A fiktív karakterekre vonatkozó állítások igazságfeltételeiről
Bezeczky Gábornak (1955–2025), aki ezt az írást már nem olvashatta
Mint ismeretes, Kemény István verseskötetének címszereplője, Lovag Dulcinea az igazságért küzd, és kész meghalni is érte akár. Nemes vállalás, bólintunk elismerően — az előzmények fényében különösen az: a fiatal lány Don Quijote helyett kóborol a világban, míg a búsképű lovag „az ágyban otthon / Teácskát szürcsöl / Olvasgat gyáván, hipochonderen”.[1] Hogy a lovagnő hogyan jutott el a 21. századi Magyarországra, maga mögött hagyva szerelmét a messzi távolban, arról keveset tudunk meg. A lírai én lakonikusan közli velünk: „Lovag Dulcinea létezik / És léteznek az események is”; majd hozzáfűzi: „De kulacsa / Az időrend / Benne az idővel / A nyereg mögé szíjazva lóg — / Hátranyúl érte ha szomjas / Iszik / És ilyenkor van az élete.”[2] Vajon milyen lehet az a fiktív világ, amelyben az idő (és vele együtt a főhős élete) akkor telik, amikor a fiatal lovagnő belekortyol a kulacsába? Érdekes kérdés, szó se róla, de talán még érdekesebb problémát vet fel az idézet első sora: mit jelent, hogy Lovag Dulcinea létezik?
Gyűjtsük össze, amiben biztosak lehetünk. Először is: Lovag Dulcinea fiktív karakter. Rögvest adódik a metafizikai kérdés: milyen természetű létezők a fiktív karakterek? A regényszereplők és más műnembeli társaik (filmhősök, színpadi karakterek, lerajzolt, megfestett vagy szoborba öntött figurák), illetve a kitalált helyszínek és az elképzelt események bizonyára nem úgy képezik részét a világ bútorzatának, mint a valóságos személyek, a fizikai tárgyak és a tényleges események. Lovag Dulcinea nincs jelen a térben, a mi világunk terében, nem tudunk összeütközni vele a liftre várakozva a munkahelyünkön vagy a pszichológusunknál — habár képes hatást gyakorolni a valóságos tárgyak és személyek sorsára. (Persze nem olyan közvetlenül, mint a fikció világában, ahol „Beront a rendelésre / Sikoltozó terapeutát és klienst / Űz a napvilágra / … / Hétindító meetinget / Csapatépítő tréninget / Anonim alkoholistákat / Szétzavar”.)[3] Ahogy R. M. Sainsbury fogalmaz: a fiatal lovagnőnek nincs karbonlábnyoma.[4] (A róla szóló költemények kinyomtatásának természetesen van, de az nem az övé.) A fiktív karakterek nem olyanok, mint a konkrét, aktuális fizikai létezők. Hát mégis milyen fajtájú dolgok?
Másodszor: Lovag Dulcineáról tehetünk igaz állításokat. És így hamisakat is. Ha valaki magabiztosan kijelenti, hogy a fiatal lovagnőnek nincsen fegyverhordozója, vitapartnere pedig szentül állítja, hogy igenis van, nézeteltérésük elrendezhető: az előbbi személy téved, az utóbbinak igaza van. Hiszen ott áll feketén-fehéren a kötet 15. oldalán, a Fegyverhordozója című versben: „Lovag Dulcinea / Fegyverhordozója / Egy derék kövér robot”. (Aki, mint megtudjuk, „Elfogadja gazdájának / A hozzá képest kisállat / Lovag Dulcineát.”) A fiktív karakterekről szóló állítások nem csupán értelmesek, hanem — bizonyos esetekben — igazságértékkel bírnak. Legalábbis ezt súgja az intuíciónk, és erre utal az a tény is, hogy professzionális és laikus műértelmezők hada vitatkozik napi rendszerességgel regényalakok, filmszereplők és lírai szubjektumok vélt vagy valós tulajdonságairól. Előfordulhat, hogy mindannyian tévednek; nem ez lenne az első alkalom, hogy hétköznapi intuíciónk félrevezet bennünket. Ha szeretnénk tisztán látni a témában, fel kell tennünk a következő nyelvfilozófiai kérdést: vajon tényleg van-e igazságértéke a fiktív karakterekre vonatkozó állításoknak? És ha igen, hogyan határozhatjuk meg az igazságfeltételeiket?
Az alábbiakban erről a második, nyelvfilozófiai kérdésről lesz szó. Spoiler alert: ki fog derülni, hogy bizonyos esetekben az első, metafizikai kérdésre is válaszolnunk kell, hogy a másodikra válaszolhassunk. Pár szó a tervezett programról (a műsorváltoztatás jogát fenntartva): először berendezzük a színpadot, megismerkedünk a szereplőkkel; ezután lezajlik a drámai konfliktus; végül megnyugtató lezárás helyett újból színpadra szólítunk mindenkit, és következik a finálé.
Első rész, avagy mintamondatok a fikcióról
Az előadás kezdetén két alak váratlanul előlép a díszlet takarásából, és kifeszít egy feliratot: „Lovag Dulcinea létezik.”
Mit akarnak kifejezni ezzel a gesztussal? Nem tudhatjuk, hiszen a mondatot többféle módon és többféle céllal lehet használni. Hatásos entrée ide vagy oda, mi a továbbiakban a színpadon ácsorgó epizodisták helyett ezekre a mondathasználati lehetőségekre fogunk koncentrálni. Ők a bonyodalom igazi okozói, hőseink velük szeretnének valahogy dűlőre jutni. Elárulom: legalább háromféle van belőlük.
A fenti Kemény-idézetben a „Lovag Dulcinea létezik” mondattal a lírai én közléseként találkoztunk: a vers beszélője kijelentette (noha a szó szoros értelmében véve talán nem állította), hogy a lovagnő létezik. Nevezzük ezt fiktív használatnak, és különböztessük meg a parafiktív használattól. Parafiktív használat esetén a beszélő azért mondja ki a mondatot, hogy a megnyilatkozás révén beszámoljon a fikció tartalmáról. Ilyenkor nem a lírai én hangját halljuk, hanem egy külső megfigyelőét — aki nem történetet mesél, hanem állítást tesz egy korábban elmesélt történet részleteiről. A parafiktív beszámolóknak nincs kanonikus formája. Időnként elég, ha a beszélő egyszerűen megismétli a lírai én (a narrátor stb.) eredeti mondatát: „Lovag Dulcinea létezik.” Máskor viszont kisebb vagy nagyobb munkával parafrazeálnia kell azt, amit a szövegben olvasott, vagy amit a lírai én (a narrátor stb.) megnyilatkozásaiból kikövetkeztetett. (Mindvégig szem előtt tartva, hogy ezek a beszélők nem feltétlenül megbízhatók, ezért közléseikből nem helyes fenntartások nélkül a fikció tényleges tartalmára, azaz a fiktív világ tényeire következtetni.) A félreértések elkerülése érdekében a beszélő mindig explicitté teheti, hogy egy mű tartalmáról beszél. Ekkor valami ilyesmit mond: „Kemény István költeménye szerint Lovag Dulcinea létezik” vagy „A Kemény-versben Lovag Dulcinea létezik”. Mindezek mellett a „Lovag Dulcinea létezik” mondatnak van egy harmadik használata is. Megtörténhet, hogy egy filozófiai vita során, amely a fiktív karakterek metafizikai státuszáról szól, a következő kijelentésre ragadtatjuk magunkat: „Igen, szerintem tényleg vannak fiktív karakterek, Lovag Dulcinea létezik, akárcsak Hamlet, Anna Karenina vagy Krúbi.” Ezt metafiktív használatnak nevezzük; ilyenkor a beszélők magukról a fiktív karakterekről fogalmaznak meg állításokat.
Sok filozófus úgy gondolja, és ezúttal mi is az ő útjukat fogjuk követni, hogy a fiktív módon használt mondatok igazságfeltételeire nincs értelme rákérdezni. Hiszen a lírai én (narrátor stb.) nem állításokat tesz a szövegben; kijelentéseinek a fikción kívül nincs igazságértéke.[5] Vagy ha mégis, úgy ezek a propozíciók „automatikusan” hamisak. Idézzük fel A Rőt Liga című Arthur Conan Doyle-novella kezdősorait! „Tavaly ősszel egyszer beugrottam kedves barátomhoz, Sherlock Holmeshoz, aki éppen élénk eszmecserét folytatott egy égővörös hajú, igen köpcös, pirospozsgás, korosodó úrral.”[6] A szöveg narrátora, dr. Watson e mondat kimondásával nem tényeket közöl velünk, hanem felhív minket arra, hogy a leírás alapján — lehetőleg minél élénkebben — elképzeljük a jelenetet. A fiktív használat első közelítésben nem tényállító diskurzus: ha a lírai én szemére hánynánk, hogy a valóságban nincsenek is igazságért lobogó lovagnők, és az állítólagos Lovag Dulcinea soha nem rontott be semmiféle pszichológiai magánrendelésre, akkor valamit nagyon félreértenénk a fikció működésével kapcsolatban. (Második közelítésben sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet. Az irodalmi művek elbeszélője arra is felhívhat minket, hogy a kimondott mondatokat közvetlenül a mi világunkra vonatkoztassuk. És hát a szövegben megfogalmazott általános téziseket — például: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” — nehéz nem a mi világunkról szóló „tanulságokként” érteni. Továbbá a történetmesélő műalkotások — autofikción és posztmodern szövegtechnikákon innen és túl — előszeretettel megkérdőjelezik a „fikció” és a „valóság” elválaszthatóságát, azaz építenek erre a különbségtételre. Ezeket a kérdéseket most tegyük félre. Elég dolgunk lesz a parafiktív beszámolók és a metafiktív állítások igazságfeltételeivel, nem kell még a fiktív használat problémáinak terhét is rozoga vállainkra vennünk.)
A „Lovag Dulcinea létezik” mondat kimondásával csak akkor közölhetünk valami (intuitíve) igazat vagy hamisat, ha a kijelentést parafiktív beszámolónak vagy metafiktív állításnak szántuk. Parafiktív beszámolóból és metafiktív állításból viszont sokféle létezik; körülményesebben fogalmazva: mindkét kijelentésosztály rendkívül heterogén. Valami mégis összekapcsolja ezeket a beszédaktusokat egymással: a parafiktív beszámolók során elhangzó mondatok mind arra a kérdésre válaszolnak, hogy „Mi történt a szereplőkkel a fikció szerint?”, illetve „Milyenek ezek a karakterek a művekben?”. Íme néhány egyszerű példa:
(1) 1890. október 9-én dr. Watson meglátogatta Sherlock Holmest a lakásán, a Baker Street 221B-ben.
(2) Krúbi egy ösztönlény.
