Wegener Oliver Tomas csak a postájáért jött, de nem bírja ki, hogy fel ne osonjon a gangra. A feje fölött légkondi propellere zúg, a lecsöpögő víz a cipője mellett talál utat a repedezett, növénymintás csempék közt. Szemben a másik légkondi még most se jár, hiába van augusztus. Ez a nyugalom győzhette meg a meglepően testes galambot, hogy érdemes a légkondi és a függőfolyosó közti résbe fészkelnie. Most ott burukkol, olyan hangos elégedettséggel, hogy Oliver Tomas már a szemetesek mellől hallotta.
Az első emeleti gangon áll, úgy néz végig az ajtókon. Tudja, mely lakások üresek épp (bármely adott pillanatban legalább a felük), honnan rakják ki hamarosan az albérlőket, melyiket újítják fel új, fizetőképesebb albérlők reményében. És — hiába nem szűrődik ki épp sehonnan kiabálás vagy filmzene — azt is tudja, melyik ajtók mögött laknak. Látta a mi beköltözésünket is. Látta a részletes listát a tervezett közös programokról, látta a vasárnapi lakótársi ebédeket, amikor még öten éltünk itt, és nem ketten, a sok közös éjszakázást. Végignézte, hogyan toljuk össze az asztalokat abban a szobában, ahol régen az ő hálója volt, hogy egész nap egymás közelében dolgozhassunk.
Oliver Tomas a falakon, bútorokon és testeken keresztül ellát egyenesen a távolabbi testekig, érzésekig és érdekekig. Amikor bő egy évtizeddel ezelőtt menedzseri állása ideszólította Németországból, aztán fél év elteltével vissza is szólította, Oliver Tomas két dolgot hagyott itt: ragaszkodó, változásképtelen szívét és egyre terebélyesedő tartozását az adóhivatal felé. Az első okozza, hogy kísértetként máig vissza-visszalátogat a házba, miközben egy ennél fizikaibb változata Stuttgart közelében él; a másodikról néhány havonta eredménytelenül tájékoztatják. Néha mi találjuk meg az értesítéseket a postaládánkban.
Már indulna lefelé, amikor rájön, hogy nincs egyedül: az elkenődő délutáni fényben ott áll mellette Bihar Adrián. Oliver Tomas annyit tud Adriánról, hogy ugyanabban a lakásban lakott, mint ő (és mi), valamivel őelőtte (és jóval mielőttünk). Elképzelhető, hogy Adrián tényleg azért kísért itt, mert a házban halt meg, de ez csak találgatás. Oliver Tomas korábban azt olvasta, a kísértetek olyan lelkek, akiknek a halálukkor befejezetlen, sötét ügyleteik voltak. Ha tényleg ez a helyzet, akkor Adriánnak az egyébként jóképű arcára növesztett furcsa bajusz lehet a végzetes hibája, amely ezen a világon tartja. Vagy pedig a rovásírásos cetli. A tizenegyes lakás valamennyi későbbi lakójának, ideértve Oliver Tomast és minket, máig együtt kell élnie azzal a bosszantó körülménnyel, hogy a postaládára kiragasztott nevét egy-két napon belül letépik, és alóla újra felbukkan Bihar Adrián levakarhatatlan rovásírásos cetlije. Amíg tényleg itt lakott, Oliver Tomas azt feltételezte, hogy egy unatkozó szomszédja vandálkodik. Amióta azonban visszajár, és rendszeresen összefut a postaládában turkáló Adriánnal, jobban átlátja a helyzetet.
— Na, már megint egyszerre — morog Adrián, mintha nem magától jött volna fel a gangra, amint meglátta Oliver Tomast. Közben nekidől a korlátnak, kísértettestét megfeszíti, bámul lefelé, csupa összefont huzal az egész ember.
— Volt levele? — kérdezi Oliver Tomas azzal a hibátlan magyarsággal, amely csak azóta elérhető neki, hogy részben levált a fizikai síkról. Hanyagul rádől a korlátra ő is, hosszú karjaival kitámasztja magát. A vaskorlát indái reszketnek kettejük fantomsúlya alatt.
— Most nem — legyint Adrián. — Pihennek a hivatalok. Úgy látszik. De magát mindig keresik, nem? Fontos ember.
