A
[1] A COVID időszak végén jártunk, amikor az online oktatást magunk mögött tudva, sóvárogva idéztük fel a korábbi közösségi programokat, különösen az alkotóheteket, ahol jellemzően valós építésbe torkolt az alkotói munka. Adódott hát a következő lépés: kimenni a mesterséges környezetből az élő-mozgó világba. Az építés gyakorlata egy egészen más tervezői megközelítés, ami azon túl, hogy gyakorlati készségekkel ruházza fel a hallgatókat, elősegíti a civil társadalom és az építész szakma közötti szakadék áthidalását is. Az építőtábor létrehozásának gondolata megszületett, a helyszín kiválasztása viszont fejtörést okozott. Végül a három felmerülő lehetőségből a legnehezebbre: a Hernád partra esett a választásunk. A csendesnek tűnő folyó olykor-olykor a gát tetejét borzolja, mi mégis a partra, a vízhez közel akartunk tervezni. Rajtam kívül mindenki számos építőtábort megjárt oktató volt, így, ha aggódtam is, nem mondtam.
Kora tavasszal beérkeztek a hallgatói pályamunkák – a lombkoronák közé emelt terasztól a vízen úszó tutajig számos extrém megoldás született. E gondolatokat – a racionalitást szem előtt tartva – csírájában fojtottuk el. Egy hagyományos tervezési tárgy keretein belül – ahol jellemzően a rajzolás dominál – örültünk volna ennek a sokszínűségnek, de most a megvalósíthatóság volt a legfőbb cél az esztétika és a használhatóság mellett. A helyiek egy egyszerű, mobil illemhelyek fogadására alkalmas platóra vágytak, de mi persze többet akartunk, valami szépet, egy közösségi teret, csak hogy ne legyen a dolgunk olyan egyszerű. Számomra nagyon fontos volt, s ennek többször is hangot adtam, hogy a fenntarthatóság jegyében ne legyen hulladék, de végül ezt az elvárást el kellett engednem. Ha tudományosan szeretném megfogalmazni: az eszköz- és célorientált pedagógiai nézetek erősen egymásnak ütköztek.
Tavasz végére a konzultációk és viták után még mindig nem volt tervünk, de nemhogy tervünk, építőanyagunk sem. Az utolsó tanítási napon aztán összeállt a terv, amit Dangubálónak kereszteltek el a hallgatók szavazást követően, merthogy ez is egy komoly, kreativitást igénylő feladat, erről közösen dönteni kell. Átnézve a terveket, nagyon is illett rá a név, hiszen nincs is annál jobb, mint egész álló nap pihenni a parton. Már csak azon vitatkoztunk, hogy 8 vagy 10 elemből álljon a konstrukció. Nem gondoltuk volna, hogy ekkora konfliktus adódik abból, hogy az 1:4 vagy a 1:3 arány az esztétikusabb. A sors fintora, hogy a megszavazott 1:4 végül 1:3 lett az idő szűke miatt, de ki veszi észre.
Aztán eljött a nap, a tábor első napja. A hallgatók sorban érkeztek, én meg csak magyaráztam, hogy mit hol találnak és ki lesz a kulcsok felelőse, majd az udvaron található jurtákba száműztük őket, aminél a nagy hőségben még a sátorozás is komfortosabbnak bizonyult. A vidáman eltöltött első este után senki sem gondolta, hogy a hét közepére beáll a napi 10-12 órás munkarend, és a kedves szavakat felváltják a nem éppen irodalmi megnyilvánulások – természetesen csak többesszámban, mert ezt úgy illik. A gyaluló- és csiszológépek egész nap zúgtak: a hangok három nap után dallamtapadás szerűen konstanssá váltak. [2] Az eszközök túlmelegedése márkától függetlenül történt, így egyenlő időközönként állt volna be a csend, ha a formatervezett, hordozható hangfalban éneklő Korda Gyuri bácsi némán tátogott volna. Csend csak ebédnél volt, ilyenkor a helyiek váltva főztek nekünk jobbnál jobb ételeket, akik e mellett az építésben is aktív szerepet vállaltak. Egy építmény jellemzően akkor tud igazán az adott régió kulturális fejlődéséhez hozzájárulni, ha a jövőbeli használók is bevonódnak az alkotás folyamatába.