(3) Sherlock Holmesnak hatalmas rajongótábora van.
(4) Gonzago fiktív karakter, akit Hamlet azért talált ki, hogy leleplezze apja gyilkosát.
Ezek az állítások igazak vagy hamisak — attól függően, hogy helyesen vagy tévesen ragadják meg a narratív fikciók tartalmát.[7]
A parafiktív beszámolókat szövegszintű bizonyítékokra és további háttérinformációkra támaszkodva igazolhatjuk. Az (1) állítást A Rőt Liga fent idézett első mondata támasztja alá (és néhány másik részlet a szövegben), kiegészítve azzal az információval, hogy az elbeszélés eredetileg 1891-ben jelent meg. A (2) mondat a lírai én eredeti megnyilatkozását visszhangozza (emlékszünk a Kutya című szám vonatkozó soraira: „Krúbi gecire tré / Krúbi gecire tré / Krúbi gecire tré / Egy kibaszott kutya, egy ösztönlény”) — ebből azonban figyelemreméltóan nem következik, hogy az állítás igazságtartalmának mérlegelése során eltekinthetnénk az egész dalszöveg vagy a teljes album értelmezésétől. A (3) és a (4) beszámoló információtartalma szintén túlmutat a Doyle-novellák narrátorának vagy a Hamlet szereplőinek explicit közlésein.
A (3) mondat többértelmű: csak akkor számít paratextuális beszámolónak, ha az állítást úgy értjük, hogy Sherlock Holmesnak hatalmas rajongótábora van a fikción belül. (A mondat ebben az olvasatban egyébként nem teljesen igaz, legalábbis ha az állítást az eredeti Doyle-novellákra vonatkoztatjuk, hiszen a legendás detektív dr. Watson beszámolói szerint eleinte kifejezetten elzárkózott a nyilvánosságtól.) A (4) állítás fontos jelenségre hívja fel a figyelmünket: a parafiktív beszámolók nyíltan utalhatnak a karakterek fiktivitására — de csak akkor, ha a fikción belüli fikcióról van szó.[8] Hamlet a Hamlet szereplői számára nem fiktív karakter, hanem hús-vér személy. Másképpen fogalmazva: Hamlet a fikció szerint nem fiktív karakter.
Mint látható, a parafiktív beszámolóknak még ezek a relatíve egyszerű esetei is elég bonyolultak. Egy dolog azért biztos: a parafiktivitásnak jó tesztje, hogy a mondatot értelmesen kiegészíthetjük-e „a fikció szerint” kifejezéssel. Ha igen, parafiktív beszámolóval van dolgunk.[9]
A parafiktív beszámolókkal szemben a metafiktív állítások nem a fikció tartalmára, hanem magukra a fiktív karakterekre vonatkoznak. Ismét következzen néhány példa:
(5) Pierre Bezuhov fiktív karakter, de Napóleon nem az.
(6) Sherlock Holmesnak a valóságban hatalmas rajongótábora van.
(7) Majka a Csurran, cseppen főszereplőjét egy valóságos személyről mintázta.
(8) Tony Soprano sokkal kidolgozottabb karakter, mint Frank Underwood.
(9) Spiró György új regényében, a Padmalyban Táncsics Mihály helyenként csak komikus mellékszereplőnek tűnik feleségéhez, Seidl Terézhez képest.
(10) Anna Karenina jóval intelligensebb Emma Bovarynál.
A metafiktív állítások onnan ismerhetők fel, hogy
(a) a személyek (helyszínek, események stb.) metafizikai státuszát rögzítik — miként az (5), amely deklarálja, hogy a mi világunkban Pierre Bezuhov fiktív karakter, Napóleon pedig valóságos személy (jóllehet a fikció világában mindketten valóságosak);[10] vagy
(b) extrafikcionális viszonyok fennállását mondják ki — miként a (6) és a (7): az egyik arról szól, hogy valóságos emberek egy konkrét csoportja hogyan viszonyul egy fiktív karakterhez (Sherlock Holmeshoz), a másik pedig arról, hogy egy fiktív karakter (Bindzsisztán miniszterelnöke) hogyan viszonyul egy valóságos személyhez (a jelenlegi magyar miniszterelnökhöz); vagy
(c) interfikcionális viszonyok fennállását mondják ki — miként a (8) és a (10): ezek az állítások „átlépik” a fikciók határait, hiszen különböző művek (a Maffiózók és a Kártyavár, illetve az Anna Karenina és a Bovaryné) szereplőinek tulajdonságait hasonlítják össze egymással; vagy
(d) a karakterek művészi megformálásának módjáról mondanak valamit — miként a (8) és a (9): ezek az állítások nem a történetek tartalmáról szólnak, hanem a tartalom elővezetésének művészi technikáiról és eszközeiről, azaz olyan tényekről, amelyek a fikció sajátos perspektívájából nem hozzáférhetők.[11]
A metafiktív állítások különböző típusai abban hasonlítanak egymásra, hogy egyiket sem a fikció világán belüli tények teszik igazzá — ezért a fiktív világ lakosai vagy maguk a fiktív karakterek meg sem tudnák fogalmazni őket. A Háború és béke világában Pierre Bezuhov nem kitalált szereplő, hanem hús-vér személy. A Doyle-novellák szereplői nem tudnak semmit a 21. századi valóságos Holmes-kultuszról, és Bindisztán lakosai sem ismerik a jelenlegi magyar miniszterelnököt. Tony Soprano barátai és ellenfelei soha nem hallottak Frank Underwoodról (szerencsés lelkek!), ahogyan Anna Karenina sem értesült Emma Bovary létezéséről. És a művek szereplői mind az említett bűnözőket, mind Táncsics Mihályt a fikción belüli valóság részének tekintik, nem pedig így vagy úgy megalkotott kitalált személyeknek.
Foglaljuk össze az első rész tanulságait: aki nyelvfilozófiai elméletet szeretne alkotni a fiktív karakterekkel kapcsolatos állítások igazságfeltételeiről, annak két feladatot kell elvégeznie. Egyrészt el kell magyaráznia, hogy a parafiktív beszámolók és a metafiktív állítások közül melyek lehetnek igazak (mindkét fajta állítás, csak az egyik fajtájú vagy egyik sem); másrészt meg kell adnia a parafiktív beszámolók és a metafiktív állítások igazságfeltételeit.
A színpad benépesült. Következzék hát a konfliktus!
Második rész, avagy az inkonzisztens triád
A drámai konfliktus megértésének érdekében lépjünk el egy pillanatra a fikció jelenségétől, s vessünk egy pillantást a tulajdonnevekre. A tulajdonnevek hagyományos, John Stuart Mill által kidolgozott elmélete szerint a neveknek egyetlen szemantikai tulajdonsága van: az, hogy közvetlenül jelölik a hordozójukat (a referenciájukat). Jelentésük tehát kimerül a referenciájukban. A direkt referencia elmélete hasonló gondolatot fogalmaz meg: a tulajdonnevek kizárólag a referenciájukkal járulnak hozzá az őket tartalmazó mondatok igazságfeltételeihez.[12] A nevek puszta címkék, amelyek (alapesetben) nem árulnak el semmit a hordozójukról. Természetesen mindenféle dolog az eszünkbe juthat, amikor meghalljuk a „Petőfi Sándor” nevet — ezek a képzetek, asszociációk azonban nem tartoznak hozzá a név jelentéséhez. A nevek nem e fogalmi tartalmak közvetítésével jelölik a hordozójukat, hanem közvetlenül. A „[tulajdonnév] + [predikátum]” szerkezetű mondat igazságfeltételeit így a következőképpen „számolhatjuk ki”: a mondat akkor és csak akkor igaz, ha a tulajdonnév által jelölt individuum beletartozik a predikátum által jelölt halmazba. A „Petőfi Sándor 1823. január 1-jén született” mondat igazságértékének meghatározásához ki kell derítenünk, hogy a „Petőfi Sándor” névvel jelölt individuum eleme-e az 1823. január 1-jén született entitások halmazának — ha igen, a mondat által kifejezett állítás igaz. (Az állítás természetesen akkor is igaz, ha aktuálisan nem tudjuk kiszámítani az igazságértékét.)
Idáig minden rendben is volna. (Vagy majdnem minden. A Mill-féle névelméletnek és a direkt referencia elméletének a mai napig akadnak komoly kritikusai. Nekik most nem osztunk lapot.) De térjünk vissza a fikció kérdésére! A fenti modellben a fiktív karakterek nevei hordozó nélküli, üres nevek. A „Lovag Dulcinea”, a „Sherlock Holmes” és a „Krúbi” név nem jelöl senkit a mi világunkban — következésképpen az őket (alanyi pozícióban) tartalmazó mondatok nem lehetnek igazak. Hiszen az általuk jelölt individuumok nem tartozhatnak bele azon személyek halmazába, akik a mi világunkban az igazságért küzdenek, a Baker Street 221B-ben laknak vagy ösztönlényként viselkednek. Ezért a parafiktív beszámolók és a metafiktív állítások igazságérték nélküliek vagy „automatikusan” hamisak lesznek — attól függően, hogy milyen szemantikai elméletünk van a referencia nélküli kifejezéseket tartalmazó mondatok igazságértékéről.
A drámai konfliktus szerkezete rögvest kiviláglik, ha a fiktív karakterekkel kapcsolatos állítások igazságfeltételeinek problémáját úgynevezett inkonzisztens triádként ábrázoljuk. Ez a filozófusok egyik kedvenc módszere: megadunk három tézist, amelyeket egyenként jó okunk van igaznak tartani — ám együttesen nem lehetnek igazak. Viszont: bármelyik kettő igaz lehet közülük. Ezért ki kell választanunk, melyik tézist tagadjuk a háromból, alaposan megindokolva a döntésünket. Amint „kiiktattuk” a hamis tézist, helyreáll a konzisztencia, s így a filozófiai probléma megszűnik.
Lássuk hát a mi külön bejáratú inkonzisztens triádunkat! Előzetesen tegyük fel, hogy a milliánus névelmélet vagy a direkt referencia elmélete nagy vonalakban helyes, azaz a tulajdonnevek egyetlen releváns szemantikai tulajdonsága a referenciájuk, továbbá hogy egy fikciós állítás (parafiktív beszámoló vagy metafiktív állítás) akkor és csak akkor lehet igaz, ha a mondatban alanyi pozícióban álló tulajdonnévnek van referenciája. Íme a három tézis:
(M) A fikciós állításokat kifejező mondatok szerkezete: [szubjektum: tulajdonnév] + [predikátum].
(Ü) A fiktív nevek üres nevek, azaz a fiktív karakterek neveinek nincs referenciájuk.
(I) A fikciós állítások lehetnek igazak.
