Esszék a térről
Fregoli
Építési területek.
Másra számítottál?
Korosztályom egésze tömbházakat építtet, városrészeket, elvadult acélemeleteket, olyan homlokzatokat, melyek alatt nem szívesen közlekedek. Ablakok, ahonnan kinézni nem lesz kedvem, és szemetet sem szedek a belső kertben.
Gyöngédebben. Miért ne lehetne egy épület valamivel kisebb? Aprócska, és valahol máshol, amolyan, kihelyezett? Mintha lehetne máshol, mint szanaszét élni! Számkibevetettségben, öblös, kopott fotel világtól elzárt magányában. Kit érdekel az átörökített mozdulatok végtelen zuhataga? Vagy például az, hogy mikor rögzítetted, és az eseményláncolat melyik pontján adtad végleg vagy utoljára fel, hogy a lehetetlen időfolyamod tapétamintáját megmutasd? Ki lakik kizárólag a saját városa által megírt történet körforgalmában? Ki nem van messze innen? A városod vagy településed, kissé megemelve, lezárhatatlan szemantikai halmaz. Az idő hulladékának egyedi nyelvváltozata. Ki nem lakik huzatban? Ha nem is szókratészi huzatban, de saját gondolatainak ajtónyitogató szélcsatornájában? Valahogy úgy képzeltem, hogy örökkévalóságunk tudata a romokban rág magának napi betevőt, a nagy gazdátlan szeméttelepen kutatva, amely elhiteti velünk, hogy előttünk és utánunk is szerves káosz fakad. De hogy állunk az időhöz egy olyan városban, amelynek nincs viszonya a saját emlékezetéhez, amelyikben nem tombolnak olyan szellemkísértetek, amelyek belülről rágják szét a jövőre vonatkozó cselekvőképességeinket? Persze mindez afféle irodalmi, költészeti játék volt csupán, úgy mondtam, mondta T. Olivér, úgy írtam, de senki sem ellenőrizte le, illetve azt hitték, afféle kitaláció, ülsz, és azt írod: nyírfaliget. Ám a különös az, hogy még magam sem voltam benne egészen biztos, mármint a nyírfaliget létezésében, nem tudtam eldönteni, ahogy magáról az egész Homokvárról sem, valós-e, avagy kitaláció, kétes költészeti manipuláció, amely napok kérdése, kifakul, eltűnik a papírról, mert hát ki tudná megmondani, be lehet-e költözni, s ha beköltöztél, évtizedekig ott élni lehet-e egy metaforában, hiába olvasom szorgalmas alázattal az elméleti és filozófiai műveket, ilyesmivel senki sem foglalkozik.
Pedig minden tudásunk térről való tudás. Felbukkan a horizonton, máris valahova tartunk, egy szó, tegyünk egy próbát. Fregoli. Ha tudod, hogy a kifejezés mit jelent, térben képzeled el. Tekinteted bejárta a falak hosszanti ívét, és úgy gondolom, hogy már megpihent a plafon sarokszögletében. A tenyeredben érzed a vakolat hidegének plasztikáját. A színét a simítást követően könnyen kikövetkezteted. Ha van fürdőszobaablak, onnan a kilátást. S hozzá az ablakból megnyíló világegyetem akusztikáját. Egy egész ház légzőszervének röntgenképét. Utcai zajok, vécéöblítések. A ház helyrajzától függően itt még tovább pontosíthatod a neszezéseket. Részletezd, járd körbe, nincsenek semleges minőségek. Egy illúzió voltaképpen százféle szenvedély hiányát beszéli el. Az ember az orrát követve útra kel.
Építkezni akarsz, mindig egy másik városban meggyőzni a benned lakó idegent, hogy végre otthonra lelt. Pedig hányszor megbeszéltem ezt is már veled, hogy én nem tudok jobb építési területet, mint ez a szöveg. Az épített környezet első, kiemelt helyen érdekel. A korlátossága, térigénye, belső hangja, édenkertje, lejárt szavatossága, házi kísértete, az idő zenéje, a szűkössége. Az előzetes környezettanulmányok. A végtelen terepbejárás az előkészületeket illetően, tájolás.