A napi rutin részévé váltak a rendszeres séták: a telephelytől az étkezőig, onnan a szállásig, majd újra a telephelyig, és egyre hosszabbnak tűntek, ugyanis a hét közepétől a munkák már párhuzamosan folytak több helyszínen. Az építmény talapzatát – ami a baksai templom tetőszerkezetét tartó talpszelemen volt – a csapat egy része a kézi erővel letekert talajcsavarokhoz rögzítette, míg mások a szálláson szabták a kék színű szövetet, ami az építmény tetejét és oldalait fedte. Mindössze egy elem készült a telephelyen: a száraz WC grandiózus szerkezete. Itt még mindig a tervezés folyt, de nem a jól megszokott módon párhuzamvonalzóval és csőtollal, és még csak nem is laptopon. Helyette maradt a kinyomtatott tervek hátoldala, ácsceruza és egy kis szemmérték. Az építmény túl nehéznek tűnt, és az ülőmagasságát is az önkormányzat raktárában talált, hulladék edényhez kellett igazítani. És még ott volt a lyuk is, ami nem lehetett csak simán kör, annak olyannak kellett lennie, mint a pottyantós budié.
A félkész építmény láttán a helyiek is érdeklődőbbek lettek, ki-ki ott segített, ahol tudott. A platóskocsi óránként fordult az elkészült elemekkel, pedig a meredek gátoldalon csak úgy tudott felhajtani, hogy a hallgatók saját súlyukkal ellenpontozták azt. [3] Végül kikerült az árnyékszék két traktusa is, aminek megemeléséhez kettő helyett négy főre volt szükség. [4]
Miután elmagyaráztuk az újoncoknak az épület működését, az elemek illesztéséhez szükséges gerendaváltakozások értelmét és az egyedi csomópontok rögzítésének módját, munkába is állítottuk őket. Aki értett a varráshoz, azt elküldtük Boróka nénihez, hogy a SINGER varrógépén leszegje a WC felhajtható ajtaját, a többiek pedig váltva hordták a vizet a zuhanyzó feletti rozsdamentes tartályba, merthogy annak feltöltési módjáról igencsak megfeledkeztünk, pedig készült kiviteliterv 1:20 léptékben. A tartály rögzítésére, csatlakozópontjaira, a vízmennyiségből fakadó többletterhelésre mind-mind gondoltunk, de a működésre nem. Valahogy az nem szerepelt a papírokon. Egy ilyen feladatnál kevésnek tűnnek az egyetemen elsajátított interdiszciplináris ismeretek, itt a tudás a tapasztalaton alapul, ahol a hibákra és az azokból leszűrhető tanulságokra összpontosítunk. A hallgatók jellemzően itt találkoznak először az anyaggal, az anyag tulajdonságaival, a megmunkáláshoz szükséges eszközökkel és a működési problémákkal. Ezek mind-mind kihívásfókuszú és reflexiós projektek, ahol a szereplők nem csak tervezői, hanem kivitelezői szerepet is betöltenek.
A tartály feltöltése mellett a szemétgyűjtő ki- és betolása is gondot okozott a terveken szereplő átkötőgerenda miatt. A műanyag tároló üres állapotában könnyen mozgatható, de a faforgáccsal és egyéb dolgokkal megtelt edényt – ami egységes komposzttá alakul a nagy hőségben – nehéz mozgatni. A váratlan problémák megoldása mellett párhuzamosan ment a faragás, varrás, lenolajozás és tereprendezés, amit gépi erő híján a hallgatók ásással és csákányozással alakítottak ki verejtékben úszva. A keletkezett gödör helyére egy szalmabála került, ami egy alternatív, női és férfi használatra egyaránt alkalmas vizelde volt, előre elkészített, eltérő méretű tölcsérekkel teletűzdelve. [5] Sötétedésre fejeztük be a munkálatokat, mely pillanatot igazi bokrétaavató ünnepséggel vártak a helyiek. Boróka néni megkoronázta az építmény sarkát egy kézzel készített koszorúval, majd közösen elfogyasztottuk a tiszteletünkre elkészített kecskehúst – amire még a vegetáriánusok is ráfanyalodtak. [6] Aztán újra megszólalt a Mondd, hogy szép volt az este Korda Gyuri bácsi előadásában.