Aki konvencionalista stratégiát követ, (I)-t fogja tagadni: az általunk igaznak tekintett parafiktív beszámolók és a metafiktív állítások a szó szoros értelmében véve nem igazak — csupán úgy teszünk, mintha azok lennének. Az irrealista stratégia híve a következőképpen érvel: noha valóban nem léteznek fiktív karakterek, s ezért a fiktív nevek üres nevek, a velük kapcsolatos állítások minden további nélkül lehetnek igazak — ugyanis az őket kifejező mondatok nem olyanok, mint amilyeneknek első pillantásra tűnnek, nem közvetlenül a fiktív karakterekről szólnak. Tehát (M) hamis. A realista ezzel szemben a harmadik úton indul el: szerinte a fikciós állításokat kifejező mondatok szerkezete éppen olyan, mint amilyennek gondoljuk, továbbá az igaznak tartott fikciós állítások a szó szoros értelmében véve igazak — mindez pedig azért lehetséges, mert a fiktív nevek nem üres nevek, igenis van nekik referenciájuk; azaz semmi okunk elfogadni (Ü)-t.
Harmadik rész: mindenki egymás ellen, avagy a konvencionalisták, az irrealisták és a realisták nemes vetélkedése
A konvencionalisták úgy gondolják: bármit súg is az „intuíciónk”, nem helyes azt feltételezni, hogy a parafiktív beszámolók és a metafiktív állítások igazak lennének — mármint tényleg, a szó szigorú értelmében véve. Ha fegyvert szorítanának a fejünkhöz (értsük ezt persze képletesen), vajon igennel felelnénk-e arra a kérdésre, hogy Lovag Dulcinea valóban létezik-e, és hogy Sherlock Holmes igazából a Baker Street 221B-ben lakott-e? Aligha. A valóságban nem hisszük, hogy ezek az állítások igazak lennének — csupán a fikció (vagy a történetmesélés mint közösségi tevékenység) kedvéért elfogadjuk a szóban forgó kijelentéseket. Ha tetszik: úgy teszünk, mintha ezek az állítások igazak lennének, ám nem kötelezzük el magunkat a kimondott tartalmak szó szerinti igazsága mellett, és beszélgetőtársainkról sem feltételezzük ugyanezt. Megint másként fogalmazva: amennyiben a parafiktív beszámolók és a metafiktív állítások megfelelnek a szóban forgó gyakorlat konvencióinak (például hűségesen számolnak be a fikció tartalmáról, vagy találóan ragadják meg a kitalált karakterek tulajdonságait), úgy adekvát hozzájárulásnak számítanak a társalgáshoz bizonyos kommunikációs helyzetekben. Ezt azonban nem szabad összetéveszteni az igazsággal.
A konvencionalistának meg kell mutatnia, hogy mindez nem színtiszta spekuláció: a hétköznapokban tényleg így zajlik a narratív fikciók értelmezése. Az angolszász művészetfilozófusok ilyenkor Kendall L. Walton nagy hatású elemzésére szoktak hivatkozni. (A szerző első kötete, a Mimesis as make-believe. On the foundations of the representational arts az analitikus tradíció egyik alapműve. A monográfiának 1990-es első megjelenése óta mindmáig nem született magyar fordítása.) R. M. Sainsbury a következőképpen foglalja össze Walton elméletének alapötletét:
„Walton arra kér minket, gondoljunk a következő példára: gyerekek azt játsszák [értsd: játékból azt tettetik], hogy az erdőben lévő fatönkök medvék. Nagyon könnyű ilyet csinálni, elvégre csak minimális „díszlet” kell hozzá. Például az egyik gyerek a haverjaival járkálva az erdőben rámutat egy fatönkre, és azt mondja: „Ott egy gonosz medve.” A játék már el is indult: a következő gyerek ezután rámutat egy másik tönkre, és rávágja: „Vigyázz, ott van egy másik is.” A játék normákat ír elő: ha részt veszel a tevékenységben, elvárás, hogy a tönköket medvéknek tekintsd. […] Bizonyos dolgok akkor is igazak lehetnek a játékban, ha a résztvevők nem veszik őket észre. Például az a fatönk is medvének számít, amelyet egyikük sem szúrt ki az erdőben — függetlenül attól, hogy valaha is megpillantja-e bármelyikőjük. […]
Ez egy „úgy teszünk, mintha elhinnénk” típusú játék [a game of make-believe]: úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy a fatönkök medvék. Az ilyesféle játékokhoz hozzátartozik a fikcionális igazság fogalma: mi az, ami a játék szerint úgy van (például hogy ez a fatönk egy medve); ezek az igazságok pedig különböző elvek alapján vezethetők le. Például a fatönkök egyes tulajdonságait rá kell vetítenünk a medvékre: a nagydarab fatönk nagydarab medve, a távoli fatönk távoli medve, és a mérgesszömörce-bokor közepén álldogáló fatönköt talán a mérgesszömörce-bokor közepén álldogáló medvének kell tekinteni. Ezzel szemben a korhadt fatönk minden bizonnyal nem korhadt medve, a villámsújtotta fatönk nem villámsújtotta medve, és az a tönk, amelyen nemrégiben megpihentünk, nem olyan medve, amelyen nemrégiben megpihentünk.”[13]
Amikor (művészi) fikciókat értelmezünk, Walton szerint szintén ilyen „úgy teszünk, mintha elhinnénk” típusú színleléses játékban veszünk részt. A játék kellékei [props] maguk a műalkotások. A befogadó tevékenységét — tudniillik hogy elképzeli a fikció tartalmát, vagy levezeti a fikció igazságait — meghatározott elvek irányítják, melyeket a játék résztvevői hallgatólagosan elfogadnak. (Időnként nagy mértékben eltérve az alkotói szándéktól.)
Ezek az elvek részben a kellékek releváns tulajdonságait kapcsolják össze a fiktív karakterekkel és eseményekkel (vö.: a gyerekek „rávetítik” a fatönkök bizonyos attribútumait a medvékre), részben viszont további háttérfeltételezésekre támaszkodnak. Kis leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy az előbbi csoportba tartozó elvek a fikció explicit igazságainak levezetését vezérlik, az utóbbi csoportba tartozók pedig az indirekt igazságokét — tehát azokét, amelyeket az elbeszélő szöveg narrátora sem közvetlen, sem implicit módon nem közöl velünk. (Példának okáért dr. Watson egyszer sem utal rá, hogy Sherlock Holmesnak két orrlyuka lenne, mégis minden olvasó számára magától értetődő, hogy így kell elképzelnie a legendás detektív figuráját.) A fikció igazságainak generálását irányító elvek érvényessége nem függ attól, hogy a résztvevők aktuálisan milyen igazságokat vezetnek le a szövegből. Mint láttuk, az a fatönk is medvének számít a játékban, amelyet ideig-óráig senki nem vesz észre az erdőben (és az is, amelyet soha nem pillantanak meg a játékosok). Ad analogiam: ha a játék szabályrendszeréből az következik, hogy Hamlet Ödipusz-komplexusban szenved, akkor ez a körülmény akkor is a fiktív világ tényei közé tartozik, ha sem a szerző, sem az olvasó nem jöhetett rá erre a mű megszületésének idején és a rákövetkező néhány száz évben.
A fikció mint színleléses játék meghatározott tevékenységformákat, cselekvéseket és gondolatokat ír elő a résztvevők számára: el kell képzelniük a fikció tartalmát, és úgy kell tenniük, mintha elhinnék a fikció igazságait. Amikor érzelmi reakciót adunk a könyvben olvasottakra vagy filmen látottakra (például csodálattal adózunk Lovag Dulcineának, vagy megrémülünk Norman Bates édesanyjának váratlan feltűnésekor), akkor Walton elemzése szerint kiterjesztjük a fikciót: elképzeljük, hogy mi magunk is a helyszínen vagyunk, és úgy reagálunk a történésekre, ahogyan a valóságos történésekre reagálnánk. Ezek azonban nem „teljes jogú”, hanem színlelésen alapuló kvázi-érzelmek. Nehéz kérdés, pontosan mit is kellene értenünk ezen a fogalmon (mitől lesz a horrorfilm által kiváltott rémület kvázi-rémület?), de nekünk most szerencsére nem kell vele foglalkoznunk. Számunkra csupán az elemzés alapgondolata fontos: a fikciós állításokhoz nem az elhivés [belief] attitűdjével viszonyulunk, hanem az „úgy teszünk, mintha elhinnénk” [make-belief] attitűdjével. (Sajnálom, nem tudtam gördülékenyebb fordítást kieszelni.) És ha feltesszük, hogy az igaz állításokhoz az előbbi módon helyes viszonyulnunk, a fikciós állításokhoz viszont az utóbbi módon, akkor ebből az következik, hogy a parafiktív beszámolók és a metafiktív állítások nem lehetnek a szó szigorú értelmében igazak — azaz (I) hamis.
Mindazonáltal a konvencionalista nem biztos, hogy jól jár, ha Walton elemzését választja. A fikció „úgy teszünk, mintha elhinnénk” elmélete filozófiai értelemben rendkívül költséges: számos részletproblémát meg kellene oldani, amelyekkel kapcsolatban legalább három évtizede élénk vita zajlik a szakirodalomban. A szerző által használt sajátos fikciófogalom és a fikció hétköznapi felfogásának különbségeitől kezdve a kulcskategóriák — „úgy teszünk, mintha elhinnénk” [make-believe], tettetés [pretense] és elképzelés [imagination] — viszonyán, illetve e fogalmaknak a fikció definíciójában betöltött szerepén át a narráció bonyolultabb eseteiig (megbízhatatlan elbeszélő, fikció a fikcióban, inkonzisztens narratívák stb.) vagy a kvázi-érzelmek természetéig… és még hosszan sorolhatnám.[14] Jó hír, hogy a konvencionalista kevésbé költséges úton-módon is elérheti a célját: megteheti, hogy egyszerűen az abszolút igazság és a feltételes igazság különbségére hivatkozik.
