(Bán Zsófia: Alétheia él. Magvető, 2025)
Voltaképpen királyi útja volna a kritikusnak: a családregény, vissza egészen Thomas Mannig, vagy akár csak A száz év magányig, vagy éppen Nádas Péter Egy családregény vége című könyvéig, akkora terepet nyit meg a kritikus előtt, amelyre behatolva ide-oda tologatva a családregény konstrukcióját, a klasszikus megoldástól a dekonstrukciójáig, nem is kellene mást tennie, csak kimutatni a vállalt feladat nagyságát, rámutatni a megformálás nehézségeire, bemutatni a forma kihívását. És ehhez már csak annyit kéne hozzá tennie: Bán Zsófia műve sikeresen vagy kevésbé oldotta meg a hagyomány által (is) rámért feladatot. Kritikus mehet(ne) pihenni.
De nem mehet. Ennek két oka is van: ha egy műalkotás feltrancsírozza a hagyomány testét, akkor az értelmezésnek itt meg kell állnia. Tisztázni kell ezt a viszonyt, vagy — és ez a mostani kihívás — oly módon értelmezni a „regényt”, hogy nem a családregény hagyományvonalát követed, hanem olyan műalkotásként olvasod, mely hagyomány ide, dekonstrukciója oda: önmagáért valóan értelmezendő, magyarán oly módon autonóm a mű, hogy kritikája és formaeszméje nem szelídül bele sem a hagyomány folyójába, sem a folyó gátjaként nem jelenik meg az olvasatban.
Ez a második útvonal nyilván sokkal göröngyösebb, mint a hagyomány útvonalán haladni, annál inkább, mert a magáért valóan autonóm műként értelmezésnek van egy kemény előfeltétele: előre kell bocsátani a befogadói értékítéletet, hiszen szegény kritikus magamentséget kell, hogy találjon: miért nem az összehasonlítás módszerét választja, akárcsak Nádas Péter művével, de akár későbbi családregényekkel. Nos azért, mert Bán Zsófia „regénye” (az idézőjelről később) magában álló, kivételes erejű alapmű, s bár most nincs helyem belemenni az alapmű esztétikai mivoltának részletezésébe, a megértéshez annyit tudni kell, hogy alapműnek nevezem azokat a műalkotásokat, melyek saját világuk felállításával olyan érvényes esztétikai értéket nyújtanak át a befogadónak, mely az adott művilág keretében alapvetően rázza meg a befogadó addigi létértelmezését. Magyarán: az alapmű egy új létértelmezést nyújt át az olvasónak. Mindebből kiolvasható, hogy jelen sorok írója jelentős, sőt alapműnek tartja Bán Zsófia „regényét”, éppen ezért a felvillantandó értelmezés elsősorban nem a családregény újabb állomásaként kezeli a művet, hanem a létértelmezés esztétikai értékének ritka darabjaként, mely másfelől persze a család viszonylatrendszerének kínjával is harcol a műben.
Mondhatjuk persze, hogy a nagyon is tudatosan megszerkesztett mű voltaképpen a nagymama, Alétheia és az unoka, Agapé egymáshoz való viszonyán és szövegkapcsolatán keresztül egy polgári zsidó család huszadik századi sorsát tárja elénk. Méghozzá olyképpen, hogy mindenki más — anya, apa, testvér, nagyapa — csak a panoráma kiegészítő elemei. Beszélhetünk arról, hogy az unoka, Agapé a második részben miként tárja elénk az első rész fragmentált családtörténeti fejezeteit, és miként írta ezeket a „tárgyi fejezeteket” a nagymama, Alétheia.
De nem ezt tesszük elsősorban. Azért nem, mert címében a „regény” — radikális módon — nem egyszerűen pontos vagy pontoskodó, mint a családregények általában, hanem: igaz. Másként: Bán művét akkor értjük meg talán legmélyebben, ha az ügyes technikai fogások, formamegoldások, idézetek stb. helyett magával az igazsággal nézünk farkasszemet, ehhez a műbe formált létértelemzéshez képest pedig minden más elem, forma, tradíció nem más, mint a saját világ felépítésének az eszköze.
