Ohrwurm-jegyzetek X.
Táncolni kell tanítanom őket. Nem tudom, hogy egyes kűröket, vagy inkább magát a táncot, a mozgás lényegét kell-e nekik megtanítanom, de aszerint választok kűr és lényeg között, hogy éppen mi tűnik egyszerűbbnek. A pénzt nem én kezelem. A csütörtököt kivéve minden nap tanítok, de még a szünnapomat is készüléssel töltöm: koreográfiákon gondolkozom, zenét keresek. Táncosok életéről olvasok. Nem tudom, honnan tudják a tanítványaim, hogy ide kell járniuk, ebbe az utcába — ebbe a házba, aminek a felső szintjét egy ózongenerátort gyártó cég irodája foglalja el —, egy nap egyszerűen csak megjelentek, és elindult az oktatás. Én választottam a csütörtököt. Ahogy rotringhegy bújik ki ceruzából, néha megjelennek a tanítványaim szülei, és arra kérnek, a szünnapot tegyem át csütörtökről keddre, péntekre vagy szerdára. Újságkivágásokat hoznak, fából készült nagy fűszerlapátot, beszélgetnek velem. Nyolcféle szeretet van, közölte velem egyikük még az elején. Két majdhogynem egyforma szoknyát kaptam az iskolától, hogy legyen miben tanítanom. Bokáig érő szűk szövetszoknyában állok a tanítványaim előtt, miközben az iramot diktálom, számolok, korrigálom a testtartásukat, a gyapjúszálaktól pedig szünet nélkül viszket a lágyékom és a hasam, ahol a szoknya leginkább rám tapad. Magukkal a tánclépésekkel próbálom vakarni magam. Már otthon átöltözöm, holott a szoknyát munkaruhának tartom, és néha azt latolgatom, nevezhetem-e egyenruhának, amit rajtam kívül senki nem visel. Szoknyában megyek végig az utcán. Szoknyában emelgetem a lábam a gyorsforgalmi út aluljárójának túlságosan magasra épített fokain, szoknyában lépem át a méteres munkagödröket. A szoknyáimat, ahogy tanácsolták, hideg folyóvízben mosom, néhány hónap alatt mégis mind összemegy. Amikor a szoknya alsó szegélye előbb a bokám, majd a sípcsontom fölé húzódik, az iskola azonnal lecseréli. Nem tudom, honnan tudnak a szoknyák drámai összezsugorodásáról, mindenesetre éreztetik velem, hogy azt gondolják, tanácsuk ellenére meleg állóvízben tisztítom a szoknyáimat. Azt hihetik, hanyag és hazug vagyok. Az iskolairodában furcsa neszeket hallani: mintha éles körmök hersegve vakarnának egy arcot, miközben mi a megvakart fejben gubbasztunk, valahol a fogsorok mögött. Azt javasolták, tanuljak meg csettinteni. Nyolcféle szeretet létezik, de nekem tizenöt tanítványom van, s mivel a számuk páratlan, egyikükkel mindig én magam táncolok. Szinte sosincs hiányzónk, amikor megpihenhetnék. Minden alkalommal a pártatlanságra, a változatosságra ügyelve választom ki a partnerem. Aki hozzám kerül, félve ér hozzám, de én természetesnek tartom az idegenkedését, és tréfálkozással igyekszem oldani a feszültséget, hiszen nekem is kellemetlen, hogy fiatalabbakkal kell táncolnom órákon át. Van, aki két fejjel alacsonyabb nálam, és a vállát is alig találom. Némelyik olyan törékeny, hogy a kezem alatt szinte peng. Zene nincs. A legfiatalabb tanítványom tizenkét éves, a legidősebb huszonöt, és hozzám hasonlóan semmit sem tudnak a táncról, testük az eleven börtönük. Verítéktől átitatott ruhájuk a felsőtestükre, a hajlataikba tapad, a cipőjük nem tánccipő. Kitaláltam egy táncot, ahol a táncosok egymásra ütögetik a lábfejüket: elneveztem passepied-nek. A tánctermünk nem alkalmas arra, hogy helyet adjon nyolc bolygó, botladozó párnak. Az ózongenerátort forgalmazó cég korábban ebben a helyiségben tárolta a meghibásodott, visszaküldött berendezéseket, és hiába tiltakoztam, két nagyméretű generátort a nyakunkon hagyott. A tanítványaim gyengéd korholással beszélnek róluk, pedig az egyik éppen a táncparkett közepén terpeszkedik. Azon tárolom a táskám, a vázlatfüzetem. Ezt a generátort két erősebb testalkatú, érettebb fiúval egyszer megpróbáltuk behúzni a másik mellé, a sarokba, de az erőlködéstől megroppant valami a derekamban. Mintha csapszegek lennénk, mondták akkor ezek a