Képzeljük el a következő hétköznapi helyzetet: valaki megkérdezi tőlem, mit fogok csinálni holnap, ha jó idő lesz. Én pedig így válaszolok: „Nem is tudom, azt hiszem, délelőtt kimegyek biciklivel a piacra, aztán délután futok egy szigetkört.” (Terveim alapján vadállatian sportos és igen-igen környezettudatos életet élek.) Amikor azt mondom, hogy „délelőtt kimegyek biciklivel a piacra”, illetve „délután futok egy szigetkört”, akkor ezeket az állításokat nem tekintem abszolút értelemben igaznak. Mindössze annyit akarok kifejezni: ha minden jól megy, és teljesül az az előfeltevés, hogy másnap jó idő lesz, akkor előreláthatólag így történnek majd a dolgok. A kérdéses előfeltevés igazsága mellett azonban nem kötelezem el magamat. (Vagy azért, mert nem tudom, milyen idő lesz holnap; vagy pedig azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy az előfeltevés hamis: minden jel arra utal, hogy egész nap zuhogni fog az eső.) Miként a vallástörténész sem kötelezi el magát az antik istenek létezése mellett, mikor arról beszél egy konferencián, hogy „Dionüszosz Zeusz és Szemelé gyereke volt”. A szakembereknek nem kell hinniük a mitológiai figurák létezésében, hogy értelmesen vitázhassanak a görög istenek attribútumairól. A metafiktív állások esetén pontosan ugyanez történik. A beszélő nem tekinti abszolút értelemben igaznak, hogy „Anna Karenina jóval intelligensebb Emma Bovarynál” (hiszen Anna Karenina és Emma Bovary nem létezik) — mégis feltételesen elfogadja az állítást: úgy tekinti, hogy az állítás azon előfeltevés fényében igaz [truth on a presupposition, presupposition-relative truth], hogy az Anna Karenina és az Emma Bovary nevű személyek léteznek. A beszélő színlel: azt tetteti, hogy osztja a diskurzus előfeltevéseit, miközben ennek épp az ellenkezője a helyzet.
Az itt használt előfeltevés-fogalom tágabb az előfeltevés nyelvészeti vagy pragmatikai fogalmánál, ezért a konvencionalistának illene pontosan meghatároznia, miben különböznek ezek a propozíciók a társalgás résztvevőinek egyéb hallgatólagos háttérfeltételezéseitől, és hogyan „aktivizálódnak” a diskurzus folyamatában — ami cseppet sem triviális feladat. Kiindulópontnak azonban megteszi. A valódi probléma máshol van: még ha tényleg úgy zajlik is a narratív fikciók értelmezése a mindennapokban, ahogyan a konvencionalista leírja, a magyarázatból hiányzik egy fontos elem. Mi okunk van részt venni olyan diskurzusokban, amelyeknek nem osztjuk az előfeltevéseit? Miért fogalmazunk meg parafiktív beszámolókat és metafiktív állításokat, ha tudván tudjuk, hogy ezek abszolút értelemben nem lehetnek igazak? Tetszik, nem tetszik, a konvencionalistának mondania kell valamit a (művészi célú) történetmesélés értékéről, illetve a fikciók tartalmáról és a karakterek tulajdonságairól szóló diskurzus hasznáról, értelméről is. Ez már nem nyelvfilozófiai feladat. A konvencionalistának kirándulást kell tennie a művészetfilozófia és az ismeretelmélet területére — ezen az úton azonban már nem kísérjük el hősünket.
A konvencionalistához hasonlóan az irrealista is abból indul ki, hogy fiktív karakterek márpedig nem léteznek. (Ezért nevezi magát irrealistának.) Viszont ő arról is meg van győződve, hogy a fiktív karakterekkel kapcsolatos állítások abszolút értelemben igazak. Legalábbis azok, amelyek helyesen számolnak be a fikció tartalmáról és a szereplők tulajdonságairól. Ha Anna Karenina tényleg intelligensebb Emma Bovarynál (tegyük fel, hogy olvasóként jó okunk van ezt gondolni), akkor ez ugyanúgy igaz, mint bármelyik igaz állításunk, amely valóságos személyekről szól. A valóságban nincs Lovag Dulcinea, Sherlock Holmes és Krúbi — ám ettől még gondolhatunk róluk igaz dolgokat, és ezeket ki is mondhatjuk. Egyetlen különbség van a létező és a nem létező entitásokra vonatkozó kijelentéseink között: parafiktív beszámolóink és metafiktív állításaink nem magukról a fiktív karakterekről szólnak, hanem arról, hogy milyenek ezek a figurák az egyes történetek szerint.
Mindezt általánosabban is megfogalmazhatjuk. Az emberi elme egyik alapvonása az intencionalitás: mentális állapotaink mindig (vagy kevés kivétellel) valamilyen tárgyra irányulnak. Az intencionalitás párfogalma a reprezentáció: a mentális állapotok tárgya valamilyen módon reprezentálódik az elmében.[15] Ésszerű gondolat, hogy a reprezentáció fogalma összekapcsolódik valamiféle helyességkritériummal: ha x reprezentációja y-nak, akkor x helyesen vagy helytelenül reprezentálja y-t. (A helyesség persze lehet fokozati kérdés is.) Vajon ebből az következik, hogy a nem létező tárgyakra irányuló mentális állapotok nem képesek helyesen reprezentálni a tárgyukat? Az irrealista szerint a legkevésbé sem. Bizonyos mentális állapotaink olyan nem létező tárgyakra irányulnak, melyeknek létezik kanonikus reprezentációja. A fiktív karakterekről szóló gondolatok éppen ilyenek. Ezért megadhatjuk a helyességkritériumaikat: az elmeállapot akkor reprezentálja helyesen a tárgyát, ha a mentális reprezentáció egybevág azzal, ahogyan a narratív fikció ábrázolja a saját nem létező karaktereit. Következésképpen a regényalakokra irányuló gondolataink (és másfajta tudatos intencionális állapotaink) tárgyának nem kell szükségképpen léteznie a valóságban, hogy érvényes helyességkritériumokat rendeljünk a reprezentációhoz.
Értsük jól: maguk a narratív fikciók nem képesek helyesen reprezentálni a tárgyukat, hiszen ezek a tárgyak nem léteznek a valóságban. (És így a szerzők sem tudják „igaz módon” elgondolni a karaktereiket, amikor megalkotják a fikciót. Ez egybevág azzal, amit fentebb a mondatok fiktív használatával kapcsolatban mondtunk.) Mi, olvasókviszont képesek vagyunk helyes vagy téves reprezentációt alkotni a fiktív karakterekről — és pontosan ennek függvényében lesznek igazak vagy hamisak a parafiktív beszámolóink és a metafiktív állításaink. Az irrealista modellje ontológiai értelemben rendkívül takarékos: csupán a narratív fikciók (történetek, elbeszélő szövegek) létezése mellett kell elköteleznünk magunkat, hogy igazságértéket rendelhessünk a fiktív karakterekre irányuló gondolatokat kifejező mondatokhoz — maguknak a fiktív karaktereknek a létezése mellett nem. [16]
Ha az irrealistának igaza van, és a fiktív karakterekkel kapcsolatos kijelentések általában véve arra vonatkoznak, hogy a narratív fikciók hogyan reprezentálják a karaktereiket, akkor ennek az őket kifejező mondatok szerkezetében is tükröződnie kell. És szerinte tükröződik is. A fenti (M) tézis hamis: a fikciós állításokat kifejező mondatok nem „[szubjektum: fiktív név] + predikátum” szerkezetűek. Hanem rejtett módon intenzionális elemeket tartalmaznak — vagy legalábbis visszaadható a jelentésük olyan mondatok révén, amelyek intenzionális kifejezéseket foglalnak magukban.[17]
Mik azok az intenzionális kifejezések? A hagyományos meghatározás szerint olyan nyelvi eszközök, amelyek esetében a bemenet extenziója (mondatoperátoroknál: a beágyazott mondat igazságértéke, predikátumoknál: a tulajdonnév referenciája vagy a névszói szerkezet extenziója) nem befolyásolja kiszámítható módon az eredményül kapott teljes mondat igazságértékét. Mutatok két egyszerű példát. Az „úgy tudja” — és általában véve a legtöbb olyan ige, amely valamilyen propozicionális attitűdöt fejez ki — intenzionális kifejezés, hiszen például a
(11) Balázs úgy tudja, hogy a Műegyetem főépülete Pesten van.
mondat igazsága egyáltalán nem függ attól, hogy a beágyazott mondat igaz-e. A mondat nem akkor lesz igaz, ha a Műegyetem főépülete valóban Pesten van (sőt még csak az sem kell hozzá, hogy a Műegyetem ténylegesen létezzen) — hanem akkor, ha Balázs tényleg így gondolja. A „keres” intenzionális ige: az a mondat, hogy
(12) Krisztina elszántan keresi a korrupció egyértelmű bizonyítékát.
akkor is igaz lehet, ha nem létezik egyértelmű bizonyíték a korrupcióra — viszont Krisztina valóban elszántan keresi.[18]
Az irrealista javaslata rendkívül egyszerű: a fikciós állításoknak az az ismertetőjegye, hogy az őket kifejező mondatok (vagy azok megfelelő parafrázisai) intenzionális kifejezéseket tartalmaznak. Ezek az intenzionális kifejezések kétféle típusba tartoznak. Az egyik esetben a fikció tartalmáról beszámoló mondatok valamilyen intenzionális mondatoperátor hatókörén belül fordulnak elő. Lásd a következő példát:
(1) 1890. október 9-én dr. Watson meglátogatta Sherlock Holmest a lakásán, a Baker Street 221B-ben.
(1′) A Rőt Liga című Doyle-novella szerint 1890. október 9-én dr. Watson meglátogatta Sherlock Holmest a lakásán, a Baker Street 221B-ben.
A másik esetben a fiktív tulajdonnév intenzionális predikátum (tárgyas ige) bemenetéül szolgál:
(6) Sherlock Holmesnak a valóságban hatalmas rajongótábora van.
(6′) A valóságban emberek egy hatalmas csoportja rajong Sherlock Holmesért.
Érdemes óvatosan fogalmazni, és csupán annyit állítani: bár a tényleges társalgási helyzetben (1)-t és (6)-ot mondtuk ki, helyettük (1′)-t és (6′)-t is kimondhattuk volna, és az utóbbi mondatok pontosan azt a tartalmat fejezték volna ki, mint amelyet az előbbiekkel ki akartunk fejezni. Így ugyanis nem kötelezzük el magunkat a mellett az erős és nehezen igazolható feltevés mellett, hogy minden parafiktív beszámolóként használt mondat rejtett — tehát a mondat felszíni szerkezetében nem realizálódó — szintaktikai összetevőket tartalmaz.[19]
Az irrealistának az a feladata, hogy megmutassa: minden parafiktív beszámolót és metafiktív állítást kifejező mondat átalakítható olyanná, amely intenzionális kifejezést — intenzionális fikcióoperátort vagy intenzionális argumentumú predikátumot — tartalmaz. Hősünket a parafiktív beszámolók nem állítják különösebben nagy kihívás elé. Mivel ezek az állítások intuíciónk szerint a fikció tartalmáról szólnak, minden további nélkül elfogadhatjuk, hogy ki lehet őket egészíteni a megfelelő intenzionális fikcióoperátorral („a fikció szerint…”), és így olyan mondatot kapunk eredményül, amely pontosan azt adja vissza, mint amit az eredeti mondat kimondásával ki akartunk fejezni.
