Hat verseskötetről
„Magyar növénykertben a bambuszerdő”: Szenderák Bence verssora önmagában is jól mutatja, milyen kiszámíthatatlan kaland lehet egy ártatlannak induló kirándulás vagy túra, mennyire váratlan és izgalmas az idegenség megjelenése. Klímaváltozásos, apokaliptikus előérzetektől traumatizált korunk szereti előre tudni, mi vár rá, szereti objektíven feltérképezni a létezés terepeit, modellezni a katasztrófát vagy legalább kijelölt ösvényekkel fokozni a biztonságtudatot. Ha tehetné, a lelket is felparcellázná. Mind a hat mostani verskötetben fontos szerepet kapnak a kitaposott, a kijelölt és a metaforikus utak, a belső kalandok és tévelygések. De fontosak azok a módozatok is, ahogy a szerzők kijelölik a lehetséges útvonalakat, ahogy a fogalmiságból látványt teremtenek, ahogy reflektorfénybe állítanak valamit, vagy éppen különféle fedőtechnikákkal igyekeznek elleplezni a nyilvánvalót.
Egressy Zoltán: Attenborough reflektora, Műút-könyvek, 2024.
A reflektorfény már az Egressy-kötet címében is tárgyiasságra, objektív fókuszálásra és kiemelésre utal. A látás és a láttatás, a homály és a takarás az idővel együtt alapvető motívumai lesznek Egressy Zoltán szövegvilágának. A látásbizonytalanság alapvető léttatpasztalat, a technikai segítség, a reflektor pedig mi más lehetne, mint maga a költői nyelv. Ez megvilágít ugyan, ami azonban korántsem jelent föltétlen igazságot, legfeljebb egy adott lélektani pillanat igazságát emeli ki, vagy teszi felismerhetővé. A kudarc biztos horoszkópja: ez a verscím már önmagában is jelzi a bizonyosság ellentmondásosságát. Sir David Frederick Attenborough nevének címbe emelése az élővilág nyilvános, ismeretterjesztő bemutatását, a természettudományos alaposságot csempészi bele a narratívába. De vajon ez a természettudományos, regisztráló gesztusrendszer alkalmazható-e valamelyest az érzelmi és a humánszférára is? Attenborough nemcsak regisztrál és értelmez, hanem prezentál is, úgyszólván dramatizálja a látványt.
Már csak emiatt a verskötetben is megjelenített „dramatizálás” miatt is kivételesen figyelemreméltó a kötet, mely egy történelmi mélyszondázással, az etruszk világ megidézésével indít. Az etruszkok természetesen mi vagyunk, a „kompromisszumtól mentes, szakadatlan kutatás” túlszabályozott megszállottjai, akik az egzakt megfigyelések analógiájára a transzcendenciát, a láthatatlant is meg szeretnénk ismerni, sőt meg akarjuk regulázni. A halottak „igény esetén / beleköltözhetnek magukba”, a ház alakú sírok kényelmébe.
Szondák indulnak a kozmoszba, hogy a technikai tudás „feltérképezze / lehetséges múltunk jövőtől megfosztott szerkezetét” — olvasható a Rendszertávlat című szövegben, mely egy újabb költői alapproblémát vet fel: a jövőtlenség nyomasztó tudatát és terhét. A replikátorként megalkotott ősköltő, aki egy gyanús professzor teremtménye, végül modern „graviátor” lesz, maga köré vonzza a megmaradt transzcendenciát, és a verssé transzformálja a kozmikus létszorongatottságot.
Egressy világában átláthatatlan folyamatok zajlanak, az olvasón a tulajdon jövőjétől való megfosztottság érzete hatalmasodik el. A test kontúrjai elmosódnak, a lények láthatatlanná válnak, kikerülnek a reflektorfényből, a saját történetük lenullázódik, adattá redukálódik. A kudarc biztos horoszkópja ciklus egy „individuális mitológia” jegyében kísérel meg lázadni, de végül menthetetlenül belevész a „világbadarság” iszonyatos televényébe.
