A Gombrowicz-naplók magyar fordításáról
(Witold Gombrowicz: Napló I–III. (1953–1956, 1957–1961, 1961–1966). Fordította: Pályi András. Gondolat Kiadó, 2025)
Jó húsz éve Esterházy Péter az ÉS-ben Pályi András nagy hazafias tetteként méltatta a Gombrowicz-napló fordítását. 2000-ben hosszú várakozás után megjelent az első kötet a Kalligramnál, miközben a francia, a német fordítás, a párizsi lengyel kiadás, majd a magyar folyóiratokban megjelent részletek már korábban afféle értelmiségi bestsellerré tették az élete javát emigrációban leélő Gombrowicz vállalkozását, felcsigázva a következő két kötet iránti érdeklődést. Az idén mindhárom kötet megjelent a Gondolat Kiadónál, ezzel Pályi nagy hazafias tette kiteljesedett. Mi változott azóta, hogy az 1970-es évek második felében Párizsból hazahozta a Napló lengyel kiadását a majdani fordító? Miért vegyük ma kézbe a több mint ötven éve halott író naplóit? Mi változott az első magyar nyelvű részletek publikálása óta, mire figyelhet fel a huszonöt évvel ezelőtt kiadott első kötet olvasója a folytatásban, mi teszi ma is érdekes olvasmánnyá ezt az egyedülálló vállalkozást, amely úgy kapcsolódik az írói napló hagyományaihoz, hogy egyszersmind felül is írja azt?
Mielőtt elmerülnék a részletekben, érdemes felvázolni, mitől sajátos az író pályája, és mitől rendhagyó a Napló-sorozat.
Az 1904-es születésű Witold Gombrowicz első műveit Lengyelországban publikálta, de nem a pályakezdő elbeszéléskötet, hanem a Ferdydurke című regény révén figyeltek fel rá, kapott hideget-meleget, de 1938-tól kezdve neve volt. Így érhette az a megtiszteltetés 1939 nyarán, hogy egy lengyel óceánjáró első útjának VIP-utasa lett. Útközben érte a világháború kirobbanása, a sors Buenos Airesbe vetette, ahol negyedszázadra ott ragadt. Nem volt könnyű helyzetben, Európa perifériájáról érkezett író volt, akit csak lengyelül lehetett olvasni, jogdíjakra, irodalmi sikerekre így nem volt kilátása. Meg akarta vetni a lábát, kitartva amellett, hogy ő lengyelül ír, miközben hűen provokatív természetéhez maga ellen fordította a lengyel emigránsok zömét és az argentin irodalmi élet fontos szereplőit. Az első nyolc év volt a legnehezebb, utána hét és fél éven át banktisztviselőként gályázott, az utolsó időszak a szerény, de független egzisztencia és a növekvő irodalmi presztízs időszaka volt. Lengyel emigráns lapokban publikált, Buenos Aires-i kávézókban fiatal argentin írójelöltekkel vette körül magát, írt és kitartóan dolgozott nemzetközi hírneve megteremtésén, a Ferdydurke spanyol fordításába maga is bekapcsolódott, de tudta, hogy mindenekelőtt az európai kiadókhoz kell utat találnia. Az 1950-es években jött az áttörés, a párizsi Instytut Literacki megjelentette a már emigrációban írt Transz-Atlantikot és az Esküvőt, 1953-ban a Kultura folyóirat közölte az első naplórészletet.
Gombrowicz felkérésre, elsősorban mégis saját írói stratégiája megvalósítása céljából vág bele a naplóírásba. Jerzy Giedroyc, a lengyel emigráció legjobbjait összefogó szellemi műhely vezetője, a lap alapító főszerkesztője indítja el Gombrowiczot a világhír felé. Pálfalvi Lajos kiváló Gombrowicz-monográfiájában a mű geneziséről szólva kooperációjukat ideális kompromisszumnak mondja: a szerkesztő „megkapta az azonnali közlésre szánt, ezért aktualitásokra is reagáló naplójegyzeteket, Gombrowicz mégsem kényszerült arra, hogy kizárólag azonnali fogyasztásra szánt szövegeket gyártson, mert tudta, hogy időnként kötetbe szerkeszti az anyagot”.