A metafiktív állítások esetén viszont közel sem ennyire egyértelmű a helyzet. Ezek ugyanis első blikkre magukról a fiktív karakterekről szólnak, nem pedig arról, hogy mi hogyan történt a fikció szerint. Mit kezdhet az irrealista a példáinkkal? Íme, néhány elképzelhető megoldás (R. M. Sainsbury könyvének szellemében):
(5) Pierre Bezuhov fiktív karakter, de Napóleon nem az.
(5′) Napóleon létezett, és van olyan fikció, amely szerint létezett egy konkrét személy, aki Pierre Bezuhov.
A manőver lényege: a fiktív karakter létezéséről szóló állítást az irrealista „beemeli” az intenzionális fikcióoperátor hatókörén belülre. (5′) immár nem közvetlenül egy fiktív karakter létezését mondja ki, hanem arról számol be, hogy létezik (legalább egy) olyan fikció, amely szerint egy konkrét személy létezik. Az extrafikcionális viszonyokról beszámoló metafiktív állítások esetében ugyanígy járhatunk el:
(7) Majka a Csurran, cseppen főszereplőjét egy valóságos személyről mintázta.
(7′) Egy valós személynek [Orbán Viktornak] vannak bizonyos tulajdonságai, és a Csurran, cseppen szerint egy bizonyos személy [Bindzsisztán miniszterelnöke] rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal.
Amikor a metafiktív állítások olyan interfikcionális viszonyokról számolnak be, amelyek nem a karakterek művészi megformálásmódjával, hanem a fikciók tartalmával kapcsolatos tényeken alapulnak, szintén végrehajthatjuk ezt a manővert:
(10) Anna Karenina jóval intelligensebb Emma Bovarynál.
(10′) Az Anna Karenina és a Bovaryné szerint Anna Karenina jóval intelligensebb Emma Bovarynál.[20]
Ha viszont az interfikcionális viszonyt a művészi megformálásmódhoz tartozó tulajdonságok alapozzák meg, a mondatoperátoros eljárás nem fog működni. A fikció szerint ugyanis a szereplők nem így vagy úgy megformált fiktív karakterek, hanem hús-vér személyek (eltekintve azoktól a már említett esetektől, amikor a mű szereplői maguk is tudatában vannak a fiktivitásuknak). Így az irrealistának másféle elemzést kell javasolnia. Íme egy lehetséges megoldás:
(8) Tony Soprano sokkal kidolgozottabb karakter, mint Frank Underwood.
(8′) i és j a kidolgozottság mértéke, i > j, és Tony Soprano a Maffiózókban i mértékben kidolgozottan van ábrázolva, Frank Underwood pedig a Kártyavárban j mértékben kidolgozottan van ábrázolva.
Amikor nem teljesen egyértelmű, hogy a szóban forgó tulajdonságok a művészi megformálásmódhoz vagy a fikció tartalmához tartoznak-e hozzá, kétféle parafrázissal kell dolgoznunk:
(9) Spiró György új regényében, a Padmalyban Táncsics Mihály helyenként csak komikus mellékszereplőnek tűnik feleségéhez, Seidl Terézhez képest.
(9′) Spiró György új regénye, a Padmaly szerint Táncsics Mihály csak komikus mellékszereplő feleségéhez, Seidl Terézhez képest.
(9”) Spiró György új regényében, a Padmalyban Táncsics Mihály helyenként csak komikus mellékszereplőként van ábrázolva feleségéhez, Seidl Terézhez képest.
Mint látható, ezek a parafrázisok elég körülményesek, és bizonyos esetekben nem is igazán felelnek meg a hétköznapi intuíciónknak. Az irrealistának már csak ezért is világosan el kellene magyaráznia, hogy pontosan milyen viszony van a kimondott mondatok és azok újrafogalmazott változatai között. Ha a parafrázisok nem az eredeti mondatok logikai formáját adják meg (ami valóban nehezen igazolható állítás lenne), akkor a két mondatosztály elemei mégis milyen kapcsolatban állnak egymással? Milyen nyelvi mechanizmusokra és/vagy pragmatikai folyamatokra támaszkodva vezethetjük le az eredeti megnyilatkozásokból azok irrealista interpretációját? (Szem előtt tartva, hogy a kérdéses mondatok igazságfeltételei különböznek egymástól, azaz nincs szó szinonímiáról.)
A probléma súlyosabb, mint amilyennek látszik. Az irrealista érvelése a nyelvi intuícióinkra támaszkodik: az a mondat, hogy „Gizi csodálja tán Hercule Poirot-t, de nem szereti”, akkor is igaz lehet, ha Hercule Poirot nem létezik — hiszen minden további nélkül csodálhatunk (és szerethetünk) nem létező személyeket. De mindebből miért arra következtetünk, hogy az ilyen igékkel alkotott mondatok akkor is igazak lehetnek, ha az intenzionális argumentumhelyen álló tulajdonnévnek nincs referenciája — nem pedig arra, hogy az ilyen mondatok igazságának nem feltétele, hogy a kérdéses tulajdonnevek valóságos személyt jelöljenek? A realista — az irrealista legfőbb vitapartnere — pontosan ezt fogja állítani. Szerinte az a tény, hogy a „Gizi csodálja tán Hercule Poirot-t, de nem szereti” mondatot igaznak tartjuk, jóllehet a névnek nem felel meg egyetlen hús-vér személy sem a mi világunkban, egyértelműen arról árulkodik, hogy a „Hercule Poirot” név másféle természetű (azaz: nem aktuális vagy nem konkrét) entitást jelöl.[21] Az állítás éppen azért lehet igaz, mert Gizi egy absztrakt entitást vagy egy lehetséges személyt csodál; nem pedig azért, mert képesek vagyunk nem létező személyeket csodálni. Szemantikai intuícióink tehát nem perdöntőek — mind az irrealista, mind a realista felhasználhatja őket a magyarázatában.
Az irrealista számára egyetlen kiút kínálkozik: meg kell mutatnia, hogy az általa kidolgozott nyelvfilozófiai modell világosabb és mindent egybevetve elfogadhatóbb megoldást nyújt a fikciós állítások igazságfeltételeinek problémájára, mint a konvencionalista és a realista elméletek. Van elég dolga, ezért ezen a ponton második számú hősünket is magára hagyjuk.[22]
A realisták szerint a fiktív mondatok igazságfeltételeinek problémáját úgy kell megoldanunk, hogy tagadjuk (Ü)-t: a „Lovag Dulcinea”, a „Sherlock Holmes”, a „Krúbi” és a többi hasonló névnek igenis van referenciája. Fiktív karakterek márpedig léteznek — igaz, ezek a figurák metafizikai értelemben többé-kevésbé „egzotikus” entitások. Nem olyanok, mint a hús-vér személyek, amelyek egyszerre konkrétak és aktuálisak; nem, ők másféle természetűek, mindazonáltal a szó szoros értelmében: vannak.
Itt az idő, hogy gazdagon berendezett színpadunkon két új szereplő tűnjön fel. Mindketten realistának nevezik magukat: úgy gondolják, hogy a fiktív karakterek reálisak, tényleg léteznek. Hőseink ennek ellenére nem közeli szövetségesek: legalább annyi vitájuk van egymással, mint a konvencionalistákal és az irrealistákkal.
Egyikük, a non-aktualista szentül meg van róla győződve, hogy a fiktív karakterek lehetséges személyek. Olyan konkrét, hús-vér emberek (vagy más fajú élőlények), akik a mi (aktuális) világunk helyett a fikció világában élnek. A róluk szóló narratív művek pedig lehetséges történeteket mesélnek el: olyan történeteket, amelyek különböző lehetséges világokban játszódnak. Másik hősünk, az absztrakt artefaktualista ennek épp az ellenkezőjéről szeretne minket meggyőzni. A fiktív karakterek szerinte is a létező dolgok osztályához tartoznak, ám ezek a figurák (helyszínek, események stb.) nem konkrét, hanem absztrakt létezők — ezen belül is olyan absztrakt entitások, amelyeket mi, emberek alkottunk meg, amikor „kitaláltuk” őket. Lovag Dulcinea, Sherlock Holmes, Krúbi és a többiek aktuális, de nem konkrét létezők: a mi világunk lakosai, de nem hús-vér személyek. Lássuk hát a két álláspont részleteit!
A non-aktualista elmélete két lényeges feltevésre támaszkodik. Egyrészt arra, hogy a narratív fikciók fiktív világokkal kapcsolódnak össze: a művek cselekménye ezekben a világokban játszódik. Másrészt arra, hogy a fikció világa sajátos viszonyban áll a mi világunkkal: a narratív fikció világai az aktuális világ lehetőségeit testesítik meg. Megtörténhetett volna, hogy egy kimagasló deduktív képességekkel rendelkező, kissé autisztikus brit nyomozó bonyolult bűnügyeket old meg a 19. század végi Londonban. Vagy hogy egy fiatal lovagnő, aki Sherlock Holmeshoz hasonlóan szintén él-hal az igazságért (bár némiképp mást ért a fogalmon), belekortyol a kulacsába, és keresztüllovagol néhány évszázadon (míg göthös szerelme az ágyban olvasgat gyáván, hipochonderen). Ezek tényleges lehetőségek — bár kétségtelen, hogy a Sherlock Holmes-történetek világa sok tekintetben közelebb áll az aktuális világunkhoz, mint a Lovag Dulcinea világa. Az utóbbiban például nem érvényesek bizonyos természeti törvények — legalábbis ha szó szerint értjük a lírai én közléseit.
Sok okból lehet valaki non-aktualista. Joggal remélheti, hogy elmélete magyarázatot adhat a narratív műalkotások kognitív vagy episztemikus értékére — ami hagyományosan a művészetfilozófusok egyik legfontosabb feladata. A művészet feltárja a valóság szerkezetét, amikor megmutatja, mi lehetséges a világban, illetve hogy ezek a lehetőségek milyen feltételek mellett aktualizálódnak. (A fantasztikus zsánerek alkotásai is ezt teszik: a távoli lehetőségek is lehetőségek.) Abban is okkal bízhat, hogy elméletének segítségével számot adhat bizonyos következtetések helytelenségéről. Bár igaz, hogy Tímár Mihály 19. század harmincas éveiben a Senki szigetén lelt menedéket, és az is igaz, hogy a 19. század harmincas éveiben a Senki szigete kopár földdarab volt, ebből azonban nem helyes arra következtetnünk, hogy Tímár Mihály a 19. század harmincas éveiben egy kopár földdarabon lelt menedéket — hiszen a második premissza és a konklúzió a valóságos Senki szigetéről, az első pedig a fiktív Senki szigetéről szól. És ami a leginkább kecsegtető a non-aktualista számára: elmélete teljes összhangban áll azzal az empirikus ténnyel, hogy a narratív fikciók világszerűek. Olvasás közben nem pusztán az egymást követő mondatok tartalmát képzeljük el, hanem annál jóval többet: a művek cselekménye egy fiktív világ összefüggésrendszerébe ágyazódik.
