épp tönkreteszi) a hazát, ha a csoportok képesek egyáltalán hinni. A kortárs társas episztemológia egyik meghatározó alakja, Jennifer Lackey The Epistemology of Groups című művében amellett érvel, hogy a „csoporthit” kifejezésnek van nem-metaforikus értelme. Először is tegyük félre az ismeretelméletileg izgalmasabbnak tűnő kérdést: hogy egy csoport mi alapján hiszi azt, amit hisz. Lackey ezt, vagyis a csoportigazolás kérdését is részletesen tárgyalja, azonban az alapvető probléma mégis az: mit jelent egyáltalán az, hogy egy csoport hisz valamit. Ki és pontosan mit „csinál” ilyenkor?
Az, hogy az egyének rendelkeznek episztemikus állapotokkal (például hitekkel), filozófiai közhely. De miként viszonyul a csoport hite az őt alkotó egyének hiteihez? Szükséges-e, hogy a csoport minden tagja higgye az adott állítást? Vagy elég a többség véleménye? Esetleg egyetlen tag hite is elegendő, ha a többieknek nincs ellenvéleményük? Lackey újszerűen nyúl a problémához: szerinte a csoporthit lényegét akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk, mi történik, amikor a csoport nem azt hiszi, amit mond. Vagyis amikor hazudik.
Amikor X párt politikusa tudatosan valótlanságot állít a riválisáról, ezt egy közösség tagjaként teszi. Ebben az értelemben nem csupán az egyén, hanem a párt mint csoport hazudik, a politikus pedig a csoport felhatalmazott szóvivőjeként beszél. Bár az egyéni felelősség megkerülhetetlen, az állítások a teljes kollektívát minősítik. Ugyanakkor, ha egy nagyvállalat hamis termékmegjelölést használ a profit növelése érdekében, nem hibáztatnánk a gyártósoron dolgozó munkásokat, akiknek minden bizonnyal ki sem kérték a véleményét. Sőt, még az sem biztos, hogy a cég szóvivője személy szerint hazudik: elhiheti, amit mond, vagy az is lehet, hogy egyszerűen nincs is véleménye a kérdésről – ő csak közvetíti az üzenetet. A cég azonban mégis hazudik, ha szándékosan megtévesztő a termékmegjelölés. Lackey ebben a vonatkozásban rámutat egy kulcsfontosságú összefüggésre: a csoporthazugság nem egy belső mentális állapothoz, hanem valamilyen társas megnyilvánuláshoz kapcsolódik. A csoport képviselője nyilvánosan állít valamit, és ez válik a csoport hazugságává, függetlenül attól, hogy a szóvivő egyénileg hazudik-e.
A csoportok hiteivel kapcsolatos hagyományos nézetet Alvin Goldmantől eredeztethetjük. Goldman vetette fel az ezredforduló környékén a társas episztemológia alapvető kérdéseit – mint a tanúságtétel, a szakértőiség, vagy a tudományos intézményrendszer problémái –, ám ezeket (kritikusai szerint) még individualista keretben tárgyalta. Eszerint a csoportos hit vagy tudás a tagok egyéni mentális állapotainak aggregátuma, vagyis valamiféle összege. Ezt a megközelítést nevezzük summativizmusnak: a csoporthit az egyéni hitek valamilyen összesítéséből adódik.
Ezzel szemben állnak a nem-summativisták, mint amilyen sok tekintetben maga Lackey is, akik tagadják, hogy a csoporthit puszta kalkulációval levezethető lenne az egyéni hitekből. Lackey a summativistákat deflácionistáknak is nevezi, mert ők a csoporthitet „többletmentesnek” tartják: szerintük az egyének hitein és azok viszonyain túl nincs semmi episztemológiailag érdekes a jelenségben. Az inflácionisták (vagyis a summativizmus ellenzői) viszont úgy vélik, hogy a csoporthitek többlettartalommal bírnak az egyéni hitekhez képest: szükség van egyfajta „közös elfogadásra” [joint acceptance] a tagok között. Ez az egyetértés hoz létre egy kvázi-mentális állapotot, a csoport saját hitét, amely az egyéni hitek analógiájára egy „csoportelme” sajátja.
Ha deflácionisták vagyunk, mozoghatunk a klasszikus, individualista ismeretelmélet fogalmi keretei között: egy csoport p kijelentésre vonatkozó hiteit teljes egészében meghatározzák a csoport tagjainak p-re vonatkozó hitei. Ha a választók 40%-a szerint X, 30% szerint Y párt alkalmasabb az ország vezetésére, 30% pedig bizonytalan, akkor a választók összessége X-et tartja alkalmasabbnak az ország vezetésére. A csoport azt hiszi, amit a többség hisz.