Az együttműködésnek csak az író 1969-es halála vetett véget, az 1953 és 1965 közötti időszak termését ő maga rendezte kötetekbe és adta ki, a magyar Napló-sorozat tehát a szerző által nyomdába küldött párizsi lengyel kiadás fordítása. A bejegyzések zöme még Argentínában íródik, ahonnan csak majdnem huszonnégy év elteltével, 1963 tavaszán távozik. Gombrowicz harmincöt évesen érkezett az Újvilágba és majdnem hatvanévesen tér vissza Európába. Ahogy távolodik az amerikai partoktól, úgy tűnik egyre fontosabbnak a maga mögött hagyott időszak, és válik egyre tapinthatóbbá a bizonytalanság. Pedig éppen szívós munkájának gyümölcsét készül leszüretelni: ismert és elismert íróként ünneplik, de egyre törékenyebb egészsége gondterheltté teszi.
Ha belelapozunk a Naplóba, rögtön feltűnik, hogy nincsenek benne pontos dátumok, csak az évszámokat és a hét napjait jelöli a szöveg. A mű híres felütése, az 1953-as év első négy bejegyzése hétfőtől csütörtökig egyetlen szót ismétel: „Én”. (Csak a kötetben szerepel, a folyóiratban még a péntek az első nap.) A következő két bejegyzés már terjedelmesebb, az első a lengyel irodalmi sajtót szemléző tárca, a következő inkább esszészerű, afféle vádbeszéd a nemzeti nagyzás ellen egy emigráns szerző cikke apropóján. Oldalakba telik, mire a fizikai térben játszódó első jelenet beúszik: az író tizenhat órás buszozás után Salsipuedes zöld dombjai közé érkezik. A táj részletei nem tárulnak fel az olvasó előtt, mivel hősünk Czesław Miłosz kötetét szorongatja a hóna alatt, és vacsora előtt papírra is veti első benyomásait a Rabul ejtett értelemről. Már ez a pár példa is érzékelteti, hogy nem szokványos életeseményekről tudósít, nem hétköznapi epizódokhoz kapcsolódó reflexiókat jegyez le, hanem esszék és tárcák közé ékelt életképeket, autobiografikus fikcióval vegyülő önkommentárt, filozófiai, művészeti írásokat gyúr össze. Az író provokál és misztifikál, játszik az olvasóval, miközben magas labdákat ad és szellemi távlatokat nyit, kinyilatkoztat, majd megcáfolja önmagát. A Naplóban nem bemutatkozni akar, hanem változó és ellentmondásos, de nagyon tudatosan kidolgozott Gombrowicz-képet kreál a világ számára, miközben az életmű adekvát értelmezéséhez is hozzásegíti az olvasót.
Pályi András többször elmondta, hogy Gombrowiczról Pilinszky révén szerzett tudomást, aki franciául olvasott tőle. „Az avantgardista nemes, lévén lengyel, bár negyed századon át Argentínában élt, pláne izgalomba hozott” — írja Pályi, aki lengyel szakos tanulmányai során a fenti jellemzők miatt nem is találkozhatott az író nevével. Mikor 1977-ben eljutott Párizsba, betért a lengyel könyvesboltba a Szent Lajos-szigeten, megvette a Napló háromkötetes lengyel kiadását, a drámákat meg a Pornográfiát.
1980-ban a Nagyvilágban Gombrowicz prózájából címmel megjelenik egy összeállítás, itt az 1953-as Naplóból már olvasható egy részlet Pályi fordításában, amelyet Kiss Gy. Csaba írása vezet fel. Az újvidéki Híd Gömöri György fordításában már 1971-ben közölt részleteket a harmadik kötetből. Az 1980-as években az Európa válogatáskötet kiadását tervezi, mivel a teljes Naplót cenzurális okokból nem lehet megjelentetni; Kiss Gy. el is végzi a válogatást, Pályi alá is ír egy fordítói szerződést, de a kiadó végül ejti a tervet. Ettől függetlenül a Napló az 1980-as évektől már nagyon is jelen van a magyar szellemi életben. Pályi jóvoltából újabb és újabb szemelvények jelennek meg különböző lapokban, ő maga és számos író, irodalmár és kritikus ír róla, hivatkozik, reflektál rá, Pilinszky János, Esterházy Péter, Eörsi István különösen sokat tesznek Gombrowicz felfedezésért. Ha nem tudnánk a hagyatékot gondozó özvegy, Rita Gombrowicz közléséből, akkor is gyanút fognánk, hogy az esszéisztikus részek és a látszólag spontán bejegyzések egyaránt nagy műgonddal íródtak, megszerkesztettek, bár ennek nyomait a szerző igyekezett eltüntetni a kéziratoldalak megsemmisítésével. Szintén az özvegynek köszönhető, hogy évtizedekkel a szerző halála után megjelent egy másik, titkos napló is, a Kronos, amely párhuzamosan íródott a Naplóval, rövid feljegyzéseket tartalmazott azokról a részben személyes vagy intim tapasztalatokról, amelyek a másikból teljességgel hiányoznak. De térjünk vissza a publikálásra szánt Naplóhoz, annak fő témáihoz.