Kőház egy rézsútosan enyhén emelkedő telek szélén. Medence a ház mögött. Korosodó sziklafal. Derékmagasságban futó napfény egy romhalmaz peremén. Kőház egy rézsútosan enyhén emelkedő telek szélén. Mögötte ciszterna és egy alumíniumlemezbe öltöztetett szerszámosbódé fala. Szőlőlugasosok és egy lustán nyújtózkodó erdőszél fodra. Szél neszez az elhanyagolt fűben. Ilyen messzire elmentünk volna?
Ugyan, csak jártunk egyet. A kerítéstől a házig murvával felszórt ösvény. Folyami kavicsok koszos homokba mosva. Szikesebb talaj, netán egy apró ráncokkal öregedő földnyelv. Sokféleképpen rétegződő fények, ha kitekintesz az épület mögé balra. Egy folyó közelsége. Pedig nem, csak egy nyírfaliget. Liget, homokvár, rézsútos kitérő. Ám a különös az, hogy még magam sem voltam benne egészen biztos, mármint a nyírfaliget létezésében, nem tudtam eldönteni, ahogy magáról az egész Homokvárról sem, valós-e, avagy kitaláció, kétes költészeti manipuláció, amely napok kérdése, kifakul, eltűnik a papírról, mert hát ki tudná megmondani, be lehet-e költözni, s ha beköltöztél, évtizedekig ott élni lehet-e egy metaforában. Az építmény tájolásához vissza. Nem az a kérdés, hogy be lehet-e költözni egy metaforába, miért is ne lehetne, ha régóta lakatlan, ha pedig valaki még ott van, szépen bekéredzkedni hozzá egy rövid bemutatkozás után, csak a cuccaidat helyezed el, ideiglenesen. Inkább a félelem, hogy félkész marad az épület, hogy rosszul tájoltad be, és örök árnyékot vet majd a szomszéd házfal.
Mit jelent az architektúra? Mindazt, ami építés előtt már áll. Építkezni, bontani, elszállítani a sittet, de előbb zsákokba rakni, a zsákot megtalálni, elmenni érte, már megint itt vacakolunk, tudni, hogy milyen építkezési törmelékhez milyen teherbírású fólia kell. Kit érdekel, hogy hány évtizedet pazarolsz el közben, de mi van, ha végül az épület foglyává leszel? Ha soha többet nem jut eszedbe másféle épület? Kőház. Enyhén emelkedő telek rézsútos peremén ékelve. Egy ötlet ereje. Nem tudom, hogy az érzékek miféle megfoghatatlan logikája ez, de mindig az volt a benyomásom, hogy a gyümölcsösök felfelé kúsznak, a temetők pedig ereszkednek a lejtőn. Hát hiszen, persze, a ciszterna teteje aluszékony, az ácsolt budi kupolája öntelt, a cseréptető jobb sorsra érdemes. Van-e centruma a képzeletnek? Körülírható-e, akár egy hely?
*
Tolnai Ottó: Szeméremékszerek, Jelenkor, Pécs, 2018.
Ivo Andrić: Jedan pogled na Sarajevo, idézi Száz Pál: A boszniai muszlim temető heterotópiája közép-európai szemmel, in Közép-Európa a komparatisztikában, szerk. Horváth Csaba et al. Budapest, Károli Könyvműhely, 2021, 337.
Vajda Mihály: Szókratészi huzatban, Budapest, Kalligram, 2009.
Szárítókötél
Régi típusú szárítókötél. Pár éve észrevette az apró erkélyrácsra feszített huzalt. Európai megoldás, Montreal Côtes des Neiges negyedében senki se használ ilyen megoldást. Az egykori európai gettóban igen, az olasz bevándorlók által épített százéves házak hátsókertjeiben ma is csigával föltekerhető szárítókötelek nyújtózkodnak, ereszkednek, tekeregnek, második villanyhálózatként lepik el a hullámlapokból ácsolt ódon favázas tákolmányok hátsó udvarát. Ezen a környéken azonban nincsenek csigás szárítókötelek, mert ezeket a házakat a negyvenes évek végén nem az európai bevándorlók építették, hanem a szociális lakhatás programját kitervelő állam. A házakban a mai napig pinceszinten a mosókonyha, a szemeteskukák mellé beállított mosó- és szárítógép. Itt senki se tereget, leviszi és berakja a gépbe.
