József Attila hivatásáról való gondolkodásában 1932 nyarán, őszén döntő fordulat kezdődött, amely egész további költészetére kihatott. A fordulat a pszichoanalízishez való viszonyában következett be, de ekkorra már a marxista alapfelfogás olyan szervesen összenőtt a gondolkodásába beépült freudi tanokkal, hogy ez utóbbiak változása az előbbire is jelentősen visszahatott. Az irányváltást úgy nevezem: József Attila ösztöntani fordulata. Az orientáció módosulásáról a kortársak nem szerezhettek közvetlen benyomást, mert eredményei egy fogalmazványban, a költő egyik legfontosabb értekező szövegében öltöttek testet, amely csak halála után vált ismertté, és amely A müvészet kérdése és a proletárság címet viseli.
Keletkezésének feltételei 1932 nyarától, de inkább őszétől 1933 tavaszáig álltak fönn. A több alfejezetből álló gondolatmenetben igen mély belső törés húzódik, a töredék első és második fele a költő gondolkodásának más-más stádiumát tükrözi. A korábbi, 1932 őszi keletkezés mellett az szól, hogy a kézirat első fejezeteiben a költő hite töretlennek mutatkozott a munkásosztály történelmi hivatásának betöltésére való alkalmassága és a polgári társadalmi rend visszafordíthatatlan hanyatlása tekintetében. „A hanyatló kapitalizmus polgárságá”-t, az „ellenforradalom” erőit defenzívában lévőként állította be: „az emberi együttélésből származó szellemi formák megértő vizsgálatára a polgárságnak sem ideje, sem módja nincsen már”. A másik oldalon „a forradalom” erői, „a proletárság” állnak, amelyeket offenzív szereppel ruházott föl: „akarva-akaratlan vállalnia kell az általános emberi fölszabaditás történelmi föladatát és kegyetlen dicsőségét”. Ez a szereposztás arra az időszakra jellemző, amikor elvtársaival együtt a költő úgy ítélte meg, hogy a gazdasági világválságból a kapitalizmus már nem tud többé kibontakozni. Világtörténelmi fordulat, a szocializmus győzelme előtt állunk. A maga szerepét és helyét ebben a küzdelemben biztosnak ítélte meg. A győztes küzdelemre készülő proletariátus és a költő között nincs jele semmiféle repedésnek: „megkisérlem, hogy szocialistához illően állást foglaljak… mind az emberi fölszabadulás, mind a munkásosztály mindennapi érdeke szempontjából.”[1] Ez a gondolkodási stádium a Külvárosi éj kötet keletkezésének időpontjában elfoglalt állásponttal harmonizál.
Két olyan később részletezendő esemény történt 1933 első felében, amelyek felszámolták ennek az osztályharcos álláspontnak a létjogosultságát. Az egyik a nácizmus előre törése Németországban. A másik, hogy a közös traumán túl József Attila saját közösségétől is akkora ütést kapott, amely romba döntötte 1930 ősze óta nagy erőbedobással felépített szereptudatát, és szétzilálta megszervezett baloldali kapcsolati hálóját. A Társadalmi Szemle 1933 februári számában megjelent, Pákozdy Ferenc által a Külvárosi éj kötetről írt igazságtalan és durva hangvételű kritika valósággal fejbe kólintotta. A fogalmazvány születése legkésőbbi időpontjának, 1933 februárjának vagy márciusának kijelölése azért fontos, mert az Egyéniség és valóság, majd az Emberi eszmélet és társadalmi haladás jelzései után ez az első olyan fejtegetés, amelyben József Attila elszánja magát a mozgalomban magáévá tett marxista felfogás kritikájára. Mi az, ami változatlanul érvényben maradt a gondolkodásában 1933 őszén? Nem lehet tömörebben megfogalmazni ezt a konstans elemet, mint ahogy a töredék második alfejezetének címe, A müvészet is termelés teszi.