Első helyen talán Gombrowicz visszatérő nagy, a magyarok számára áthallásos témáját, a lengyelség-polémiát emelném ki, mivel az semmit sem vesztett aktualitásából. „Rettenetesen lengyel vagyok, és rettenetesen lázadok Lengyelország ellen” — olvashatjuk egy 1956-os naplóbejegyzésben, s a két hozzáállás kibékíthetetlensége, a kettősség háttere nemcsak a lengyel olvasók soron következő nemzedékei számára látszik konstansnak, hanem a magyar hagyományban is jelen van. Esterházy szerint Gombrowicz „a nemzetről való gondolkodás Magyarországon teljességgel ismeretlen, már-már elképzelhetetlen útjait mutatja” a Naplókban, vagyis „mutatná, ha néznénk”. Alighanem ma is néznünk kellene, amikor a nemzeti „önmegerősítés és önlelkesítés” rítusait unjuk, vagy terhünkre van a régi dicsőség mantrázása, a védőbástya-szerep prolongálása. Maga a lázadás, a kiüresedett frázisok elleni harc persze nem ismeretlen a hazai terepen, de a magyar kolléga rátapint, hogy a lengyel emigráns argentínai magányában kidolgozott stratégiája inspiráló lehet számunkra. A romantikus költészeten nevelkedett Gombrowicz, aki történetesen rajong Mickiewiczért, miközben utálja a váteszkultuszt és a hazafias pátoszt — ennek köszönhetjük a Transz-Atlantikot —, elhatározza, hogy Mózesként kivezeti népét a mickiewiczi, s általában a lengyel forma rabságából, vagyis „a lengyelt önmagából”. Kellő szarkazmussal rögtön idézőjelbe is tesz mindent, úgymond nevetve saját megalomániáján. Az 1980-as Nagyvilágban közölt részlettől kezdve ez a vonulat fontos szerepet tölt be a magyar recepcióban. Már csak a nemzeti formával való gombrowiczi viaskodás átültetése miatt is hálásak lehetünk Pályinak, de ennél sokkal többet nyert a magyar olvasó.
A lengyelség patologikus megnyilvánulásairól már az első kötet első lapjain szó esik, de egy másik téma is végigvonul a Naplón. Gombrowicz előszeretettel ostorozza a sznobizmust, a kultuszokat, az értelmiségi manírokat, még olyankor is, amikor nem annyira egy adott művésszel vagy gondolkodóval van baja, nem a teljesítményüket akarja kétségbe vonni, hanem a közönség rajongását teszi nevetség tárgyává. Különösen hangsúlyossá válik ez az igyekezet a harmadik kötetben, pontosabban a párizsi és a berlini időszak tárgyalásakor. Mind a nyugati, mind a kelet-európai olvasók számára revelatívak voltak ezek az európai visszatérés után írott szöveghelyek. A francia vagy német publikum arról olvasott, amiben nyakig benne volt, a vasfüggönyön innen pedig azért találták izgalmasnak a kortárs kultúrával foglalkozó részeket, mert hosszú elzártság és ideológiai kontroll után kezdte az itteni közönség felfedezni az új áramlatokat. Gombrowicz figyelemmel kíséri a kortárs szellemi életet, különös tekintettel a filozófiai, irodalmi szcénára, a közelmúlt történelmének interpretációira, és hol epésen, hol teljes fegyverzetben polemizálva reflektál mindezekre. Folyton visszatér Sartre-hoz, lesajnálja a nouveau romant, nyugtázza Günter Grass irodalmi sikereit, miközben a kolléga filozófiai műveltségét teszteli. Nincs jelentősége, hogy a leírt találkozásokra, jelenetekre valóban sor került-e, vagy a szerző azért találta ki azokat, hogy általuk elmondhasson valamit, elég, ha tudjuk: előfordult, hogy azért. Nem véletlen, hogy a Napló francia fordítása mellett a párizsi és berlini naplóbejegyzésekből készült francia nyelvű válogatást is többször adták ki: lehet, hogy Pilinszky is felfigyelt rá. A Naplót forgatva megállapítja, hogy Gombrowicz nagyra értékelte Sartre-t, és felháborodott a francia ízlés örökös pálfordulásán, majd eltűnődik, hogy „egy olyan érett kultúra, amilyen a franciáké, hogyan lehet szinte ellenállás nélkül kiszolgáltatva a divatnak”. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy Pilinszky Simone Weilt is Gombrowicz révén fedezte fel.