De mi is lehetne más a historikus ember, mint „vendégélmény-előadó”, aki a jelenben egyszerre reprezentál kutatót és színészt? Ami értékelhető marad, az az „eredetiség mint esztétikai fokmérő”. És kit ne fogna el a pánik a hagyományterhek súlya alatt? Most már nemcsak a kifejezetten historikus, ember alkotta tárgyak kerülnek múzeumba, szorulnak védelemre, hanem például egy „belakkozott szőlőtő” is. A muzealizálódott természet őreiként „megapulzusos” angyalok röpködnek: olykor mintha Az ember tragédiája egy új színében lennénk, mintha egy apokaliptikus szövegrobbanáson átesett drámai költemény most alakuló galaktikájában lebegnénk.
„Hozzám butult a nagyeszű ráció” — olvasható a Távol kelet című versben. A kutatás, reflektorozás, az ismeretterjesztés inkább rítus, mutatvány, mint tudásfelhalmozás. A sorra felelő rím is telitalálat: „álmodozom, mint egy illusztráció”. Ez a kötelező illusztrálás és a tudományoskodó szemléletesség korántsem nyújt magabiztosságot, minden az apokaliptikusság irányába tart, s ennek a világnak Krasznahorkai László mellett talán Cormac McCarty a főtérképésze. A maximák, életelvek, életvezetési tanácsok elvesztik tartalmukat, látványként íródnak magára a „megtehetetlenedett” testre is: „Nil admirari, lehetne ez a tetkód, / azt jelentené, ne csodálkozz / semmin”. A tetoválássá redukált gondolat egyben maximálisan kiemelt szentencia is.
A „fedősztorik”, az álhírek, az álkonstrukciók mesterséges világában helyét kereső létezés az esztétikumban, a reprezentációban és a dekorativitásban talál önmagára. A díszletezés mint örök kihívás és életprogram velünk marad. Mi lehetne szebb, mint „szecessziót szórni a sivatagra” vagy „Klimt-képnek lenni és öregnek lenni”? Vagy rossz fát tenni „sok jó tűzre”?
Egressy Zoltán kiváló verskötete erőteljes intellektuális meditáció a jövőépítés stratégiátlanságáról. Az autentikus hangot keresi, miközben a „valóságtorzító mező” maximumra kapcsolt.
Turczi István, Révész Tamás: Miféle épület az a katarzis, Magyar PEN Klub, 2024.
Turczi István és Révész Tamás hatalmas albuma maga a megtestesült könyválom. Fotók és versek folytatnak párbeszédet benne. Együtt építik a „katarzist”, ezt a bizonytalan statikájú épületet. A tervezőiroda számítógépein beindulnak a mérnöki programok, minden egyes elementum (a legkisebb mozaikcsempétől a tartópillérig) keresi a maga ideális helyét. De egy épület nem merő funkció, dekoratív elemei is vannak, a belakhatósági igény jelzése mellett esztétikai hatásra is tör. Új épület ez, akkor is, ha olykor átépítésnek vagy befejezetlennek hat, ha kifűthetetlen termek is maradnak. Nem könnyű eligazodni a világban, lázadni sem egyszerű, hiszen „már a seggcsók se / csak tompa kábulat / s a szabványélvezet / csodaszer-szagú / ellentanulságokhoz vezet”. A Tények melankóliája című vers lényegében a teljes kötet gondolati apparátusát reprezentálja: a „dúló Rend / temetkezik”, a költői irányzatok sugárútjain megannyi karambol, a forradalmian új utakat torlaszok és tankcsapdák lepték el. A vers melletti képen fekete szoknyás férfiakat, papokat látunk, akik háttal állnak a szemlélőnek. Ez a háttal állás több fotón is központi téma, mégsem az arctalanság, az azonosíthatatlanság válik elsődlegesen fontossá, hanem a hiányzó tekintet irányulása, a teljes testre átruházott „nézés” dramaturgiája.
