(Bognár Péter: Elmész, visszajössz, sose halsz meg. Magvető, 2025)
Vajon lehet-e önállóan olvasni, vagy csak a trilógia részeként? (Előzmények: Hajózni kell, élni nem kell, 2022; Minél kevesebb karácsonyt, 2023.) Már a trilógia szónál meg kell állnunk. A regénybeli szerző — „Bognár Péter”, de a valóságos író, Bognár Péter is egy oktológia tervéről (ha szabad ezt a szót ebben az értelemben, nyolckötetes sorozatra utalva használni) számol be egy interjúban. Ebben azonban megakadt, fiktíven és talán valóságosan is.
Más fikciós szint ez, mint az előző kettőben. Pontosabban ott is a legfőbb írói játékok közé tartozott a realitásszintek váltogatása, de itt ez magasabb (realitás)szintet elérve ismétlődik meg, erősen érintkezve azzal is, amelyet manapság autofikciósnak szoktak nevezni. Mivel az olvasónak és a kritikusnak semmi köze az író magánéletének pikantériáihoz — az „autofikciók” általában ezzel szoktak saját kulturális és nyelvi közegükben feltűnést kelteni, és ebbe szoktak belebukni —, máris jelzem, hogy mire gondolok: az író életének bizonyos hasonlóságaira a szerző életével, valamint az újra és újra megjelenő reflexiókra és történésekre az író előző két könyvével kapcsolatban (ezek malacos, illetve szarvasos borítói Gerhes Gábor munkái, amelyek a mostani halassal együtt már-már egész bestiáriummá kerekednek). Ez nem önkényes, de erről majd később. A föltett kérdésre az a válasz, hogy önállóan ez egy szórakoztató ellen-detektívregény, költői részekkel és sok filozofáló reflexióval, amelyeknek valóságos dimenziói csak a három könyvet együtt- és összeolvasva világlanak ki.
Ez utóbbi esetben értjük meg, hogy a regénybeli szerző mintegy beteljesíti vagy megismétli korábbi regényei Oktáv nevű polgárőrének sorsát, aki elkövet egy bűnt vagy súlyos hibát (Oktáv felesége autójának szétzúzását, a „szerző” négyéves gyerekének veszélyeztetését), felesége szakít vele, és ő reménykedve vágyakozik utána. Az előzmények nélkül nem értenénk a polgárőr, aki mindig „Antal barátom”-nak neveztetik, mondatát: „Sose rajzolt képregényt” (197), mert ezzel azt nyomatékosítja — s egyben erre vonatkozó gyanúját is elnyomja —, hogy nem ő a modellje az előző regények Oktáv polgárőrének, aki viszont onnan nyerte nevét, hogy gyerekkorában megrajzolta Oktáv kutya nyomozati hőstetteit.
Ezen a nyomvonalon fogunk továbbhaladni. Minden fikció tele van nem-fikcióval, és minden nem-fikció tele van fikcióval. Ezek magától értetődő dolgok, elég talán a híres-nevezetes Flaubert-mondás — „Bovaryné én vagyok” — mélyebb értelmére vagy az emlékezet közismert fikcionalizáló természetére utalni. A waterlooi csata ténye megannyi irodalmi műben nem fiktív, miközben történettudományi tényleírásai sem nélkülözhetik a fiktív konstrukciókat. Ám amennyire magától értetődő ez a fenti absztrakt leírásban, annyira komplikáltak, sokrétegűek az egyes esetek. Namármost Bognárt, mint írtam, előző könyveiben is foglalkoztatta ez a komplikáció — megkülönböztetődött az én-elbeszélő, regényére reflektáló „szerző” és egy „Bognár úr” nevű szereplő —, de itt kifejezetten a regény középpontjába állította, s ehhez van szüksége az előző könyvekre is.
A fikcióval, a képzelet leleményeivel a „valóságot” állította szembe. Jó, legyen a nem-fikció neve valóság. De arra fogunk rájönni, hogy a „valóság” újabb fiktív és nem-fiktív elemekre bomlik szét, amelyek hol hierarchizálhatók, hol egymás mellé vannak rendelve. Mivel az első két regényről írott korábbi kritikámban említettem irodalmi példákat, most hadd említsek képzőművészetit — festészeti narrációt. A szentképek előterében térdeplő donátorok (adományozók, megrendelők) nyilvánvalóan más térben és az elbeszélés más szintjén leledzenek, mint a mögöttük kibontakozó szent cselekmény: más valóságot, más fikciót és nem-fikciót képviselnek. A könyv kétszeri utalása Laurence Sterne nagy regényének, a Tristram Shandynek a teljes címére, a The Life and the Opinions of Péter Bognár Gentleman (30–30, 269) megvallja a regény „első félidejének” — Milan Kundera kifejezése ez — hatását az íróra, amikor a történetelbeszélés mellett a történet megírásának körülményeire is reflektált a regény.