Talán egy év is eltelt, mire észrevette a szárítókötéllel babráló férfit. Kényelmetlenül, rézsutosan felfelé nézve tudott felvenni szemkontaktust vele, minden volt, csak nem természetes. A férfi leguggolt, mintha a cipőjét fűzné be, hogy beszélni tudjon hozzá. A közös látótér kialakítása erőfeszítést igényelt. Nem úgy, mint egy pesti gangosházban, ahol az ember reggel kirúgja magát az ágyból, első kávéját a korláton egyensúlyozva költi el, ahol magából kirázva az éjszakát, egy egész házra hangszerelt barokk áriát játszanak különféle hangszereken, összeszokott amatőrök valamennyien — mi lesz Sárika ebédre, gyalog a Lehelig, vagy villamosra száll és világot lát ma, nem kell tisztasági festés, elég a beázás helyét, Írországban az albérlet, az állásából nem futja, rekedt zöld színű a reggel, ma nem lesz kormányváltás, nekem is volt telkem.
„Az utca végi uszodát nem szeretem”, mondta a férfi, fürdőnadrágját csipesszel rögzítve a kötélre. „Pinceszintben vannak az ablakok, elmegyek inkább hat utcával messzebb.” Az éves sejtés pontos fogalommagyarázatra lelt. Jól sejtette, hogy a szárítókötél egy vízfelület horizontját előlegezte meg. Értette a férfi nézőpontját, bár neki nem ért meg kétszer negyvenöt perc gyaloglást a huszonötméteres medencére ömlő csenevész fénynyaláb. A margitszigeti Sportuszoda kismedencéjére gondolt, amelynek hossza kétszerese bármelyik helyi monumentális edzőterem pinceszintjébe süllyesztett körzeti néplavórnak. A koratavaszi és késő őszi lombkoronára, ami igézően takargatja a medence fölött az eget. Aztán arra, ahogy a napozóteraszról visszanéz a víztükörre, a fák koronájának magasságában, heverészés közben. Kényelmetlen volt felfelé nyújtózkodni, és a férfinek is kezdett zsibbadni a bokája. „És milyen az élet két kontinensen?”, kérdezte a férfi a bemutatkozást követően. „Költséges”, válaszolta. Arra a rengeteg útvesztőre, félrelépésre, tévedésre, kitérőre, parkolópályára gondolt, amin át kellett cipelni saját életét, hogy a lengőszerkezetes erkélyen teregesse párnáit a késő őszi, élénken ragyogó délutáni fényben.
„A tél gyönyörű”, mondta a férfi vigasztalásképpen, és tenyerével megtámaszkodott a földön. Vajon mi kellene, hogy egy pesti gangos bérházra hangszerelt zenemű életre keljen ebben az ég felé nyitott képkivágásban? És vajon, tényleg, ehhez lenne kedve? Fürdeni a napról napra hullámzó reménytelenségben? Vajon hol lenne az a terület, ahonnan összenyitható lenne a sportuszodai kismedence és a férfi sóvárgásában hullámzó víz felülete? Ehhez persze valamivel többet kellene tudnia Thierry hátországáról, három mondat távolságnyira saccolta, amire magában fölrajzolja a férfi tengerpartjának helyrajzát.
