A családi Márai
Fordított időrendben lépett be életembe Márai, mint másoknak, alighanem. Amíg be volt tiltva, vagy csak agyonhallgatták, vígan olvasgattam, és lényegében akkor tudtam meg, hogy be volt tiltva, amikor már nem volt betiltva. Mellesleg ez a szűz szem tette lehetővé, hogy értékén kezeljem. Elsősorban briliáns esszéírónak és publicistának tartom.
A Máraik sorban álltak a nagyszobai polcon, ahol — hogy egy pnyini fordulattal éljek — szabadon legelészhettem. Szó, mi szó, elég rongyos állapotban sorakoztak. Emlékszem, amikor elsőként a vékonyka Verses könyvet nézegettem egy hosszas influenza alkalmával, kaptam egy oldalpillantást és egy megjegyzést, hogy „ritka könyv”. Másodjára következett az Egy polgár vallomásai, és ekkorra már feltűnt, hogy a barnás-szürkés sorozatban nagyapámnak dedikált kötetek is akadnak. Az a felismerés, hogy Márai nagyapám kedves ismerőse vagy talán barátja is volt, még váratott magára. Nem volt nálunk ritka a dedikáció, igaz, azok főleg anyám révén érkeztek, de ez másik történet.
Az Egy polgár vallomásai két kötetecsalád- és nagyregénykorszakom közepébe talált, A Thibault-család, A Forsyte Saga, A Buddenbrook ház, alapokra szétesett Varázshegy és a Hiúság vására után a „polgár”’ szónak kialakult bennem valami távoli, nem magyar értelme, a levegőben állandóan jelen lévő nyugati, kapitalista és kispolgári csökevény kontextustól nem függetlenül, de azzal ellentétes, nosztalgikus töltettel. És ekkor jött az Egy polgár vallomásai, amitől mindez még közelebb került. Hozzáteszem, hogy a kérdés, hogy Kassán miért tanulnak magyar iskolában, nem volt világos, és nem tudom, milyen hatodik érzék súgta, hogy oly sok más között erre sem tanácsos rákérdezni. Mindenesetre még eltelt némi idő, amíg ráébredtem, hogy szüleim is polgári családokból származnak, csak éppen fellázadtak az ellen, ami ott bénította őket.
Pontosan datálható ez a családregényfalás, mert az akkortájt még kivételesnek számító gimnáziumi szóbeli felvételin tizennégy évesen éppen fenti olvasmányaimról számoltam be. Nem magamat állítom be hű-de-okosnak, mert például a történelem az elhazudott tények hiánya és a megmaradók összeegyeztethetetlensége miatt nehezen akart összeállni a fejemben. E mindent-olvasás oka pusztán a családi környezet volt: egyrészt az, hogy amikor csak tehette, otthon mindenki olvasott — ez volt az alap létezési forma—, másrészt konkrét tárgyi környezetként is, mert a lakberendezési tárgyak túlnyomó többsége könyvvel teli polcokból állt. És a könyv, ahogy az újság és folyóirat is, nagyon olcsó volt, tizenöt-húsz napi-, heti- és havilap járt nekünk, amit ugye havonta fel is faltunk, szelektíven, de mégis. Márpedig egy-egy Nagyvilág-számban regénnyi anyag jött házhoz. A nyomtatott szöveg használati tárgynak számított, sokkal inkább, mint a drága ruha, amit inkább megvarrt anyám, vagy a drága cipő, amit inkább örököltünk. Mindenki könyvtárba járt, apám haláláig sétált oda-vissza havonta két-három regénnyel a Krisztina körúti Szabó Ervinbe. Bátyám egyébként éppen ellenkezőleg reagált a nyomasztó könyvbőségre: dacosan és öntudatosan nem olvasott semmit, kivéve pár Verne-regényt, később pedig jogszabályokat és pénzt.
Márai fizikai valója akkor került csak szóba a családban, amikor elkezdtek megjelenni könyvei, és nyomban legenda és hírnév homályosította alakját. Ahogy ő hozzám „fordítva” jutott, neki is „fordítva” sikerült az élete: fiatalon befutott, érett korszaka félbemaradt, és amikor már éppen-éppen-talán publikálhatott volna itthon, kiszállt a játékból, főbe lőtte magát. „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Ezt az elhíresült utolsó naplóbejegyzését romantikus lélek akár úgy is értheti, hogy nem a másvilág, hanem az óvilág, a magyar olvasókhoz megtérés ideje közeledett.