Jelen regényében az író azt állítja, hogy a szarvasoskönyv kórházjelenete pontos leírása az ő saját kórházi tapasztalatának. Az, hogy Krasznahorkai László hetvenedik születésnapján nagy ünnepséget rendezett, s erre az alkalomra Bognár Pétertől meghatározott hangulatú verset rendelt és kapott, más forrásokból is ellenőrizhető tény (Napjaink. Rekviem Krasznahorkai László hetvenedik születésnapjára. https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/bognar-peter-napjaink.html). De a kórház-jelenet valóságába be van építve Oktáv ápolása, a Krasznahorkai-ünnep pedig, amely a regény csúcspontja és zárlata, telidesteli van különböző realitásszintű és ezért egymástól is megkülönböztetendő fikciókkal, kezdve a legegyszerűbbtől, a születésnap dátumának az elbeszélés igényeinek megfelelő megváltoztatásától, a világhírű fekete rapperek fellépésén, a bűnügy megoldódásán és a nyomkövetőnek a szerző lábáról való leszerelésén keresztül a kifejezett fantazmagóriáig.
„Az írás szabadsággyakorlat. Amikor írok, a szabadság állapotába helyezett nyelvet működtetem, gyakran saját magam ellenében is, ez a munkám. Talán a távolság a jó szó. Talán a tér. A pokol térélmény, mondja Pilinszky. Lehet. Az írás biztosan az. Az írás szabadsággyakorlat, az irodalom nem igazságköteles beszédmód, arra találta ki, és azért tartja fenn az emberiség, hogy a valótlanságokon keresztül ki lehessen próbálni nem létező helyzeteket, meg lehessen alkotni nem létező személyiségeket.” (25.) „Az írás szabadsággyakorlat, itt is el lehetne mondani ezt a valamit, itt se fogom tudni. Mikor nekiülök, fogalmam sincs, mi sül ki a szövegből. Ne akarjunk mondani semmit, ne tudjuk, mit akarunk mondani, s ne is tudjuk elmondani, amit el akarnánk mondani. Valahogy így. Inkább egy kép van az elején, egy mondat. Egy szó. Ami ugyanakkor valami furcsa, a gondolatiságot megelőző módon, de mégis magába sűríti az egészet.” (103.)
A „Ne akarjunk mondani semmit” kezdetű mondat Beckett-idézet, és többször megismétlődik a könyvben, ahogy mottó-párdarabja is, mindkettő a Molloyból, Beckett próza-trilógiájának első darabjából. A fent olvasható elgondolást „Antal barátom” leegyszerűsíti, amennyiben azt mondja, hogy „Besszeller”-nek (így nevezi a szerzőt) szabadságában — nála csak módjában — állt volna bullterrierről beszélnie, ha arról akar, és nem a ponttyal jelképezni a bullterriert. Ha róla, a valóságos polgárőrről akart volna beszélni, akkor nem találja ki Oktáv polgárőrt, s a regény egyik alakja, egy dühös kis fényképész, akit „Individum”-nak (így!) becéznek, sem ismerheti fel magát a malacos könyv „Szindrómának” elnevezett alakjában. A valóság — valóság; a regény — regény. Vagy ahogy Beckett másnál is sokat, és ebben a könyvben is sokat idézett mondatai, a Molloy utolsó mondatai hangzanak: „Visszamentem a házba, és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett.”
A bűnregény (Bán Zoltán András szó-újítása, amelyet Bognár — talán már nem is tudva eredetéről — sokszor alkalmaz) azzal kezdődik, hogy megtalálják Individum holttestét. A szerző gyanúba kerül, s maga is arra gyanakszik, hogy valami összefüggés lehet az áldozatnak az ő regényével kapcsolatos egyre fokozódó dühe, fenyegetései és halála között. Ezenközben „Antal barátom” eltűnik, ami kiterjeszti rá is a gyanút.
