Farkas B. Szabina: Rövidprózák

Keleti szél

Éppen csak annyira ér össze a karunkon a szőr, hogy érezhető legyen az óvatos csiklandás a busz mozgásával. A semminél több, a kimondhatónál kevesebb kapcsolat. Másfél óra és feladom a kereteimet, hozzányomom, hadd izzadjunk össze az út maradékán. Valahogy egyértelműbb a száz százalék bőr a bőrhöz állapot, mint a szőrmentén fenntartott folyamatos feszültség egy közel került idegennel. Holnap te ülsz a nagydarab mellé, aki elfoglalja a közös karfát, és az ülésem egy részét is. Szar lehet, megállóknál se száll le, nem tudom, lehet beszorult. Néha én is ezt érzem a repülőkön. Biztos, hogy nem ekkora lábhosszra tervezték, ami nekem nőtt.

Több mint fél napja repülünk, itt nincs miért izzadni, fázás van helyette, amolyan közösségi nagyfázás, Laokoón csoportba rendeződve próbáljuk túlélni a hátralevőt. Elfelejtettem, hol kezdődöm én, és hol végződik a te, nem is beszélve a mai idegenről, aki sor-társunk lett a bajban. Meg is tart ez a sok test, kevésbé feszít a félelem a turbulencia jöttével, hátamba fúródó térdvédelem. Reggeli terülj-terülj és pöccintsd le asztalkám, hogy legyen valami, ami elválassza a világost a sötéttől. Ami anno a Holdraszállás felderítő próbaútján bizony nem sikerült. Túl sokat zabáltak az űrhajósok. Pedig még egy repülő vécéjénél is nagyobb szerencsétlenség várt rájuk utána. Mondjuk az lett a másnap. Amikor már nem bírod magadban tartani az előzőt. Hátrameneti sor, mely félúton beleolvad a reggelihordóba, vagytevagyén, nincs mese, se hely, itt nem lehet amőbává változni, mint az ülésen, földön és a bőröndtartó feszegetése közben. Itt a fém győzedelmeskedik a test felett. Hátraarc, a kocsi az étellel elsöpri a szükséget.

A megérkezéssel egy pillanatra visszacivilizálódik az ember, testem mintha újra a sajátom lenne, senki nyála nem folyik a két sorral odébb kúszott hajamra, és úgy érzem, ez most saját papucs, amiben lépkedek. Reptéri busz, igen. Szinte tartanom se kell magam, mert megfog a testtömb, ami körülvesz, egészen felszabadító, ha kilépek a kontrollvesztettség szorongató sémájából. Ez itt egy nagy entitás, egy egyszerre lélegző buszbelső, sok kicsi pislogással, lapos, álmos pislogás ugyan, de mindenkié. Végül fáj is kiszakadni az anyaméhszerű rövid kirándulásból, beszületni az új országba, ami fonákkal arcon csap meglepő légnyomással és lucskos páratartalommal.

Mostantól csak te meg én, meg a többszáz járókelő, aki magával sodor. Áramló hangyaboly az utakon, járdán, mely közti átmenetet már régen eltaposta a százlábú lakosság. Hostel váróterem, hotel lift, kis fogadó reggelizője, mindenki egy és ugyanazon massza része, utcai étkezdében földön ülünk sorban, verébvacsora. Bele ne tunkoljak a szinte arcomba tolt másikéba, neki meg a lába lóg az enyémbe, térbeli tor-szülött minden táplálkozáslánc itt az útszélen. Imádatosan hullámzunk együtt a várossal. Mikor lettünk testidegenből együvé a klímával? Vagy a klíma maga teszi, hogy belemosódunk, mint valami délibáb?

Kis parti kunyhó, ketten vagyok, te mintha végre egyedül. Aztán ránk csukódik a szúnyoghálós kenyérkosár. Mozdulatlan pirítósok lettünk a gekkóárnyas éjszakában. Hozzád érnék, ha tudnám, melyik vagy te, nyújtóznék, hogy lélegezzek, de ezt itt nem szokás. Utazó majomcirkusz, láncreakciós mozdulatok végén mindig talány a hovaérkezés. Nekem tetszik így. Megutaztatom a kérdőjellé görbült nyakam, hátha kiderül, mi van utána, de nem derül ki semmi, pont ez az, pont. Pontos. Vesszőparipán távozunk.

