(Esterházy Péter: Vanni van. Válogatott beszélgetések. Szerk.: Pál Sándor Attila. Magvető, 2025)
Vanni van címmel jelent meg válogatás a Magvetőnél Esterházy Péter 1982 és 2016 között adott interjúiból. Az életmű gondozását egyfajta hagyomány- és értékközvetítő misszióként a szerző halála után is felvállaló kiadó az elkötelezett Esterházy-olvasók mellett ezzel a kötettel egy olyan réteget is megcéloz tehát, amely nemcsak — vagy nem elsősorban — a regények, drámák és az esszék esszenciálisabb értelemben vett irodalmi világára kíváncsi, hanem — Paul de Man kissé fanyalgó kifejezésével élve — „az irodalom külpolitikájához” tartozó sajátos műfajokon át is szeretné kielégíteni egy-egy ismertebb szerző iránti érdeklődését.
Az interjú műfaja a személyes titkok és intimitások fellebbentésének ígéretével együtt a társadalmi nyilvánosság befolyásolásának egyik olyan hathatós eszköze, amely nem csupán a közbeszéd tárgyává emel lehetséges nézőpontokat, ügyeket, eseményeket, témákat, de amely az interjúalany privilegizált helyzetbe hozásán keresztül annak véleményét a közösségi diskurzust is orientálni képes erős állásfoglalásként érzékelteti. Ehhez természetesen szükséges a megszólaló tulajdonnevét már eleve karakteresen kirajzoló mediális-intézményi háttér, amely életének — életművének — egy közösség által elfogadott hitelessége és jelentősége alapján szavatolja gondolatainak mindenkori érvényességét. Így az interjú olvasója a kulturális emlékezet megfelelő készleteinek mozgósítása nyomán többnyire nem önmagával egyenrangúként tekint tiszteletének épp megnyilatkozó tárgyára, hanem mint olyan példaértékű — vagy épp vitára késztető — modellre, akinek szavai egy emelkedettebb, érvényesebb igazságot közvetítenek.
Az „Esterházy” tulajdonnév már a nyolcvanas évek elejétől, a Termelési regény átütő sikere után egy új nyelv, új megszólalásmód és radikálisan friss olvasói-értelmezői stratégia kondicionálójának és katalizálójának emblémájaként rögzült, ráadásul — éppen nyelvteremtő potenciálja okán — az irodalmi mezőn is túlmutató érvényességgel és jelentőséggel. Petri mellett ugyanis Esterházy volt az utóbbi évtizedek másik olyan fontos szerzője, akinek nyelvi magatartása, szóleleményei és gondolatalakzatai felszabadító erővel termékenyítették meg a közbeszédet, épültek be a mindennapok diskurzusába, s váltak egyúttal a művelt beszédformák mércéjévé. Az Esterházy által nem egyszer citált Barthes-mondat, mely szerint „helyéből kimozdítani a beszédet annyi, mint forradalmat kirobbantani”, alighanem saját prózanyelvének irodalmon túli hatását is pontosan jellemzi. Megszólalásának sajátosan egyedi hangoltsága, jól idézhető szójátékai, politikai töltetű kiszólásainak nyelvi összetettsége számos, esetenként eltérő kulturális kondicionáltságú olvasói réteget volt képes megszólítani, még ha nem is minden esetben az azonosulás eredményével.
Nem véletlen, hogy 1984-es, nevezetes Népszabadság-cikkében az éber Szerdahelyi István a „neoavantgardista stílusdiktatúra” alattomos terjeszkedésére figyelmeztetve éppen Esterházyhoz kapcsolja a magyar irodalomra, s ezen keresztül a (kultúr)politikai közéletre leselkedő veszélyeket. Alighanem jó érzékkel vette észre, hogy az az új nyelv, amelyen Esterházy megszólalt, nem pusztán dekórum, stílusjáték, csillogó retorika, hanem a társadalmi értelemben is lehetővé váló változások „forradalmi” médiuma, amely többek között a személyes szabadsággal kapcsolatos autentikus kérdések megfogalmazására nyújt olyan lehetőséget, ahol az esztétikai igazság értékelődik fel a politikaival szemben. A marxizmus hazai működésének kritikáját szóba jöhető, versenyképes teóriák híján — ezt is jól érezte Szerdahelyi — a művészet próbálta elvégezni. Kissé tágabb keretben pillantva a korszakra alighanem az látható, hogy az Esterházy nevével elsősorban összefüggésbe hozható „prózafordulat” esztétikai ideológiája mind szövegalkotás, mind a társadalmi szerepvállalás gyakorlataiban a „felelős polgár” karakterét alkotta meg.
