Egy írói álnév nyomában
Jókai Mór 1847 júniusától 1848 végéig szerkesztette az Életképeket:[1] ekkor ő volt a legfiatalabb lapszerkesztő Pesten, mindössze huszonkét éves. A későbbi magyarországi sajtótörténetben is ritkaság, hogy valaki ilyen fiatalon válik főszerkesztővé, ráadásul úgy, hogy nem saját maga alapítja a lapot, hanem a tulajdonos, jelen esetben Frankenburg Adolf bejáratott, jó nevű orgánumot bíz rá: a korszak egyik jelentős divatlapját. Ez Jókai szilárd beágyazottságát mutatja a korszak irodalmi életébe, s azt, hogy addigi újságírói és írói működése már komoly figyelmet és várakozást keltett.
A főszerkesztői pozícióval s a lap megtöltésének feladatával függött össze, hogy Jókai nemcsak a saját nevén publikált, hanem a különböző rovatokban névtelenül s valószínűleg álnéven is, bár ezt csak sejteni lehet, nehéz bizonyítani. Az Életképek álneves közleményei amúgy is sok gondot okoznak, az álnevek nagy többségének máig nem történt meg a feloldása.[2] S ez időnként akár komoly ellentmondásokhoz is vezethet: egészen mást jelenthet ugyanis egy szöveg, ha egy életmű közegében próbáljuk meg értelmezni. Erre csak egy látványos példát említenék. Még a Jókai nevéhez köthető periódus előtt jelent meg például Karakány Jónás neve alatt a Szerelem és egyéb című prózai írás. Ezt Tamás Anna az Életképekről szóló monográfiájában kiemelte és röviden értékelte is (nem túl sokra egyébként),[3] de nem tudta azt, hogy ez az álnév Arany Jánost rejti. Pedig ezen információ birtokában alighanem másképp érdemes kommentálni ezt az — egyébként igen izgalmas — szöveget, amely akár Arany ez idő tájt keletkezett első jelentős művéhez, Az elveszett alkotmányhoz is kulcsot jelenthet, tehát egészen más kontextus teremthető köré, ha Arany munkáinak a közegében próbáljuk meg értelmezni.[4] Ez jól mutatja, milyen nehézségeket okoz az álnévhasználat: csak akkor tudhatjuk azonosítani ezeket a rejtőzködő szerzőket, ha van valami más forrásunk — s ez esetben szerencsére van, mert máshol, egy saját használatra készített feljegyzésében maga Arany fedte föl a szerzőségét.[5]
Van olyan eset — csak sajnos ritka —, amikor Jókai álneves publikációihoz ő maga adja meg a kulcsot. Egy kései regényében, A tengerszemű hölgyben — tehát a fikció közegében — például meglepően pontos visszautalással élt: „Ezen korszak alatt jelentek meg az »Életképek«-ben bizonyos »Aggteleki«-től »Visszhang szavai« cím alatt több rendbeli költemények, állítólag egy művésznőhöz írva. Ma már bevallhatom, hogy azoknak a költeményeknek a szerzője én voltam. Hanem azért (dacára annak, hogy a versek nem rosszak) ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy valaha valaki ezeket az én munkáim sorába beiktassa; mert én még ma, negyven év után, sem vagyok olyan vén, mint amilyen életunt decrepitus, halálra vágyó fickó volt az a bizonyos Aggteleki.”[6] Aggteleki néven, s ezen a címen ugyanis valóban van az Életképekben egy négy részre elosztott lírai kompozíció, amelyet ezek szerint magabiztosan Jókainak tulajdoníthatunk; a szöveg ajánlása a korszak ismert szopránjának, Hollósy Kornéliának szólt.[7] Alighanem már a vers időzítése sem volt véletlen: a feltörekvő ifjú énekesnő éppen az ezt megelőző időszakban vált a korábban egyeduralkodónak számító nagy primadonna, Schodelné Klein Rozália legfőbb riválisává a pesti Nemzeti Színház színpadán, s a kettejük között zajló „háború” első jelentősebb eseményei éppen 1846-ban zajlottak le, s részben ezek vezettek el Schodelné 1849-es visszavonulásához is.[8] A Hollósy Kornéliának ajánlott s őt ünneplő vers mintegy állásfoglalásnak is tekinthető ebben a folyamatban: Jókai (s az Életképek) ezzel az álneves kompozícióval a fiatal énekesnő mellett tette le a garast.