Ettől fogva két szálon fut a történet. S mivel erősen filozofikus regényről van szó (ami nem önálló filozófiát jelent, hanem a filozófia nagy, egyszerű, banális, „primitív” kérdéseinek állandó jelenlétét), talán jogunkban áll két fogalomra redukálni a két történetszálat. Az első „Antal barátom” története a jó ember problémájáról szól, szent és balek között, az utóbbit megtestesítve, aminek oka a kritikátlan jóhiszeműség. A „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” paradigmáját jeleníti meg. A második, a „szerző” történetének fogalmi tárgya a féltékenység, abban a múlt század szexuális forradalma óta ismert formájában, amely elsősorban férfiakra jellemző, hogy fennen hirdetik a nyílt kapcsolatot, de ha az arra irányuló vágy társukban akár igen távoli és körvonalazatlan lehetőségként megképződik, őrjöngő érzelemmel, lelki megzuhanással reagálnak. „A melegcsákány-rendszerű / szerelmi élet mégsem vált be. / A váltótársak folyton torzsalkodtak. / Színlelt nagylelkűség egymás előtt, / kicsinyes számolás, mikor maguk maradtak” — írta már Petri György a Hatvanas évek című versében.
„Antal barátom” útja már eleve a balfácánság jegyében indul. Ugyanattól akarja beszerezni kan bullterrierjét, aki már a szukával is becsapta: nem volt már kiskutya, albínó volt, és süketnek is bizonyult. Mindazonáltal „Szaffó” a polgárőr imádott kutyája lett, s a pároztatással be akarja bizonyítani, hogy jól döntött, s terve, a kutyatenyésztés még valóra válhat. Nem tántorítja el, hogy egy szomszéd országba kell utaznia, és csak ott kapja majd meg a címet, s végül vérfagylalóan és hajmeresztően komikus és tragikus események után többszörösen kifosztva, kirabolva, meglopva, fogva tartva, kutya nélkül, a polgárőrség autója és egész saját félretett pénze nélkül, sebesülten, félájultan érkezik haza egy elkötött dunai csónakon.
A „szerző” élettársa megemlíti, pontosabban kitalálható ez a megjegyzés, hogy a csinos, fiatal és igyekvő nyomozó tetszik neki. Ennek semmilyen következménye nincs, talán még gondolatban sem. De már késő. A „szerző” elkezd zuhanni. S miközben kislányával foglalkozik, kutyát sétáltat, Antal barátján próbál segíteni, német kiadójával tárgyal Berlinben, ahol megszáll Laci barátja lakásában, akinek később verset ír, a regény mindvégig ennek a zuhanásnak a története. A berlini utazás is kislányával a „színlelt nagylelkűség” része, miközben fojtogatja a féltékeny képzelgés. S az elterelés vágyából következik, hogy felelőtlenül magával viszi kislányát „Antal barátom” — sikertelennek bizonyuló — felkutatására, eltűnik élettársa szeme elől, s a gyerekkel végül nem tud visszajutni Berlinbe, hanem Lengyelországból repül haza. A nyolckötetes regénysorozat is ezen bukik meg. „Olyan volt, mint egy ütés. Mint egy hátulról érkező, váratlan ütés. Egy hinta sarka. Előrebucskáztam, és pörögve zuhanni kezdtem a semmiben” — hangzik a regény első mondata, amelyet majd „Antal barátom” is elmond más összefüggésben.
A meggyanúsítás fő alapja, hogy mindkét regényszereplő eltűnik a hatóságok szeme elől. Ezért a szerzőt háziőrizet, Antal barátját pedig ideiglenes őrizetbe vétel várja, amikor hazaérkeznek. De a tettes vagy inkább szemtanú vallomása eloszlatja a gyanút, és a szerző lábáról leveszik a nyomkövetőt, miközben a fiatal nyomozó el akarja mondani, hogy mi is történt valójában. A szerző nem akarja meghallgatni, mint ahogy az olvasó sem fogja most megtudni. De a szerző azért nem, mert tudja: hiszen ő találta ki azt a hasznosnak hitt ostoba — a regényíró szempontjából roppant szellemes — újítást, amely vétlenül Individum halálához vezetett, méghozzá gyilkosság látszatát keltve. A „Se tanítás, se tanács soha többé!” ismétlődő mondata erre vonatkozik.
