(Karl Ove Knausgård: Az öröklét farkasai. Kúnos László fordítása. Magvető, 2024.)
1.
Mi a bölcseleti következménye annak, hogy a maximumra vitt realizmusban misztikus tartalmak jelennek meg? Mert ez történik Karl Ove Knausgård újabb regényciklusában. Mire véljük, hogyan fogjuk fel az eltökélt, következetes, jó színvonalon prezentált realizmus és az egyetemes misztika csúcsszimbólumainak, főtémáinak összetalálkozását?
Knausgård a harmadik évezredi realizmus éllovasa. Hiperrealistának is nevezhető, mivel parányi részleteket és finom árnyalatokat rögzít tárgyiasságra törekedve úgy valahogy, mint a hiperrealista festők, csak az időben. A szenzuális tárgyiasságra való törekvés a realizmusának a motorja, mint aki fölesküdött rá, hogy az vezérli, ami érzékelhető, minden egyéb ebből következik. Eközben nem kíván különbséget tenni ún. „jelentős” és ún. „jelentéktelen” momentumok, banális és a lényeges események között, sem terjedelmileg, sem nyomatékosság tekintetében. Nála egy szinten van egy hajmosás meg egy ember halála. Az érzékszerveinkkel és az idegrendszerünkkel percipiálhatót kívánja rögzíteni, válogatás nélkül. Így kerül bele egyenlő súllyal a szövegfolyamba például két ilyen részlet: „A kolbászt belenyomtam a krumpipürébe, próbáltam megkavarni, de nem ment, túl sűrű volt a püré vagy túl puha a kolbász, inkább a műanyag villával próbálkoztam, ami nevetségesen kicsi volt, alig nagyobb egy fogpiszkálónál, sikerült is egy falat pürét a számba dugni, mielőtt beleharaptam volna a ketchupba mártott kolbászba”, majd a következő oldalon: „De nem furcsa, hogy minden, ami itt van körülöttem, egy robbanásból származik, és azt megelőzőleg nem létezett semmi?” Az előbbi egy banális mozzanat, az utóbbi a minden és a semmi körül forgó nagy gondolat. Százával sorolhatnám az ilyen ellentétes példákat.
Természetesen szelektál az író, mert még egy ezeroldalas könyvben sem fér el minden kolbász, ketchup és felötlő gondolat; a mikrorealizmus kivágásokból áll, mint a fénykép és a film esetében, azokon belül jöhet az észlelés minél jobban részletezve, a fogak közé szorult salátalevélig és egy brutális rablógyilkosság lefolyásáig; így is kimarad rengeteg minden a képből vagy a filmből, de amennyire az írásbeli rögzítés engedi, az író igyekszik megragadni a harmadik évezredbeli mindennapi élet momentumait — már amit egy jómódban élő, komótos, a szokásosnál érzékenyebb és élesebb szemű szubjektum lát belőlük, aki próbál nem túl szubjektív lenni, ámbár ez természetszerűen elkerülhetetlen, a tárgyszerűség és a szubjektív szempont azonban nem zárja ki egymást.
A Harcom (Min Kamp) ciklus műveiben ez a szubjektum ő maga volt, Karl Ove, aki a saját életét tapogatta le az írással, egyéni szuperemlékezetet gyakorolva, az újabb regényciklusban azonban, melynek a második kötetét olvashatjuk most magyarul, különféle elbeszélő szubjektumokba helyezkedik bele, beleérző-gyakorlatokat végez, és azt próbálja elkapni és fixálni ugyanolyan részletességgel, hogy hogyan él és mit észlel másvalaki. Még mindig a viszonylagos jómódban élő, komótos individuumok vannak túlsúlyban, de már más társadalmi rétegekből származó és más nemzetiségű egyének is bekerülnek a műbe, például egy orosz kamionsofőr. Nem mintha Knausgård szociológiai körképet akarna vagy tudna adni, csak most már hál’ istennek kilép a saját énjéből-életéből. Nem siet, nem akar minél több figurát megtestesíteni a könyveiben, csak néhányat, akikre a választása esett — hogy miért pont ezekre, arra nincs magyarázat, ezt az írói szabadság és önkény, no meg persze a valóságismerete dönti el. Határozottan fejlődésnek tekinthető azonban Knausgård írói pályáján, hogy már nem csak a legsajátabb életéből merít, és kilép Norvégiából, ezúttal Oroszországba. (Mi sem természetesebb egy becsvágyó regényírótól — Tolsztoj és Dosztojevszkij tematizálva vannak ebben az új műben. Ahogy a norvég ciklus nem volt meg Hamsun és Hitler nélkül, úgy kellenek most ebbe a fikciós sorozatba a nagy oroszok, Leninnel együtt.)