Az el- és odafordulás, az át- és megfordítás a kötet meghatározó motívumai közé tartozik. A „metamordózis” névre keresztelt folyamat a védekező anyagot állítja szembe a folyamatoknak kiszolgáltatott meztelen hülével. Ez a dózisokban adagolt átváltozástan mind a fotók, mind a költemények világát alapvetően befolyásolja. A szögesdrótfonattal védett vaskapun felakadt szék inadekvát funkciójára csak a költészet találhat magyarázatot. A meztelen műanyag próbabábut ölelő fiatalember álmait is csak a vers közvetítheti, és a különféle árnyékok, árnyak és takarások segédvonalainak köszönhetően kirajzolódó geometrikus sémákra redukált tárgyak (például egy ventilátor) pompás magányát is a vers teljesíti ki, miközben „a tűnődő őszi nap / felkúszik a kormos kályhacsövön”. A redőnyárnyékos fal mintha kottásfüzet lenne, máskor inkább gyakorlóirkának hat, szinte várja a betűt. A versek ugyan a fotók mellett vannak, de valójában rajtuk. Beléjük íródnak, mint primer matériába.
Egy másik verscsoport épp ellenkezőleg működik: a képtől „várja” a kiteljesítést, a hangulati pluszt, azt a töltettöbbletet, mely áramvonalasabbá teszi a szöveget is. Ez kivált az úgynevezett sms-versek személyre szabott, olykor barátoknak szánt, máskor a túlvilágra küldött szövegeire igaz a leginkább. Egy Faludy Györgynek küldött sms-vers mellett mediterrán kép: egy fantasztikusan „megalkotott”, jégre tett polip, pár szardínia és néhány tintahal csendéletszerű elrendezésben. Ez a mediterrán kedélyidézés egyben a veszteség- és a halál képzeteit is kelti, a jég tartósító ereje pedig a frissen megőrzés jóleső emberi illúzióját táplálja. Kántor Péter biopoétikus hangulatú megidézéséhez remekül illik a magburkát csillagrendszerszerűen magasba emelő gyermekláncfű stilizált fotója. Az elmosódott kékség galaxisában lebegő, törékeny „égitest” az emlékezet sérülékenységére és a szépség illékonyságára egyaránt figyelmeztet.
Ahogy a versbe intertextusok, allúziók íródnak, a fotók is tematizálják a másik, a más jelenlétét. A Hatsoros vers a történelemről című szöveg Kant örök békéjének motívumát idézi meg, ez az örök béke azonban „rosszabb akármely háborúnál”, s nem meglepő módon mindannyian a „Nagy Kijárat” felé tartunk. A rövid vers a barokk halálkatalógusokat is kapszulásítja: zsarnok, király, ideológus mind a halál fia és martaléka. Mert „selejtes műanyagflakonok” ők, a szél játékszerei. A fotón egy idős, mosolygós férfi látható, a padon ül, és egy Mária a gyermek Jézussal típusba sorolható, barokk keretbe foglalt festményt tart maga előtt. Egy fiatal nő hajol felé, szinte akrobatikusan, balettszerű mozdulatokkal, a kép hátterében korzózó tömeg. A kultúrtörténet maga ücsörög ezen a padon, vagy felkínálja a hagyományt vagy áttelepíti egy másik katarzis-épület valamelyik csarnokába?
Két archívum ez a könyv. Egy költői és egy fotóművészi privát archívum, melyek közt szokatlan egyezések vannak, de jelentős különbségek is. Épp ez a dinamikus vitapozíció alakítja ezt a kettős kódolású munkát sokfigurás, kreatív böngészővé.
Hegymegi Flóra: Kismegszakító, Erzsébetvárosi Önkormányzat, Budapest, 2024.