Az, hogy a szerzőnek volt egy balga tanácsa, és az, hogy ez a közvetítőn keresztül eljutott tanács megfogadása Individum halálához vezet, a realitásnak és a fikcionalitásnak ugyanazon a szintjén áll — egészen addig, amíg a szerző be nem jelenti a nyomozónak, hogy nem kíváncsi a megoldásra. Ez azonban új helyzetet teremt, s ez a regény voltaképpeni végpoénja. Mint mondom, a regénybeli szerzőt azért nem érdekli a megoldás, mert tudja. S ezzel a bejelentett érdektelenséggel, s azzal, hogy ő mondja el a rendőrnek, mi történt, miközben a fikció realitásszintjén ezt neki nem szabadna tudnia, a realitás és a fikció más szintjére helyezkedik, mint maga a történet. Mintha a fordítottja esne meg itt, mint Beckettnél: ha leírtam, hogy éjfél van, és az eső veri az ablakot, akkor éjfél van és esik — azért, mert leírtam. Ez természetesen még mindig fikció, nem az írás valóságos idejére és valóságos időjárási körülményeire vonatkozik, de ha a szerző ilyen brutálisan fedi föl történetének kitaláció voltát, hogy fiktív szerzői szerepében a bűnregényen belül nem érdekli az (egyébként a bűnregényt megszüntető) megoldás, akkor egy más, a realitáshoz közelebb álló fikciós szintet jelenít meg, és váltás következik be a fiktivitás tekintetében.
Hasonló folyamat zajlik le, amikor egy Berlinhez viszonylag közel fekvő lengyel városban „Antal barátomat” keresve jelmezes, álarcos gyerekek jönnek szembe a szerzővel és kislányával. „Igen, hogyne, természetesen. Természetesen azonnal eszembe jutott, hogy hiszen ez, amit látunk, ez nincs. Hogy a tömbházak közti, végtelennek tűnő szürkeségben átléphettünk valahol egy láthatatlan határt, mert hiszen ez már kitaláció, mert hiszen ezt én magam találtam ki, nem is olyan régen. | Igen, hogyne, természetesen azonnal eszembe jutott, hogy hiszen a szarvasos könyv ezzel, a halottak napjával kezdődik, gyerekekkel, akik csontváznak öltöznek, és rohanni kezdenek az éjszakában, mint írtam, ész és szándék nélkül, valamely irányba. | Igen, hogyne, természetesen eszembe jutott a szarvasos könyv, a tömbházak közti, végtelennek tűnő szürkeségben átlépett határ, de nem foglalkoztam vele, mert ilyesféle határátlépésre csak az irodalom képes, a valóság nem.” (224) S az is hasonló, amikor egy „kese hajú” rendőr éppolyan Plutarkhosz-megszállottnak bizonyul, mint a korábbi kötetek Oktávja. (Ebben a regényben a Tao Te Kingből származó Lao-ce-idézetek váltják fel Plutarkhoszt.) S hozzátehetjük még azt is, amit már említettem, hogy Oktáv sorsa bizonyos mértékig előrevetíti a „szerzőét”.
Itt most megállhatnék, s valamiféle Q. E. D.-vel zárhatnám a fikcionalitásra vonatkozó mondandómat. De nem értem a regény méltatásának végére. Mindkét hősének egy-egy magas szintű költői jelenetet ajándékoz az író. „Antal barátom” útja során egy romos házban húzódik meg, már Szlovákiában, mikor megjelenik egy jegyespár fotóssal, felvételeket készítenek a menyasszonyról a ház kapujában, aki egy kép kedvéért levetkőzik. Észrevette már a polgárőrt, de titokban tartja és nem zavartatja magát. „Antal barátom” ezt nagylelkű ajándéknak, a lányságtól való búcsúzásnak fogja fel. (84–86, 95–96 és 119–120.)
A másik rendkívüli költői jelenet a „szerzőnek” és kislányának találkozása a vonaton a nagyszülőkkel. Beteg, újszülött unokájukhoz utaznak, aki a huszonnegyedik hétre született bőr, szem, tüdő (?) nélkül, de életben maradt. A nagymama mindvégig a kislánynak beszél idegen nyelven, neki meséli el a történetet, és őt kéri: imádkozzon azért, hogy a kis Johannes meghalhasson. (155–159.)
Harmadiknak talán ezek mellé állítanám „Antal barátom” öngyilkosságát, aki nem tudja elviselni a szégyent, hogy elvesztette a polgárőrség autóját, és elvesztette a sajátja mellett a polgárőrség pénzét is, amelyet valamilyen bürokratikus okból saját számláján kezelt, s a számlaszámot kikényszerítették belőle. Nem tudja elviselni, hogy kutyatenyésztési tervei végképp szétfoszlottak. Még egyszer, a polgárőrség másik autójával végigjárja éjszakai szolgálati útját. „Hajnalban mínusz tizenegy fok volt, az autó a régi homokbányában állt, az ablak le volt engedve. A barátom rövid ujjú ingben ült, a mellénye se volt rajta, bal karjával kikönyökölt az ablakon, jobbjával a kormányt fogta. Mikor megtalálták, már keményre volt fagyva, az arca nyugodt volt, szájából fogpiszkáló meredt ki.” (289.) Ezek a regény utolsó mondatai.