A legsajátabb életre való szorítkozás stratégiájának a Harcom ciklusban az volt az értelme, hogy az író olyan újfajta valóságirodalmat teremtsen, amit a személyes őszinteségre alapoz. Ezt „autofikciónak” szokták nevezni — én nem kedvelem ezt a fogalmat, mert az ilyesfajta írás szándéka és célja pontosan a fikció lehetőség szerint való elkerülése, a ragaszkodás, ha nem is csak a tényvalósághoz, de ahhoz, amit az ember realitásnak érzékel a saját életében. Arra megy ki a játék, hogy az elbeszélő ne fikciósítsa az életet, durván fogalmazva: ne hazudjon még magának se, hanem legyen minél őszintébb, valósághűbb. Ez teljesen más szándék és igazságfelfogás, mint a szabadon, bátran, a képzeletére hagyatkozva mesélő, kedvére fantáziáló regényíróé. Mindenkinek van egy elképzelése a saját valóságáról és igazságáról, és még ha ez ingatag lábakon áll is, stratégiaként számolni kell vele. Ez az új őszinteség nagy horderejű szellemi fejlemény a prózairodalomban, nem véletlenül van a norvég írónak annyi olvasója, akik izgalommal követik a vállalkozását.
Amit „autofikciónak” mondanak az irodalomtudományban, az annak felel meg, amit a kortárs filozófia „új realizmus”-nak nevez, szemben a posztmodern konstruktivizmussal, mely azt állítja, hogy nem létezik nem konstruált valóság (tehát minden fikció, más szóval mindent a tudat állít elő). Az új realizmus ellenben a valóságok pluralizmusával számol anélkül, hogy elvitatná tőlük a valóság súlyát. A valóság nem naturalizmust vagy materializmust jelent, a reálisba beletartoznak a legkülönfélébb fajtájú dolgok, különböző észlelések, lelki valóságok, fogalmak, a nem-fizikai tárgyak is. Különbséget tudunk tenni tények és fikció között, de ez az elválasztóvonal nem a nyers valósághoz tartozó és a gondolatainkban, érzelmeinkben létező dolgok között húzódik. Létezik olyan immateriális valóság is, ami nem konstruktum.
Az őszintesége, a hamisítatlanságra való törekvése miatt, mint tudjuk, Knausgård-t olykor jogi formát öltő támadások érték a család és az ismerősök részéről, akik nem tartották őszintének az író őszinteségét, nem tartották hitelesnek a valóságábrázolását. Kisebb kompromisszumokat téve, amilyen egyes nevek megváltoztatása, Knausgård mégis hat vastag köteten át mondta a magáét a saját való életéről — amibe természetesen sok-sok más ember élete is belefolyik —, ugyanolyan részletességre és hiperrealizmusra törekedve, mint az új sorozat első három könyvében, melyből eddig kettő olvasható magyarul Kúnos László kitűnő fordításában, a Hajnalcsillag és Az öröklét farkasai.