Márai legenda, de nagyapám, Hetényi Géza is az. Kétszeres Kossuth-díjas belgyógyász, egyetemi tanár, akadémikus. És legenda életük közös színtere, a Krisztinaváros is, a maga írókkal benépesített mikromítoszaival, amelyeket Márai is építgetett. Emblematikus helyei az első magyarországi kisdedóvó, a Budai Színkör, Széchenyi István és Semmelweis Ignác esküvőjének emlékét őrző temploma, a Márvány Menyasszony étterem, vagy akár a Budai Tornaegylet. Elég elolvasni a „Fila”, vagyis a Philadephia kávéház vagy Zöldfa vendéglő történetét Saly Noémitól, hogy megérezzük annak a tizenhét vendéglátóhelynek is köszönhető levegőt, amelyben az itteni polgárok keresztezték egymás útjait, és keresték a közös hangot, és ahová néha a Nyugat folyóirat nagyjai is átrándultak. Polgárok és bohémok keveredtek, Márai pedig mindkettő hírében állott, amikor a Mikó utcába költözött feleségével 1928-ban. Herman Ottó, Babits, Kosztolányi, Szabó Dezső, Heltai Jenő, Gerevich Aladár, Ottlik Géza és Vészi Endre lakása is tízpercnyi járáson belül volt a Gellérthegy utcai háztól, ahová nagyapám 1934-ben költözött, az általa építtetett modernista ikerbérház egyik felébe, elfoglalva az első emeletet, a többit bérbe adva. Ugyanekkor nagyapám vásárolt egy mára műemlékké nyilvánított szép villát közvetlenül Móricz Zsigmond telke mögött Leányfalun, ahol nagymamám családja, a 18. század óta régi pesti Wabrosch família töltötte a nyarakat, már a 20. század elejétől biztosan.
Nagyapám a Budára költözéskor még nem sejthette, hogy munkahelye hamarosan megszűnik, mesterének, a zsidó származású Korányi bárónak belklinikáját 1934-ben bezáratják. „Nyugdíjazása a miniszter ígérete ellenére hirtelen és váratlan volt. Akkoriban már érezhető volt a náci befolyás hazánkban, s Korányi és klinikája ekkor a haladó gondolkodás fellegvárának számított” — írta erről 1950-ben nagyapám, aki 1938-tól 1944-ig a Stefánia úton alapított szanatórium néven klinikát, átmentve oda Korányit, a kutatólabort és a munkatársakat. (Az épületet lebombázták.)
Azt sem sejtette nagyapám, hogy pontosan tíz évvel a Naphegyre költözés után kénytelen lesz kérvényezni, hogy ne jelöljék ki csillagos háznak, mindhiába. Mivel az ikerház másik felének lakói között több bizonyult nem zsidónak, azt a felét „mentesítették”, és a két ház lakói, köztük Balassa Péter akkor még gyermektelen esztéta szülei (apja, Balassa Imre a Nemzeti Színház rendezője), lakásokat cseréltek, így alakult ki a zsidós-csillagos és az árja ház jószomszédsága, amelyek lakói a közös óvóhelyeken is összetartottak — de felmenőim nélkül.
A lakáscsere stratégiája és a német bevonulás hozta össze szorosabban nagyapámat Máraival, aki betege is volt. Márai egy 1943-as bejegyzésben maliciózusan jegyzi meg, hogy ugyan művelt és jó diagnoszta, de nem biztos, hogy meggyógyítja, majd valamivel később említi, hogy magas lázzal ébredve kora reggel áthívja… Azt hiszem, akkoriban sem gyakran futkostak reggel hétkor betegeikhez az orvosok egy influenza miatt.
Márai: A teljes napló, 1943
Este G.-val. Kitűnő orvos, a tudós fajtából. Nagy, alapos orvosi tudása van. S ezzel párhuzamosan természetesen irodalmi, történelmi tudása is van. Sokkal többet tud, mint hűtlen régi orvosom, aki úgyszólván kézfeltevéssel dolgozott, s ha egyedül maradt este, gondosan kulcsra csukta az ajtót és legszívesebben a Pesti Futár régi évfolyamait olvasgatta. De X. sámán volt… G. tudós. X. talán nem tudta, mi a bajom, de ha akarta, meg tudott gyógyítani. G. pontosabban tudja diagnosztizálni betegségem; de nem biztos, hogy meg tud-e gyógyítani.