„Nekem nincs közléskényszerem, / csak szeretném közölni / a kényszereimet” — ezekkel a sorokkal indul ez a lendületes, öniróniával alaposan átitatott első kötet, mely a kijelentést, az állítást, a történetet folyamatos nyelvi terheléspróbáknak veti alá. A lombtalanításban a szerző a „honalapítás” lehetőségét fedezi fel, a családi örökség és a szerzett vagyon archívuma valóban lomtárszerű, mégis erre a lomtárra kell alapoznunk életstratégiáinkat. Frappáns létmetaforává válik a zoknik „özvegysége”, de az a felismerés is legalább annyira meggyőző, miszerint „összefogdosott őszibarackok vagyunk.”
Hegymegi Flóra könyve rendkívül közvetlen és olvasmányos, bölcselete merő pragmatika, humora kifinomultan rétegzett, a nyelvi anomáliák és ficamok rögzítése, a gondolat kreatív indáztatása mellett a képalkotásban is remekel. Ami ilyen hévvel indázik, olykor olyasmit is befut, amit vegetatív mohóságában kikerülhetett volna. Az öngerjesztő nyelv játékai olykor maga alá gyűrik a szöveget vagy eltérítik, de Hegymegi Flóra ezeket a gyűrődéseket és kitéréseket is képes belekomponálni a szövegek változatos domborzati képébe.
„Elbontották a hintát a szőnyegporoló mellől.” Ilyen egy tipikus verskezdés a kötetben. A tematikus konstatálás egyben költői helyzetjelentés is: a lakókörnyezet jellegzetes tárgyairól csak közvetlenül, személyes tónusban érdemes beszélni. A táj, a környezet szinte kínálja az antropomorfizálást, az önfelismerést, a testről való beszéd egzaktságát: „huzatos lichthof a torkom”. A vallomásosság általában önironikusan hat, a konfliktusok humorban oldódnak fel: „titokban hallgatom a kovácskatit”, olvasható a K. und K. című versben, holott a család „a konczzsuzsát élteti”, de hát a „hallgatás mégiscsak állásfoglalás”. Az asszociáció, a többértelműség rendszerint anekdotikus családtörténetek költői gyorsfényképeit árnyékolja, gyűri meg. A két énekesnő dalai szinte életmaximák lesznek, internalizált tudást képeznek, melyek az önazonosság és az identitásképzés komponensévé válhatnak. Teátrális harsánysággal kapjuk mindezt, a gesztus végül mégis emlékezetesen intimmé szelídül. „Anyánk belső gyűrődéseit viseljük egy életen át” — íme a transzgenerációs traumák átörökítésének megjelenítése. Eljön a nagy pillanat és felismerés is, amikor „gyerekkorod ajtaján kattan a zár / minden tudásod kulcslyukakon át szerezted”. Ez a felnőtté válásos átmenetleírás a Hány bárányt ér meg a hajnal című versben végül egy potenciálisan megköthető vadonatúj pulóver lehetőségével kecsegtet. Az életfonal pulóverré alakítása, az önsors-párkaság játéka megteremt egy archaikus jelentéshálózatot is, de ez sohasem direkt törekvés. A kötet grafikai megoldása (fonalszerűen tekeredő, többsávos fekete tusvonal köti össze a szövegeket) mintha ezt a verset illusztrálná.
Az alternatív rítusok vonzása is felbukkan (a bizarr című Maternosterben), és infúzióalakú költemény is van, mely a vizuális tértagolás irányába is megnyitja a kötetet. A vizualitás ekphraszisz-versben is (Klimt alá) testet ölt: Klimt híres csókjelenete a szecessziós halálnarratíva dekorativitását megidézése után személyesre hangolva zárul: „Nem tudom úgy nézni, hogy ne fájjon”. Nincs rilkei szentencia, marad a saját benyomás, mindenfajta bölcseleti-intelmi szándék nélkül. Ennek a költészetnek mintha a megváltoztathatatlanság lenne az imperatívusza.
Apokrif címmel verset írni kétségkívül kihívás. Hegymegi Flóra vállalta. „Isten az apa / isten a komplexus / és én vagyok az úr biankó csekkje / isten fájdalmaim fokmérője” — olvasható néhány definíciós kísérlet a szövegben, majd az anyagszerű anya, a prousti szituációban kimerevített nagyanya, végül az ördögszerű költői én is felkerül a családi portréra.