Mielőtt az új ciklusról beszélnénk, kérdezzük meg, hogy miért olyan érdekes számunkra — a Harcom világsikert ért el — egy 1968-ban született norvégiai, középosztálybeli férfi élete, aki semmi különöset nem csinál azonkívül, hogy folyton ír. Átlagos gyerek, kamasz, átlagos családos polgár, aki írással próbálkozik. Pontosan az átlagossága miatt volt számunkra érdekes! Nem az életének a tartalma érdekelt bennünket, hanem a formája, a hétköznapok zajlása a reggeli fogmosástól kezdve az esti lefekvésig, a semmi-különös-élet, maga az élet, melyben részesülni van szerencséje annak az embernek, akit (még) nem pusztított el valami nagy csapás vagy háború. Ilyen szerencsés ember az olvasó, aki csak akkor ülhet le a kényelmes foteljébe vastag könyveket olvasni, ha még él, és viszonylag jól van. Regényeket csak ülve vagy fekve, kellemes hőmérsékletű térben, jóllakva és viszonylag ép elmével lehet olvasni, tehát az olvasó is átlagpolgár, bármily szélesre húzzuk ennek az átlagosságnak a terjedelmét. Ez az író rólunk beszél.
Knausgård a saját nem-zsenialitásából alkotott zseniálisat azzal, hogy ezt az átlagosságot, a banális élet banalitását és a normális élet normalitását — mindezt szintén széles határok között értem — meg tudta írni, minden stilisztikai virtuozitás nélkül, mondhatni: ömlesztve, közönségesen. A forma megfelel a tartalomnak. Knausgård nagy felfedezése a banális, a mindközönséges. Az derül ki, hogy ezt bizony nagyon nehéz megírni, nehezebb, mint az őrületet vagy egy bűntényt — sokezer oldal kell hozzá, és szigorú ragaszkodás a tárgyiassághoz, az érzelmek rögzítésének tárgyiasságához is. Egyfajta írói aszkézis, lemondás a metaforizálás, szimbolizálás, szépítés, csúfítás, felhangolások, lehangolások, dramatizálások ezernyi lehetőségéről, hogy az kerüljön papírra, ami valóban van — a sensus communis, a common sense, a józan ész hullámhosszán. Ez is egy felfedezés a norvég író részéről, a sensus communis irodalomba emelése, hiszen az írókat-költőket általában a rendkívüli esemény és a rendhagyó gondolkodás vonzza. Pedig mi mind, akik még életben vagyunk, többé-kevésbé a józan ész alapján éljük az életünket, ennek legalábbis a minimuma életföltétel a polgári társadalomban. A harmadik évezredben az derült ki, hogy az unalmas köznapi valóság a terra incognita.
A tükrözés-effektus folytán valósággal üdítő ráébredni arra, hogy bizony így telnek napjaink, bizony így cserélünk pelenkát, és így fizetünk a bankkártyával, nagyjából hasonlóan zajlanak a napi kapcsolataink. Hallatlanul érdekesnek bizonyult a mikrorealizmus, amivel a norvég író megvilágította azt, ami egyszerűen csak úgy van, döcögve, egyik napról a másikra. Leírva az egész semmisség olybá tűnik, mint egy csoda. Csoda, hogy élünk.
2.
A csoda lett az új ciklus vezércsillaga. Ezekben a könyvekben is változatlanul megy a mindennapiság ecsetelése szép komótosan, beleértve szerencséket és balszerencséket, jó és rossz napokat, a Hajnalcsillagban azonban, majd Az öröklét farkasaiban is — és, mint olvasom, a következő, A harmadik birodalom című regényben úgyszintén — megjelenik az égen egy óriási csillag, és nem távozik. Több, mint egy égi csillag, nagyobb és fényesebb annál, senki sem tudja mire vélni, és a tudósok sem tudják megmondani, hogy micsoda az ott fönn. Nagyon konkrét jelenség, mindenki látja, a híradóban is beszélnek róla, csakhogy kilóg az általános világképből.