Igencsak paradox, hogy a bildung képzetén nyugvó, tradicionális polgári értékvilág és attitűd éppúgy egyfajta ellenkultúraként, támadási felületet kínáló kritikai magatartásként tagozódott a Kádár-kor társadalmi valóságába, mint napjainkban.
A rendszerváltást közvetlen megelőző évektől kezdődően, mintegy a folytonosság jegyében aztán az úgynevezett „nemzeti oldal” képviselői kezdték Szerdahelyihez hasonló intenzitással félteni a társadalom lelki üdvét Esterházy Péter (szövegei)től, aki szerintük ugyan — az egyik interjúban idézett ismert formulájukkal szólva — magyarul ír, ámde nem magyar író. (30)
Esterházynak a nyolcvanas évektől sorjázó esszé- és publicisztikakötetei jelzik, hogy az irodalmi tárgyú esszék mellett, sőt azokkal nem egyszer összefonódva, miként kerülnek bennük egyre gyakrabban fókuszba a közéleti tárgyú glosszák napi politikával, társadalmi felelősségvállalással kapcsolatos kérdései. Hogyan nyitnak tehát írásai utat az irodalmi szöveg és ama társadalmi szöveg közt, amelybe életünk ágyazódik. Érdekesen kereszteződő mozgásirányokat sző Esterházy életművébe az a széttartó tendencia, hogy miközben szépírói programja részint az integratív szerzői szubjektum radikális eltüntetésén nyugodott, ezzel párhuzamosan kibontakozó közszereplői megnyilvánulásai viszont egyre karakteresebb jelenlétet kölcsönöznek személyének.
E szerepkijelölés talán első megfogalmazása volt a Keresztury Tibornak 1989-ben adott, jelen kötetben is olvasható interjú ezt összegző mondata: „tegyük azt, ami elsőrendűen értelmiségi föladat volna: figyelni. Mindent figyelni, kommentálni, értelmezni, hozzászólni, egyetérteni, elvetni, vitriolos glosszát írni stb.” („Azt csinálom, amit eddig, nézdegélek”, 15)
A Vanni van válogatott interjúkat tartalmazó gyűjteménye műfajából következően elsősorban a szerzői kultusz emlékezetben tartásában, a szerzői névhez kapcsolódó változatos szerepek érvényességének átörökítésében és megerősítésében érdekelt. A nyelvteremtő literátor, az autonóm és kritikus értelmiségi vagy életművét — ahogyan az Esti-ben fogalmaz — az „Isten, Haza, Család” tematikus viszonyrendszerében elgondoló posztmodern szerző az irodalmi kánon megújítójaként, majd társadalmi kérdésekben rendre megnyilatkozó közszereplőként vált a kulturális tér meghatározó alakjává.
A nyelvben, a szavakban való jelenlét érzéki otthonosságát a kulturális, történelmi, nemzeti elkötelezettség mélyen megélt etikai feladataként értelmező Esterházy innen nézvést alighanem a 20. század utolsó nagy tradicionalista, nemzeti szerzője. Ezzel együtt is meglepő volt olvasni az egyik 1994-es interjú kérdésbe rejtett állítását, mely szerint Esterházyt „mindenki az úgynevezett népnemzeti táborba sorolja”. (Von Haus aus mélymagyar, 43) Nem csupán azért, mert Esterházy számtalanszor fogalmazta meg az efféle kategorizálás káros és bornírt ürességét, de mert a történeti emlékezet általam birtokolt halmaza ennek ellentmondó tapasztalatokat őriz. Érdekes lenne tudni, miféle tudásszerkezet formálta a kérdező szavait.