El kell hagynunk kicsinyt a művet, hogy megérkezzünk hozzá. Alétheia él, mondja a cím, amit, ha könnyen, de művelten akarunk érteni, akkor imígyen fordítjuk le: az igazság él. És, persze, az ógörög szó a nagymama keresztneve. Igen ám, de a „beszélő név” címzetű közhellyel nem megyünk semmire, ugyanis, ha nem értjük meg az alétheia szó mélyrétegeit, elveszítjük a könyv létértelmezését, azaz saját világát. Kétségtelen, hogy az alétheia legfontosabb modern értelmezője Martin Heidegger. Először nézzük a legrövidebb ide vonatkozó meghatározását A műalkotás eredetéből: „A műalkotásban lép az igazság (alétheia) működésbe.” Innen indulunk ki tehát. Másutt ezt mondja Heidegger: „Minden olyan létező, amely csak a »Ki vagy te?«, »Kik vagytok ti«, és sohasem a »Mi ez?«, »Mi az?« által nevezhető meg, minden csak a »Kicsoda?« által megnevezhető létező, amennyiben van, annyiban az alétheiában, az el-nem-rejtettségben van.” És további türelmet kérve az olvasótól, még egy idézet Vajda Mihálytól, aki viszont Heidegger alétheia-fogalmát értette meg: „Heideggernek, a modern fenomenológia eredeti intenciói alapján kibontakozó elgondolása az alétheiáról, mint az elrejtőzködés el-nem-rejtettségéről, értelmezhető pusztán csak valaminek a megmutatkozásaként: az igazság, az alétheia nem más, mint amikor a rejtőzködő a maga elrejtettségében megmutatja önmagát. Ez az önmagát megmutató azonban semmiképpen sem pusztán valami, a szubjektum számára megmutatkozó objektum: az igazság, az alétheia hozzátartozik az istenekhez és az emberhez. Az istenek és az emberek az alétheia módján vannak, és ezek tette által történik meg.” (Kiem. tőlem — K. A.)
Elnézést a filozófiai kalandért, de elkerülhetetlen volt. Ugyanis a nagymama, Alétheia halála utáni élete, az, hogy az unoka, Agapé, akinek neve a szeretet, sőt a kereszténységben az isteni szeretet jelentésével bír, az önzetlen szeretetével, szóval Agapénak a nagymama halála után töredékekből kell felépítenie, no mit is? Nem egyszerűen a család igazságát, nem is pusztán a hiányzó információk beszerzését, hanem a szimbiózisban élő nagymama és unoka egész történelmi létértelmét kell Agapénak legalább megközelítenie. A második részben, a Wunderkammer-dóm projektből tudjuk meg mi is, olvasók, hogy az első rész rövid fejezeteit a nagymama írta meg, hogy az emlékezet életét adja majd halála után Agapé kezébe. Az első rész olvasásakor mindezt nem tudjuk, ahogyan Agapé sem tudja, hogy az első rész címei a nagymama saját tárgyainak, emlékőrző-léthordozó tárgyainak a nevét viselik. A városligeti Zene Házában történik meg karácsonykor, hogy Agapé számára élővé varázsolják az általa beadott fényképeket, tárgyakat, dossziékat, szövegeket Alétheia hagytékából. A Búgócsigában olvastuk az első részben: „Nem hiszem el. Létezik, hogy nincs határ? Hogy nincsenek falak? Paravánok, filterek membránok? / Nem hagyhatnók valamit, mondjuk, érintetlenül? / Mondjuk, szűzen? / Kérdezd meg anyádat. Ja, anyád meghalt. / Kérdezd meg apádat. Ja, apád nincs képben. / Hát, peches vagy csillagom. Ez van. / De ha valaki azt mondja neked, ez van, amikor fáj, abban sem erósz, sem agapé nincsen, abban semmi más nem ágaskodik, csak a végtelen nárcisz és hübrisz, szúrós bokrétába kötve.” Ezt írja Alétheia. És ezzel szembesül évekkel később Agapé. Hallatlan kihívása a formának, feladottsága a regénynek, hogy az „ez van” el-nem-rejtettségét felkutassa, sőt: megélje. Hiszen nincsen határ, de az Agapét felnevelő Alétheia élete nem a titok feltárására, és még csak nem is a megértésre vagy a megismerésre szövődött szöveggé, hanem a történelmi traumákon, háborún, halálon, szülőtlen létben, mindezen keresztül Agapé dolga befejezni, amit a nagymama elindított: a létmegértést, pontosabban annak a létnek a megértését, mely ennek a családnak adatott.