Ez az általános világkép naturalista, természettudományos alapú, a természettudományos törvényekkel ellenkező fizikai jelenségeket nem tudja elfogadni, nem tud velük mit kezdeni; a természetfölöttit ignorálja, ilyesmi nem létezik számára. Csakhogy az az éjjel különlegesen ragyogó égitest mégis ott van a regényben, ugyanúgy, mint a ketchup és a kolbász. Mi a modern ember reakciója? A tudósok hamarosan magyarázatot találnak rá, türelem. Nem kell nagy cécót csinálni belőle. Mivel az égi jelenségre nincs pontos szavuk, sem magyarázatuk, az emberek többsége struccpolitikát folytat, nem foglalkozik vele, eltekint a nyilvánvaló rejtelemtől, akiket irritál, azok pedig várják a tudományos magyarázatokat. Az első és a második regény ezen a ponton megszakad, de a csillag, mint olvasom, a harmadikban is fönt van, és a hatásai is meg fognak mutatkozni.
A csillag megjelenéséig azonban sok víz lefolyik a Volgán, mivel ezúttal Oroszországból fog rászegeződni az olvasó tekintete. Én legalábbis látom a csillagot, ami azt jelenti, hogy Knausgård realizmusának ez a mágikus fölágazása irodalmilag sikeres. Pont arról van szó, hogy hosszadalmas és alapos realizmus kell ahhoz, hogy végül talán ellássunk a csillagokig. Üresjáratok voltak az oldalak százai, amelyek elvezettek a hajnalcsillagig? Nem, mert akkor unalmas lett volna a könyv; életismeret, tapasztalat, türelem, hihetetlen memória kellett a valóságábrázoláshoz. A fura csillag azonban már tényleg fikció, gondoljuk, noha a regényvalóságban ugyanazon az ontológiai szinten helyezkedik el, mint a kolbász.
A két fikciós regényben a drámák jóval markánsabban kirajzolódnak, mint az önéletrajzi ciklusban, ahol mintegy beszívja őket a verista módon ábrázolt hétköznapok vonulásának vastag szövete. Ezekben már van kompozíció és dramaturgia, és, mint olvasom, a kolléga, Geir Gulliksen szerkesztői munkája is alaposabb. A kompozíció a szaggatott „párhuzamos történetek” poétikáját követi, a Farkasokban a norvég Syvert története kapja a legtöbb teret, utána az orosz Avletyina következik, kevésbé hosszú a szintén orosz Vaszilisza, és rövidke Jevgenyij két fejezete.
A történet nagyjából annyi, hogy a húszéves Syvert Norvégiában rájön, hogy a megboldogult apjának volt egy orosz szeretője, akitől gyereke is születhetett, és vagy harminc év múlva meg is történik a féltestvérek, Syvert és Avletyina közti találkozás. Vaszilisza Avletyina barátnője, akit a félig vagy még félig sem tudományos, jócskán misztikusan tudományos huszadik század eleji orosz különc „filozófusok” — vagy inkább fantaszták — érdekelnek, Jevgenyij pedig teherautósofőr, akit kirabolnak, és kis híján megölnek az úton. A párhuzamos történetek között rímek, érintkezések vannak. A regény ideje 1986 Norvégiában és a 2000-es évek eleje Oroszországban; Syvert életkora nagyjából megfelel Karl Ovéének, hasonlítanak is egymásra, az orosz húg tíz évvel fiatalabb.
Nem spoilereztem, ugyanis a cselekmény ebben a regényben sem fontos, nem történik semmi egetverő, pontosabban a drámák nincsenek íróilag poentírozva, itt nincs Hamlet, aki kihegyezné élet-halál kérdését, az olvasó tanakodhat: vajon Csernobil, amiről szinte csak futólag esik szó, nem drámai esemény volt, nem lényegesebb egy focimeccsnél? Az utóbbira jóval több oldal jut, mint az előbbire. A norvég apa korai halála vagy öngyilkossága nem drámai esemény, nem lényeges? Mindenesetre nincs túldramatizálva, csak sejthető (ezt erősíti fel a prológusszerű, rövid első fejezet), hogy döntő hatással volt több ember életére. Avletyina anyjának, Syvert szerelmének hasnyálmirigyrákja nem megrendítő? A gombákról többet gondolkodik a lánya, mint erről. Az ifjabbik Syvert eleinte temetési vállalkozásnál inaskodik, majd gazdag temetési vállalkozó lesz, a halált így Knausgård ügyesen hétköznapivá degradálja, amiként talán az is. Pozitív fejlemény a norvég írónál, hogy az új sorozatban az életkutatásába belehímezte a halálfonalat. Nem fog semmi különös történni akkor sem, ha meghalunk.