B
Az esemény vége után nem sok időnk maradt a pihenésre: elkezdtük az előkészületi munkákat a következő projekthez, aminek a helyszíne ezúttal Miskolc lett. A korábbi év tapasztalataiból tanulva már ősszel meghirdettük a kurzust, ahol a sok ismerős mellé újabbak is csatlakoztak. A felvételi hívószámának a személyes tér fogalmát választottuk, és talán a személyességnek volt köszönhető, hogy soha ennyi különböző médiummal nem találkoztunk a felvételikor: született videómunka, makett, festmény, vers, még gitárelőadás is.
Szeptemberben közösen látogattunk el Miskolcra, ahol teljes tervezői szabadságot kaptunk a helyszín kiválasztásában és a programalkotásban egyaránt. A Kisavas területét számos meredek, szűk utca keresztezi, melyeket sűrűn (szinte zártsorúan) vesznek körül a színesebbnél színesebb pinceépületek. A kaotikusság, a heterogenitás ellenére, mint gumiszalaggal elszorított karon a véna, tapintható volt a hely szelleme. Ebben a zsúfoltságban két ellentétes tervezési irányt fogalmaztunk meg: kitűnni és beleolvadni. A helyi közösség aktív bevonása kevésbé tűnt megvalósíthatónak a városi elidegenedés tünetegyüttes okán, részben emiatt fordultunk a figyelemfelkeltést, mondhatni a zajkeltést célzó tervezői attitűd felé. A hallgatóink többször is ellátogattak a helyszínre: hétről-hétre újabb teresedéseket és átlátásokat fedeztek fel az ágas-bogas szövevényben. Rátaláltak például egy tisztásra az Avasi kilátó lábánál, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a város felé (ez lett az egyes helyszín), – és egy lentebb fekvő, bokrokkal körülhatárolt sík területre, ami egykor pihenőpontként szolgált a meredek utcák között (második helyszín). Legnagyobb izgalmat az első látogatáskor észre sem vett Arnóti soron lévő utcabővület kínálta, aminek határán egy hatalmas rozsdás fémlap állt, rajta graffiti felirat: CECE. A tábla szélein két rozoga téglapillér, amiket az utca túloldalán lakó Bandibá rendre ülőfelületté alakít át a Borangolás rendezvénye alkalmából, szétbontott bútorlapok felhasználásával. A beavatkozás programja (és helyszíne) mintegy felkínálta magát: ülő- és asztalfelületek létrehozására van szükség (hármas helyszín).
A tavaszi félévet a konklúziók levonásával kezdtük, majd egy intenzív négynapos workshopot rendeztünk. [7] Három csapatot alakítottunk ki, amiket csoportonként egy-egy hallgató koordinált: mi oktatók csupán facilitátori szerepet töltöttünk be. Az egységre való törekvéssel ellentétben a három projekt végül eltérő karakterű lett, mindegyik a saját környezetére reflektált. A plató, ami a Spiramentum nevet viseli, egy merengőhely lett, aminek egyszerű, fekete színű, földtől elemelt padfelülete szinte teljesen beleolvad az aljnövényzetbe úgy, hogy a végén elhelyezett mészkőtömb mégis a bizonytalanság, az egyensúlyvesztettség érzetét kelti. Tervezéskor az építmény hossza, a szerkezeti kialakítás és a mészkőtömb mérete adott vitára okot. A tervezett hossz túl nagynak tűnt; mészkő után pedig az elhagyott bányában kutattunk, de hiába. A kiválasztott tömb az első fúrásnál kettétört. [8] Aztán jött a szerkezet, a 10×10 cm keresztmetszetű fagerendák tömbösítése: egyikünk sem csinált még ilyet. A hosszanti gerendák toldását, a toldások átfedését, az átfedések közötti eltolásokat és a csavarok helyét már előre kiszerkesztettük, hogy a két gerendát összefogó csavarok nehogy találkozzanak. Papíron működni látszott. Viszont a gyalult elemek csavarodásával senki sem számolt. A munkát