Létregényt írni nem lehet. Ebből alapművet írni nem lehet. Mit lehet? Lehet beleállni a létbe, apró kicsiny tárgyak, mozdulatok, beszédtöredékek segítségével eljutni a lét töredékének totalitásához. Ritka, sőt, annál is ritkább, hogy ezt formára lehet hozni. Ha igen, az igazság művészi ereje valóban az alétheiában, az el-nem-rejtettségben rejtekezik, és ezért lehetséges mégis alapmű olykor. Nagyon bölcsen már a borító hátlapjára is írva vagyon: „Az igazság nem szép, de nincs mit szépíteni rajta.” A mondat az első töredékben, fejezetben található a könyv elején: Címe: Einschlafshilfe. Ugyanitt írja a nagymama: „A nevem Alétheia, mondtam a tésztaképű holland gyereknek, Silberstein Alétheia. Ezüstkő Igazság. Mielőtt szólhatott volna a tésztaképű, gyorsan hozzátettem, ezt Apus találta ki, aki repeszt kapott, de tud ógörögül.” Nem pusztán azért idéztem e bemutatkozást, hogy megnyugtassuk az olvasót: valami családregényféle azért lenne itt. De a dolog úgy áll, hogy Bán Zsófia regénye szétrepeszti az igazság, sőt a művészi igazság nagy hagyományát. Ugyanis legkésőbb Nietzsche óta tudható, hogy az ismeretelméleti értelemben vett igazság, sőt a morális értelemben vett igazság, magyarán a bizonyosság istenei elhagyták a földet. Ám létezik az Ezüstkő Igazsága, de ehhez Alétheia kell, és Agapé. Ha az igazságot nem feladom, hanem a rejtett létezőt a lét fényébe akarom állítani, magyarán megharcolok azért, hogy, ha értelme nem is, ha bizonyossága nem is, de fénye legyen a létezésnek, ehhez viszont el kell jutnom a létkérdésig. És abban bizonyosan igaza van Heideggernek is, és Vajdának is, hogy a létkérdés, az el-nem-rejtettség rejtettségből való feltárulása csakis a művészetben lehetséges.
A könyv legvégén Agapé, miután nem bírta kivárni a projekt végét a Dóm-ban — tudjuk, karácsony este van —, nekiindul a ligetnek, felmegy a Néprajzi borzalom tetejére, egyedül kell lennie a zokogásban, ám mégis visszahívja Richmondot, a se veled, se nélküled kapcsolatot, aki addig könyörög, míg Agapé rászánja magát, hogy elgyalogol hozzá: „Elgyalogolt a Blaháig, ahol váratlanul megcsillant egy kis részletragyogás, ma este meleg halászlével, pezsgővel és vörösborral várják, finoman szól majd a jazz, ki tudja, talán a férfi zongorázni is fog, a párnás ujjaival simogatja a billentyűket, talán még táncolni is fognak mezítláb, csak úgy finoman, markírozva a lépéseket a puha perzsaszőnyegen, nem értem, kérem, ismételje meg a kérdést, az autóbusz már becsukódott mögötte, és a piszkos ablaküvegen át kinézett a hóval borított Rókus-kápolnára, a sötétben az utcalámpák sárgás fénykörében kavarogtak a hópelyhek, kérem, ismételje meg, már az Erzsébet hídról kinézve a budai oldalról mintha eltűnt volna a ködben, de te, te ne feledd, hogy a neved… Agapé.”
És ez a zárlat meg kell, hogy magyarázza az olvasónak, miért tettem idézőjelbe a regény szót. Ugyanis annak jelentése: létregény, de nem beszélünk ilyen nyelven.