A tétel születésében szerepet játszott egy különös, József Attila gondolkodását a húszas évek végétől egész pályáján végig kísérő módszertani beállítottság, egy Pauler Ákos által Arisztotelésznek tulajdonított alapelv: a végtelen regresszus lehetetlenségének elve. Ennek értelmében a tényektől, jelenségektől módszeres hátrálással, azok logikai feltételeit feltárva eljutunk egy pontra, melynél tovább már nem lehet visszamenni. Pauler újra fogalmazásában: nincs relatívum abszolútum nélkül. A relatívumok sorának határán mindig abszolútumra bukkanunk. Írásaiban József Attila ezt az abszolútumot kereste. Meggyőződésévé vált, hogy az élet kontingens, esetleges, változó nyüzsgését, a jelenségek véletlenszerű alakulását vissza lehet és kell vezetni biztos, mozdíthatatlan, szilárd alapelvekre.
A marxi alap és felépítmény sémában, mint a [Bármiféle társadalmi] és a [Napjaink munkásmozgalma] fogalmazványokban láthatjuk, ráismerni vélt ez alapelv érvényesülésére. A társadalom abszolútumához, a termeléshez módszeres redukcióval öt lépésben jutott el: „A történelmi materializmus tanitásaiból ismerjük a következő gondolatsort: 1. Az eszmék kiindulópontjai az egyének. 2. Az egyének társadalmilag vannak föltételezve, meghatározva. 3. A társadalom gazdaságilag van megalapozva. 4. A gazdasági alapon emelkedik minden társadalmi, politikai és szellemi fölépitmény. 5. A gazdasági alap adva van az emberi munka termelő erejének (a technikának), valamint a tőle meghatározott termelési viszonyok fejlettségével.”[2] Ezt alkalmazta akkor, amikor A müvészet is termelés című alfejezetben a műalkotást a munkatermékek közé sorolta: „A müvészi termék éppugy áru, mint az ipari, vagy a mezőgazdasági termékek. Mint termék, társadalmi szükséglet kielégitésére szolgál. A müvész önállóan termel.”[3] Az Irodalom és szocializmusban kifejtett teremtés-esztétika után kialakuló új termelés-esztétikai koncepciójának ez a gondolat lett a sarkpontja.
A döntő változás a töredékben a freudi ösztöntannak a koncepcióba történt beépítésében állt be. Az obligát folytatás ugyanis, ahogy a korábbi írásokban megszoktuk, az előző fejezet tétele után annak firtatása lett volna, hogyan hat vissza a felépítmény az alapra. A termék a termelő tevékenységre. A gondolatmenet azonban az olvasó meglepetésére más irányt vesz a Miért van müvészet? című alfejezetben. A címben feltett kérdésre adott első válasz meghökkentő, és kizökkenti a gondolatmenetet a bejáratott kerékvágásból: „A müvészetnek célja nincsen… A müvészkedő tudatos lények sem tudnak felelni arra a kérdésre, hogy mi céljuk van azzal, hogy verseket irnak, képeket festenek.” A negatív válasz nyomán keletkező tanácstalanság keresésre serkent. Beéri óvatos megközelítéssel: „Többnyire belső kényszerre hivatkoznak az őszintébbek. Sokan azt felelik, az a céljuk, hogy kifejezzék magukat.”[4]
Miközben a szerző úgy tesz, mintha ez a válasz sem elégítené ki: „Ezzel azonban nem lettünk okosabbak, mert tovább is fennáll a kérdés abban a módosult formájában, hogy mi céljuk van azzal, hogy kifejezik — ilyen különös formában — magukat”, valójában már megragadta a fonál végét, amely elvezeti őt a megfelelő válaszhoz: „visszajutottunk a belső kényszerhez. Valami ösztökéli a müvészeket, hogy kifejezzék magukat, mégpedig éppen ugy, amilyen az érzékelhető kifejezés. Eljutottunk tehát a kényszer módjára ható ösztönhöz”. Ezen a ponton léptek be a művészet — és egyúttal az emberi egyed lelki felépítésének — magyarázatába a költő újkeletű ösztöntani ismeretei. A kérdésre: „Van-e hát müvészi ösztön? Kell-e, hogy legyen?” meglepetésünkre újabb negatív válasz kapunk: „Nem szükséges. Már azzal, hogy elválasztottuk a kifejeződésre irányuló kényszert a kifejezés különös, vagyis müvészi formájától, kétségbe vontuk egy müvészi ösztön létét.”[5]