(Budapest, Helikon, 2023, 153. oldal)
*
Éjjel négykor hideglelésre ébredek; a láz 38,6. Reggel hatkor a láz ugyanennyi; émelygés, szédülés, hideglelés ájulásérzés. Hétkor átjön G., megvizsgál piramidonkúpokat ad és vizes keresztkötést; ha estig nem tör ki a tüdőgyulladás, mondja, és ha utána négy-öt napon át türelmesen fekszem az ágyban, az első rohamot kivédhetem. Egy hete tart a városban a járvány, a szövődmény egyelőre ritka. Mérgezésszerűen lép fel, s az is: vírusfertőzés. Dramatikusan kezdődik, „angol” vagy „svéd” és „ukrán” influenzának nevezik.
(180–181.)
Ekkor a zsidókon kívül a nem megfelelő nézeteket valló értelmiség se volt biztonságban. Márai eredeti nevét hivatalosan csak 1939-ben magyarosította a cipszer, vagyis felvidéki szász, de zsidósan hangzó Grosschmidről addig is használt írói nevére. Felesége, Lola ugyan megkeresztelkedett, de csak 1936-ban, sokkal később, mint nagyapám, és az 1941-es zsidótörvényi passzusban sokat számítottak az évszámok. Lola és nagyapám is úgynevezett „árja párja” kategóriába estek. A házaspárok megbélyegzésének irodalmi leírását Spiró Elsötétítéséből ismerhetjük, de úgy képzelem, ahány házaspár, annyi képlete létezhetett a féltésnek és rettegésnek vagy éppen az összezártság miatti feszültségnek. Nekem ettől a rímelő játékos árja-párja kifejezéstől mindig felfordul a gyomrom.
A mi családi Márainkról nem hallottam egészen addig, amíg apám meg nem kezdte élete utolsó, „civil” szakaszát, 1986 után, amikor hatvanévesen nyugdíjazták, és nem kezdett el néha beszélni a múltról. Ebbe besegíthetett, hogy ekkor felvettek vele egy „oral history” életinterjút is, amelyet Voszka Éva készített. Minderről szintén semmit nem tudtam. Apám halála előtt két évvel, 2006-ban azonban kiegészítették a beszélgetést, és miután apám meghúzta a felére, egy kurta email kíséretében elküldte nekem: „hátha érdekel”.
Röviddel az első rész elkészülte után, 1990 májusában a Könyvhétre jelent meg Márai 1943–1944-es Naplója, benne nagyapám említésével. Ebből kiderül, hogyan látta Márai a leányfalusi időszakot, amikor sokszor megfordult ottani házunkban. Nem említi viszont a kort jól jellemző másik történetet. Mindkettőről, a „lakáscseréről” és a „leányfalusi hetekről” beszélt apám 1986-ban az életinterjúban, tehát rá hivatkozom, aki jelen volt. Bőven meghagyom a kontextust, mert a kort jellemzi, amelyben túlélni, vagy ahogy apám mondta, megúszni kellett.
A Hetényi-családba 1944 elején érkezett meg a háború: készültségi állapotba helyezték magukat, és az 1944. március 19-i német megszállás után az iskolákat hátrahagyva kiköltöztek a pesti lakásból Leányfalura, csak nagyapám maradt Budán. Nagybátyám, szintén Géza, orvostanhallgató, részt vett egy németellenes értelmiségi polgári ellenállási mozgalomban, röpcéduláztak. El is fogták, úgy, hogy amikor hazament, ott állt egy csendőr, és bezárta a lakásba. A csendőr nem tudta, hogy a lakásnak a Naphegy lejtőjén van egy hátsó kertje, átjárással a szomszéd kertbe. Nagybátyám lehúzta a vécén a nála lévő iratokat, majd elegánsan távozott. Azonnal a cisztercita rendházba ment, ugyanis korábban mindkét fiú a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumba járt, a Feneketlen-tóhoz. (Apám ekkor hadiérettségizett, előre hozott vizsgát tett az egész évfolyam. Elbeszélése szerint a gimnáziumban soha nem engedték be az antiszemitizmust, az első zsidótörvénytől kezdve hangsúlyosan nem is hangzott el a zsidó szó.)