Jókai költői működéséről mindeddig igen kevés elemzés született. Maguk a szövegek sincsenek még teljes körűen összegyűjtve — a kritikai kiadás sorozatában verseket tartalmazó kötet még egy sem jelent meg. Az utóbbi időben Fried István tanulmánya jelenthet bemérési pontot,[9] illetve a legújabban Fülöp Dorottya munkássága, amelyet immár egy alapos szövegkiadás is fémjelez, amely Jókainak a második feleségéhez, Nagy Bellához intézett verseit tette közzé.[10] Az 1848 előtt és az év folyamán született verses szövegekről azonban jóval kevesebb támpontot kínál a szakirodalom, pedig, ahogy láttuk, Jókai ekkor is írt ilyeneket, s ezek hozzászámítandók pályakezdésének és első pályaszakaszának teljesítményeihez.[11]
Jókai, azaz Aggteleki versének középponti kategóriája, amely a négyrészes kompozíció minden egységében jelen van, a hang és a hangzóság problematikája. Ez teljesen funkcionális eleme a műnek, hiszen az ajánlás révén megszólított személy operaénekesnő, akinek az énekhang a legfőbb attribútuma. Jóval későbbi esemény ugyan, de érdemes számontartani: Arany János Kapcsos Könyvében is nyomot hagyott a Hollósy Kornéliával kapcsolatos élmény, s az Erzsébet című operával kapcsolatban keletkezett műcsoport dokumentálja ezt (ennek az operának a címszerepét Hollósy énekelte).[12] Arany Hollósynak ajánlott verse az éneklés szabadító és andalító hatásának leírására törekedett. Ehhez mérten különösen feltűnő, hogy Jókainál a hang, az énekhang valamilyen formában a lírai énnel vagy annak alteregójával mindig a fájdalommal és szenvedéssel kerül kapcsolatba, metafizikus ellenpontként.
A Viszhang szavai — címében és első egységében — az ekhós versek nagy hagyományú előzményére támaszkodik, de úgy, hogy éppen a formai bravúr lehetőségét szünteti meg: nem a rímtechnika kínálta teljes vagy részleges ismétlés jelentésmódosításaira épít, hanem az alaphelyzet körülírásával mutatja meg a visszhang lehetőségeit.[13] A hallott mondatokat visszaverő sziklafal képe a kiindulópont, s a mitológiai magyarázatra való halvány rájátszásnak tekinthető az a kijelentés, hogy nem az érzésekre nem képes kő, hanem egy szenvedő lélek az, aki ismétli a szövegeket — ez voltaképpen Echo eredettörténetének a finom, a konkrétumokat mellőző érzékeltetése,[14] amelyet az első egység mindkét versszaka mintegy refrénként megismétel. Az első előforduláskor ez így hangzik:
Nem szikla az, mi ott bús hangot ad;
Elátkozott, magányos lélek az,
Ki ottan ül megláthatatlanul,
És álma nincs és még sincs élete.[15]
A vers innovatív ötlete a választott hagyományon belül két mozzanatban ragadható meg. Először is a hang és visszhang alaphelyzetének közhelyes szituációján belül transzcendens irányba fejlődik tovább a kép: az apokaliptikus vízióban az Istentől kimondott pusztító szót, amely a Teremtés gesztusának a visszavétele és ellentétébe fordítása, a visszhang mondja tovább, s ezzel az Echo képviselte szenvedő lélek az utolsó létező pozíciójába kerül. Ezáltal vers nagyon közel látszik lenni az emberiségből utoljára megmaradt tanú ábrázolásának lehetőségéhez, amelyet Petőfi Az utósó ember című versében éppúgy meg lehet figyelni, ahogy Vörösmartynak az „örök zsidó” témájával való birkózásában is. (Az előbbi akár filológiai eredetnek is tekinthető, mert Petőfi verse korábbi, mint a Jókaié,[16] az utóbbi inkább csak párhuzam, már csak azért is, mert ezek a szövegek kéziratban maradtak, s részben később is készültek el.)[17]
Ki a’ teremtő „ne legyen” szavát,