A kulturális tartományok különféle provinciái nyílnak meg. A Tom& Jerry az empátia átrendeződéséről és az értelmezés korlátairól, a szövegben lévő sorok, betűk, strófák macska–egér harcáról is szól: az a felismerés, hogy „az egérélet elmacskásított”, de mondhatnánk azt is, hogy a macskaélet túlegeresedett, végül elvezet ahhoz a kényszerű, értelmezői cinkossághoz, hogy „betűket büntetlen összeolvasni nem lehet”.
Szenderák Bence: Csendrendelet, Erzsébetvárosi Önkormányzat, Budapest, 2024.
Szenderák Bence első kötete, akárcsak Hegymegi Flóráé, az írásra reflektáló, hasonló lezser könnyedséggel odavetett sorokkal indul: „hülyének érzem magam amikor / írok”. A sókristályszerű spontaneitást felváltotta a kulcslyukon közlekedő, a „nyelvtorlaszt” leküzdő „préselés” technikája. Mintha Francis Bacon festményeiben járnánk, az ő alakjai képesek átpréselődni a kulcslyukon, képesek felszabadítani testi dimenzióikat olyannyira, hogy akár egy lefolyóban is elillanhassanak. Érzékelik a folyamatos csapdahelyzetet, az önfeladás rémét, de a test végül is elmaszatolható, ellaposítható, redukálható, és ez a lényegmassza képes átpréselni magát egy másik dimenzióba. A verskötetbe „préselt” szöveg eleve abból indul ki, hogy „a beszéd erőszak”, hogy „zsugorfólia” fedi, hogy a határtalanság nem menthető át újabbnál újabb szabadságtartományokba.
Hímoroszlán a hiénák között: ilyen a jól sikerült szöveg. Állati és állatias. Fenséges és sérülékeny. A szökött házieb és az etetett vad feldolgozott példázatán keresztül egészen biztosan közelebb jutunk Szenderák Bence versvilágának egyediségéhez, melynek alapvonása a kényszerű betagozódás és önkorlátozó szabadságvágy küzdelme a folyamatosan elsimított, de a tudat mélyén kísértő kompromisszum árnyéktraumáin keresztül. A csend súlya ez. És ez a belső csendrendelet messze nem következmények nélküli, hiszen „a leopárd azért egyszer majd / belemélyeszti fogát az / őt tápláló kézbe”. A kötet legjobb szövegeiben a szerző a kivárás pillanatainak csöndes drámáit mutatja be.
Az anomália, a szokatlan jelentkezése, felismerése („légbuborék a kenyértésztában, / tojásfehérjében vérpötty”) rendszerint egészen köznapi dolgokban történik meg, a tárgyak ismeretén keresztül ismerszik meg a tárgyak használója. A kenyér Pilinszkynél is erőteljesen leterhelt motívum: itt „a dumó kibelezése” kerül előtérbe az áldozatként elfogyasztott testtel szemben, az űrtartalomképzés, a tágasságterek létrehozása, melyek mégsem tudják megteremteni a szabadság illúzióját. A morzsából, noha alapegység, visszacsinálhatatlan az egész.
„Szürke udvarban egy fa esélye”: megint egy pompás sor. Réteges értelmezhetőség, könnyű példázatosság. A Kettős zaj szinte lelkigyakorlat-vers, meditációs képzelettornára hív, instrukciókat ad, majd dokumentálja a térvesztést. Pilinszky itt is többször belép a hálózatos hagyományfelfogásba, mint Hegymegi Flóránál, ezúttal a „félelem hárfáit” pengeti meg. Apokaliptikus szöveg az eredmény, kissé túlizzított képekkel („dűnék / hátába korbácsolt kiáltás”), de néhány kifejezetten finom, átszűrten pilinszkys nyelvi megoldással („egy óvóhely, annyi sincs”). Ez az apokaliptikusság a test alapműködését is folyamatosan fenyegeti, a szégyen például kiemelten destruktív elemként jelenik meg, de az sem jobb, amikor „levágott fejű csirkeként kereng / az ember”.