Rozsdásnarancsos tarkabarkaság, egy biztonságot adó óriási készülék berregése, sziklákon csaholó vonat, egy félálomba merült vasútállomás, nyárrágta betonlapok fogják a partisétányt, az össze-vissza simogatott szerpentinek, amely alatt egységes masszaként hömpölyög Marseille és Nizza hullámzóan szaladó emelkedője, és minden görbületen ott van a sarkokat csiszoló déli szelek harapásnyoma, a kietlen, vigasztalan késő őszi reggelek és a hamar rábukó novemberi szürkeség. Miért kellene elképzelni valamiféle szimultaneitást az emlékek rétegződésében? Kell-e, hogy ez a két erkély valahol fedésbe hozza egymást? Hogy azt képzelje, a férfi nyitott erkélyajtóján keresztül a Sportuszoda víztükre valahogy megmozdítható, és egy aprócska ér behuzalozza a földrajzi térségeket, átkel az Alpokon, Torinó irányából persze, majd valahol átkúszik Monte Carlo magasságában, és a tengerre, esetleg, egy vizespalackból kirázott utolsó mozdulatban érkezne, mielőtt azt valaki egy szatyorba dobja a strandra indulás előtt? És onnan hogy kelünk át az óceánon?
„Örültem a találkozásnak” mondta a férfi, mintha ott se lett volna, eltűnt a feje az erkélyszögletben. A tél ráül a korlátra. És viszi magával a háztartását. A nagy vörös övét, ami világít a hosszú éjszaka peremén. La kibitka aventureuse, ouvre une neige duveteuse. Et le touloupe du cocher, d’un kouchak rouge est attaché. Ez a város is az övé. Minden szeglete. A tél várost épít magának, és mezőket gondoz benne. Milyen távolról emlékszem erre.
*
Puskin: Anyegin, 5/II: „Бразды пушистые взрывая, / Летит кибитка удалая; / Ямщик сидит на облучке / В тулупе, в красном кушаке.” „A puha havat felkavarva / Vágtat a merész szánkó rajta; / A bakon ül a kocsis, kemény / Báránybőr kabátban, piros övvel derékén.” (Áprily Lajos fordítása.) „La kibitka aventureuse / Ouvre une neige duveteuse. / Et le touloupe du cocher / D’un kouchak rouge est attaché.” (André Markowicz fordítása.)
Homlokzat
A nyárnak, amikor vége lesz, át kell vonatoznia az őszbe. Ez azonban nem egy egyszerű manőver. A távozó évszak szerelvénye befut egy terelővágányra, és ott megáll. Egy újabb mozdony jön valahonnan, csatlakozás. A várakozásnak színe van, milliónyi árnyalat architektúrájaként jelenik meg. Sárgás pernyét szállító rózsaszín ködben peronsöprögető szelek, erős kékkel, megrendítő okkerekkel. A reggeli derű kiszámítható, a nyár melege még gőzölög a bádogdoboz konzoljaiból, felfűti az áporodott szagokat. Szeptember a gyász hava, veszteségből fakadó új kezdet. Nagy pakolások hete, amire most nincs szükség, ki tudja, egykor még kelleni fog-e. Új vágyakat kell keresni, nevet adni neki, ki-be pakolni a gondolatok maradékát, letisztázni, fölmérni a következményeket. Ebben a hurcolkodásban, mint minden pakolás közben, tudta jól, bármi megtörténhet.
Az épületet könnyen megtalálta.
A pályaudvaron a taxis, meglett libanoni fickó, vállrándítással közölte, hogy nem viszi el, a célállomás két utcányira van. Alig állt a lábán, futás utáni nyújtás okozta rándulás. Nem okozott volna eligazodni Bécsben két utcát előre és hátra. Minthogy minden lépés után ki kellett fújnia magát, arra gondolt, hogy megengedhetné magának, egy ilyen nagy út előtt, hogy taxiba ül, és a követség épülete előtt egyszerűen kiszáll. Elfogadta a vállrándítást, féllábon egyensúlyozva elbotorkál az épülethez.