Melly a világot romba dönti majd,
Egy perczczel éli túl: hogy visszamondja. —[18]
A másik újítás a vers címzettjéhez kapcsolódó ötlet: a Hollósy Kornélia hangjára tett utalás szerint ez égi adományként mutatkozik meg — s ez az első egységet már átvezeti a másodikba, ahol mintha éppen ez lenne az a sajátos istenbizonyíték, amely a szenvedő Echót kibékíti a teremtéssel:
E’ lélek, melly régtől sem élő, sem halott,
A’ szenvedést hordá Dejaniramezül,[19]
Hangodért epedve égre néz ’s ha hallá,
Szenvedésem meghal és lelkem idvezül…[20]
Az első egység sziklahasonlatát aztán a harmadik rész fejleszti tovább: itt a Memnón-szoborra s a hozzá kapcsolódó, közkeletű mitikus történetre van utalás. A hajnal első sugarát énekkel ünneplő egyiptomi kőszobor ezen sorok szerint csupán visszaveri, azaz visszhangozza azt az elemi hatást, amelyet a vers címzettjének a szeme tett rá. S ezt természetesen a szöveg költői önmeghatározásként is érti, s ezzel Memnón és a megszólaló lírai én, úgy is, mint a verset létrehozó költő, azonosítódik, s az utóbbi mintegy le is értékelődik, mert nem képes méltó módon recipiálni az ő ért hatást:
Ha tán szemed hajnalsugárira —
Szivem nem ért olly dalt viszhangzani
Minőt a’ Memnon kőbálványa zenge;
Ne itélj érte meg, — még jő idő,
Midőn ez is ollyan hideg leend,
Minő a Memnon nem mosolygó szobra
’S akkor talán ez is szebb hangot ád.[21]
Vagyis a kezdetben az énekest ünneplő vers a harmadik egységben átvált a megszólított s alapvetően a hangjával azonosított nő általános dicséretébe (a hallás után a látás is az ő médiuma lesz), s ez az alak így válik szinte elérhetetlen, szakrális magasságokba emelt ideállá. A hatodik, záró részben viszont már ismét a hang — ezúttal a halászt eltérítő s elcsábító szirénhang értelmében — kerül előtérbe, ezzel teremtvén meg a ciklus alapvető egységét, miközben a hangot halló s eredeti környezetébe többé vissza nem találó alteregó nem az eksztatikus boldogság, hanem a mondhatatlan fájdalom állapotában van. S ez egyszerre mutatja transzcendens erőnek és démoni hatalomnak a versben jelenlévő női hangot.
Jókai négyrészes, soha újra nem közölt kompozíciója tudatos poétikai felfogást mutat: a hanggal — és a visszhanggal — való ötletes, többrétegű játék a költészet orphikus hagyományának az alkalmazását jelenti, s a romantikának egy olyan irányához kapcsolódik, amely az utóbbi évek interpretációiban egyre fontosabbnak látszik.[22] Az inkább a későromantikus magyar lírában megfigyelhető jelenségnek itt egy olyan korai kísérletéről van szó, amely bár nem társtalan, átgondoltsága és következetessége miatt nem rendelkezik túl sok párhuzammal. A szerző ráadásul arra is törekedett, hogy a négy különböző lapszámban megjelent egység eltérő versformát, de legalábbis strófaszerkezetet kövessen. Pusztán az ehhez a tendenciához való tartozás miatt a vers természetesen még nem lesz igazán jelentős szöveg, de érdekessége azért nyilvánvaló. Szerzője végül is joggal mondhatta utólag, még ha a fikció közegébe helyezkedve is, „hogy a versek nem rosszak”.[23] Jókai kései kommentárja — a vers fogadtatásának és recepciójának egyetlen ismert, igen sajátos dokumentuma — azonban meglehetősen félrevezetően és leegyszerűsítően nyilatkozott a műről: annyi mondott az álneves szerzőről, azaz saját fiatalkori énjéről, hogy „életunt decrepitus, halálra vágyó fickó volt az a bizonyos Aggteleki”.