az is nehezítette, hogy a tervezési terület autóval nehezen volt járható, így az építőanyagokat is a megszokott módon, kézi erővel hordtuk-vittük. [9] Áramvételi hely híján a munka időszakosan zajlott, egy-egy folyamat addig tartott, amíg az akkuk bírták. Végül még le is kellett perzselni. [10] A munkák gördülékenyen haladtak, hiszen jócskán akadtak visszatérő hallgatóink, akik már elsajátították a techné, azaz a csinálás tudományát, így a faanyagok megmunkálása már az ő felügyeletük alatt zajlott. Gondok azért így is akadtak. Az Avas szelleme nevű projekt az utolsó pillanatban új helyszínre költözött. A CECE padjának kialakítását, mivel geodéziával nem rendelkeztünk, nem lehetett előre megtervezni. Az elemek állandó fel- és lehordása, bepróbálása, újra-szabása, láncfűrésszel való lenagyolása, majd csiszolása soha véget nem érő feladatnak tűnt. És ehhez jött még a tűző nap. Aztán összeállt a pad, de üregessége ellenére is mozdíthatatlan volt. Letettük, úgy maradt. Már csak a vakító, sárga színű festés hiányzott. Aztán jöttek a pillérek, amelyek köré deszkazsalut készítettünk, s az így keletkezett hiányt gyorsan kötő betonnal töltöttük ki. [11] Végül elkészült az utolsó elem is: a CECE tábla folytatásában felcsavarozott, sárga színűre festett műanyag lap, amelyet a szentistvánbaksai önkormányzat raktárából szereztünk. A talált tárgyak alkalmazása azóta a tervezési koncepciónk részét képezi. [12]
Az utolsó két napban a teljes csapat összegyűlt a harmadik projekt: az Avas Szelleme megvalósításához, amit eredetileg olyan terepre terveztünk, amit közel síknak hittünk. Ellenben a hat lábon álló fedett-nyitott építmény a Gonda Borászat lejtős telkének végében találta meg a helyét. Nem bántuk, hiszen a munkaterületet, a szállást és az étkezést is a Gonda Borászat biztosította számunkra. A munkaterület közelsége felgyorsította az építést. Az oszlopkötegek fogadására hatszög alakú fém oszloptalpakat készítettünk. A kiszerkesztett sokszög alakú fémlap oldalfalaira függőlegesen pántokat heggesztettünk, amik segítségével rögzíteni tudtuk a faelemeket. Az egyedi fogadószerkezetet végül a jól megszokott talajcsavarokra rögzítettük, amiket kézi erővel tekertek le a hallgatók. Az oszlopkötegek kifüggőzése után már csak a fedés hiányzott. Ez az egyetlen installáció, amihez nem készült részletrajz. De hogyan is készülhetett volna?! Kuszaságát és annak viselkedését nem lehetett előre meghatározni. Beépült egy szál, majd még egy, addig-addig, mígnem egy sűrű, fészekszerű fedést nem kaptunk. A munka teljesen ad-hoc zajlott; a tetőlécek beillesztését a lejtős terepre állított, fahulladékkal kitámasztott létráról lehetett elvégezni. [13] A boglya széleit téglalap kontúrban, japán fűrésszel levágtuk, majd a keletkezett bütük fekete színű festést kaptak. [14]
Takarítást követően fáradtan baktattunk a szállásunkra, hogy kis pihenő után belecsapjunk az ünneplésbe. Az átadó eseményre számos civil érkezett a Gonda Borászat udvarára, ahol röviden ismertettük az elkészült projekteket. Ezután külön-külön is bejártuk az építményeket, ahol a hallgatók összegezték a tanulságokat. [15] Az utolsó állomás a Spiramentum volt, amit a helyiek csak ugródeszkának becéznek, majd az ismertetők után az ünneplést sabrage (szablyával megsegített) pezsgőbontással nyitottuk meg. Reggel karikás szemekkel rendszereztük az évről-évre bővülő szerszámkészletünket, aztán ismét szélnek eresztettük a hallgatókat, ahogy idehaza az álmainkat szokás.