Ha a non-aktualista komolyan gondolja, hogy a fikcióbeli Sherlock Holmes (Lovag Dulcinea, Krúbi stb.) hús-vér személy, nem állhat meg félúton: a mellett is ki kell tartania, hogy a lehetséges világok ténylegesen létező konkrét univerzumok. Kényelmes megoldás lenne a lehetséges világokat absztrakt létezőknek — propozíciók, univerzálék vagy akár mondatok halmazának — tekinteni, ám ez a non-aktualista számára nem járható út. Ilyesféle absztrakt „pótlékvilágokban” ugyanis nem létezhetnek hús-vér személyek és konkrét helyszínek, események. A non-aktualistának ezért nem csupán a fiktív karakterek, hanem a lehetséges világok tekintetében is realistának kell lennie. A modern metafizikában ezt az álláspontot genuin lehetségesvilág-realizmusnak nevezik (megkülönböztetendő az előző mondatokban említett Ersatz lehetségesvilág-realizmustól), amelynek David Lewis volt a legjelentősebb — és gyakorlatilag az egyetlen — képviselője.[23] Ő úgy gondolta, hogy a világok konkrét létezők: egymáshoz téridőben kapcsolódó tárgyak mereológiai összegei. A mi világunk, az aktuális világ csupán egyetlen a sok — egymástól térben, időben, illetve okságilag elzárt — világ közül.
David Lewis a múlt század hetvenes éveinek végén rövid, ám annál nagyobb hatású tanulmányában megmutatta, hogyan adhatunk számot a parafiktív beszámolók igazságfeltételeiről a modális szemantika lehetségesvilág-fogalmát használva — méghozzá úgy, hogy eközben a világok genuin realista értelmezésére támaszkodunk.[24] Nem árulok zsákbamacskát: az elemzés sajnos nem működik.[25] Mégis érdemes — madártávlatból, azaz a technikai részleteket mellőzve — megismerkednünk az elmélet alapgondolatával. Így ugyanis kiderülhet, miféle nehézségekkel kell szembenéznie hősünknek, a non-aktualista realistának.
Induljunk ki abból, hogy a (lehetséges) világok maximálisak és konzisztensek: minden tárgyra és tulajdonságra áll, hogy a tárgy a kérdéses világban vagy rendelkezik vagy nem rendelkezik a tulajdonsággal, és egyetlen tárgy sem rendelkezhet ugyanabban a világban egymást kizáró tulajdonságokkal. Hogyan adhatjuk meg „A Holmes-történetek szerint Sherlock Holmes a Baker Street 221B-ben lakott” parafiktív beszámoló igazságfeltételeit a lehetséges világok segítségével? Elemzésünk szerint a következőképpen:
„A Holmes-történetek szerint Sherlock Holmes a Baker Street 221B-ben lakott” állítás akkor és csak akkor igaz, ha a „Sherlock Holmes a Baker Street 221B-ben lakott” állítás igaz a Holmes-történetek fiktív világában.
Melyik (lehetséges) világot azonosíthatjuk a fikció világával? Hogyan választhatjuk ki a világok sokaságából éppen azt, amelyik a Holmes-történetek világa? A legegyszerűbb megoldás az lenne, ha a fikció cselekményére hivatkoznánk: a Holmes-történetek világa az a világ, amelyben minden pontosan úgy történik, mint a Holmes-történetekben. Lewis nem volt elégedett ezzel a válasszal (a részleteket most fedje homály),[26] ezért másik elemzést javasolt: a Holmes-történetek világa az a világ, amelyben a beszélő, dr. Watson a történeteket ismert tényként, azaz igaz történetként meséli el.
Hány (lehetséges) világa van a fikciónak? Mint láttuk, a (lehetséges) világok teljesek, minden logikailag lehetséges tény vagy fennáll vagy nem áll fenn bennük. A narratív fikciók világai viszont hiányosak. Fogalmunk sincs Sherlock Holmes vércsoportjáról, Lovag Dulcinea szemének színéről, vagy Krúbi irodalmi ízléséről (bizonyos testi tulajdonságait viszont jól ismerjük). A parafiktív beszámolókat ezért nem tehetik igazzá egyetlen (lehetséges) világ tényei: a fikció egyik világa így tölti ki a szöveg „üres helyeit”, a másik úgy, a harmadik pedig amúgy. A fikció világát ezért (lehetséges) világok halmazának kell megfeleltetnünk. Íme a „megpatkolt” elemzés:
„A Holmes-történetek szerint Sherlock Holmes a Baker Street 221B-ben lakott” állítás akkor és csak akkor igaz, ha a „Sherlock Holmes a Baker Street 221B-ben lakott” állítás igaz minden olyan (lehetséges) világban, amelyben a Holmes-történeteket dr. Watson igaz történetként meséli el.
A fikció világának megfeleltethető (lehetséges) világokban élő Sherlock Holmes-ok egymás „helyettesítői” vagy hasonmásai. Minden ilyen világban pontosan az történik velük, amit a Doyle-novellákban olvashatunk róluk (most egy pillanatra félretéve azt a fajsúlyos problémát, hogy dr. Watson nem tökéletesen megbízható elbeszélő…) — ám az egyik világban Holmesnak ilyen a vércsoportja, a másikban olyan, és így tovább.
A kirakós elemei összeálltak. De mégis mit látunk az elénk táruló képen? A fikcióbeli Sherlock Holmes helyett nagyon sok Sherlock Holmes-hasonmást (vagy „-helyettesítőt”), akik különböző világokban tevékenykednek. Közülük egyik sem lehet azonos az eredeti, számunkra ismerős fiktív karakterrel — hiszen a fiktív karakterek természetükből adódóan hiányosak, számos tulajdonságukat nem „rögzíti” az alkotójuk, ők viszont „teljes”, hús-vér személyek, logikailag lehetséges konkrét világok konkrét lakosai. Röviden: Sherlock Holmest, Lovag Dulcineát és Krúbit végső soron nem egyetlen személynek feleltetjük meg a modellben, akinek bizonyos tulajdonságai „rögzítetlenek”, hanem számos konkrét, hús-vér helyettesítőnek vagy hasonmásnak.[27] Így viszont az elemzés legfőbb vonzereje vész el: a non-aktualista kezdetben azzal kecsegtetett bennünket, hogy a konkrét fiktív karaktereket (mármint őket magukat) lehetséges, de nem aktuális egyedi individuumokként kezelhetjük. Ígéretét sajnos nem sikerült betartania.
Második számú realista hősünk egészen más irányból közelíti meg a fiktív karakterek természetének kérdését. Szerinte a kitalált történetek, illetve maguk a narratív műalkotások absztrakt létezők. Ha nem ilyenek lennének, nem nagyon tudnánk számot adni bizonyos tulajdonságaikról. A Sátántangó túléli fizikai példányainak pusztulását: ha regény összes nyomtatott és digitális kópiája megsemmisül, Krasznahorkai műve továbbra is fennmarad — legalábbis a hétköznapi intuíciónk ezt súgja.[28] A történetek és a narratív műalkotások azonban nem lehetnek egészen olyanok, mint az absztrakt létezők. A kettes szám és a kizárt harmadik elve téren és időn kívül létezik, a fiktív karaktereket viszont valamikor megalkotják. Az absztrakt artefaktualisták szerint a történetek és velük együtt a fiktív karakterek, helyszínek és események leginkább az olyasféle, emberalkotta absztrakt létezőkre hasonlítanak, mint a szerződések, a házasságok vagy a jogszabályok. Létezésüknek van kezdete, tudniillik amikor az erre megfelelő személyek gondolati munkával létrehozzák őket, és van vége — bár ezt az utóbbi időpontot nem egyszerű feladat kijelölni. (Ha már egyetlen nyomtatott vagy digitális példánya sem létezik a történetnek, továbbá nem él olyan ember, aki emlékezne rá, és más írott forrásban sem találjuk nyomát, akkor talán a fikció tényleg nem létezik többé.)
Az absztrakt artefaktualizmus manapság igen népszerű álláspont a metafizikában — annak ellenére, hogy az emberalkotta absztrakt tárgyak igencsak különös jószágok. A fikció, illetve a fiktív karakterek kapcsán is sok szerző beszél absztrakt artefaktumokról (bár nem mindig így nevezik őket), Peter van Inwagentől Saul Kripkén át Amie L. Thomassonig.[29] Ismét azt javaslom, hogy a finom metafizikai részleteket hagyjuk figyelmen kívül, és koncentráljunk az elemzés alapgondolatára. A non-aktualistákkal szemben, akik elsősorban a parafiktív beszámolók igazságfeltételeivel foglalkoztak (és azokkal is meggyűlt a bajuk),[30] az absztrakt artefaktualistákat leginkább a metafiktív állítások izgatják, és ezekről szeretnének elméletet alkotni.
Első pillantásra minden rendben van, az elemzés működni látszik. Emberalkotta absztrakt tárgyakat lehet csodálni és lehet értük rajongani („Gizi csodája tán Hercule Poirot-t, de nem szereti”, „Sherlock Holmesnak a valóságban hatalmas rajongótábora van”); mintázhatja őket az alkotójuk valóságos személyekről (lásd Majka és a Csurran, cseppen esetét); és lehetnek olyan tulajdonságaik, amelyek a művészi megformálásmóddal kapcsolatosak — némelyikük kidolgozottabb a másiknál (gondoljunk Tony Sopranóra és Frank Underwoodra), vagy előfordulhat, hogy az egyikük csupán mellékszereplője az elvileg róla szóló történetnek (mint szegény Táncsics Mihály Spiró új regényében). Ha viszont a metafiktív állítás olyan interfikcionális viszonyokról szól, amelyek a narratív alkotás tartalmához kapcsolódnak, az absztrakt artefaktualista már bajban lesz: absztrakt tárgyak nem lehetnek intelligensebbek egymásnál (lásd Anna Karenina és Emma Bovary példáját). Továbbá nem tudnak a Baker Street 221B-ben lakni vagy az igazságért küzdeni, és nem lehetnek ösztönlények — azaz a parafiktív beszámolók igencsak komoly problémát jelentenek az elemzés számára.[31]
Ezen a nehézségen az absztrakt artefaktualista úrrá lehet, ha különbséget tesz azon tulajdonságok között, amelyeket a fiktív karakterek (helyszínek, események stb.) hordoznak vagy példáznak, tehát amelyekkel a szó szoros értelmében véve rendelkeznek, és azok között, amelyeket pusztán kódolnak. Sherlock Holmes hordozza/példázza azt a tulajdonságot, hogy fiktív karakter, hogy Conan Doyle alkotta meg, hogy sokan rajonganak érte, stb., és kódolja azt a tulajdonságot, hogy a Baker Street 221B-ben lakott. Így a kérdéses parafiktív beszámoló igazságfeltételeit a következőképpen adhatjuk meg:
A „Sherlock Holmes a Baker Street 221B-ben lakott” mondat akkor és csak akkor igaz, ha Sherlock Holmes kódolja „a Baker Street 221B-ben lakás” tulajdonságát.