Az interjú ugyan alkalmi műfaj, ám az alkalmak kötetté, gyűjteménnyé szervezése már egyszerre a megnyilatkozó személy intézményesülésének evidens bizonyítéka, és persze a felé irányuló érdeklődés további serkentésének szándéknyilatkozata. Egy beszélgetés-válogatás fontos tétje tehát, hogy a kötetbe kerülő interjúk mennyire karakterisztikusan rajzolják meg egyrészt a kulturális emlékezetben már rögzült szerzői profilt, illetve mennyiben képes ezen túlmutatva a szerkesztett anyag mindezt újraprofilírozva, aktualizálva megszólítani a jelen olvasóit. A Vanni van végén olvasható, az eddigi legteljesebb interjúbibliográfiát ígérő lista százötvennégy tétele nem csak az Esterházy iránt megmutatkozott kiemelt érdeklődés (és a szerző beszédes kedvének) bizonyítéka, de bőséges lehetőséget kínált a kötetbe kerülő tizenkilenc szöveg válogatásához, szelektálásához is. Az interjúkészítők illusztris alakja egyszerre biztosítéka a beszélgetések komolyságának és a kollegiális személyesség atmoszférájából adódó könnyedségnek. Végigtekintve a kérdezők Fabiny Tamástól és Keresztury Tibortól többek közt Petri Györgyig, Vickó Árpádig, Takáts Józsefig vagy Selyem Zsuzsáig ívelő névsorán, nehezen érthető, mi magyarázhatja az index.hu chat-szobájában zajlott kérdezz-felelek, az Inotai-féle Népszabadság-interjú és a Szent István Egyetemen zajlott 2009-es, feledhető beszélgetés kötetbe szerkesztését a rendelkezésre álló bőséges választékból.
Különösen izgalmas viszont a Kappanyos Andrással Joyce-ról folytatott diskurzus. Talán az egyetlen olyan szöveg ez a kötetben, ahol a kérdező alighanem szélesebben alapozott „tudományos” tudással rendelkezik a dialógus tárgyáról, mint az interjú adója, akinek hasonlóan intenzív, ám más szempontokat érvényesítő viszonya az ír szerző művészetéhez izgalmasan dinamizálja a dialógust.
Pályája elején Esterházy számára ugyanis éppen az Ulysses volt az egyik olyan mű, amely meghatározó érvénnyel befolyásolta poétikai elképzeléseit. A Termelési-regény egyik szöveghelyének Joyce-allúziója nem csupán a mű ironikus önmeghatározásaként hivatkozza az Ulyssest, de azt is igazolja, hogy Esterházy lelkesen forgatta a Párizsi Magyar Műhely 1973-as Joyce-különszámát. A Joyce-hatás aztán közismert módon számos szempontból befolyásolta az 1986-os Bevezetés a szépirodalomba nyelvi-szerkezeti-formai eljárásait is. Takáts József a „prózafordulat” Esterházy által hangsúlyosan táplált Ottlik-kultusza kapcsán kérdezi az írót az ottliki „arányos” és „harmonikus” (94) prózaformánál lényegesen radikálisabb poétikát kidolgozó, ám Ottlik favorizálása miatt háttérbe szoruló Szentkuthy Miklósról. Azért izgalmas élmény Kappanyos és Takáts nyolc évnyi időkülönbséggel folytatott beszélgetéseinek egymás mellett olvasása, mert ezek a Termelési-regény és ezt követően a Bevezetés… szövegépítményének nyelvi-poétikai komplexumát legmélyebb rétegeiben meghatározó két szövegelődhöz való viszony poétikai kérdéskörét érintve engednek bepillantást a pályakezdő Esterházy műhelyébe.