Ez a néhány utca olyan fölényesen foszforeszkált a szeptember délelőtti fényben, mintha Budapest dombornyomásos verziója volna. Nem gyakran fordult meg erre. Semmilyen útvonalát nem kötötte össze a város, pályaudvarain nem ismerte ki magát. A tér valóságosnak tűnt, áttekinthetőnek, szinte ígéretesnek. Meglepte ez a felismerés, mintha Budapest kifordított verziójában sétálgatna, amiből gondos kezek kirázták a szemetet. Hogy mi az ára ennek a tisztaságnak, az eltüntetés eme perverz igényének, két saroknyi séta alatt nem fejthető meg — hálával gondolt a két saroknyi távolságra. Akár rá is gyújthatna közben. Átküzdötte magát még néhány kereszteződésen.
Micsoda jelöletlen épület! Meglepően nemtelen egy követségi irodáshoz képest. Eligazítást az emeletről, ahova tartott, szinte mellékesen, az épület liftjébe kiragasztott cetlin talált. Harmadik emelet, folyosó végén jobbra. Elképzelte egy népszínház utcai ház gangos körfolyosóját, ahol a belső udvarra néző irodai szobák kellemetlenül egymásba nyílnak, és egy rácsra szerelt hullámosfalú bádogdoboz jelöli a területhatárt. A liftből egy üvegnégyzetbe lépett át. Egy csengő az érzékelhetőség határán. Üres váróterem. Egy nő fel s alá. Ellopták az iratait, vissza akar jutni valahova. Ezt azonban már holnap. Megkérdezte a nőt, hogy kinyithatja-e az ablakot. Látta maga előtt a nő lányának aggodalmas arckifejezését, ahogy a torontói kertváros egyik udvarán beparkol, amíg a gyerekei a konyhába masíroznak, hogy az üzenetrögzítőn lecsekkolják, vajon az európai vakációról hazatérő nagymamáért kell-e menni délután a reptérre. A nő megkönnyebbült, hogy egy idegennek, bizonyára természetesebben, megismételheti a szóbeli közlést, amit tíz perce elmondott már az ajtó mögött ülő tisztviselőnek.
Úgy képzelte, hogy az ajtó másik oldalán egy kellemes iroda fogadja majd, tágas, játszótérre néző ablakot tippelt, ahonnan épphogy csak finoman és a legkevésbé tolakodóan fölszűrődik a jólét gondosan szelektált és megkomponált zenéje, az udvari zajok választákos partitúrája. Kiszámított hangok, megfelelően szcenírozott fények. Az ablak és az asztal között bőséges tér lehet. A tisztviselő könnyen megfordulhat, felállhat, egy ilyen munkakörben bizonyára rendelkezik némi mozgástérrel. Elment a mosdóba. Amikor visszaért, az ajtó magától kinyílt, nem is szólították. A hölgy biccentett a fejével. Kár lett volna körbenézni, rajtuk kívül senki nem volt az emeleten.
Az iroda majdnem úgy nézett ki, ahogy magában lerajzolta. A tisztviselő háta mögött azonban jóval nagyobb tér nyílt meg. A hivatalnok felolvasta a monitorjából a levelet, aminek a szövegét már ismerte, az előírást követve kinyomtatva magával vitte. Mindketten tudták, hogy ez következik, egy rövid entrée-t követő rapid utolsó felvonás. Átvezetés szünet nélkül, függöny. A másik kontinens elfogadta családegyesítési szándékát. Mintha ehhez elismerően gratulált volna, ami váratlanul érte, szinte megütötte. Hogy a keserűségét a torkából a gyomra felé irányítsa, és a légzését rendezze, tekintetével az ablakkivágásban hullámzó lombkoronában keresett értékelhető részleteket. A fák csúcsa aranylott a fényben. Nem tudta eldönteni, hogy a hivatalnok háta mögötti ablaknyílásban elkezdődik, avagy véget ér az ő európai kényszerpihenője. De a hölgy, aki az üres lépcsőházban papírjai rendezését várja, vajon kényszerpihenőnek érzi-e az órákat, ami a mai napból hátravan? Most egy tranzitba kerültek. Ez a gondolat hamarabb megvigasztalta, mint elképzelte, feloldotta a garat padlására nehezedő zsibbasztó keserűséget. Lehet, hogy nem is kell eldönteni, hol van a tranzitzóna partvonala, mozgó szigetekről fog visszanézni a szárazföldre. A tisztviselő háromszori próbálkozásra sem tudott olyan ujjlenyomatot venni, ami megfelelő lett volna. Lebotorkált az utcára, és a sarkon megebédelt. Menüt rendelt, ami rendkívül szerény várakozását is alulmúlta. A domináns szexmunkásnak öltözött pultosnő ellenségesen felmérte, amiből megértette, hogy ha szeretné, hogy az olcsó menüt dobja elé a laminált asztallapra, jobban teszi, ha a nyilvánvalóan törzstagoknak számító, kizárólag férfiakból álló asztaltársaságnak háttal foglal helyet. Mosollyal bólintva nyugtázta az alkut, és hátat fordított az agancsokkal díszített falikárpitnak.