Lackey a deflácionizmust a csoporthazugság jelenségén keresztül támadja: ha nem léteznének a tagok hiteitől többé-kevésbé független csoporthitek, a csoportok nem lennének képesek a tagjaik hazugsága nélkül hazudni. Márpedig a tapasztalat azt mutatja, hogy politikai pártok, médiavállalatok vagy nagy cégek rendszeresen hazudnak tagjaik összesített hiteitől függetlenül is. Mivel a hazugsághoz szükséges az állítással ellentétes hit megléte, a hazudozó csoportoknak rendelkezniük kell ilyen episztemikus állapottal, tehát csoportelmével.
A csoportelme felvetése persze számos kérdést von maga után. Az inflácionisták afféle teoretikus entitásként tekintenek rá, ami magyarázati szerepe miatt fontos, de nem feltétlenül érdemes ontológiai státuszt tulajdonítani neki. Csak azért feltételezünk csoportelmét, mert a csoporthitek és csoportdöntések szempontjából elengedhetetlenül fontos, és nem ruházzuk fel például sajátos fenomenológiai tulajdonságokkal. Lackey viszont – az előző értelmezéssel szemben – itt és máshol is inkább afféle hegeliánus „szuperelmeként” tekint az inflácionisták csoportelméjére, amelyet – minden további érvelés nélkül – elvetendőnek tart.
Lackey rámutat, hogy a summativizmus mára kisebbségi állásponttá vált, aminek fő forrását – saját érve mellett – a Condorcet-paradoxonban és annak különböző változataiban, például a List-Pettit-féle „diszkurzív dilemmában” látja. Ezekben a helyzetekben a csoporttagok egyéni döntései nem határoznak meg egyértelmű csoportdöntést: konzisztens egyéni hitek is képesek az egyéni hitek összességével inkonzisztens csoporthiteket implikálni. Egy példa: egy távoli országban miniszterelnökjelölti előválasztást tartanak. Három jelölt közül A vezet a felmérésekben, de személye megosztó. A választók többsége (B és C szavazói) szerint „bárki nyerjen, csak ő ne”. Ezt kihasználva B visszalép C javára, és végül a legkevésbé népszerű, de egyben legkevésbé elutasított C nyeri az előválasztást.
Egy summativista számára ezt nehéz megmagyarázni, hiszen az egyéni hitek alapján A-nak kellene a győztesnek lennie, és B visszalépése sem indokolt, ha több szavazatot szerezhet, mint C. A szavazók csoportjának hite, illetve a döntésük alapjául szolgáló meggyőződés ebben az esetben elválik az egyének hiteinek egyszerű összegétől, ugyanis a csoporttagok mérlegelik a többi csoporttag választási szempontjait is; azaz nem egyénileg, hanem már közösségben gondolkodva szavaznak. Az inflácionista magyarázata erre a mérlegelésszerű folyamatra plauzibilisebb: a csoport operatív tagjai (a csoport tényleges döntéshozói, például egy választáson azok, akik elmennek szavazni) tisztában vannak a táboruk diverzitásából fakadó potenciális széthúzással, így nem a legnépszerűbb, hanem a legkevésbé népszerűtlen jelölt, vagyis nem A, hanem C felé húznak. Ennek elfogadása hozza létre a csoport hitét, még akkor is, ha puszta összesítés révén más preferenciájuk lett volna.
Bár Lackey elismeri az inflácionista nézetek erényeit a summativizmussal szemben, előbbiekkel is vitába száll. Ehhez ismét a csoporthazugsághoz, illetve részben a csoportos „süketeléshez” [bullshit] nyúl. Tegyük fel, hogy a fenti példában a szavazók egy csoportja végül a rivális párt jelöltjét, D-t szeretnék miniszterelnöknek. Attól tartanak, hogy A megszorongathatja D-t, és ezért elmennek C-re szavazni, abban bízva, hogy őt D majd könnyűszerrel legyőzi az „éles” választáson. Az inflácionista azonban C-re adott szavazatukat csak úgy tudja értelmezni, mint ami azt jelzi, hogy ők is elfogadják a közös álláspontot, hogy a három opció közül C a legalkalmasabb a miniszterelnökjelöltségre. Ugyanígy a felvezetésben szereplő példában: amikor X párt tagjai nyilvánosan háborúpártisággal vádolják Y pártot, az inflácionista nézet alapján X csoport hiszi, hogy Y párt háborúpárti, ugyanis van egy közösen elfogadott álláspontjuk arra az állításra vonatkozóan, hogy Y háborúpárti.