C
A DEterminál híre szájról-szájra terjedt a régióban; szeptemberben – rendhagyó módon felvételi nélkül – ki is hirdettük az újabb kurzust. A jelentkezőkkel októberben látogattunk el Halmaj településre, a tervezési helyszínre. A falu északi határában egy „U” alakú horgásztó fekszik, ahol a félsziget csücskében éktelenkedő betongarázsok természeti környezetbe való integrálására kaptunk felkérést.
Az építmények elkerítése és burkolása csak még inkább hangsúlyossá tette azokat, a föléjük álmodott terasz pedig túlságosan kockázatos vállalásnak tűnt. Sok tervvariáns készült, az ötleteket rendszereztük, majd közösen kiválasztottuk azt, amelyik a realitás erdőjéből kitűnt. Az ötlet egy kígyószerű építmény lett, ami a félszigeten tekereg-kanyarog, és képes párbeszédbe lépni a betonépítményekkel úgy, hogy eközben a szalag tört hullámzása, ahogy a talajhoz simul és elemelkedik, magába rejti annak lehetőségét is, hogy más-más módon lehessen használni. A végtelen mennyiségű hullámrajzokból végül kiválasztottunk egyet, amit le is teszteltünk a Műszaki Kar udvarán 1:1 léptékben. Lett benne hinta, asztal – ami pultként is funkcionál – babapad, árnyékolófelület és napozóágy.
Az anyag- és szerkezetválasztás kérdését az döntötte el, hogy 10×10 cm keresztmetszetű fűrészáruk tömbösítésében szereztünk már annyi rutint, hogy ne kételkedjünk a megvalósításban. A szervezés is könnyebben ment, így a tábor kezdete előtt két nappal a gyalult fenyőfa gerendák meg is érkeztek a helyszínre, amiket a helyi lakosokkal közösen deponáltunk a félszigetre. A munkakezdés kissé döcögősen indult: a látszatra sík terep közel sem volt az. A vízszintes sík kialakítása nem ment kézi erővel, talán mondanom sem kell, munkagéppel egyikünk sem dolgozott korábban, és feltehetően nem is fog. A résztvevők így az első napon koordinátori szerepet töltöttek be, és az irányításon túl, egy váratlanul született megrendelői igényre is megoldást kellett találniuk: mi legyen a kültéri fényforrásokkal. Az építész hallgatók többsége jellemzően csak a tanulmányaik elvégzése után találkozik megbízóval, konzultációs folyamattal. Az ilyen eseményeken lehetőség nyílik tapasztalatszerzésre projektvezetés terén, és a helyiekkel való szoros interakció fokozza a felelősségérzetet.
A sík terület elkészülte után kijelöltük az alaptestek helyét, (a hinta és az árnyékoló szerkezetének is szüksége volt pontalapra) de az extrém keménységű talaj kifogott a kölcsönkapott talajfúrógépen. A kitartásnak köszönhetően késő estére elkészült a négy gödör, amiket végül csákányozással és ásással alakítottunk ki. Másnap neki is kezdtünk a betonozásnak, de az előre elkészített 15 zsák gyorskötő beton igencsak kevésnek bizonyult, így cement, sóder és homok keverékével egészítettük ki azt. Sóderből a helyszínen rengeteg volt, homokot pedig a korábbi táborokból jól ismert Hernád folyó partjáról gyűjtöttünk. A munkálatok késő estig folytak, és mivel a félszigeten nem volt világítás (nyilván), személyautó és elektromos roller segítségével világítottunk. [16] Aztán másnap újabb kivitelezési nehézségekbe ütköztünk. A sorolt elemek első lábaiban süllyesztéssel elhelyezett „L” vasak rögzítése könnyű feladatnak tűnt az alaptestbe betonozott 80 cm hosszú fogadóelemhez, de a záróelemek rögzítése már fejtörést okozott. A gyalult faanyagok eltérő mérete miatt nem lehetett előre kiszámolni az utolsó elem pontos helyét, így a fogadó vasat és az ahhoz tartozó pontalapot is csak utólag tudtuk elkészíteni.