fiúk. A szülők azt hiszik, működőképesek a generátorok, és amikor a gyerekeikért jönnek, aggodalmasan a hajukba szagolnak. A szünnapjaimon sokat olvasok a táncról. Régi rajzokat tanulmányozok, és a mozdulatsorokat, hogy a fázisokat könnyebben fejben tarthassam, a füzetembe másolom. Az új dolgokra kíváncsi vagyok, a régi dolgok mégis többet segítenek. Lukianosz írja, vagy valaki más, hogy a táncmozdulatoknak gyorsabbaknak kell lenniük, mint azoknak, amelyekkel ijedtünkben egy lépcsőkorlát után kapunk, de minél gyorsabban kötöm össze egy-egy mozdulat térbeli végpontjait, annál inkább úrrá lesz rajtam a prurituszom. A szoknya gyapjúszálai irritálják a lágyékomat, gyakran még a combom is felhólyagosodik az örökös sikárolástól, mintha valaki eltökélte volna, hogy kifényesít. Ki akarna engem kifényesíteni, kérdezem. Persze Lukianosz, vagy az a másik, lassú táncokról is szót ejt. Ezekben állítólag nem a zene lassú, hanem a taglejtések. Sokszor napokig tartanak. Hamar beletörődöm, hogy a tanítványaim mozgása hónapok alatt sem javul: egy ösztövér, széles vállú lány úgy lépi ki a figurákat, mintha vállfára akasztott férfiing volna, és langyos, tavaszi szélben lengene előre-hátra. Egy vörhenyes kamasz úgy tartja a karját, mintha téglákkal megrakott talicskát tolna maga előtt. Egy harmadik, bármit csinálok, köbölő mozgással táncol. Sosem árulom el a tanítványaimnak, milyennek látom őket. Gúnyt sem űzhetek belőlük, és tudom, hogy lengő, talicskázó vagy köbölő mozgásról a szüleiknek sem beszélhetek, különben azonnal elvinnék őket más oktatóhoz. Általános elvárás, hogy az oktatásból az oktató tanuljon többet. Így amikor a táncóra véget ér, és én zsugorodó szoknyában, bekrémezett lágyékkal hazaindulok, néha azon kapom magam, hogy a tanítványaim holokinetikus mozgása akaratom ellenére rám ragadt, és az évtizedes munkagödröket már én is lengő, talicskázó vagy köbölő mozgással kerülgetem. A zenét sosem hívjuk talpalávalónak, sosem muzsikának. Zene nélkül kell bemutatnom a lépéseket, hiszen az iskolából nem kaptunk zongorát, korrepetitort vagy bármiféle lejátszót. Sokáig nem tudtam, mit tegyek. Néha kedvem támad énekelni. Máskor inkább az ütéseket, a taktust számolom, közben tapsolok, vázlatfüzetemmel esetleg az ózongenerátor tetejét verem, többnyire azonban mindenfajta énekszó, skandálás és metrizálás nélkül némán táncolunk. Legtöbbször a passepied-t akarják. A ruhák suhogásán, a serény roszogáson, ügyetlen tanítványaim — a luduszról, fíliáról, sztorgéról, pragmáról, mániáról, éroszról, filauciáról és agapéról nevezett párok — önkéntelen nyögdécselésén kívül semmit sem hallani. Középkori szerzők szerint a zenétől megfosztott tánc nevetséges, mert a némaság lerántja a leplet a táncról, rámutat a tánc eszelős voltára, ám én ezt épp fordítva gondolom: a tánc rántja le a leplet az eszelős, mihaszna zenéről, a tánc! — kiáltok fel néha, ha magam vagyok, és van, hogy még az udvarom ösvényein, a lépcsőházban, a lakásomban is köbölő járással járok. Történt valami meglepő. Az ösztövér lány nemrég megállított a munkagödröknél, amikor csapszegderékkal, kifényesítve hazafelé siettem, és határozott hangon, szinte erélyesen arra kért, tanuljuk meg Árész és Aphrodité táncát. Bár a fejét úgy szegezte előre, mint egy vállfa fémhorgát, nem mondtam sem igent, sem nemet. Választott szünnapjaimon azóta Árész és Aphrodité házasságtöréséről olvasok, de nem sok kedvem van musical-jeleneteket tanítani tánc helyett. Csapdába estek. A csúf, sánta kovács csapdába csalta, láncra verte őket, majd odacsődítette az isteneket. Lerajzolom őket: lerajzolom a csapdát, a gúnyolódó isteneket, lerajzolom Aphrodité csúnya, ceruzacsonkszerű, hegyesre faragott lábujjait. Hónapok óta nem volt hiányzónk. Nemrég rafinált, lépcsőjárásra alkalmas emelőgépekkel szállították el az ózongenerátorokat, épp mikor órát kellett volna tartanom. Megtanultam csettinteni.