Ígértem, hogy a bestiáriumról is mondok valamit. Amilyen kevés szó esik a regényben a tájról mint természetről, olyan sok az állatok természetéről. Mindkét főhősnek kutyája van, a regényben — mint az előzőkben is — különféle állatok jelennek meg, a szerző kiviszi kislányát az állatkertbe, miközben a kislány maga is állatos rajzokat kér. Ez is a trilógia filozofikus jellegével függ össze, hiszen a bölcselet régi nagy kérdése az ember mint állat mibenléte és az ember különbsége a magasrendűen szervezett állatoktól. Az író így beszél a szerző kutyájáról: „A legvadabb düh se olyan pusztító, mit Masni öröme. Mintha el akarná téríteni a világot a létezés törvényszerűségei által kijelölt pályájáról, mintha kényszeríteni akarná a világot, hogy osztozzon az örömében, és semmisüljön meg, és aztán a semmiből szülje újjá magát, és keressen új törvényeket és új rendet és új igazságokat a maga számára, izgalmasabbakat és szebbeket, vagy legalábbis szórakoztatóbbakat, mint az előzők voltak. | Ha képes lennék még gondolkozni, most megszakítanám a történet fonalát, és eltöprengenék, hogy vajon nem ugyanezt csinálom-e én írás közben. Újítás, átgázolás, mindent elpusztítani vágyó öröm, hátha a szavakban, a mondatok által újjászüli magát a világ végre, hátha új törvényeket keres magának, izgalmasabbakat, szebbeket vagy legalábbis szórakoztatóbbakat, mint az előzők voltak… mindegy.” (107.)
Végül még valamiről kell beszélnem, amit már jeleztem a Krasznahorkai-ünnep narrációs rétegei között a fantazmagória kifejezéssel. Az előző kötetben az író többször, itt csak egyszer él a fantasztikum eszközével, amikor a felesége által feladott kritikus megérkezik egy csomagban, amelybe „pont befért egy szék meg egy aprócska íróasztal, és azon a széken és az előtt az íróasztal előtt, mert az utóbbi időben egyre nehezebben jár, a kritikus ült, munkába temetkezve, hogy az utazással se veszítsen időt, a kritikus, aki néhány hete antidetektívem két antinyomozásáról is írt, mégpedig olyan körültekintően és olyan okosan és olyan szépen, hogy az után a bírálat után a két könyv az én szememben inkább már elvenni látszott valamit az igazságból.” (279.) Ebben a kritikusban — nagy megtiszteltetés az író témájává, s különösen dicsért témájává válni — és egy korábbi jelöletlen idézet forrásában magamra kell ismernem. S mivel a liliputi méret a szarvasos könyv kontextusában mindig a hatalommal járt együtt, el kellett gondolkodnom, hogy miféle hatalma is van a kritikusnak.
Valamennyi bizonyára. Bár az emelés vagy sújtás hatalma régóta megkérdőjeleződött; ma inkább egy javallott és kifejtett befogadásmódot, ajánlatot művel a kritika. S hogy elvehetne valamit a könyv igazságából? Igaz, az első nagy irodalomkritikát (a Wilhelm Meisterről) szerzője, Friedrich Schlegel feneketlen ifjonti büszkeségében Über-Meisternek nevezte — de hát erről már régen döntött az irodalomtörténet. Az is igaz, hogy Arany János sok kritikája úgy maradt fenn, hogy tárgya, X. vagy Y. költészete homályba merült. De itt sem egyik, sem másik oldalról nem fenyeget ez a veszély. Bognár Péter eredeti és jelentős trilógiát tett le az asztalunkra, méghozzá úgy, hogy az utolsó kötet hozadéka a legnagyobb, nyelvben, stílusban, történetben, a történet reflektálásában, költészetben, filozófiában. Ez nagy siker, nagy eredmény, nagy öröm. És ebben a nagy örömben a kritikus — perfekcionizmusa ellenére — azt is megbocsátja, hogy az „eltört benne valami” fordulat kétszer is szerepel a könyvben, egyszer „Antal barátomra”, egyszer a szerzőre vonatkoztatva. (159, 251.)