Ami ekvivalens azzal, hogy
A „Sherlock Holmes a Baker Street 221B-ben” lakott mondat akkor és csak akkor igaz, ha Sherlock Holmes hordozza/példázza „a Baker Street 221B-ben lakás kódolásának” tulajdonságát.
Az absztrakt artefaktualista ezzel a fogalmi megkülönböztetéssel (vagy annak valamilyen finomabb változatával) koherenssé teheti az elméletét: mind a parafiktív beszámolókhoz, mind a metafiktív állításokhoz megfelelő igazságfeltételeket rendelhet.
Nehéz szabadulni azonban a kellemetlen érzéstől: hősünktől nem pontosan azt kaptuk, mint amire a felvonás kezdetén ígéretet tett. Amikor egy absztrakt artefaktum kódol bizonyos tulajdonságokat, akkor voltaképpen reprezentálja azokat. Végső soron tehát hősünk azt állítja, hogy a fiktív karakterek reprezentációk, nem pedig egyedi (jóllehet absztrakt) individuumok. Maga Lovag Dulcinea minden látszat ellenére nem küzd az igazságért — és ha mégis úgy hisszük, hogy ezt teszi, akkor a szó szoros értelmében véve valami hamisat gondolunk. Lovag Dulcinea pusztán reprezentál egy fiatal lovagnőt, aki a reprezentációk bizonyos osztályához tartozik: „az igazságért küzdő lovagnő”-reprezentációk osztályához.[32] Az absztrakt artefaktualistának nem csupán azt kell elmagyaráznia, hogy a hétköznapi intuíciónk miért téved a fiktív karakterekkel kapcsolatban (hiszen úgy szoktuk gondolni, hogy a Lovag Dulcineát olvasva magát a főhőst képzeljük el, nem pedig annak valamiféle reprezentációját), hanem azt is, hogy ha egyszer a fiktív karakterek absztrakt reprezentációk, mégis hogyan lehetnek egyediek. Egyik feladat sem teljesíthetetlen,[33] de biztos, hogy hősünkre komoly megpróbáltatások várnak.
Ám ebben a pillanatban a színpad elsötétül, játékidőnk letelt.
Finálé
Mielőtt a függöny végleg leereszkedne, röviden szólítsuk még egyszer színpadra hőseinket. Melyik stratégiát érdemes választanunk, ha szeretnénk megoldani a fiktív karakterekkel kapcsolatos állítások igazságfeltételeinek filozófiai problémáját? Úgy is fogalmazhatnánk: kinek van igaza a vitában?
Sajnos az előadásból nem derült ki. Mégsem volt felesleges végigülnünk ezt a pár órát a kényelmetlen színházi székekben. A bizonytalanságok ellenére megtudtunk valami igazán fontosat. Világossá vált, milyen előnyökkel jár, ha az egyik vagy a másik megoldási lehetőség mellett sorakozunk fel, és milyen teoretikus ára van a döntésünknek.
Ha a konvencionalista stratégiát választjuk, le kell nyelnünk azt a békát, hogy a fiktív karakterekről szóló, rutinszerűen használt hétköznapi állításaink nem lehetnek igazak — és minden látszat ellenére mi sem tartjuk őket annak. Talán elkerülhetjük, hogy a béka a torkunkon akadjon (bár a nyelés továbbra is fájni fog), ha képesek vagyunk elmagyarázni: jóllehet a résztvevők nem kötelezik el magukat a kifejezett állítások (abszolút) igazsága mellett, ebből még nem következik, hogy ne lenne érdemes fenntartani a fiktív történetek elmesélése és értelmezése köré szerveződő kulturális gyakorlatokat. (Bónusz kérdés: a művészi célú fikciók diskurzusa vajon miben különbözik azoktól a másféle természetű diskurzusoktól, amelyek során a résztvevők szintén az „úgy teszünk, mintha elhinnénk” vagy az „azt színleljük, hogy elfogadjuk a diskurzus hamis előfeltevéseit” attitűdjével viszonyulnak az elhangzott állításokhoz?) Kétségtelen előnye viszont az álláspontnak, hogy segít megőrizni a józanságunkat: konvencionalistaként elkerülhetjük, hogy vad metafizikai feltételezésekbe bonyolódjunk a fiktív karakterek természetével kapcsolatban.
Az irrealista békája nem kevésbé kövér. El kell fogadnunk, hogy soha nem állíthatunk semmi igazat közvetlenül a fiktív karakterekről (helyszínekről, eseményekről stb.). Amikor róluk beszélünk, valójában olyan mondatokat mondunk ki, amelyek (nyílt vagy rejtett módon) arról szólnak, hogy a narratív fikció hogyan reprezentálja saját nem létező tárgyait. Jócskán növeli a béka testméretét, hogy az irrealista elemzése javarészt bizonytalan — vagy legalábbis könnyen elbizonytalanítható — szemantikai intuíciókra támaszkodik; továbbá az elemzés nem adja meg azokat a szemantikai vagy pragmatikai mechanizmusokat, amelyek révén levezethetnénk a kínált parafrázisokat a vizsgált természetes nyelvi mondatokból. Mégsem értelmetlen döntés ezen az úton elindulni: irrealistaként továbbra is ragaszkodhatunk ahhoz az előzetes meggyőződésünkhöz, hogy bár a fiktív nevek „üres” nevek, a fikció tartalmáról helyesen beszámoló és a fiktív karakterek tulajdonságait pontosan megragadó állításaink a szó szoros értelmében véve igazak.
A három stratégia közül a realistáé a legköltségesebb filozófiai értelemben. Ha non-aktualisták vagyunk, határozottan el kell köteleznünk magunkat a lehetséges világok mint konkrét univerzumok létezése mellett. Ráadásul azt kell állítanunk, hogy a regények (filmek, színdarabok, narratív zeneművek stb.) szerzői és befogadói szisztematikusan tévednek, amikor úgy gondolják, hogy maga az alkotó „találja ki” a fiktív karaktereket. Fiktív történetet mesélni annyi, mint kijelölni világok egy (végtelen számosságú) halmazát. A szerző nem megalkotja a szereplőket, hanem pusztán kiválasztja azokat a világokat, amelyekben a szereplők „maximális” hasonmásaival az általa elgondolt dolgok történnek — miközben maga sincs tisztában döntésének minden következményével. (Ahogyan olvasói sincsenek, még a legfigyelmesebbek sem.)
Az absztrakt artefaktualista ajánlatának elfogadásakor szintén meg kell acéloznunk a gyomrunkat. Nem pusztán azt kell elhinnünk, hogy léteznek olyan tárgyak, amelyek absztraktak, miközben mi, emberek alkotjuk meg őket. Hanem azt is, hogy a szerzők és a befogadók szisztematikusan félreértik a fiktív karakterek természetét, amikor úgy gondolják, hogy a regényszereplők (filmhősök stb.) individuális létezők, akik ténylegesen hordozzák, s nem pusztán reprezentálják a tulajdonságaikat. (És amikor a fikció tartalmáról beszélünk, erről a tényről számolunk be.) Mégsem hiábavaló vállalkozás a realizmus útját követni: bár az „egzotikus” entitások — lehetséges személyek, emberalkotta absztrakt tárgyak — nem illeszkednek zökkenőmentesen a fiktív karakterekkel kapcsolatos hétköznapi meggyőződéseinkhez, rájuk támaszkodva továbbra is igaznak tarthatjuk azt az állítást, hogy a fiktív karakterek léteznek.
Valamelyik békát mindenképpen le kell nyelnünk. Kevésbé offenzív metaforával, érzékenyebb lelkű olvasóinkra is gondolva: valamelyik ujjunkat mindenképp meg kell harapnunk. Végül is pontosan erről szól a filozófia: meddig vagyunk hajlandók elmenni, hogy továbbra is érvényesnek tekinthessük legszilárdabb meggyőződéseinket. Tanulságnak talán ez sem kevés.[34]
2025. szeptember–október
Ez a tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj szakmai támogatásával készült.
[1] Kemény István: Lovag Dulcinea, Magvető, Budapest, 2024, 7.
[2] Uo., 18.
[3] Uo., 73.
[4] Richard Mark Sainsbury: Fiction and fictionalism, Routledge, London–New York, 2010, 32.
[5] És a fikción belül is csak akkor merül fel az igazságérték kérdése, ha jó okunk van kételkedni a lírai én (narrátor stb.) szavahihetőségében.
[6] Arthur Conan Doyle: A Rőt Liga, fordította Nikowitz Oszkár = Sherlock Holmes kalandjai, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1987, 44–63, 44.
[7] A fikció „tartalma” persze sok mindent jelenthet. A cselekmény elemei éppúgy ide tartoznak, mint azok a propozíciók, amelyeket az elbeszélő explicit közlései és implicit jelzései alapján vezetünk le a szereplők jellemével, a történet fordulataival, vagy az elmesélt események hátterével és „értelmével” kapcsolatban. Ez a heterogeneitás mindazonáltal nem teszi parttalanná a kategória használatát. Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy a parafiktív beszámolók (s így a fikció igazságai) sokfélék.
[8] Vagy ha olyan metafiktív művel van dolgunk, amelynek szereplői maguk is tudatában vannak a fiktivitásuknak.
[9] Sajnos még ez sem teljesen igaz. Fent abból indultunk ki, hogy „a fikció szerint…” és „a fikcióban…” kifejezést a beszélők olyan mondatoperátorként használják, amely „megőrzi” a fikció perspektíváját. Azaz a kifejezéssel képzett teljes mondat —— „a fikció szerint p”, illetve „a fikcióban p”, amelyekben p a fikció tartalmát kifejező mondat — belső perspektívából adja meg a fikció tartalmát. A két kifejezés hétköznapi használata azonban erőteljesen ingadozik, és legfeljebb tipikus használati mintázatokról beszélhetünk. Javaslatom a következő: a továbbiakban kizárólag a perspektívaőrző megnyilatkozásokat nevezzük parafiktív beszámolónak — tehát azokat, amelyek a művek „saját terminusaiban” beszélnek a fiktív karakterekről. És tegyük fel, hogy az ilyen állításokat általában jól parafrazeálhatjuk „a fikció szerint…” mondatoperátort (vagy ritkább esetben „a fikcióban…” mondatoperátort) tartalmazó mondatok segítségével. Aki finomabb nyelvi elemzésre szomjazik, annak a következő két tanulmányt ajánlom: Merel Semeijn: On the difference between the ’in’ and ’according to’ operators, Linguistics and Philosophy, 47/2 (2024), 239–264; Mark Sainsbury: Fictional worlds and fiction operators = Empty representations. Reference and non-existence, szerk. Manuel García-Carpintero — Genoveva Martí, Oxford University Press, 2014, 277–289.