A csapat egyik fele a hinta felől, a másik fele pedig a keleti oldalon található árnyékoló lábától kezdte el az első – jobban mondva – duplázott keret elemeinek az összeillesztését, majd a nap végére középen egyesítették azt. [17] A hinta 3,5 méteres magassága miatt több oldalról dúcokat készítettünk tetőlécekből az első keret kitámasztására, amiket helyben faragott karók segítségével rögzítettünk a talajhoz. [18]
A következő napokon több csapatra oszlottunk: ki-ki a hintán, asztalon, székeken dolgozott. A legnehezebb feladat a hegyesszögű csomópontoktól sem mentes napozóágy kialakítása volt, aminek méretét és formáját úgy határoztuk meg, hogy az ideiglenesen összeállított ülőfelületet mindenki kipróbálta. Az aznapi munkát sötétedés előtt befejeztük, hogy a csűrben előkészített filmvetítést, amivel a lakosok leptek meg minket, le ne késsük. A munkafolyamatokat másnap három részre osztottuk, így meg is alakult a három csapat: a Vidám, a Komor és a Csendes. Aztán pár új vendég bevonásával előállt a negyedik is: a Szemre. Mivel a tömbösített fapuffok kialakítására nem maradt erő, így tervek nélkül álltunk neki azok elkészítéséhez: szigorúan csak szemre, hogy majd az egyenetlenségeket gépi csiszolással javíthassuk ki. [19] Az apróbb részletek kidolgozásába a lakosok is bekapcsolódtak: a záróelemek süllyesztett csavarfejeinek eltakarására szolgáló facsapokat ők esztergálták, hogy majd egy mozdulattal tüntessük el azt a száz lyukat. A helyiek felajánlottak egy kidobásra ítélt pókhinta keretet is, ami renoválás után meg is találta a végleges helyét. A függesztett hintát sorban próbálták ki a hallgatók, amivel egyúttal a tartókeret oldalirányú lengését is tesztelték. Közben elkészült a betongarázsok oldalfalainak csiszolása is, amit flexkoronggal végeztünk el. [20] A megújult falat – rácáfolva szkepticizmusunkra – a helyiek is esztétikusnak ítélték, de talán csak a sötétebb, elkoszolódott felületre felvitt logónk miatt. Végül jöhetett a festés, ahol az elkészült csiszolt felületen három, fekete színű kör alakú rajzolófelületet alakítottunk ki eltérő méretben és magasságban a gyermekek számára. A buborékokból álló kompozíciót keretezi az előtte elhúzódó, árnyékot is biztosító tömbösített fa elem. Az utolsó napra már csak a lazúrozás maradt hátra. Az építmény alsó felületei pipacsvirág színt kaptak, míg a felsőre fehér színű lazúrt hengereltek a hallgatók, aminek technikáját az azt megelőző napon kísérleteztünk ki. Az ecset használata a fedőfestésnél kiválóan alkalmas volt, de a vékony lazúr esetében nem lehetett homogén felületet kialakítani, így a többszöri kísérletek után a lakkhenger bizonyult a legmegfelelőbbnek. [21] Akiknek nem jutott henger, azok a tóból kifogott halászléalapanyagok feldolgozásán fáradoztak.
Az estét – a megszokott módon – közös ünnepléssel zártuk, ahol a helyiektől kapott apróságokból és a helyben talált anyagokból tombolát is rendeztünk. A közös vacsora után teszteltük az elkészült építményt, a megszáradt rajzolófelületen hagyva a lenyomatainkat, aláírások és kisebb rajzok formájában. [22] Aztán hosszas viták után végre neve is lett: Színvonal. 8 nap alatt összeállt a Mókuscicák nevű banda is, akik a hét során három albumot, frappáns dalcímeket alkottak az elhangzott mondásokból, úgymint: Festeni a kezdést, 3 centit a tó fele, Csömösz cső, Vakegerek, Bizonytalanul lézengő típus, – és sorolhatnám, bár nóta azóta még nem született.
D
Középülettervezési Tanszék, Építészmérnöki Kar, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Építőművészeti Doktori Iskola (Budapest University of Technology and Economics), Műegyetem rkp. 3., H-1111 Budapest, Hungary
Képek szerzői:
1.: Szentirmai Tamás DLA
2. Koncz Noémi Eszter
3. Zsiros Renáta
4. Zsiros Renáta
5. Koncz Noémi Eszter
6. Koncz Noémi Eszter
7. Póta Martin
8-15. Kaponyás Klaudia Kármen
15-22 Póta Martin