Lackey szerint ez téves következtetés. Ahogyan az egyének, úgy a csoportok esetében is igaz, hogy attól még, hogy állítunk valamit, nem biztos, hogy hiszünk is benne – ezt nevezzük hazugságnak. A csoporthazugság lényege éppen az, hogy a csoport tagjai közösen elfogadják az állítást mint cselekvési eszközt [assertion], de annak tartalmát nem fogadják el igaznak (azaz nem hisznek benne). Ahhoz, hogy a csoport hazudjon, hinnie kell valami másban (abban, hogy Y párt valójában nem háborúpárti), és ezt a hitet kell elfednie a nyilvánosság elé tárt állítással. Ha a közös elfogadás automatikusan hitet jelentene, akkor a csoport nem hazudna, hanem egyszerűen csak tévedne, mikor valótlant állít – miközben nem tévednek, hiszen pontosan tudják, hogy amit állítanak, az valótlan.
Létezik azonban egy, még a csoporthazugságnál is sajátosabb jelenség, amit Lackey előtt nem tárgyalt a társas episztemológia: a csoportos süketelés. Harry Frankfurt nyomán Lackey rámutat, hogy míg a hazugság valamilyen viszonyt ápol az igazsággal (hiszen el akarja fedni azt), addig a süketelés teljesen közömbös az igazság iránt. A süketelő csoport nem feltétlenül akar hamisat állítani; egyszerűen csak azt mondja, ami az érdekében áll, függetlenül annak igazságtartalmától. Y pártot például nem érdekli, hogy X párt politikusai valóban elkövették-e a bűncselekményeket, amelyekkel vádolják őket. Csak az számít nekik, hogy a vádak csökkentik az ellenfél támogatottságát. A süketelés esetében sem az egyénnek, sem a csoportnak nem kell rendelkeznie releváns hittel a témában: üres állítások hangzanak el, melyek tartalmilag irreleváns hiteken alapulnak (például hogy a vádak hozzájárulnak a választási győzelemhez).
A csoportos süketelés ténye komoly kihívás az inflácionisták számára, mert náluk a közös elfogadás egyenlő a csoporthittel. Lackey viszont rámutat, hogy anélkül is lehetséges állításokat közösen elfogadni és hangoztatni, hogy a csoport valóban hinne bennük. A hazugság és a süketelés közös pontja a tartalomba vetett hit hiánya: a csoport a hazugságnál az ellenkezőjét hiszi, mint amit állít, a süketelésnél pedig semmilyen releváns hittel nem rendelkezik.
Mit javasol tehát Lackey? Saját megoldását középutasnak tekinti a deflácionizmus és inflácionizmus között. Szerinte a csoportok valódi episztemikus ágensek (inflácionizmus), ám hiteik az egyének hiteiből épülnek fel (deflácionizmus). Azonban a csoport struktúrája, a belső információáramlás és a tagok közötti normatív kötelezettségek olyan többletet adnak, ami miatt a csoport episztemikus állapotai nem redukálhatóak az egyének episztemikus állapotainak egyszerű összegeire (ami ismét inflácionista elköteleződés).
A csoporthit meghatározásához figyelembe kell venni az operatív csoporttagok tényleges elköteleződéseit és indokait. Ezek az indokok lehetnek tartalmilag relevánsak (ha X/Y párt néhány tagja tényleg elhiszi az általuk hangoztatott vádakat), vagy irrelevánsak (például politikai haszonszerzés esetén). Az, hogy a csoport hit alapján állít valamit, hazudik, vagy süketel, jórészt attól függ, hogy a tagok mit hisznek és mi mellett köteleződnek el (deflácionizmus). Ugyanakkor az egyéni hitek önmagukban nem határozzák meg a csoport hitét – ahogy például C jelölt megválasztásánál láttuk; a csoport szintjén olyan szempontok is érvényesülhetnek, amelyek az egyének szintjén fel sem merülnének, mint például, hogy mások kire szavaznának, és ennek fényében kire érdemes nekem szavaznom (inflácionizmus).