Nyomban kiderül azonban, hogy a költő tagadása csak részleges. Művészi ösztön ugyan nincs, de az ösztönnek a művészet vonatkozásában ettől még fontos szerep jut. A freudi ösztöntan materialista tanítás. Azon a döntő fontosságú konstans tételen nyugszik, hogy a lelki jelenségek a szervezetbe gyökereznek. A Három értekezés a szexualitás elméletéről kötetben található A nemiség tévútjai című tanulmányban Freud így ír: „Az »ösztön« szón egyelőre nem érthetünk mást, mint egy folytonosan működő, mindig testi természetű ingerforrás lelki képviseletét… Az ösztön e szerint a testiség és szellemiség egy határfogalma.” Ugyanezt az alapgondolatot az Ösztönök és ösztönsorsokban ebben a változatban találjuk: „az ösztönt úgy foghatjuk fel, mint határfogalmat a lelki és a testi között. Az ösztön eszerint a test belsejéből származó, és a lélekbe jutó ingerek pszichikus képviselete, egyszersmind azoknak a követelményeknek a mennyiségi kifejezője, amelyeket a testivel való kapcsolat állít a lélek elé.”[6] Dialektikus materializmus és pszichoanalízisben Wilhelm Reich is átveszi a formulát: „Az ösztön »határfogalom a pszichikus és a szomatikus között«.”[7]
Töredékében a költő megismétli és a művészetre alkalmazza Freud és Reich formuláját: „Az ösztön a testet sarkallja tevékenységre, igy a célja is testi. Minden müalkotásban van is valami testi, valami érzéki”.[8] A nyersanyag, amelynek feldolgozására az alkotó tevékenység irányul, legnagyobbrészt az ösztönökből származik. A fogalmak közötti egyensúly biztosítására törekvő óvatosság kissé elfátyolozza a tényt, hogy az ösztön fogalmának hangsúlyos bevezetésével döntő fordulat történt.
József Attila ezen a ponton további gondolati fejlődésének új kiinduló pontjára bukkant. A fenti Freud-idézetekben az ösztön fogalmára alkalmazott „határfogalom” terminus véletlenül még nyelvileg is frappánsan tükrözi, hogy a társadalmi élet határfogalmával, a termeléssel, a természettel folytatott anyagcserével párhuzamosan — a végtelen regresszus lehetetlenségének elve alapján az énben végrehajtott módszeres redukció révén — újabb határhoz, újabb abszolútumhoz, az ösztön fogalmához jutottunk el, amelyen túl lényünk természeti oldala kezdődik. A termelés a társadalom, az ösztön a lélek abszolútuma. Rajta túl már új realitás, az emberi organizmus, a test biológiai törvényei uralkodnak.
József Attila új művészetkoncepciója erre a két fogalomra épül. Két definíció fogalmazódik meg ezen az alapon. Egy termelés-esztétikai: a művészet műalkotások termelése, illetve egy kifejezés-esztétikai: a művészet ösztöntartalmak cél nélküli kifejezése. Az első a fogyasztói igény kielégítése és egyben alakítása, a másik belső indíttatások spontán, öncélú kinyilvánítása felől közelít a műalkotásokhoz. Mivel azonban, mint láttuk, a költő szerint nem beszélhetünk művészi ösztönről, az ösztöniség csak az egyik alkotóeleme a műalkotásnak, a mű létrejöttében számolnunk kell egy másik tényezővel is: „a müalkotás tárgya nem választható el az érzékiségtől, a müvész célja mégsem valami érzéki, mégis valami szellemi. A müvészi tevékenység alapja tehát nagy általánosságban a következő: adva van egy érzéki tevékenységre késztető erő, az ösztön és adva van egy másik erő, amely ha már érzéki tárgyától nem tudja, legalább érzéki céljától szakitja el az ösztönt és szellemi célok felé tereli.”
Az olvasó azt várná, hogy a továbbiakban sor kerül annak a kérdésnek vizsgálatára, amit maga a költő tett föl, hogy „honnan ez a másik erő és honnan a szellemi cél”?[9] A válasszal azonban adós marad. Nem bontja ki a két definíciót összekötő, beleértett, de ki nem fejtett elem, a szublimáció fogalmát. Átnyúl a szellemi cél mibenlétének vizsgálata fölött, és az ösztönök és a tudat erőviszonyainak vizsgálatába kezd. Előbb a szellemi célt elég erősnek mutatta ahhoz, hogy elszakítsa az ösztönt „érzéki céljától”, a gondolatmenet további részében azt mutatja ki, hogy a szellemi cél gazdájához, a tudathoz képest az ösztönkésztetések fölényben vannak.