Hiszen a már emlegetett Joyce mellett Szentkuthy 1934-ben megjelent Prae-je volt az a másik igen fontos inspiráló erő, amelynek teoretikus javaslatai erőteljesen befolyásolták az 1986-os mű megformálásának eljárásait. (Szentkuthy szeretetteli dedikációi a fiatalabb pályatársnak egyébként arról tanúskodnak, hogy az idősebb szerző már a Bevezetés… megjelenése előtt is jól ismerte és méltányolta Esterházy munkáit.)
A bibliográfia egyébként azzal az érdekes irodalomszociológiai adalékkal is szolgál, hogy adatai szerint 1982 előtt egyetlen nyomtatott interjú sem készült Esterházyval, s hogy utána hat évig, éppen kanonizálódásának legintenzívebb időszakában sem találunk a listán egyetlen ilyen megjelenést sem.
A rendszerváltás környéki évek politikai zsibongása viszont láthatóan megnövelte Esterházy közéleti aktivitását és ezzel együtt a megnyilatkozásaira irányuló figyelmet is: a Hitelnél vállalt szerepe, illetve majd a lappal történő, s a politikai közbeszéd hullámait is felkorbácsoló nyilvános szakítása természetesen még tovább erősítette, sőt ideológiai értelemben is pozícionálta a személyével egyre erősebben összefonódó értelmiségi közszereplő imidzsét. Olyannyira, hogy publicisztikáiból a Katona József Színház Kelj föl, te szemét, itt a kibontakozás címmel önálló előadást is állított össze. A Javított kiadást keretező aktuálpolitikai (sőt: pártpolitikai!) állásfoglalások ilyesféle szerepkijelölő hatásáról pedig a 2002-es regényt is érintő beszélgetésekben esik szó.
Messzebbre vezető kérdés, hogy a társadalmi változások sodrása mellett mennyiben függhetett össze Esterházy közéleti tevékenységének gazdagodása azzal, hogy miközben egy fiatalabb írógeneráció már nem csak az „Esterházy-megelőzöttség” (© Szirák Péter) tudatával, de meghaladásának poétikai igényével lépett színre, addig saját írói műhelyéből több „esterházyáda” (© Radnóti Sándor), azaz a maga által már bejáratott sémákból, nyelvi panelekből és fordulatokból szövődő mű került ki. Egyre jelentékenyebb publicisztikai munkássága mintha e néha-néha fogyatkozni látszó poétikai progresszivitást, az életmű archívummá válását balanszírozta volna.
Regényei, publicisztikai írásai és interjúi ugyanazon nagy témákból építkeznek, s az ismétlődő nyelvi megoldások, bizonyos idézet- és formapanelek modulszerű vándoroltatásával együtt voltaképpen a gazdag műfajiságú életmű egészét egy összefüggő és egységes programként láttathatják. A történelem, a család, a hagyomány, a haza, a szabadság, illetve az írói műhelygondok egymásba is tagozódó repertoárja már a Termelési-regénytől kezdődően, esetenként a műfajközi határokat is átjárva határozza meg Esterházy írói világát. Az interjúkötet vissza-visszatérő témaismétlései jól mutatják a pálya egészén átívelő folyamatszerűség s a szövegvariációk műfajok közti vándorlásának együttesét. A Keresztury Tiborral folytatott beszélgetésben például a kulturális önismeret és hagyománytudat hazai szegényességét a német irodalom gazdag Goethe-értelmezéseinek olyan frivol példatárával ellenpontozza, ami hasonló formában olvasható volt már az Ágnes című 1982-es regényben is. (Nem jelzi a bibliográfia, de ez az interjú Esterházy A halacska csodálatos élete című publicisztika-gyűjteményében is napvilágot látott 1991-ben, a műfajok békés egymás mellett élésének és átjárhatóságának újabb példájaként. Hasonló szerkesztési elvet követnek egyébként Esterházy későbbi publicisztikakötetei is, amelyek szintén tartalmaznak interjúkat.)
Amellett, hogy az időrendben sorjázó interjúk remekül érzékeltetik a szerzői pálya rétegzett és kölcsönviszonyokon is nyugvó folyamatszerűségét, felvillantják egyúttal az irodalom társadalomtörténetét is. A válogatás olvasóbarát abban a tekintetben, hogy többnyire nem tartalmaz olyan interjúkat, amelyek értését különösebben megnehezítené a maguk idején kisebb-nagyobb politikai viharokat kavaró, azóta jobbára feledésbe hullott közéleti események emlegetése.