[24] S mivel Jókai mindezt az öregség állapotával látszott megfeleltetni (nyilván az Aggteleki szóban benne lévő „agg” szóra is utalván), ha jól értem a szövegrészlet erőteljes iróniáját, koravénnek minősítette azt, aki így viszonyul az élethez. Pedig ennek a tragikus létszemléletnek tagadhatatlanul inkább a fiatal Jókaihoz van köze: a legközelebbi párhuzama Petőfi Felhők című ciklusa,[25] amelyről akár idézhetnénk Arany János egy szintén 1847-es, Petőfihez intézett levelét is, amelyben a Felhők — még ha tréfás és familiáris formában is — követhető lírai előzménynek vagy hangulati, világnézeti példának minősül: „Olly nagy kedvem volna »Felhők«et irni.”[26] Talán az sem lenne túlzás Petőfi e két jelentős kortársának és nemzedéktársának a tanúsága alapján, ha nem valamiféle egyéni válsághelyzetet látnánk ebben a kötetben, hanem inkább egy lehetséges korhangulat nagyhatású megvalósítását.[27] Jókai költeménye is ennek a bizonyítéka, s ez csak azért nem ötlött a szemünkbe, mert ezt a korai verset soha nem próbálták meg az életmű belső összefüggéseibe illeszteni, s megragadni a lehetséges kontextusait: az Aggteleki álnév jól el is távolította a szöveget az ezzel párhuzamosan keletkezett prózaírói teljesítménytől. Pedig Jókai e műve is a Petőfivel való kontrasztban lehet sokatmondó.[28]
[1] Jókai neve egyedüli szerkesztőként a divatlap élén 1847. június 4-i tűnt föl, az 1848. március 23-i számtól lett Petőfi Sándor a társszerkesztő. Erről az időszakról lásd bővebben: Tamás Anna: Az Életképek (1846–1848), Akadémiai, Bp., 1970 (Irodalomtörténeti füzetek 68.). Újabb összefoglalásként: Szilágyi Márton: Jókai Mór, az Életképek szerkesztője. Megjelenés előtt.
[2] Ennek kapcsán lásd Szekeres László megfontolásait Jókai álneves vagy névtelen cikkeinek az azonosításáról: Jókai Mór: Cikkek és beszédek (1847. január 2 – 1848. március 12), I. kötet, s. a. r. Szekeres László, Akadémiai, Bp., 1965 (Jókai Mór Összes Művei. Cikkek és beszédek I.) [a továbbiakban: JMÖM Cikkek és beszédek I.], 574–593.
[3] Tamás, Az Életképek, 166.
[4] Vö. Szilágyi Márton: „Az utolsó magyar”: Arany János élete és költészete, Osiris, Bp., 2023 (Osiris Irodalomtörténet. Monográfiák), 93–101.
[5] A legfőbb bizonyíték egy Arany kezétől származó lista, amelyben (1856-ban megjelent kötete kapcsán) saját korábbi műveit sorolta föl, s köztük ezt is megadta: Arany János, Kisebb költemények I. (1825–1850), s. a. r. Szilágyi Márton, HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet – Universitas, Bp., 2024 (Arany János Munkái), 308.
[6] Jókai Mór: A tengerszemű hölgy (1890), s. a. r. Szekeres László, Akadémiai, Bp., 1972 (Jókai Mór Összes Művei. Regények 55.) [a továbbiakban: JMÖM Regények 55.], 65. Természetesen a jegyzetek is regisztrálták az írónak ezt az álnevét: uo. 404, 408. Az álnév — Jókaihoz kötve — benne van már az álnévlexikonban is, Zsigmond Ferenc monográfiájára hivatkozva: Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon: A magyarországi írók álnevei és egyéb jegyei, Akadémiai, Bp., 1956, 38. Vö. még Zsigmond Ferenc: Jókai, Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1924, 63. Zsigmond Ferenc értesülése is A tengerszemű hölgy idézett mondataira megy vissza.
[7] Aggteleki: Viszhang szavai: H*** Cornéliához, Életképek, 5. évf. (1847), 2. félév, 12. szám (szept. 19), 372–373.; 13. szám (szept. 26.), 405–406.; 14. szám (okt. 3.), 435.; 15. szám (okt. 10.), 467–468.
[8] Lásd bővebben Tallián Tibor: Schodel Rozália és a hivatásos magyar operajátszás kezdetei, Balassi, Bp., 2015, 419–437.