Most erősen emlékezett gyerekkorából erre a Bécsre. A szürke házfalaira, az erőszak fojtogató légkörére.
Kényelmesen visszasétált a pályaudvarra, és a fényesre suvickolt pultból kiválasztotta a legékesebb süteményt, barna papírpohárban kávét elvitelre. Két másodperc alatt kiszámította, hogy mennyit hagy ott a pulton a számla ellenében, helyet csinált az ismerős érzésnek, majd miután megérkezett, nagylelkűen üdvözölte.
Az ütött-kopott szerelvény másfél órás késéssel érkezett a peronra, de miután elindult, az ablakokon beömlő meleg hullámaiban finoman ringatózni kezdett, és alig húsz perc alatt átlépte az országhatárt.
Ablakok
Általában mindenkit az egyszerű dolgok érdekelnek. Nem mintha egy egyszerű kérdést könnyebb lenne. De például egyszerű dolgok körébe tartoznak a tények. Mikor és hol és előtte hányszor és kivel. Az ügyfélszolgálat ablakai egy építkezésre néztek. A könnyen ellopható pénzből ez idő tájt városszerte építkezések folytak. Amikor az állásra jelentkezett, egy nagy gödör ívét rajzolták meg munkagépekkel az ablak alatt. Az iroda legvonzóbb tulajdonságainak egyike volt, hogy akik benne dolgoztak, úgy vélekedtek, az ablak arra való, hogy azt nyitva tartsák. Szinte bármit meg tud csinálni, ha olyan helyen dolgozhat, ahol van, aki ezt így gondolja.
A férfi, aki körbevezette, nyilvánvalóan rokonszenvezett vele. Ez a srác tavaly még árurakodó lehetett egy kikötőben, tél közepe lévén nem tudta megállapítani a hosszú ujjú pólóból kilógó tetoválás felső motívumát, így nehezen tudta volna körülírni, melyik észak-európai kikötő lehetett. Később, az interjú végén úgy gondolta, hogy inkább nyomtatókat szervizelt Helsinkiben a kikötőre néző világító magasházak egyikében.
A munkagödröket installálták néhány hétig, és tavasszal már állt a város legnagyobb épültének alapszerkezete. Ha benne ragadt egy magyar nyelvű hívásban, úgy érezte, mintha helyközi buszra szállt volna, és aki mellette idegen nyelven beszélt, mozgó járműben derűsebb tájakon időzne. Nem mintha az időzés, a derű vagy a kellemes kifejezés alkalmazható volna egy szoftvertelepítésre. Az ügyfélazonosításhoz ki kellett keresni az adatbázisból a címet, és ez tagadhatatlanul felvillanyozta.
Ha ideje engedte, egy kellemes hang légkörében, a térképen betöltötte az üzlet fotóját és ellépegetett körülötte néhány utcát. Minden eset, amikor valamiféle teret elképzelhetett, a szabadság páratlan élményét kínálta számára föl. És volna olyan eset, amikor egy tér nem képzelhető el? Bármit is dolgozott, csinált és tett, a képek hatalmát erősítette benne. Ki tudja, mire lesz ez még jó egyszer? Hogy valamit elvesztett vagy feladott emiatt, vagy eleve ezzel a deficittel kellett életének éket verni a világban, annak megértését egy adott ponton feladta. Eleinte keserűséggel fogadta, valamit bizonyára jól benézett, hogy neki ennyire futotta. Valahogy aztán elfogadta. A szövegei pont olyanok lesznek, mint az ötletei, a hétköznapjai, a lakrésze, amit és ahogyan berendezett, a konyhafiók átrendezett rekeszei, a hétvégi lézengések, céltalan tűnődései, éles meglátásai, melyek aztán egy időre érvénytelenítik, vagy a mélybe rántják, esetleg egy elképzeléshez horgonyozzák a nézelődés szertelen izgalmát.