Ellöki magát a korláttól és visszadől. Körben a gangon megrándulnak a vasból vert indák. A lábuknál, a csempék alól mállik a kövezet, szemcsék hullanak le az örökös nedvességtől zöld betonudvarra. A lassan ránk sötétedő lakásban mi ketten is érezzük, hogy valami a házban megremeg, de azt hisszük, csak az ablak alatt elhaladó villamos teszi. Inog épp elég sok minden más a talpunk alatt, nem tudunk figyelni.
A gangon Oliver Tomas is ellöki magát, aztán ő is nekivágódik a korlátnak. Adriánnak az jár a fejében, hogy milyen szép a tartása ennek, egyszerre nyegle és elegáns, mintha nem is egy középkorú pali lenne. Mintha ebben a lépcsőházban lehullana a válláról minden súly, ami valaha ránehezedett. Bár még valószínűbb, hogy soha nem nehezedett rá semmi, elvégre nyugati és gazdag. És mintha épp ezt akarná alátámasztani, Oliver Tomas visszapattan a korlátról, elemelkedik a felújításra váró gangtól — és lebeg. Adrián addig rugdosódik, míg sikerül követnie a példáját. Hullik a kő, csempeszilánkok pattognak odalent, a kút alján. A kísértetférfiak kuncognak, mint a gyerekek. Mindkettejüknek úgy rémlik (mert ilyen a kísértetek gondolkodása), hogy ha még mindig hús-vér emberek lennének, akik tényleg le tudnak esni, akkor se bírnának félni ennek a háznak a haragjától.
Miközben rájuk sötétedik, leereszkednek a gangról. A lépcsőházban megragadnak az árnyékok, nem gyullad ki a lámpa, mert a mozgásérzékelő őket nem veszi észre, de így is könnyen kikerülik a lépcső aljába kikészített csomagjaidat. Lentről már jobban látszik, hogy a lebetonozott, mohos udvar nem más, mint régi vízgyűjtő meder, egy holtág vége. Körbejárják, hm-hm, hát ez nem marad száraz sokáig! Ó, igen, jön már a víz, jön… A felhőtlen éjszakai égre narancssárga hályogot von a közvilágítás.
Odafenn, a lakásban felállsz a konyhaasztal mellől. Na, mondod. Hát akkor. Itt vannak a kocsival, ne várassuk őket. Kitárod az ajtót, odakint már teljesen sötét van, én is látom a vállad fölött. És gyakorlatilag átrohansz a gangon. Mintha bármikor leszakadhatna alattad — eddig nem, amíg sokan jártunk-keltünk, az egész lakóközösség, addig nem tudott volna leszakadni. De a többiek már sorra kiköltöztek, és most, hogy egyedül mész át rajta, bármikor megtörténhet. Ezentúl nekem is óvatosan kell közlekednem.
A villanyfényben kifeszített függőfolyosóról a lépcsőház sötét előterébe érkezel, onnan fordulsz vissza. Én is tefeléd nézek, ugyanis fontos lenne elkerülni az izolációt. Kapcsolatban maradni a kontinenssel, amennyire lehet. A körvonalaidat látni lentről is, ahonnan a kísértetek néznek bennünket; hátizsák a válladon, nagy zacskó a kezedben. A túlsó oldalon meg az én tömör alakom áll a sárgán kivilágított lakás ajtajában. Egy rozoga, izzó kis szigetnek, egy süllyedőfélben lévő városnak a hátramaradt lakója vagyok.
A vállam mellett feltrillázik a kaputelefon. Jöttünk érte autóval, segítsünk cipekedni? Lenyomom a gombot, lent lassan kitárják a kaput. Hallhatóvá válik a zúgás, a gyors vizek surrogása, aztán már érkezik is a folyó. Bihar Adrián és Wegener Oliver Tomas a lábukat a mederbe süllyesztik, összekapaszkodnak, és izgatottan próbálják kivenni a sötét kapualjban feléjük rohanó hullámokat. Nekik nincs mitől félniük.
A galamb, akinek a fészke viszonylagos biztonságban van a második emelet és a légkondi közé ékelve, aggodalmasan nyekereg. Alatta az első emeleti gang rángatózik, ropog, hullámzik; bármelyik pillanatban elviheti a sodrás. Kár lenne érte, a ház épp ebben a hónapban döntött a felújításáról. Már a hitelt is megigényelték.