Ha a Napló vezérfonalát akarjuk felfejteni, akkor vissza kell kanyarodnunk a híres incipithez, az „én”-hez. „Az ’én’ szócska oly alapvető és oly ősi, annyira kitölti a legkézzelfoghatóbb és ezáltal legtisztességesebb valóság, oly tévedhetetlen iránytű és oly szigorú ismérv, hogy jobban tennénk, ha nem lenéznénk, inkább térdre hullanánk előtte. Azt hiszem, túl kevés fanatizmus van bennem, amikor önmagammal foglalkozom, és mindeddig — éppen a többiektől való félelmemben — nem tudtam elég kategorikusan és minden feltétel nélkül átadni magam e hivatás-feladatnak, nem tudtam elég messze jutni ez ügyben” — írja Gombrowicz 1954-ben. Mindenesetre törekedett rá, a Naplóban közölt eszmefuttatásai, vitái, nézetei bizonyos értelemben az „én” definiálásához is hozzásegítenek. Nemcsak a kívülálló pozíciójához, az önmagának való ellentmondás jogához ragaszkodik, hanem saját autonómiáját, észrevehetőségét is félti: „Ember vagyok, persze. De egy a sok közül. Hány közül? Ha egy vagyok a kétmilliárdból, az nem ugyanaz, mint ha egy vagyok a kétszázezerből.”
Tudjuk, Gombrowicz nagy erőbedobással dolgozott a részletek kidolgozásán, de a fordító is alapos munkát végzett. Noha a Napló fordítói szempontból igencsak nehéz pályának számít, a magyar változat nagyon sokat visszaad a lengyel eredetiből, Pályi biztos kézzel szólaltatja meg a gombrowiczi nyelv minden regiszterét: a játék, az archaizáló fordulatok, a kulturális kontextus, a szarkazmus, az esszé tiszta gondolatmenete és a szépirodalmi passzusok mind átjönnek.
A Napló harmadik kötete még egy szempontból fontos, Gombrowicz itt valahogy mégis összegez, elvarrja az önéletrajzi szálat, az 1963–1964-es éveknél sűrűsödnek a legérdekesebb szépirodalmi kidolgozású passzusok: a szokásosnál többet láttat a természetből, és kevesebb malíciát enged meg magának. Már azzal bezárul egy kör, hogy huszonnégy év után egy óceánjáró fedélzetén visszatér Európába. Tudja, hogy neki, aki Amerikából jön, találkoznia kell azzal a Gombrowiczcsal, aki Amerikába tart. „Mi volt ez az Argentína? És én… mi az most, hogy én?” — kérdezi. A hosszú és unalmas hajóúton egy keddi bejegyzésben már felsejlik az elmúlás gondolata, amely majd Berlinben egy séta során tartósan mellészegődik:
„…bizonyos szagokat éreztem (amikor a Tiergarten parkban sétáltam), gyógynövényből, vízből, kőből, fakéregből, nem tudnám megmondani, mi mindenből eredő illatkeverék volt… igen, Lengyelország, ez már lengyel volt, mint odahaza, Małoszycében, Bodzechówban, a gyerekkorom, igen, igen, ugyanaz, hisz nincs is messze, a mezsgyén túl, ugyanaz a természet… amit negyedszázada elhagytam. A halál. Bezárult a kör, visszaérkeztem az egykori szagokhoz, itt a halál.”
Mintha egy Bildungsroman epilógusát olvasnánk. Persze, miután többször visszatér a tiergarteni szagokhoz, Gombrowicz ejti a témát, a tervezett hatást már elérte: érzékletessé tette a hosszú távollét után Európába érkező emigráns rezignáltságát, aki tudja, hogy hazatérésről nincs szó, és komolyan sosem gondolt arra, hogy Lengyelországba menjen. Az olvasó beleborzong, mintha belemerült volna egy regénybe, nem számít, szó szerint veszi-e a leírtakat, vagy a szépírói teljesítményt értékeli. És már magyarul is működik a dolog.