Miért is halogatta belátását annak, hogy ez máshogyan nem lehet? Pont olyan nehéz kapcsolódni emberekhez, mint viszonyt létesíteni vendégszövegekkel, miért lenne más a helyzet saját, képeket előhívő szövegével? Szöveggé vált minden felirat, a házak homlokzata, a városok kontúrja, a bennük hosszan savanyodó fények, a háttérzaj eleve, valamiféle beszédalapú képződmény, egy tengeröböl plasztikus monológja, mindenki beszél és mond valamit, egy telefonközpont állandó mormolása, beszéd volt minden, szöveggé vált és talán eredendően is szövegből lett, hat óra szoftvertámogatás húsz perc szünettel. Kétszer tíz perc, vagy egyszer negyedóra és öt perc még egy kávészünetre.
A buszon ezúttal leült, szokásával ellentétben. Egy család ült a vele szemközti négyes ülésen. A mellette ülő nő, aki nagylelkűen helyet csinált maga mellett, anélkül, hogy arcát felé fordította volna, rögtön beszélni kezdett. „Hiába külföldiek”, mondta, „csak olyan bunkók, mint a magyarok. Nyitott szájjal rágózni.” Vajon mi ennyire irritáló, gondolta? Észak amerikai fehér pár, két gyerekkel, a szülők ránctalanok, ha már nem is éppen üdék, gondtalan jólétből léptek föl a buszra, ami a magyar munkásokat szállította az ipari létesítmények felől a város irányába. A külföldi pár arcán valóban nyoma sem volt a jövő iránti bizalom megrendülésének, ami a busz valamennyi utasának egy hiányzó testrész protézisévé lett, külön szerv, ami velük helyezkedett, s minden mozdulatban rándult egyet. A szemközt ülő család, gondolta, legfeljebb egy védelmi fallal ellátott világból érkezett, amibe, még ha bele is fértek, sőt akár kényszeresen elő is írtak területi vándorlásokat, időnkénti kiruccanásokat, a másikkal való kötelező ismerkedést és osztozkodást, mégis egy hermetikusan zárt világ volt, amelyiket nem tizedelte az a kelet-európai járvány, aminek hiába keresték, a tudósok sosem találták meg az okát, mert a járványok egymásba nyúltak, felülfertőzték a kezelt és kezeletlen sebeket, aki nem kapta el otthon, azt utolérte az iskolában, az uszodában, a váróteremben, egy óvatlan mozdulatban rásegítették a széken hagyott kabátjával együtt, ajándék gyanánt kínálták föl neki, a lázas levertség jótékony hatását hirdetve. Járványügyi helyzet volt, a vírust adták-vették az emberek: miért lenne jobb elmenni innen, a szövődményeket úgyis cipeled? „Nem tudom”, felelte a mellette ülő hölgynek, „biztos elfáradtak, nyaralnak, miért ne rágózhatna nyitott szájjal, engem nem zavar”. „Jön az eső”, mondta még vigasztalóan, burkolt gyöngédséggel, finoman távolodva a mellette ülőnek. „Nekem már mindegy, a buszon vagyok” felelte az, s e tényállást közlő, mindent beárnyékoló perspektíván nem tudott átkelni többet. „Ötkor keltem”, folytatta, „leviszem a kutyát, reggel, világosban. Hiába. Van még két hónap a nyárból.” A busz a Gellért téren a villamossávba húzódott, hogy megelőzze a piros lámpánál összetorlódott kocsisort.