Lackey a deflácionizmust túl egyszerűnek, az inflácionizmust pedig „metafizikailag túlfűtöttnek” tartja. Előbbi elsiklik a csoportdinamika teremtette jelenségek felett, míg az utóbbi rejtélyes entitásokat, „csoportelméket” feltételez. Lackey szerint nincs szükség csoportelmére, ha magyarázatainkhoz már rendelkezésre állnak a tagok elméi. A csoporthit nála a csoport (operatív) tagjainak hiteiből tevődik össze, azonban azok szándékait és interperszonális normatív viszonyait is tükrözi. Ezzel Lackey az inflácionisták hegeliánus „kollektív elmére” vonatkozó elképzelésétől a társas hit milliánus vagy wittgensteiniánus felfogása felé mozdul el, amelyben a „társas elme” a nyilvános szférában oldódik fel. A Lackey által nem kedvelt hegeliánus elképzelésben a Szellem (egyfajta „szuperelme”) olyasfajta módon lenne autoritás minden csoporttag hitei és döntései felett, ahogyan az egyének elméjét autoritásnak tartjuk saját hiteik és döntéseik felett. Ezzel szemben Mill a nyilvános és privát szféra megkülönböztetésével, a vita és érvelés mint episztemikus értékek beemelésével egy új kontextust teremt a társas hitek vonatkozásában: nem valamilyen csoportelme uralja az egyéni hiteket, hanem a társas közeg párbeszédre készteti a csoporttagokat. Wittgenstein társas episztemológiája más módon, de szintén csoportelme feltételezése nélkül tárgyalja a csoporthitek illetve csoporttudás problémáját: az egyén önmagában sosem lehet biztos abban, amit tudni vél, de a közösség gyakorlata stabilizálja a hitét. Filozófiatörténeti szempontból ez tűnik Lackey legfontosabb újításának: nem csupán túllép a deflácionista–inflácionista vitán (azaz azon a problémán, hogy egyéni vagy redukálhatatlanul társas szempontból közelítsünk a társas ismeretelmélet kérdéseihez), de egyben a csoportidentitást nem az egyéni identitás analógiájára képzeli el, mint az általa hegeliánusnak tartott inflácionista álláspontok, hanem egy inherensen komplex, de megnyilvánulásaiban egységes entitásként.
***
A Kiskáté rovatában tíz évvel ezelőtt Forrai Gábor foglalkozott először kortárs társas episztemológiával. Forrai akkor – az épp a most tárgyalt Jennifer Lackey egy korábban szerkesztett kötete kapcsán – leszögezte: egy új, alakuló diszciplínáról van szó, amely még számos gyermekbetegségtől szenved. Hogy mi történt a társas episztemológiával az elmúlt tíz évben? Nyugodtan állíthatjuk, hogy a betegségek egy részén már túl van. Fogynak azok az álláspontok, amelyeket triviális ellenpéldákkal, „csuklóból” cáfolni lehet. Ez azonban közel sem azt jelenti, hogy ne lenne továbbra is számos kérdés nyitott.
Kérdéses például, hogy mennyire kell komolyan venni az elsősorban angol köznyelvi szóhasználatot, amikor csoportoknak hiteket tulajdonítunk; erre mi, magyarok különösen érzékenyek lehetünk, hiszen már az individualista ismeretelméleti művek fordításakor is nehézség volt számunkra az angolszász „belief” szó átültetése. Felmerülhet továbbá, hogy ha süketelni hitek nélkül is lehet, valóban elkerülhetetlen-e a csoporthazugság megértéséhez a csoporthit fogalmának bevezetése, vagy a hazugság magyarázható lehetne a süketelés logikáján keresztül. A kritikusok azt is felróják, hogy Lackey elmélete figyelmen kívül hagyja a közösségi média és az online csoportok dinamikáját, ami egy kissé „ódivatú” csoportfogalmat eredményez. Végül pedig ott a kérdés: meddig maradhat a társas episztemológia tisztán normatív, analitikus filozófiai diszciplína, és mikor kell érdemben reflektálnia például a szociálpszichológia empirikus eredményeire, netán párbeszédbe bocsátkoznia a „kontinentális” társas episztemológiai megközelítésekkel? A tágabban értett angolszász társas episztemológia – a tudásszociológia, az STS (tudomány és technika tanulmányok) ezeken a problémákon már régen túlléptek. Mégis: az analitikus társas episztemológia mintha most ugyanazt a hibát követné el, amiért általában véve is vádolni szokás az analitikus filozófiát: ismét bezárkózik, íróasztal mellett kitalált példákra hagyatkozik, nyers, lecsupaszított problémákat elemez, és nem kíváncsi sem a „valóságra”, vagyis az empirikus eredményekre, sem pedig az összefüggésekre (emlékezzünk a becsmérlőnek szánt „hegeliánus” jelzőre).
Jennifer Lackey könyve, mely a szerző csoporthittel kapcsolatos legfontosabb tanulmányait gyűjti össze és rendezi egyetlen nagy ívű gondolatmenetbe, mérföldkő ebben a vitában. Megmutatja, hogy a csoportok olyan komplex ágensek, amelyek felelősséggel tartoznak kijelentéseikért – legyen szó igazságról, hazugságról vagy puszta süketelésről. A csoportos hazugság és süketelés pedig nemcsak filozófiai problémaként érdekesek, hanem a közélet megértése szempontjából is elemzésre szorulnak.