Erdős Attila: önmentő énvesztés. Napkút Kiadó, 2024.
Erdős Attila önmentő énvesztése, énmentő önvesztése az önismeret és az önépítés, illetve azok ellentétének dinamikájára épít. Mintha túlságosan bele is bonyolódna a nyelvi rugalmasság felkínálta asszociatív „bölcselkedésbe”, amit az epigrammaszerű kiélezettség és a tömörítési szándék kiélezetten gnómikussá fokoz: „ha elárulnám teljesség-tömören: / »ez csak egy visszajavított öröklét«, / akkor lehetnék nagymúltú jövőtlen, / vagy egy múlt nélküli jövőkép”. Kérdés, hogy a pőre gondolat kihámozható-e a tetszetős retorikai-nyelvi felöltöztetésből, s hogy ki kell-e hámozni egyáltalán.
Weörestől A teljesség felé rezonál ezekben az akrobatikus szövegmutatványokban, az aforizma ígérete és kerekségvágya ölt bennük testet: „ezek vázlatok, fércek, magzatok, / a teljesség igénye és fáradsága, / eredetükről konokul hallgatok, / így juttatom őket árvaságra”. A szövegek olvasása felkínál egy ezotériába hajló, önpszichologizáló, öngerjesztő olvasási módot, s ha az olvasó megköti a paktumot, élvezni fogja a könyvet. Mert végül is minden mindennek az ellentéte is („nemjelmez-jelmezben árnyékmenet”), és még az is elmosódik, ami eleve árnyék, vagy beárnyékolódik, ami a priori elmosódás. A szerep leszerepel, a valóság pedig belevalótlanodik saját szerepvalóságába, hiszen a nem-szerep szerepeltetése a nem-valóságban is szerep és valóság, mivel a költői fikció része. Az önkritikátlan iróniával gyilkoló posztmodern előtt ezt az írásmódot jobbára a fogalmi költészet rezervátumába sorolnánk.
A hagyományhoz való viszony problematizálása érdekes dimenziókat nyit meg, hiszen az önvizsgálat belső archívumainak tényanyagát konfrontálja az íráshagyomány terhes és feldolgozandó örökségével: „őrülete elmúlt, / tébolyából észhez tért, / minden egészet eltört / egyetlen részletért”. A modern líra úgyszólván Ady „egészének” tört részleteivel foglalkozik, ebben nincs sok újdonság. A részlet meghódítása, megismerése ebben az Erdős-epigrammában viszont az öngyógyítás eszközévé válik, és a kétségbeesés, a hiány helyett a kiteljesedést, a megoldást sugallja.
Jelenlét és létezés finom megkülönböztetése, a hiány és az ellentét összemosásának kritikája sikeres a parentézis című versben. És van több ilyen sikeres hely is. Tandori hiánypoétikájának távoli rokona ez a szövegalkotási mód, de itt sokkal kevesebb a hiány, és sokkal több a kontraszt vagy a kiélezetten poénosnak szánt analógiaképzés, amit nagyon erőteljesen gerjeszt a rímelés is, noha ez inkább a nyelv érzéki-materiális és nem annyira gondolati oldalát erősíti.
Külön említést érdemelnek Tellinger András grafikai megoldásai, munkái: a szöveg és kép párbeszéde egymást erősíti. A tipográfiai ötletek és a fotóalátétek, átsejlések egyik közös eleme a lép szerkezetét imitáló geometrikus hatszög, az ideális térkihasználás és a strapabírás jelképe. Elszigetelt geometria és remek csatlakozási stratégiák. Minimális viasz és maximális méz. Akár az epigramma- vagy gnómaköltők jelmondata is lehetne.
Ozsváth Zsuzsa: A kötelező letérőnél forduljon. Kalligram, 2024.