Ezen a ponton válik fontossá A müvészet kérdése és a proletárság ösztöntani álláspontjának megismerése. Freud ösztönökkel kapcsolatos felfogása sok és alapvető változásokon ment át. Az ösztönökkel foglalkozó munkái azonban legkésőbb a húszas évek első felében megjelentek, tehát hozzáférhetőek voltak a költő számára. Egyáltalán nem közömbös, hogy melyik freudi változatot fogadta el érvényesnek. Kassai György Pulsions du Moi et plusions sexuelles dans la vie et dans l’oeuvre d’Attila József [Az Én-ösztönök és a szexuális ösztönök József Attila életében és életművében] című tanulmányában az ösztöntani tájékozódás egyik legfontosabb forrásaként Freud: Ösztönök és ösztönsorsok című, magyarul csak 1997-ben megjelent tanulmányát jelölte meg.[10] Bókay Antal Freud Három értekezés a szexualitás elméletéről című munkájára hívta fel a figyelmemet. A költő nyilvánvalóan ismerte a magyarul Kovács Vilma fordításában 1923-ban megjelent A halálösztön és az életösztönök című könyvet (1923), valamint németül olvashatta a magyarul Az ősvalami és az én címmel csak 1937-ben napvilágot látott Das Ich und das Es-t.
A müvészet kérdése és a proletárság „kényszer módjára ható ösztön”-ről beszél. A fogalomhasználat előzményét az Ösztönök és ösztönsorsok című tanulmányban találjuk meg: „A kényszerítő jelleg, mint jellemző vonás, az ösztönök általános tulajdonsága, voltaképpen lényegük.” Az ősvalami és az én-ben Freud csak a kín-jellegű ösztönkésztetéseket tartja kényszer-jellegűeknek: „A kedv jellegű érzetek egyáltalán nem kényszerítőek, de a legnagyobb mértékben ilyen jellegűek a kín-érzetek.”[11] A nemi késztetések szellemi célok felé terelésének gondolatára, tehát voltaképpen a szublimáció jelenségére Freud Az ősvalami és az én-ben az ösztönökkel összefüggésben több helyen kitér, de szövegszerűen legközelebb talán A nemiség tévútjai című tanulmány, a Három értekezés… egyike áll a költő megfogalmazásához: „nemi mozgatóerők ily elterelése nemi céloktól és uj célok szolgálatába állítása, amely folyamat megérdemli, hogy átszellemítésnek nevezzük, minden művelődési teljesítményhez hatalmas tényezőként járul hozzá.”[12]
József Attila az ösztönöknek az egyén életútján történő differenciálódását is Freud nyomán írja le: „Valamikor mindenki csecsemő volt. A csecsemőről kimutatta a pszichoanalizis, hogy éppugy rendelkezik nemi ösztönökkel, mint a felnőttek, hogy nemi ösztöneivel születik az ember és nem később buvik belé a nemiség ördöge. A szopós csecsemőnek én-ösztönei és nemi ösztönei egyszerre, ugyanegy tárgyon nyernek kielégülést, a szoptató anya testén. A gyerek aztán fogakat kap és ezzel én-ösztöne támadó fegyvereket lel és lelkében föléled a támadás kedve. Ekkor azonban elválasztják az emlőtől, vagyis én-ösztöneinek és nemi ösztöneinek a tárgya különválik. Mindkét ösztöncsoport továbbra is egyszerre fejti ki tevékenységét, de más-más tárgyak és célok irányában.”[13]
A gondolat előzményét ugyancsak Freud Három értekezés…-ébentaláljuk meg: „A gyermeknek első és élete legfontosabb ténykedése, az anya keblének vagy pótszereinek szopása közben meg kellett ismerkednie ezzel a kéjérzettel…. a gyermek ajkai erogén zóna módjára viselkednek s hogy bizonyára a meleg tejáram ingere volt a kéjérzet kiváltó oka. […] A nemi tevékenység eleinte a létfenntartás szolgálatában álló működések egyikére támaszkodik s csak később függetleníti magát tőle.(…) Később azután a nemi kielégülés megismétlésének szükségérzete a táplálékfelvételi szükséglettől elválik; ez elválás kikerülhetetlen is, mert közben a fogak is kinőnek”.[14] Hasonló párhuzamot állíthatnánk fel a költő idézett passzusa és Wilhelm Reich megfogalmazásai között is.