Nagybátyám a rendházban töltött pár napot, aztán adogatták tovább mindenfelé. A Gellérthegy utcai lakásban viszont mások laktak. Ahogy apám mondta az interjúban: „Ezt valahogy össze is kevertük 1944 őszére, amikor Márai Sándorral voltunk ilyen szimbiózisban, aki apámnak betege is volt. Mi laktunk ott, ahol ő lakott, ő pedig Gergely Rezsőtől kapott egy lakást Leányfalun, a Grill könyvkiadós Gergelytől, aki szintén nem mert otthon lakni. Mi átköltöztünk oda, ők meg hozzánk, mondván, hogy ha jön egy csendőr, és keresi a Hetényit, azt mondják, hogy: — Kérem, itt Márai van. Az nem fogja Márait elvinni. És ha Márait keresik és egy Hetényit találnak, azt sem fogják bántani. 1944 őszétől a felszabadulásig — ami Leányfalun december végén volt — mindenki a másik lakásában élt.”[*] Közben, mint Márai naplójából tudjuk, be-bejártak Leányfaluról, Márai a könyvtárához, nagyapám pedig alapjában a városban maradt a klinika és a betegei miatt, de hogy ez a budai lakásokra is vonatkozott-e, nem tudom. Egy biztos: Márai lebombázott Mikó utcai lakásától egy háznyira születtem és nőttem fel, és romjai előtt jártam fel bölcsődébe-óvodába a Lovas útra, illetve akkor Sziklai Sándor útra.
Apám anyját már márciusban elvitték a Stefánia szanatóriumba, nagyapám klinikájára, de erről majd később, Ott feküdt betegként álnéven, később pedig a Slachta Margiték szervezete rejtette és mentette meg, a György Aladár utcában. Októberben, amikor Szálasi került hatalomra, kivitték Leányfalura, de ott sem a Hetényi-villában lakott, hanem másoknál. A Hetényi-házban nem más lakott, mint Márai Sándor sógornője, Zsazsa, azaz Matzner Jacqueline, Kassáról, de álnéven.
Apámat 1986-ban megkérdezték az interjúban, mennyire politizált ez a társaság. Idézem.
„Nem kellett politizálni, utálni kellett a jobboldaliságot. Pont. Miután utálni és megúszni kellett, ezért nem kellett különösebb programot csinálni. Aztán hogy hogyan lesz tovább, ennek a részletes megbeszélése… Gondolom, apám polgári demokráciára gondolt, mondtam, hogy angolos beállítottságú volt. Semmiképp sem szovjethatalomról álmodozott, ez eléggé világos. De ezt nem volt értelme különösebben fejtegetni. Ezzel kapcsolatban már többször idéztem nyilvánosan is Márainak két mondását, hiszen 1944–45 telén sokat voltunk együtt. Ültünk a sötétben, Leányfalun nagyrészt, és — mit lehetett csinálni? — beszélgettünk. Ő mindig magyarázta a világot. Például ilyeneket mondott 1944 decemberében, hogy rettenetes idők jönnek. Mondtuk, hát persze. Nagyon félt az oroszoktól. Tudja — mondta anyámnak —, miért lesznek rettenetes idők? — Miért? — Azért, mert most majd mindenkiről kiderül, hogy mit tud. Ebben, félek, hogy tévedett, de ez nem az ő hibája. Volt egy másik nagy mondása: »Sokan azt hiszik, hogy ha bejönnek az oroszok, eltörlik a zsidótörvényeket. Ez tévedés. Kiterjesztik a keresztényekre is.« Ebben is lett valami, átmenetileg.”
Márai tehát gyakran látogatott a családhoz, rendszeresen náluk vacsorázott. Akkori barátok rossz nyelve szerint éppen ezért járt hozzájuk, nagymamám ugyanis kiváló érzékkel cserélgetett mindenfélét élelmiszerre, nem szenvedtek különösebb hiányt, és jól főzött.
