Mi az, kérdezi a meg nem született fiam. Ujjával az égre mutat, a csillagok, mondom neki, este van, úgyhogy biztosan alszom épp. És az, mondja, még mindig az égre mutat, el kell döntenem a fejem, ujjával kitakarja, a hold, mondom, és a fiam az ölembe hajtja a fejét. A csillagok lehullnak az égről, de senki se veszi fel őket. Az mi, mutat ujjával a hullámokra, a stégen ülünk, a víz a kövekhez veri magát és üvölt. Az ezüsthíd, válaszolom, ujjával végiggyalogol rajta, a hidak összekötnek két valamit, mondja, és keresni kezd. Hajába túrok, arcát simogatom, fülkagylója félhold, összekötöm a szájával. Mi az, kérdezi újra, most csukva van a szeme, nem tudom mit lát, ujjával előre mutat a semmibe, az mi, az mi, az mi, kérdezi, becsukom a szemem, ez megint a hold, mondom neki. Együtt nézzük, most kerek, most nem, a stég a víz felett tart, és az ég alatt, a víz sima, most tajtékzik, a Balaton befagy, és kiolvad, a hold fogy, most nő, az ezüsthíd felépül, összeomlik, a fiú megszületik és meghal.