Nagy kérdések viszont, főleg Avletyinának köszönhetően, bőségesen fölmerülnek. Avletyina biológus, akit főleg az erdő, a fák és a gombák együttműködése foglalkoztat. Az ő érdeklődésének szálát követve bukkan fel a regényben az evolúció kontra teremtés nagy kérdése oly módon, ahogy azt egy művelt ember fontolgatja, aki sem nem tudós, se nem filozófus, se nem teológus, vagyis ahogy mindannyian el-eltűnődünk rajta. Ez is Knausgård erénye: a végső kérdéseket olyan formában teszi fel, ahogy valamennyien. Egy példa: „A tudat megismerése már kívül esik a megismerhetőség horizontján. A világegyetem mibenléte, az atomok: kívül esnek. Az idő: kívül esik. A halál: kívül esik”. A szellemi közhelyek, amikor egy-egy ember életébe mártva, sűrű kontextusban jelennek meg a szövegben, új erőre kapnak. Hajlamos vagyok úgy értelmezni a regény Cvetajevától kölcsönzött címét, hogy „az öröklét farkasai” az örök kérdések. Ezek a biológusnőt is „megharapták”, aki el is menekült, segítő szakmát választott, végül orvos lett belőle. A regény legszebb futamait azonban még biológus korában gondolta — s az író leírta a belső monológjait —, de rá kellett jönnie, hogy ha az erdőtől, s nem a fától, tehát ha az összefüggésekből indul ki, akkor seperc alatt metafizikai kérdésekbe ütközik, amelyektől viszont eltiltotta az az irracionálisat nem tűrő ízlése.
Avletyina alakja, akárcsak a regény többi jelentős szereplőjéé, rendkívül megragadóan és sokrétűen bontakozik ki a Farkasok 830 oldalán. Megszeretjük őket — akárcsak a klasszikus realizmus esetében —, amikor megakad a történetük, alig várjuk, hogy az író ismét fölvegye a szálat és ismét halljuk — lássuk, elképzelhessük — őket, értesüljünk a sorsukról, a múltjukról, a környezetükről. Amint a biológusnő erdője, a regényfigurák is hálózatokban léteznek, különösen a családi kapcsolatok vannak árnyalatosan lefestve, érződik, hogy Knausgård öt gyerek apja, mert az apa–anya–lánya–fia viszonyokat nagyon rebbenékenyen ábrázolja. Ehhez kellettek az oldalak százai, mert az író a viszonyok alig észrevehető, hullámzó rezdüléseire kíváncsi; anélkül ábrázolja ezek folytonos mozgását, amit „pszichologizálásnak” szoktunk nevezni, egyszóval életszerűen. Tulajdonképpen ezért ragaszkodunk Knausgårdhoz: az életszerűsége, a kolbászevés és a viszonyok alakulásának megfigyelése miatt. Mindkettő életföltétel. Knausgård kontextuális szemléletű relacionista — amit régen a regény „totalitás”-igényének szoktak nevezni, az itt komplexitás-igény. „Totalitás”: nincs.