Ezzel együtt természetesen a párbeszédek nem egyszer evidenciaként érintenek a maguk idején közismert társadalmi-politikai történéseket és azok aktorait, így elsősorban a fiatalabbak számára talán hasznos lett volna olyan rövid ismertető jegyzeteket kapcsolni a beszélgetések mára elfeledett utalásaihoz (Csoóri és a Nappali hold, Bächer Iván inszinuatív cikke, a „rádiós ügyek”, Torgyán parlamenti interpellációja, petíciók stb.), amelyek orientálnák a mai olvasót a történeti eligazodásban.
A beszélgetések íve nem csupán egy politikai várakozásokkal (majd csalódásokkal) teli időszak képét, de ezzel összefüggésben az irodalmi önszerveződés, az ideológiai nyomás alól felszabadulni vágyó autonóm szellemi élet megteremtését célzó optimista illúziók (majd szertefoszlásuk) történetét is kirajzolja. „Ennek a megnyomorító hülyeségnek talán tényleg vége” (16) — mondja bizakodóan a rendszerváltást megelőző várakozásteli időszakban Keresztury Tibornak, de 2008-ban Valuska Lászlónak már így fogalmaz: „kétségkívül másképp gondoltam”. („Nem vagyok mutogatós író”, 192) Vagy részletesebben egy 2011-es beszélgetésben Selyem Zsuzsával: „Akkor azt gondoltam, ’88-ban, ’89-ben, hogy akkor most tabula rasa van. Valamit újrakezdünk. […] Ami ottan habzásban feljött, provincializmusban, rasszizmusban, ebben-abban, az múló dolog. Jobboldal, baloldal együtt majd mindjárt kiforrja magát, és ezeket csak úgy elpöcköli az ember. […] Ezt nem látom én.” (Amit el akarok mondani, az nem egy történet, 282–283)
Ebben a három évtizedet átfogó politika- és kultúratörténeti összefüggéshálóban rajzolódik ki az interjúkban Esterházy írói pályája.
A jelen visszatekintőleges horizontja kényelmes lehetőséget kínál a mindentudó olvasó elégedett pozíciójából olvasni a beszélgetésekben felmerülő „jövőbeli” írói tervekről, amelyek némelyike immár több évtizede irodalomtörténeti múlttá rögzült. Így rögtön a kötetnyitó Kontra Ferenc-interjúban A fogadós naplója és A szabadság enyhe mámora tervezett folyóiratközlései említésekor a két szöveget már a majdani Bevezetés… szerkezeti elemeiként látni, sejteni a „szeretnék egyszer egy Bolyai-könyvet írni” mondat (20) következményeit, vagy előre tudni a Keresztury Tibornak egy futólagos megjegyzésben megírásra javasolt (immár két kiadásban is megjelent) Petri-monográfia sorsát.
És persze értesülni azokról a meg nem valósított ötletekről is, mint például a Fibonacci-számsor szerinti fejezetbeosztásra épülő regényterv (82) — amelyet viszont megvalósít majd helyette Krasznahorkai László.