„Az ösztönök differenciálódása következtében az ösztönök két fajtáját különböztetjük meg. Azt javaslom, hogy eme ősi ösztönöknek különböztessük meg két csoportját: az önfenntartási vagy énösztönökét és a szexuális ösztönökét” — írja Freud az Ösztönök és ösztönsorsok című tanulmányában.[15] Ezt visszhangozza töredékében József Attila: „Ma az ösztönöknek két csoportját különböztetjük meg, az én-ösztönökét és a nemi ösztönökét.”[16] „A pszichoanalízis, mely valami felfogást az ösztönökről kénytelen volt alkotni, eleinte ahhoz a népszerű ösztönmegkülönböztetéshez tartotta magát, melynek mintaképül az »éhség és szerelem«-ről szóló idézet szolgál.” — olvassuk Freud A halálösztön és az életösztönök című könyvében. A Három értekezés a szexualitás elméletéről című kötetében pedig így fogalmaz: „Emberek és állatok nemi szükségleteinek tényét az élettudományban »nemi ösztön« felvételével fejezik ki. Ezt téve, a táplálékfelvétel ösztönével, az éhséggel való hasonlóság nyomában járnak.”[17] „Éhségés szerelem két különböző lelki hatalom az emberben.” — visszhangozza töredékében a költő.[18]
Freud gondolkodásában azonban döntő fordulat állt be A halálösztön és az életösztönökben az ösztönöket illetően: „Eddigi eredményünk, mely éles ellentétbe állítja az »énösztönöket« és a szexuális ösztönöket, és amely szerint az előbbiek a halálra, az utóbbiak az élet folytatására ösztökélnek,… az énösztönök az élettelen anyag életrekeltéséből származnak és újból helyre akarják állítani az élettelen állapotot. A szexuális ösztönöknél ellenben szembeötlő, hogy az élőlény primitív állapotait reprodukálják, de céljuk, melyre minden eszközzel törekszenek az, hogy két bizonyos módon differenciált csírasejt egybeforrjon. Csak ilyen feltétel mellett hosszabbíthatja meg a nemi funkció az életet, és kölcsönözheti neki a halhatatlanság látszatát.”[19] Könyve 34. jegyzetében visszatekintett ösztöntanának terminológiai fejlődésére. A halálösztön felvétele megtörtént Az ősvalami és az én című könyvében is: „kétféle ösztönt kellett megkülönböztetnem, amelyek közül az egyik a nemi ösztön, vagy Eros”, „felvettem a halálösztönt, amelynek feladata, hogy a szerves élőt a szervetlen, élettelen állapotba visszavezesse”.[20]
József Attila tudott Freud ösztöntani fordulatáról: „Freud maga a nemi ösztönöket életösztönöknek és az én-ösztönöket halálösztönöknek is nevezi.”[21] A jelek szerint hozzá a koncepció korábbi változatai álltak közelebb, az újabb fejleményekhez tartózkodóbban viszonyult. Ebben az álláspont-változtatásban Wilhelm Reich nyomába szegődött, aki a halálösztön bevezetésében a pszichoanalízis idealista eltorzításának veszélyét látta.[22] Mind Reich, mind József Attila marxista beállítottságával jobban összefért az önfenntartás és a fajfenntartás, az én-ösztönök és a szexuális ösztönök kettősségével, mintsem a halálösztön–életösztönök fogalompárjával dolgozni. Reich a freudi tanítást éppolyan forradalmi, felforgató eszmerendszerként fogta föl, amilyen a marxizmus volt eredeti formájában, mielőtt a szociáldemokrata reformizmus eltorzította volna. Az önfenntartás elsődleges szükségességéről szólva a Marxszal való párhuzamot expressis verbis ki is mondja.