Versolvasás mint túra. Négy turistajel vezeti az olvasót, de ezek a jelzések nem garantálják az út sikerét még akkor sem, ha elvezetnek a célig. Bármilyen egzakt paramétereket vagy koordinátákat adjunk is meg, a metaforikus út bennünk van, mert: „egyszer csak feltűnik a hiány, / mint egy rossz helyen megszólaló szünet”.
Ozsváth Zsuzsa lámpással indul „az úrnak kétezer-huszadik évében”, melyet egy nyesttől kapott. A szürreális út turistajelzései egyre különösebb világokba vezetnek, a jelenből a múltba vagy az életből a túlvilágba, az ösztönerdőből az intellektuális dzsungelba. A Megj. című versben ezt olvassuk: „mások is mentek már el. / nekik is ennyi belső monológ jutott vajon, / vagy távoztak, mielőtt még / bármiféle gondolat szökött volna tátongó fejükbe?”. A szerepeknek, szereplőknek juttatott belső monológok a kötetben megképződő narrációs technikára is utalnak. A „tiszta lap”, a tabula rasa a tudat és a papír, az öngyógyítás és az empátiagenerálás fontos komponensei lesznek ennek a projektnek. A Sirató az apa-fiú viszonyt tematizálja, módszere a kombinatorikus traumatizáltság, a generációs átörökítés: „a keserű kisfiúk egy felnőttet rejtegetnek / a szomorú férfiak egy kisfiút ringatnak”. De hasonló kétosztatúság jellemzi a szobanövények alkalmazkodóképességének jellegét is: „a nagylevelű vak reményt dédelget, a másik vakon is / szeret”.
A köznapi tárgyak markáns kontúrokat kapnak, a megfigyelés alaptechnika, mégsem elsősorban az adekvát működés érdekli a szerzőt: „Zsonglőrködöm a golyóstollal, a tinta benne / felragyog, habzik”. A zsonglőrködés a képzettársítások sajátos akrobatikájában mutatkozik meg a leginkább, a habzó tinta a gördülékeny verselésben. Blogbejegyzésszerű, naplószerű verselés ez, de nem áll ellen a poénképző kiélesítéseknek vagy a retorikai bravúrokalakzatoknak sem, mint például az enigmaszerű khiazmus: „Olyan biztos, mint egy törésvonal, pont. / Pont, törésvonal”.
A test működése is tárgyilagosan jelenik meg, a sebzettség, az elesettség, az empátia prizmáin át, a legtöbbször a várakozás vagy a rossz előérzet állapotaiban. A jelek univerzális értelemben is fontossá válnak, a turistajelzések mellé előjelek („ifjú madár pihéje leng, angyal tolla ez, jót jelent, jó jel, mondják”), sejtelmek, vészjelek sorakoznak, és maga az írás is egyre rejtjelesebbé válik. A kortárs költő „egy ősrégi roncsprogram kísérleti alanya”, és ebbe mind antropológiailag, mind szöveggenetikailag bele kell törődnie.
A Kék című vers kombinatorikus zenéje mintha a létezés muzsikájának finom véráram-duruzsolását képezné le. Ez a muzikális görgetés a Sziszüphosz válaszúthoz ér című versben a kő, papír, olló hármashangzataival és dominancialehetőségeivel kombinálódva hoz létre unikális hatású verset, mely a mítosz felelevenítésének során föltett kérdések kiúttalanságával zárul. A költői dikció szépségeire sokszorosan rácsodálkozhat az olvasó: Ozsváth Zsuzsa nagyon ért a versmuzsikához, noha nem a szokványos versformákat alkalmazza, szólamszálazásos ismétlései finom dramaturgiájú zenét eredményeznek. Pulzáló, fizikális muzsika ez, mely a monológokat élettel tölti meg. Az utolsó ciklusban a szabályosabb formák ereje megtöbbszöröződik, talán nem véletlen, hogy Kovács András Ferenc is ebben a ciklusban bukkan fel. „Nincs nagyság — de van vers meg rím” — hangzik a vers egyik tételmondata, és ez turistajelzésnek egyáltalán nem rossz.