Takács Ferenc emlékére
Személyesen, ha jól számolom, hatszor-hétszer találkoztunk. Skype-on jóval többször. A szép régi időkben — a skype azóta halott — évekig, kétszer-háromszor hetente.
Órákig.
A kezdet mindig személytelen elektronikus csengetés, majd elmosódott kép és hang, amit némi, politikailag illetlen, reakciósnak számítható, de visszafogott, közös férfiúi káromkodás fűszerez. Amiről néha röhögve megállapítjuk, hogy a német nyelv ebben a vonatkozásban egyértelműen anális, anyanyelvünk viszont teremtőink létrehozásunkhoz szükséges szerveit kárhoztatja. De soha eszünkbe nem jut, Cioran hazug károgása, hogy: „A legnagyobb szabadság az, amit elveszítettünk azzal, hogy megszülettünk “. Mert lassan „beáll” a kommunikációs csatorna, amit Feri vörösborral vagy Jamesonnal telt pohárral, én rajnai rizlinggel vagy Finlandiával stabilizálunk.
Villogó szemű, rövidre nyírt bajuszú vén róka — várakozó tekintettű, rövidre nyírt bajuszú ifjabb balek. A Stalker (tudjuk: Tarkovszkij) és az Ipse (tudjuk latinból: én magam).
Ami közös bennük, hogy a megváltástól undorodó, maguk elveszejtettségét tudatosan vállalók —lennének. Annak az örök kérdésnek az őrzői, hogy mi marad az emberből, ha már nem hisz sem tudományban, sem művészetben. Talán csak a remény törékeny lehetőségében — néha.
Következnek az órákig tartó beszélgetések. Főleg Joyce-ról, az Ulyssesről, hűségről és árulásról — in medias res —,elvégre a Zónában vagyunk.
Amit nem értek, azt türelmes cinizmussal elmagyarázza.
Amit elmagyaráz, arról utólag kideríti, hogy mégsem olyan egyszerű.
Amit végül megérteni vélek, arról megállapítjuk, hogy egy rakás szar: semmi köze a Zónához.
Sűrűsödő képernyős koccintásunk tósztjaiban a hitvesi ágy melegét ünnepeljük, s azt, hogy hajnalban belőle kiszállva a budin a napi hírekkel töröljük ki ülepünket (tudjuk: Freeman’s Journal). Szóval: nuku ország, nuku név és rang. Államformánk: rendetlenség. Alkotmányunk: könyvektől roskadozó asztalunk — ennyi, semmivel sem több!
Ja?! A szülőföldünk? Arról meg ándungunk szerint vagy Casanova zsenicimboránkkal valljuk, hogy ez csakis asszonyaink lassan kihűlő ágya lehet, vagy hogy ez, tudniillik szülőföldünk tudatalattink hidegágyában lakozik, ahol minden rútság eszünkbe jut. Főleg a gyermekkorunkról.
Közben pálinkákat és borokat iszunk, és minden pohár újabb felismeréssel ajándékoz. Ezekre én másnap már nem nagyon emlékezem, de mindig kellemes ez a hiátus, ez az anti-adys másodnaposság, ami a Zónában töltött párbeszédjeink máját hizlalja.
De vissza a Zónába! Ahol Joyce-ról beszélgetni vele nem tantárgy, hanem életforma. Az Ulysses itt nekünk nem könyv, hanem térkép: utcák, szagok, mellékmondatok, félreértések sorozata.
És nagy néha: epifánia. Ilyenkor megáll, visszakérdez. Miközben pontosan érzem, hogy ő, a Stalker tudja, hol tartunk, még akkor is, amikor én már rég elvesztem mondataiban.
Erre én Stephen Dedalusként hadonászni kezdek elméletekkel, eszmékkel, nagy mondatokkal. Mire ő Leopold Bloomként kopaszodó fejét megvakarva bólogat, s időnként közbevág egy-egy csípős megjegyzést. Például, hogy az értelem gyakran nem a magasban van, hanem a mindennapiban: egy hangsúlyban, egy elhallgatásban, egy rosszul idézett sorban.
Ha néha kifogy pálinkája-bora, szól, hogy most kicsi időre eltűnik, miközben szigorú illedelmességgel a képernyő elé szólítja asszonyát, hogy ez a szerencsétlen Daedalus-Ipse addig se maradjon egyedül.
A Stalker felesége, aki nem egy skyper. Törékeny alakja a háttérbeli könyvespolcot óriási szivárvánnyá növeszti. Kedvesen rám néz. Szeretjük egymást, de így parancsra nem jut eszünkbe semmi.
Tekintetével segít: azt hitték nem tudom mire megyek mintha nem láttam volna előre a pénztelenséget a nevetést a félelmet a napokat amikor nem jön haza és az éjjeleket amikor jobb nem kérdezni de tudtam mindezt kezdettől és tudtam hogy a fájdalom nem történik hanem marad mégsem bántam meg mert nem hittem eszmékben sem csodákban csak őt választottam ő mindig máshol kereste a reményt én itt maradtam ebben a szobában vele a napok mentek egymás után és nem akarom hogy ennek utólag értelme legyen mert ez volt az életem
igen
Vodkátcsorgó könnyeim között feláll, mert a Stalker üvegcsörömpöléssel közeledik. Rám néz búcsúzóan és azzal a legyintéssel, amellyel Molly rendre eltünteti a kényelmetlen dolgokat, fülembe súgja: mintha semmiség lenne pedig nem az és én csak azt érzem hogy igent kell mondani arra ami jut arra ami van nem arra amit ígérnek mert senki nem ígér semmit soha hogy megérte vagy hogy jó lesz csak van ez az élet ez a kézmozdulat ez a pillanat és az igen ami kicsúszik belőlem halkan magától
igen