Középponti fogalmának az elfojtást tartotta, amely szerinte már a kizsákmányolás őstényének történeti kifejlődése előtt megszületett. Ezért úgy gondolta, hogy az ösztönökből származó indítások, az önfenntartás és a szexualitás elemi igényei (összefoglaló néven a libidó) elfojtása és ennek következményei kell, hogy a pszichoanalízis homlokterében álljanak. Az elfojtások feloldása közösségi méretekben nem történhet meg a polgári erkölccsel, vallással, ideológiával való radikális leszámolás nélkül. Az ember szexuális mozgatórugói elismerésének, a libidó emancipációjának, tehát a radikális lélektani polgár-kritikának a háttérbe szorítása a feltétele annak, hogy a polgári társadalom elfogadja a freudi tanításokat. Ez az engedménytétel azonban a pszichoanalízis hanyatlását vonja maga után. A hanyatlási tendenciával szállt szembe Reich, a freudizmus forradalmi magjának megőrzése érdekében. Az ősvalami és az én az a Freud mű, amellyel szerinte maga a bécsi mester is elfogadhatatlan engedményeket tett a hanyatlás erőinek.
József Attila ezen a ponton Reich Freud-kritikájának nyomába szegődik, sőt, túl is tesz rajta, és átlendül egy olyan emberkép kialakítása felé, amely akár a tudat, a szellem rovására is az ösztöniséget álltja a középpontba: „Freud ujabban egy »ösztönös én és egy felettes, erkölcsi, eszményi én« összeütközésében látja a neurózist, az idegességet. Ezt a nézetét minden tiszteletem ellenére sem oszthatom. Ha nem belső, motorikus erők, tehát ösztönök ütköznek össze az emberben egymással, akkor nem lehet egyáltalában összeütközés. Az erkölcsi, eszményi én motorikus erejét, amellyel ösztönerőt képes elfojtani, csakis ösztönerő szolgáltathatja, magának az erkölcsnek, az eszménynek, semmi ereje nem lehet, ha ösztönerő nem áll mögötte.”[23]
Ez az ösztöncentrikus képlet József Attilát az elé a súlyos feladat elé állította, hogy tisztázza a szellem, a tudat, az elme, az én és a tudattalan, az ösztönös, az „Es” viszonyát az emberben. A müvészet kérdése és a proletárságban az belső küzdelem a két ösztöncsoport között zajlik le, s az öntudat eszköz-szerepre van korlátozva: „Az erkölcs, az eszmény holt anyag, mint a vas, és csakis ösztönerő forgathatja fegyver gyanánt. Ha két vivó összecsap, valóban a fegyverek csörgése hallik, a kardok verődnek össze, azonban mégsem a kardok vivnak, hanem azok, akik a kardot forgatják. A vivók azért választanak kardot, mert karddal akarják eldönteni kettejük konfliktusát. Az erkölcsök, az eszmények — akár tudatosak, akár tudattalanok — is csupán fegyverei az ösztönöknek, amelyek a döntésig tehetetlen személyt arra sarkallják, hogy az egyik ösztöncsoport tárgyát válassza a valóságban elérendő tárgyul.)”[24]
Ezek után a költő nem riad vissza levonni az emberi lélek felépítését illetően a prioritást az ösztöniségnek juttató végső következtetést: „Amint az ellentmondásokkal terhes kapitalista termelési módon épül fel a polgári társadalmi rend és erre mint alapra helyezkedik az ideologiai felépitmény, végső fokon a tudomány, a vallás, a müvészet és a filozófia, ugy épül fel az ellentétes érdekü ösztönök viszonyán az emberi lélek és végső fokon a tudat minden formája.” Ezt a képletet a morál szerepére összpontosítva még nyomatékosítja is: „a morális magatartást érvényesülésre törő ösztönerőim érdekében, a magam érdekében választom, de belül érdekeim döntenek és a morál mint külső elem, jön számitásba, mint valami természeti, valóságos erő. Természetes tehát, ha az én-ösztönök, tehát éppen agressziv ösztöneink öltik magukra a morál fegyverzetét akkor, ha a morál a nemi ösztönök elitélése”.[25]
Ez a koncepció az átszellemítés, a szublimáció nagyon különös, a szellemi, tudatos rendteremtésnek inkább csak a látszatát biztosító változatának kidolgozására, nem pedig az ösztöntartalmak „szellemi célok felé terelésére” lenne alkalmas, illetve olyan költői gyakorlat elméleti megalapozása lenne, amely a szürrealizmus poétikai szélsőségeit engedné szabadjára. A költő fejlődése nem ebben az irányban haladt tovább, és gondolatilag is megőrizte az eszmélet, a tudat, a szellemiség méltóságát és hatékony közreműködését a művek megalkotásában. Az emberi lélek ösztönre építésének itt kiépített álláspontja, amelyhez a költő pályája további szakaszán makacsul ragaszkodott, és az elme, az eszmélet, a tudat fontosságát hangsúlyozó, ugyanilyen makacsul megrögzített felfogás sajátos, dinamikus kettősséggel alakította a költő gondolkodását és alkotói gyakorlatát, hol az egyik, hol a másik oldalnak kedvezve, de gondosan ügyelve mégis a két véglet közötti egyensúly megtartására.