Az a nyelvközpontú, nem kevés egyszerűsítéssel „szövegirodalom”-ként jellemzett poétika, amely Esterházy indulásához és elbeszélői újításaihoz kötődve a nyolcvanas évektől kezdődően alapvetően befolyásolta az irodalmi megszólalás lehetőségfeltételeit és irányait, s amelyet az ideológiai nyomás alóli felszabadulás evidens programjaként 1989-ben mint a „»nyelvben gondolkodás« magától értődősége” (26) határoz meg, lassan már szintén irodalomtörténetté nemesedett. Persze — Arnold Gehlen felvilágosodással kapcsolatos bon mot-ját parafrazálva — a posztmodern premisszái ugyan halottak, de konzekvenciái tovább élnek, és 2011-ben Esterházy is épp ennek szellemében vet majd számot az irodalom változásirányával: „hogy most ha egy fiatal meghallja ezt az állandó zsolozsmánkat a mondatról […], akkor vállat von, kit érdekel, milyen a mondat, engem más érdekel. […] Most fordítva van, valóban, hogy tüchtigen elmesélni egy történetet. Sőt, nem csak hogy tüchtigen, ennél ravaszabb, hogy tehetségesen, felhasználva nem egyszerűen eredményét, hanem tapasztalatát ennek az előzőnek.” (Amit el akarok mondani, az nem egy történet, 269–270)
Az interjúk sora mégsem veszteségtapasztalatok katalógusa, mert Esterházy mindezzel a létezés tényének mindezt felülíró örömét állítja szembe: „önmagában az, hogy az ember van, hogy élek, azt annyira jónak találom, hogy ahhoz képest a hazámnak az idiótaságai, azok bagatell dolgok. (283) Ez a gondolat különböző variációkban többször előkerül az interjúkban, Zilahy Péterrel beszélgetve például a következőképpen: „Hogy önmagában valami van, én azt elég helyénvaló dolognak tartom. Ha egy más beszélgetésben volnánk, akkor azt mondanám, hogy a létezés tényét, azt valami elképesztő örömmel szemlélem.” (Vanni van, 102)
Fabinyi Tamással A Márk-változatról folytatott, tizenkét évvel későbbi beszélgetésében még konkrétabban fogalmaz: „Nincs, ami nagyobb biztonságot adna a valódi hitnél. Óriási élmény tudni, hinni azt, hogy van valami jó. (A Márk-változat, 304)
A létezés Esterházy mélyen megélt katolicizmusából táplálkozó öröme és etikája teljes életművének egyik lényeges gravitációs pontja. Éppen eme történeti viszonylagosságnak nem alávetett transzcendens törvényszerűségek megmutatásáért folytatott küzdelem összetett poétikai megjelenítése miatt nevezte Esterházy műveit gondolati mélységben a nyugat-európai posztmodern szövegek többségét messze felülmúló teljesítménynek Szegedy-Maszák Mihály. Ez az etika az alapja a hagyomány, a nyelv, az irodalom fontosságába, és ezek közösségteremtő, bármiféle dialógust elősegítő erejébe és jelentőségébe vetett hitének is, amely — bármiről is lett légyen szó — a kötet szinte minden egyes beszélgetésének fundamentumaként jelenik meg. Olyan instanciaként tehát, melynek jelentősége és érvényessége egyre inkább szertefoszlani látszik a kultúra szerkezetének és a társadalmi folyamatok tendenciáinak mindinkább érzékelhető változásaiban.
Épp ezért azzal, hogy — alighanem gondos mérlegelés után — a Zilahy-interjú címe került a válogatáskötet élére, bizonyos fokú bizonytalanság érzékeltetése is háramlik az Esterházy-életmű kortárs jelenlétének láthatóságára.
Az Előszó alighanem joggal állapítja meg, hogy „kilenc évvel távozása után mintha kevesebb szó esnék róla” (6), és munkásságát is „relatív csend” övezi. Ez a fajta hullámzás, az egyes életművek korszakonkénti jelentőségének süllyedése és emelkedése, az aktuális jelent épp megszólítani tudó képességének változékonysága az irodalom- és hatástörténet természetes velejárója. Petri halála után nyolc évvel az egyik népszerű irodalmi lap kritikusa például a költő életművének véglegesnek ítélt múltba hanyatlását jelentette be, igencsak elhamarkodott módon.
A „vanni van” esetleges, billegő, ironikusan leértékelő létezésfogalma ez esetben aligha az életmű jelentőségét kérdőjelezi meg, hanem tétjeinek a jelenhez kapcsolódó pillanatnyilag aszimmetrikus viszonyát érzékelteti. S talán sokakból hívja elő „példásan reménytelenül bizakodó” válaszreakcióként Esterházy Kosztolányi-emlékbeszédének hasonlóképp roncsolttá formált zárómondatát:
„Lesznie kell-”.