Csakhogy a norvég író, aki immár régóta Londonban él, nem akad el az érzékelésnél, hanem azokat a gondolatokat is meggyőzően mutatja be, amelyek a szereplők tudatában fölmerülnek. Végtére is ezek szinte ugyanúgy szenzuálisak, mivel nagyon is érezzük a gondolatainkat, még pánikba is eshetünk miattuk (Avletyina pánikrohamai a regény kitűnő részletei.) Úgy merülnek fel, ahogy: labilisan és futólag, a természetes elme féltudományos bölcselkedésének kacskaringóival. Emlékezetes számomra például az az epizód, amikor az ifjú Syvert csak úgy futtában elmereng azon, hogy ő most tulajdonképpen egy bolygón forog egy csillag körül. Vagy amikor Avletyina elrág néhány varázsgombát, és eksztázist él át, mint aki előtt megnyílott a lét: „A táj hullámzik és lüktet, mert a táj él, ahogy az állatok élnek, nem, nem, hanem úgy, ahogy maga az élet él, arc nélkül, hullámzó lüktetésben”. Avletyina egyébként tudományosan is sokat gondolkodik, úgy ahogy az egyetemen tanulta, az isten-telen univerzumról, az evolúcióról szőtt gondolatait pedig az író korlátokba ütközteti, illetve a nő saját tapasztalatának spirituális aspektusaival konfrontálja. Már csak az erdőkutatásai is elviszik Avletyinát a tudomány határáig, s ettől vissza is hőköl.
A Farkasok egyik nagy látens témája a természettudományos és az ezoterikus-misztikus világkép viszonya. Az ismeretlen csillag a kettő ütközésének jele és jelképe. Ez az égi jelenség az előző regényben is, és itt is az ésszel követhetetlen, a teljes másság, a megmagyarázhatatlan, az ismeretlen jele. A két regény nem szolgál vallási magyarázatokkal, és nem utal rájuk, senkinek sem jut eszébe, hogy az ismeretlen csillag Krisztus második eljövetelének, az apokalipszisnek a jele volna, vagy bármi más vallási értelmezés. Megállunk ott, hogy nincs rá magyarázat, ez a regény azonban egy lépéssel tovább megy, mint az előző, mert itt mintha csak a csillag megjelenésének következménye lenne, hogy az azt követő napokban senki sem hal meg, legalábbis Norvégiában. Ez utóbbi jelenség is tényként van elbeszélve — majd A harmadik birodalom című regényben tudjuk meg, hogy milyen furcsaságok esnek még meg a világon.
A természettudományos világkép felfüggesztésének, illetve ezoterikus jellegű továbbfejlesztésének leglátványosabb példája ebben a regényben az a betét, mely Vaszilisza dolgozatát tartalmazza a tizenkilencedik századi orosz fantasztákról, egyikük egy Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov nevű orosz szerző (1829—1903), az orosz futurista kozmizmus reprezentánsa, akinek centrális ideája a holtak, az összes halott testben való feltámadása volt, nem keresztény szellemben, hanem sci-fi-jellegű tudományossággal fogalmazva. Vaszilisza Baranov „Öröklétfarkasok” című publikálatlan dolgozata jó harminc oldalt tesz ki a regényben, és paródiaként hat, ámbár nem az. Mintha az oroszok nem csak a világot akarták volna megváltani a forradalmukkal, hanem a túlvilágot is, és a teljes egyenlőséghez és totális szabadsághoz, a „tökéletes világhoz” az összes halott feltámadásának is hozzá kellene tartoznia — a totalitarianizmus végkifejlete ez, totális totalitarianizmus, melynek része a lázadás a természet ellen, a természet legyőzése. Mintha a megváltás, a megváltó eszmék nevetségességét pedzené Knausgård, kommentár nélkül.
A féltestvérek találkozása, melyre mindketten nagyon készültek, kínosnak bizonyul, a felebaráti szeretetig is alig jutnak el, csupán a toleranciáig. Két világ találkozik, Kelet és Nyugat, két idegen ember, és a vérségi kapcsolat nem jelent semmit. Amikor fölmerül a kérdés, hogy „ki vagy te?”, és erre őszintén kellene válaszolniuk, mindkettejükben megáll az ütő. Mi már elolvastuk róluk oldalak százait, és talán jobban tudjuk, hogy kicsodák (?), de nekik fogalmuk sincs, mit lehetne erre a kérdésre mondani. Ugyanabba az ismeretlenbe ütközünk itt bele, mint a teremtés vagy a csillag esetében. A két halott, Avletyina anyja és Syvert apja nem támad föl a kapcsolatukban.