A fenti történet másik verziója valóságos legenda. Néhány hete felkutattam egy távoli rokonomat, akit soha nem láttam, de találtam róla az örökölt iratokban egy adatot. Azon az ágon nagyapám mesés gyógyítási esetei mellett fennmaradt a Márai-legenda meseváltozata, amely szerint „1944. márciusában, mielőtt a németek megszállták Magyarországot, Márai Sándor (akivel Géza bácsi igen jó kapcsolatban volt) tudomást szerzett erről. Felhívta telefonon Géza bácsit, hogy menekítse, aki nem fogadta el az ajánlatot, lehet, hogy el se hitte. Márai nem vitatkozott, nemes egyszerűséggel közölte vele, hogy szedje össze a holmiját (úgy tudom, hogy akkor Korányinál dolgozott), indul érte autójával. Kivitte saját leányfalui házába, és ott a pincében rejtette el. Élelemmel folyamatosan ellátta, amíg kinn volt” — ezt írta friss rokonom. Mint láttuk, e mesében minden fordítva szerepel, nem Márainak volt háza Leányfalun, hanem nagyapámnak, de ő sem lakhatott benne, és 1944-ben már nem Korányi dolgozott…
Mert miközben a család Máraival vacsorázott, nagyapám saját útjait járta Budapesten, amíg tudta, itt-ott lakva városszerte. Betegeket látogatott, többek között a beteg Korányi Sándort, akinek halálos ágya mellett is ott állt 1944. április 12-én, pedig akkor már nem nagyon volt tanácsos sétálgatnia, nem is voltak ott, csak ketten. Ő jegyezte fel és idézte Korányi utolsó értelmes, nagyon is értelmes szavait tíz évvel később a Korányi Vándorgyűlésen, ami megjelent az Orvosi Hetilapban 1954. november 21-én.
„Élete utolsó évében ez a nagy ember már csak vegetatív életet élt. Környezetét megismerte, táplálkozott, de már semmi sem érdekelte. Mikor 1944. március 19-én megindult Magyarország német megszállása, apatikusan feküdt. Mi volt az mégis, ami őt 20-án reggel arra késztette, hogy megszólaljon, nem dönthető el. Váratlanul azt kérdezte leányától: »kik vannak itt, magyarok?« És mikor leánya igenlően felelt, azt kérdezte: »tudod biztosan?« Újabb erősítő válaszra pedig így szólt: »Ha magyarok, hiszed-e, hogy jó magyarok?« Négy héttel rá, április 11-én apoplexia lépett fel, mely baloldali bénulással járt, öntudatvesztéshez vezetett, és másnap reggelre pontot tett élete után.”
Amikor apám is meghalt, több generáció felhalmozott élettárgya várt rám a lakásban, hogy feltérképezzem, feldolgozzam. Kezembe került Kallós Ede Görög–római vallástörténet és mitológia (1927) című könyve, benne kézírással Márai neve, saját beírás, ugyanolyan, mint a dedikálás a többiben. Talán ajándék, talán kölcsön könyv volt, talán a leányfalusi közös korszakból maradt nagyapámnál. Elképzelem, miről beszélgettek a könyv fölött. Kint éppen közelítenek az oroszok, a kamrában fogy az étel, egy lengyel menekülttől oroszul tanul a család… Legfőbb ideje lehetett, hogy elcsevegjenek a görög és római vallásról és mitológiáról. Ha kölcsönkönyv volt, már nem tudom visszaadni, de úgy képzelem, a kölcsönből talán most törlesztettem egy kicsit azzal, hogy elmeséltem.
[*] Márai unokaöccse, Kertész Iván (1934, Kassa), akit Leányfalun rejtegettek, a következőket mesélte Ötvös Annának egy 2022. szeptember elsején készült, eddig kiadatlan interjúban: „én nem voltam itt legálisan, nekem nem szabad volt elmenni innen. […] Egyszer voltam, azt hiszem, a Hetényi-villában. A barátjánál, belgyógyász. […] Az volt a sztori, állítólag, hogy amikor keresték a csendőrök, ő átment a Hetényihez, ő ide, és akkor nem találták. […] És a normális vendégeken kívül, akik fönt, az emeleten töltötték a víkendet, az egyetlen emberek, akik gyakran jártak ide, voltak Hetényiék, és még valaki, […] de nem tudom, hogy ki, […] valami Tolnai. Köszönjük Ötvös Annának, hogy hozzájárult az interjú idézéséhez. —A szerk.