[10] Ha valakit zavar a „mi világunk”-beszédmód (mert még a látszatát is szeretné elkerülni annak, hogy metafizikai értelemben elkötelezné magát a fiktív világok létezése mellett), nyugodtan helyettesítse a fenti kifejezést minden előfordulásában azzal, hogy „valóságos(an)” vagy „tényleges(en)”.
[11] Mindazonáltal a (9)-et érthetjük parafiktív beszámolónak is — abban az esetben, ha maguk a regény karakterei is hajlamosak voltak Táncsicsot metaforikus értelemben mellékszereplőnek tekinteni a házaspár élettörténetében.
[12] A milliánus névelmélet és a direkt referencia elmélete közeli rokonok, de különböző teóriákról van szó. Ezzel kapcsolatban magyarul lásd Zvolenszky Zsófia utószavát Saul Kripke Megnevezés és szükségszerűség című kötetéhez: Megnevezés és szükségszerűség — Négy évtized távlatában, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007, 151–221, 167–168.
[13] Sainsbury: Fiction and fictionalism, 13–14.
[14] Ezekkel kapcsolatban lásd például Richard Woodward összefoglaló tanulmányát (Walton on fictionality, Philosophy Compass,9/12 [2014], 825—836) vagy a Fred Kroon és Alberto Voltolini által írt szócikket a Stanford Encyclopedia of Philosophy-ban (Fiction, The Stanford Encyclopedia of Philosophy,Summer 2024 Edition, szerk. Edward N. Zalta & Uri Nodelman, https://plato.stanford.edu/archives/sum2024/entries/fiction).
[15] Lásd Tim Crane: Elements of mind, 1. fejezet: Mind.Oxford University Press, 2001, 1–33.
[16] Pontosabban fogalmazva: az irrealistának nem kell több metafizikai elköteleződést vállalnia, mint amennyit a narratív fikciók és a történetek létezésének elismerésével vállal. Természetesen ezek saját jogukon is komoly metafizikai kérdéseket vetnek fel, amelyekkel az irrealistának is számot kell vetnie. Például ha az irrealista elfogadja, hogy a történetek valamiféle absztrakt létezők, tehát elismeri, hogy a világ bútorzatának különféle absztrakt entitások is részét képezik, akkor vajon mi oka van tagadni ugyanezt a fiktív karakterek esetében? Rövid tanulság, lábjegyzetben: nem elég modellt építeni, az irrealistának azt is tisztáznia kell, miféle metafizikai motivációk állnak modelljének hátterében.
[17] Sainsbury szerint általános kapcsolat van a mentális állapotok intencionalitása és a nyelvi intenzionalitás között: a mentális állapotok intencionalitása nyelvi téren a mondatok intenzionalitásában mutatkozik meg. A fikcióírás pedig „speciális (szisztematikus és többé-kevésbé konvencionalizált) formája az intenzionalitásnak” (Sainsbury: Fiction and fictionalism, 126). A fikciók mint kitalált történetek tehát „megöröklik” az őket létrehozó mentális állapotok tulajdonságait: sajátos perspektívából reprezentálják a tárgyaikat, és ez a fikciók tartalmáról szóló mondatok szerkezetében és szemantikai tulajdonságaiban is tükröződik. (Vagy legalábbis azon mondat szerkezetében és szemantikai tulajdonságaiban, amely a lehető legpontosabban fejezi ki az eredeti mondat kimondásával közvetített beszélői jelentést.)
[18] Az összkép természetesen jóval bonyolultabb: a fenti két mondatnak létezik olyan olvasata (ráadásul többféle is!), amelyben a mondatok igazsága igenis megköveteli, hogy az összetevő kifejezéseknek legyen referenciája. Továbbá nincs konszenzus a szakirodalomban azt illetően, hogy hányféle tesztje van az intenzionalitásnak, és ezek a tesztek hogyan függnek össze egymással. A legjobb, amit tehetünk, ha ezúttal nagyvonalúan elsiklunk e részletek felett.
[19] Sainsbury is ezt javasolja: Fiction and fictionalism, 119–120, 136–137.
[20] Kérdéses, hogy helyes-e a különböző fikciókat „egybeolvasztani”, s így alkotni meg az intenzionális fikcióoperátort. Hiszen a Bovaryné nem mond semmit Anna Karenináról (és fordítva) — jóllehet a két regény együttesen megalapozza azt a tényt, hogy Anna Karenina jóval intelligensebb Bovarynénál. (Más esetben nincs bajunk az ilyesféle „összegző” állításokkal. Például: „A tanúvallomások szerint a vállalkozó pénzt ajánlott a számára kedvező hatástanulmányokért, és lefizette a pályázatot értékelő szakértői bizottság tagjait” — ez a mondat akkor is igaz lehet, ha egyetlen tanú sem számolt be egyszerre mindkét tényről.) Ha valakinek nem tetszik ez a megoldás, akár a következő parafrázist is választhatja (Sainsbury: Fiction and fictionalism, 122–124): (10”) i és j az intelligencia mértéke, i > j, és az Anna Karenina szerint Anna Karenina i mértékben intelligens, a Bovaryné szerint pedig Emma Bovary j mértékben intelligens.
[21] Sainsbury: Fiction and fictionalism, 104, 127.
[22] Sainsbury az irrealisták azon csoportjához tartozik, akik kizárólag ahhoz ragaszkodnak, hogy a fiktív karakterek nem léteznek, következésképpen az (Ü) tézis igaz — az viszont kevésbé fontos számukra, hogy a fenti (I) állítást is igaznak tartsák, azaz elismerjék, hogy az intuitíve igaznak tűnő parafiktív beszámolók és metafiktív állítások abszolút értelemben igazak. Ezért ő azt javasolja, hogy amennyiben az ajánlott irrealista parafrázisok nem győznek meg minket (mert túl körülményesek vagy mert nagy mértékben eltérnek az intuitív beszélői jelentéstől), válasszunk konvencionalista magyarázati stratégiát. Mondjuk azt: ezekben az esetekben a kérdéses állítások (hamis) előfeltevésekre támaszkodnak, és csupán ezek fényében tűnnek igaznak. (Lásd az összefoglaló táblázatot a Fiction and fictionalism 150. oldalán.) Bölcs, kompromisszumos javaslat, szó se róla — de nem túl elegáns megoldása az eredeti filozófiai problémának. Hiszen ha két állítást tagadunk az inkonzisztens triádból, nincs értelme a konzisztencia helyreállításáról beszélni.
[23] A lehetséges világok metafizikai kérdéseivel, illetve az egyes álláspontokkal kapcsolatban magyarul lásd Tuboly Ádám Tamás tanulmányát: A modalitástól a lehetséges világokig és vissza = Lehetséges világok, szerk. Kocsis László — Tuboly Ádám Tamás, Typotex, Budapest, 2022, 13–44.
[24] David Lewis: Truth in fiction = Uő.: Philosophical papers I., Oxford University Press, New York—Oxford, 1983, 261–280. (Első megjelenés: American Philosophical Quarterly, 15/1 [1978], 37–46.)
[25] Azzal kapcsolatban, hogy mi a baj (legalábbis az egyik baj) Lewis elméletével, magyarul lásd tavaly megjelent tanulmányomat: Lehetséges világok és fiktív világok, Magyar Filozófiai Szemle,68/2 (2024), 78–104.
[26] Röviden: Lewis ki akarta zárni azt az opciót, hogy az aktuális világ is a parafiktív beszámolók igazságfeltételei szempontjából releváns világok közé tartozzon, illetve el kívánta kerülni, hogy a releváns lehetséges világokat a „fikció szerinti igazság” [truth in fiction] fogalmára támaszkodva jelöljük ki.
[27] Könnyen belátható, hogy nem egyszerűen nagyon sok, hanem végtelen számú Holmes-hasonmással kell számolnunk. Gondoljunk csak a Baker Street 221B-be betoppanó úr égővörös hajkoronájának végtelen számú lehetséges árnyalatára.
[28] Időbélyeg: ezt a bekezdést 2025. október 9-ének kora délutánján kezdtem el írni.
[29] Peter van Inwagen: Creatures of fiction, American Philosophical Quarterly.14/4 (1977) 299–308; Saul Kripke: Reference and existence, Oxford University Press, 2013; Amie L. Thomasson: Speaking of fictional characters, Dialectica,57/2 (2003), 207–226.
[30] Világos, hogy a non-aktualisták a metafiktív állításokat illetően ugyanabban a cipőben járnak, mint az irrealisták: valahogy meg kellene mutatniuk, hogy a metafiktív állítások érvényesen visszavezethetők a megfelelő parafiktív beszámolókra, vagy megalapozottan helyettesíthetők azokkal — hogy aztán ez utóbbiakra „ráereszthessék” a mondatoperátoros lehetségesvilág-elemzést. Maga Lewis is belátta (Truth in fiction, 263), hogy ez elég reménytelen vállalkozás.
[31] Talán nem meglepő, hogy ezzel szemben a fikción belüli fikció jelenségével az elemzés meg tud birkózni: Gonzagóra mint absztrakt artefaktumra minden további nélkül igaz lehet az a (relációs) tulajdonság, hogy őt Hamlet találta ki (méghozzá azért, hogy leleplezze apja gyilkosát).
[32] Sainsbury: Fiction and fictionalism, 111—114.
[33] Az absztrakt artefaktualizmus védelméhez magyarul lásd Zvolenszky Zsófia tanulmányait: Gombóc Artúr mint emberalkotta absztrakt tárgy. Miért hibás Sainsbury kategóriahiba-ellenvetése? = Nehogy érvgyűlölők legyünk. Tanulmánykötet Máté András 60. születésnapjára, szerk. Zvolenszky Zsófia — Molnár Attila — Mekis Péter — Markovich Réka — Jellinek Sára — Gömöri Márton — Bitai Tamás, L’Harmattan, Budapest, 296–307; Gombóc Artúr mint emberalkotta absztrakt tárgy 2. Egy érv a szerzői alkotás mellett = Realizmus, magyarázat, megértés, szerk. Márton Miklós — Molnár Gábor — Tőzsér János, L’Harmattan, Budapest, 2015, 193–207.
[34] Tanulmányom a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj szakmai támogatásával készült.