3.
Mircea Cărtărescu is hasonló regényfolyamon dolgozott, és ilyen vaskos regényeket ír, mint Knausgård, nála is sok az ún. „autofikció”, de a román írónál nincs ez a letapadás a realizmusnál, joggal nevezzük őt szürrealistának. Ő is ilyen részletességgel ír a hétköznapokról, de nála folyamatosan „fönn a csillag”, ő lépten-nyomon átmegy szürreálba, és vizionárius nagyjelenetei is vannak. Érdekes, hogy a Szolenoidban olyan jelenetek is akadnak, amelyek szinte szóról szóra megjelennek a később íródott Farkasokban: a betegség, az öregség, a szenvedés, a halál elleni lázadás, az univerzális megváltás követelése. Ezek a részek a román írónál is parodisztikusan hatnak. Talán mindketten olvasták ezt a Nyikolaj Fjodorovics Fjodorovot? Cărtărescunál a Szolenoid végén apokalipszis következik be, Knausgård-nál majd meglátjuk, de a halálozások elmaradása a csillaggal együtt itt is apokaliptikus jelnek nevezhető.
A 21. századi apokaliptikus történetmesélés az irodalmárok és filozófusok szerint totális kulturális krízisről, a modernitás jövőjének véget éréséről, az „elképzelhetetlen eljöveteléről” tanúskodik, és átvezet a poszthumanizmus korába. Ezekre a posztmodern apokalipszisekre nem jellemző a biblikus kód, az apokalipszis ezekben nem az „Úr napja” és nem Krisztus második eljövetele, hanem a puszta negativitás feltárulása, az emberi világ eltűnése. Cărtărescunál és Knausgård-nál nem tartunk itt, bár a román író vizionárius regényében tömeges halálok esnek meg, és Bukarestre lecsap az „utolsó ítélet”. Mint olvasom, Knausgård-nál A harmadik birodalomban a nem-halál ölt tömeges méreteket.
Egyik regényírónál sincs szó poszthumanizmusról vagy antihumanizmusról, Cărtărescu Szolenoidjának végén egy „betlehemi” jelenet következik, a család szentsége kap glóriát, Knausgård-nál pedig az egész regény vezérfonala a homályban maradt szerelmi történet, mely a múlt században az orosz nő és a norvég férfi között zajlott. Mivel mindketten meghaltak, csak az orosz nő szerelmes leveleiben és Avletyina személyében maradt fönn valami ebből a nagy, házasságtörő szerelemből, mely a féltestvéreket megrendíti, de nem úgy tűnik, mintha megváltoztatná a polgári életüket. A román és az orosz regényben is a szerelem viszi a hátán a cselekményt, Cărtărescunál Irina indítja be a szolenoidokat, Knausgård-nál a szerelmes levelek megtalálása indítja el az orosz szálat. A halál mindkét regény több epizódjában halálos ellenség, Knausgård regényének öröklét-fejezetében a természet is az (Fjodorov és Vaszilisza szemében legalábbis). Cărtărescunál a szolenoidok működése látszik felülkerekedni a nehézkedési erőn, egyáltalán a természettörvényeken, Knausgård-nál az eszme. „Az emberi létnek még csak a kezdeti lépéseinél tartunk, még mindig nem tudjuk, mire képes az emberi ész és észszerűség”, áll Vaszilisza Baranov kritikátlan dolgozatában; ő maga is lehetségesnek tartja a jövőben a betegségek, az öregedés legyőzését, a természet fölött aratott diadalt, a világűr meghódítását. A Föld „hatalmas elektromos hajóvá” való alakítása, amiről Vaszilisza ábrándozik, rímel Cărtărescu hajó formájú, magnetizmussal táplált házára, illetve az egész Bukarest levegőbe emelkedésére. A horizontalitás („a természet, az állatok világa, a halál, a holttest a sírban”, értelmezi Vaszilisza) legyőzése egyik regényben sem természetfölötti csodaként van elképzelve, hanem az emberi találékonyság műveként, hiszen a szolenoid Cărtărescunál is műszaki találmány.