[9] Fried István: Jókai Mór, a kupléíró = Uő., Jókai Mór életrajzai és más furcsaságok, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2024, 126–150.
[10] Jókai Mór versei Nagy Bellához, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és a kísérőtanulmányt írta Fülöp Dorottya, Reciti, Bp., 2025 (ReTextum 15.); lásd még Fülöp Dorottya: A tizenharmadik: Jókai Mór Életem című verses önéletrajzáról, ItK, 128. évf. (2024), 1. szám, 96–110.
[11] Vö. Fülöp Dorottya: Jókai Mór első, folyóiratban közölt versei, Irodalomismeret, 32. évf. (2021), 1. szám, 90–98.; az 1848-ban publikált, Pan Jelasicz című, négy részes verses szatíráról lásd Hermann Róbert: Az eltűnt levél és az eltűnt menlevél — avagy, miért bujdosott Jókai 1849-ben, Aetas, 32. évf. (2017), 2. szám, 16–36. Különösen: 26–29.
[12] Az egész problematikáról lásd bővebben Szilágyi, „Az utolsó magyar”, 347–362.
[13] Erről a hagyományról Balassi kapcsán lásd Balázs-Hajdú Péter: Balassi Bálint ekhós versei és a közköltészeti hagyomány, Verso: Irodalomtörténeti folyóirat, 2018, 2. szám, 75–87. (https://journals.lib.pte.hu/index.php/verso/article/view/5299/5109)
[14] „Ékhó Pán üldözése elől puszta hanggá, visszhanggá vált.” Kerényi Károly: Görög mitológia: I. Történetek az istenekről és az emberiségről; II. Hérósztörténetek, ford. Kerényi Grácia, Bp., Gondolat, 1977, 117. Ez persze csak az egyik lehetséges mitológiai magyarázat, a másikat röviden összefoglalja: Balázs-Hajdú, Balassi Bálint, 79–80. Echo azonban mindkét esetben tekinthető szenvedő léleknek.
[15] Életképek, 5. évf. (1847), 2. félév, 12. szám (szept. 19.), 372.
[16] Vö. Szilágyi Márton: Egy hang a sírból (Petőfi Sándor: Az utósó ember), Tanulmányok, Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Hungarológia Tanszak Magyar nyelv és irodalom tanszék, 2023, 1. szám, 3–18.
[17] Vö. Szilágyi Márton, Örök zsidó = Uő., „Miért én éltem, az már dúlva van”: Vörösmarty-tanulmányok, Kalligram, Bp., 2021, 227–241.
[18] Uo.
[19] Az utalás a Héraklész-mítoszra vonatkozik: Nesszosz kentaur erőszakoskodott Héraklész ifjú feleségével, Déianeirával, ezért a hérosz nyíllal halálra sebezte. A haldokló bosszúból azt tanácsolta az asszonynak, hogy a kiomló vért itassa föl egy inggel, s ha majd férje el akarja hagyni, adja rá az inget. Végül ez okozta Héraklész halálát: az asszony kipróbálta a tanácsot, az ing lángra lobbant, s elviselhetetlen kínokat okozott a hérosznak, aki inkább a halálba menekült.
[20] Életképek, 5. évf. (1847), 2. félév, 12. szám (szept. 19), 373. Kiemelés az eredetiben.
[21] Életképek, 5. évf. (1847), 2. félév, 13. szám (szept. 26.), 406.
[22] Vö. Eisemann György: A későromantikus magyar líra, Ráció, Bp., 2010, 126–147.
[23] JMÖM Regények 55. 65.
[24] Uo.
[25] Erről lásd bővebben Szilágyi, A magyar romantika ikercsillagai…, 127–138.
[26] Arany János Petőfi Sándornak, Szalonta, 1847. aug. 11. = Arany János levelezése (1828–1851), s. a. r. Sáfrán Györgyi — Bisztray Gyula — Sándor István, Akadémiai, Bp., 1975 (Arany János Összes Művei XV.), 118.
[27] Az újabb interpretációk közül ilyennek látja: Balogh Piroska: Töprengések a Felhők felett, Irodalmi Magazin, 11. évf. (2023), 1. szám, 47–54.
[28] Ennek az elemzési szempontnak az érvényesítésére lásd Szilágyi, A magyar romantika ikercsillagai…