A koncepció sokban támaszkodik Reich Dialektikus materializmus és pszichoanalízis című munkájára. József Attila töredékének egyik legérdekesebb fejezete, Az ösztönök dialektikája, amelyösszekapcsolja egymással a hegeli–marxi dialektikát és a freudi ösztöntant, egyértelműen Reich könyvének a lelki életben működő dialektikát elemző harmadik fejezetére támaszkodik. A „dialektika” szó használata az ösztönökre vonatkozóan első pillantásra erőltetettnek hathat, de használata nem önkényes. Az a mód ugyanis, ahogyan Freud az ösztönök egymáshoz való kölcsönviszonyát, a lelki gépezetben végbemenő átalakulásokat, metamorfózisokat leírja, nagyon közel áll a dialektika módszertanához. Megkülönbözteti ugyan az életösztön–halálösztön ösztöncsoportjait, de megjegyzi: »Hogy e kétfajta ösztön egymással mily módon kapcsolódik, keveredik, ötvöződik, az egyelőre még nehezen képzelhető el«,[26] s munkája során igyekszik nyomon követni ezt a kapcsolódást, keveredést, ötvöződést. József Attila tehát azt sugallta, hogy az ösztönök kölcsönviszonyának belső dinamizmusát dialektikus gondolkodással lehet legeredményesebben megközelíteni. Reich ugyan a halálösztön bevezetését problematikusnak tartotta, de a lelki gépezet munkájának metamorfózisokkal, helycserékkel, szerepcserékkel, összeolvadásokkal zsúfolt módja tekintetében messzemenően követte mesterét.
Ahogyan József Attila is tette Reichet tovább gondolva. Egy ponton azonban a töredék határozottan elszakadt Reich felfogásától, aki elfogadta az eredeti, marxi–engelsi tételeket arról, hogy a dialektika az anyag mozgásának törvényszerűsége, függetlenül a gondolkodástól, azaz az anyag mozgása objektíven dialektikus. József Attila — úgymond — szubjektivizálja a dialektika érvényesülését. Nem a valóság, hanem a gondolkodás törvényeként ismeri csak el: „A dialektika a tézis-antitézis-szintézis formula szerint a világfolyamat benső kényszer-elve. Én a világfolyamatban ilyen elvi kényszert nem látok, de nem is láthatok, ha nem akarom a világfolyamatot benső lélekkel fölruházni.” Majd lejjebb így folytatja: „Dialektikán tehát nem a világfolyamat benső elvi kényszerét értem, hanem ellenkezőleg, a gondolkodásnak azt az elvét, amely a valóság megismerését a valóság folyamatos, történeti leolvasásából származtatja… Mi…, akik a gondolkodást is természeti folyamatnak látjuk, a világot nem mondhatjuk dialektikusnak, hanem történetinek kell mondanunk. A logika dialektikus, a valóság történeti. Mint valóságos lény, nem dialektikus, hanem történeti vagyok és csak mint elvont, logikai lény vagyok dialektikus. Történetet csinálok, dialektikát megértek.”[27] Ha a költő eszmefuttatásáról a mozgalmi értelmiség tudomást szerez, ez a gondolati lépése mindenképpen eretnekség-számba ment volna.