„És ismét olvastam az egyöntetű tiltakozásokat: „Le a halállal!”, „Le a rothadással!”… — áll Cărtărescu regényében a nagy lázadás látomásos jelenetében. Hajszálra ugyanez jelenik meg Knausgård-nál egy moszkvai demonstráció leírásában: „Talán hatvan ember gyűlt össze. Néhányan táblákat tartottak a magasba, közelebb mentem, hogy megnézzem, mi ellen tüntetnek. AZ ÖREGSÉG BETEGSÉG, ez állt az egyiken. LE A HALÁLLAL, ez egy másikon”. Mindkét jelenetben beszédek hangzanak el, és ezek mindkét elbeszélőre nagy hatással vannak. „Miért nem pusztítjuk el a nagy zsarnokot, a halált? Miért nem robbantjuk ki az élet forradalmát? Miért nem lehetnek a halottaink az utolsók, akik meghaltak, és miért ne élhetnénk mostantól örökre?”, éli bele magát Vaszilisza a filozófus Fjodorov meg a tüntetők gondolataiba, és ezt összeköti a bolsevik forradalmi évtized meg Trockij eszméivel. „Forradalmároknak tekintették magukat, a természet és a halál ellen vívott harcot pedig a polgári társadalom ellen vívott harc logikus folytatásának.” Cărtărescu lázadói is forradalmárok, akik végül elbuknak.
Knausgård-nál határozottan megjelennek a klímakatasztrófa jelei, Cărtărescunál az egész Bukarest sorsa egy nagy katasztrófa, a környezet szennyezettsége pedig az egész regényen végigvonuló tájleírások sorozata, nem látomás. Ebben a kontextusban szemlélve a természet és a természetes halál elleni lázadás: háború a világ ellen. A norvég írónál egyébként sorozatosan nagyon szép tájleírások olvashatók. A hajnalcsillag is táj tulajdonképpen, csak végképp nem engedelmeskedik az emberi akaratnak, nem igázható le, rendületlenül uralkodik az ész fölött. Norvégül már a sorozat negyedik kötete is megjelent, a címe Nattskolen (Éjszakai iskola), s a főszereplő egy fotóművész, aki meg akarja ölni magát. De a ciklusnak még nincs vége, Knausgård nem tervszerűen dolgozik, a pillanat alakítja a regényfolyamokat. Úgyhogy ő sem tudja, mi lesz.
„Aciklikus építkezés nem feltétlenül követ vagy követhet fegyelmezett kompozíciós elveket. Az elrendezés esetlegessége, az epizodikusság, halmozás, a felesleges részletezés, terjengősség, csapongás, a szelekció hiánya, a hangvételbeli ingadozás, szertelenség, áradás, bőbeszédűség lazaságot eredményez, vagy éppen a szerkesztetlenség és a túlbeszéltség benyomását kelti”, írta Thomka Beáta „Regényciklus-poétikák. Kortárs modellek, komponálási elvek” című nagy tanulmányában,* melyben a román és a norvég író regényciklusait is tárgyalja. Ő is nagy izgalommal olvassa ezeket a terjengős regényeket, és elismeréssel adózik a román meg a norvég írónak is, egy új poétikát fedez fel náluk. Hiányolhatjuk a tömörséget, a jó kompozíciót, a feszített szerkezetet, de hogy az effajta írás világjelenség, ahhoz nem fér kétség. Azt kell megfejtenünk, hogy miért van ez így.
* https://real.mtak.hu/133811/1/168_Thomka_Beata_Filkozlony_2021_1.pdf