Ahogyan a közvetlenül ezt követő megállapítása is: „semmi biztositékot nem látok arranézve, hogy a világ törvényei holnap is ugy müködnek-e, ahogy eddig, vagy hogy egyáltalában müködni fognak-e. Nem is tudom szükségszerüeknek fölfogni a »természeti törvényeket«. Boutroux-val együtt én sem találok semmi szükségszerüséget abban, hogy pl. a tömegvonzás hatása a távolság négyzetével forditott arányban áll. Miért szükségszerü az, hogy a távolságnak a négyzetével áll forditott arányban és nem pl. a köbével? A tömegvonzás hatása a távolság négyzetével csökken, ez igy van. Miért tegyem, miért tenném hozzá azt a metafizikai hitet, hogy szükségszerüen van igy? Igy van és kész.”[28] József Attila itt Emile Boutroux francia tudományfilozófusnak, Bergson, Blondel, Durkheim tanárának pozitivizmus ellenes felfogására támaszkodva, az egyetemes determinizmus elvét valló marxista felfogással fordult szembe. Világosan túllépett Buharinnak általa a [Hegel…] című jegyzetelésben még elfogadott álláspontján, aki Boutroux-val és Bergsonnal vitatkozva, a teljes körű determinizmust hangoztatva kizárta a véletlen fogalmát a filozófiai gondolkodásból.[29]
A müvészet kérdése és a proletárság rejtélyes töredéke egy olyan fogalmazvány, amelyben József Attila marxi és freudi megalapozású eszmerendszere csúcspontjára jutott, és amelyben végső, önálló gondolkodói arcéle kirajzolódott. Sem a marxizmus, sem a freudizmus fölött gyakorolt kritikája nem volt totális, nem jelentett sem elszakadást, sem eltávolodást a mintáktól, a gondolati hagyomány szabad kezelésének, termékeny tovább gondolásának első markáns jelei azonban élesen kiütköztek. Ez a szöveg az, amely kijelöli az utat, melyet a költő pályája további éveiben bejárt. Keletkezését az elmondottak alapján legnagyobb valószínűséggel a Külvárosi éj kötet megjelenését követő 1932 őszi, téli hónapokra, legkésőbb 1933 elejére tehetjük.
[1] József Attila: A müvészet kérdése és a proletárság = József Attila Összes tanulmánya és cikke 1930–1937, I. kötet, József Attila Társaság – L’Harmattan, Bp., 2018, 695.
[2] József Attila: [Napjaink munkásmozgalma] = József Attila Összes tanulmánya és cikke 1930–1937, I., 411.
[3] József Attila: A müvészet kérdése…, 696.
[4] Uo.
[5] Uo. 696–697.
[6] Sigmund Freud: A nemiség tévútjai = Freud: Három értekezés a szexualitás elméletéről, ford., előszó: Ferenczi Sándor, Dick Manó, Bp., 1919, 30.; Sigmund Freud: Ösztönök és ösztönsorsok = Freud: Ösztönök és ösztönsorsok, Metapszichológiai írások,Filum, Bp., 1997, 47.
[7] Wilhelm Reich: Dialektischer Materialismus und Psychoanalyse, Verlag für Sexualpolitik, Kopenhagen, 1934, 12.
[8] József Attila: A müvészet kérdése…, 697.
[9] Uo.
[10] Kassai György: Pulsions du Moi et plusions sexuelles dans la vie et dans l’oeuvre d’Attila József. Cahiers d’Études Hongroises, 6 (1994), 29–30.
[11] Freud: Ösztönök és ösztönsorsok, 47.; Sigmund Freud: Az ősvalami és az én. Pantheon, Bp., é.n. [1937] 25.
[12] Sigmund Freud: A nemiség tévútjai = Sigmund Freud: Három értekezés…, 40.
[13] József Attila: A müvészet kérdése…, 698–699.
[14] Freud: A gyermeki szexualitás. Három értekezés…, 41.
[15] Freud: Ösztönök és ösztönsorsok, 49.
[16] József Attila: A müvészet kérdése…, 698.
[17] Sigmund Freud: A halálösztön és az életösztönök, ford., előszó: Ferenczi Sándor,Világirodalom, Bp., 1923, 46.; Sigmund Freud: A nemiség tévútjai = Freud: Három értekezés…, 1.
[18] József Attila: A müvészet kérdése…, 698.
[19] Freud: A halálösztön és az életösztönök, 39.
[20] Freud: Az ősvalami és az én, 51., 52.
[21] József Attila: A müvészet kérdése…, 699.
[22] Reich: Dialektischer Materialismus und Psychoanalyse, 14.
[23] József Attila: A müvészet kérdése…, 699.
[24] Uo. 699–700.
[25] Uo. 700.
[26] Reich: Die Dialektik im Seelischen. In: Dialektischer Materialismus und Psychoanalyse, 22–39.
[27] József Attila: A müvészet kérdése, 697.
[28] Uo.
[29] Émile Boutroux: A természettörvény fogalma a jelenkor tudományában és filozófiájában, ford.: Fogaradi Béla,Athenaeum, Bp., 1913.