Átszőtt falakba botlani

A februári szombatok nagyon hasonlóak. Alig van némi eltérés, ha csak azt nem vesszük számításba, hogy az egyik éppenséggel közelebb van a januárhoz, a többi pedig talán valamivel kevésbé reményvesztett. Egy ilyen februári szombaton arra ébredt, hogy az ólmos fáradtság a testében a vártnál enyhébb. Ezt kihasználva, lendületet vett a fürdőszoba felé. Úgy emlékszik, hogy a megfelelő irányban próbálkozott, mégis egy óvatlan pillanatban a fal másik oldalán találta magát. Úgy is mondhatjuk, hogy átment rajta furcsa könnyedséggel. Elsőre csak egy kicsit lepte meg, a reggelre fogta, meg a szombatra, de akár a február is közrejátszhatott. Ott azonban a lakásától eltérő látványba cseppent, kicsit megilletődött, de még mindig nem gyanakodott bármi bajra. Volt pár terem, egyre nagyobb és díszesebb, átjárható falú és néhány nehezebben bevehető. Az első, amiben embereket is talált, kissé ódivatúnak hatott, klasszicista szobabelső, hozzáillő ruhákkal. Nyári délutáni fények tűztek be, látszott a szálló por a sugarak útjában. Valahogy ismerősnek tűnt mindenki. Látták, hogy ott van, rápillantottak, repült felé pár mondat, de nem szakították meg ilyen-olyan teendőiket. Senki nem lepődött meg pizsamás belépőjén. Érezte, hogy van itt helye, tudna maradni. Családi melegség vette körbe, amivel mintha nem lenne mersze élni. Egy férfi figyeli a tükörből, ha közelebb megy hozzá, kisfiúvá változik. Őt nézi, ez teljesen biztos. Egy ideje az álmodás dolgot elvetette, megbékélt a bolyongással, ami a mai reggelt illeti. Benézett a tükör mögé, amitől egy sötét folyosón találta magát. Rengeteg szoba sorban, de csak egyből szűrődik ki fény. Befüggönyözött szoba, éjszakai derengés és néhány gyertya. Kissé bátortalanul lépked, pedig tudja, hogy be kell néznie. A küszöbön marad hosszan, odáig van ereje, onnan nézi a síró fiatal nőt, aki egy gyerekágy fölött hajolgat. Ha közelebb megy, látja, hogy a baba koromfekete. Az egész szobát megfeszíti a fájdalom. A fekete gyerek egy alaktalan kővé változik. Innen a legnehezebb elmennie. Dől a könny a szeméből, de hosszú a folyosó, van valami dolga a következő szobában is. Lenézve megindul alatta a szőnyeg a kopott deszkákon, úgy viszi, hogy lépni se nagyon kell. Ez így már szinte erőszakos, pedig a kő is hozzátapadt az előző rettenetes szobából. A szőnyeg kicsúszik, megrándul hirtelen, ő pedig egy üres könyvtárszobában találja magát. Jobbra, az olvasóasztal felett egy óriási festmény. Szigorú, peckesen sorakozó férfiak. Némelyik szemében rettegés, mások inkább kíváncsiak. Itt jó lesz nekem, beülök közéjük, gondolta. Ahogy közelített a kép felé, kivilágosodott a háttere, és feltűnt egy csapat gyászruhába öltözött asszony, szoros, áthatolhatatlan köteléket alkotva. Túl sok ez így, nyomja az összes távoli tekintet. Itt is nehéz a lélegzés, valahogy mégis lassabb. Szép óvatosan megtelik melegvízzel a szoba, és hagyja lebegni, eltűnni, megnyugodni. Becsukja a szemét egy kicsit.

Hétfőn hosszasan csengetett a postás, de végül csak a küszöbön hagyta a csomagot. A testvére telefonált, bár amúgy sem fűzött hozzá sok reményt, hogy felveszi neki. A szomszéd próbálkozott néhányszor, csak egy kis szívességet szeretett volna, végül meg is sértődött, hogy nem szólt az utazásról, ezért nem jött többet. A barátai szerint meglátogatta a szüleit. A szülei szerint nagyon elfoglalt. A főbérlő egyre türelmetlenebb lett, úgyhogy április közepén hivatalos felszólítást küldött. A közelgő szülinapjára mindenesetre összebeszéltek páran, hogy azért csak-csak meglepik. Egyiküknek van kulcsa hozzá, a terv kissé ingatag volt, de a szándék mindenképpen becsülendő. Örültek, hogy senki nem nyit ajtót, így legalább fel lehet díszíteni a lakást, mire hazaér. Tudni vélték, hogy délutánonként kettő és négy között futni jár a közeli parkba. Sokáig matattak a zárral, a kilincs is nehezen akart mozdulni, de a harmadik próbálkozó sikerrel járt. Ahogy kinyílt az ajtó, megcsapta őket az átható vattacukor szag, ami a falakból áradt.

Ha kérdeznétek

Ez most mellé ment, de általában elsőre eltalálom az összeset. Szeretem kiválasztani a megfelelő kavicsokat. Van, hogy nappal is lehajolok, ha meglátom a súlyra és formára is kívánatosat. Mikor jön valaki, úgy teszek, mintha csak a cipőmön erősíteném meg a lazára sikeredett masnit. Este nehezebb dolgom van, bele kell állnom a lámpák fényébe, miközben figyelem az arra járókat is. Ezért van tartalék nálam mindig, néhány a zsebemben arra az esetre, ha hosszabb időre nem hagynak egyedül. A péntekek és a szombatok a legrosszabbak ilyen szempontból. Megvan a kő, üres a terep, célzok és kopp. Imádom ezt a hangot. De egy nem elég, mindenhova hármat dobok, ez a rendszer. A kavics hangja már a lábam alatt ropogva is izgalommal tölt el, de ahogy felveszem, hármat körzök a csuklómmal és dobok, mintha az egész épület az enyém lenne. Élet és halál, de legalábbis a nyugalom ura vagyok. Három kavics, egy ablak, egy éjszaka alatt három ablak. Ez a rend. Mert rendnek kell lenni, akkor van elvégezve a munka. Nem ám az a munka, amit egész nap csinálok, ott csak látszólag őrzök valamiféle rendet, ami fölött nincs valós hatalmam, nem tudok a fülkén túlra nyúlni, és persze a kis sunyik ezt ki is használják. De sötétedés után, engem rettegnek. Mert biztos vagyok benne, hogy félnek. Én félnék. Mindig három, háromszor három. Ők vannak fent, én pedig lent, de ez csak a nap felében van így, mert a kopogás beteríti az épület túl vidám és idegesítően nyugodt sarkait. Napközben végzem a dolgom, amennyire lehet, beengedem, akit be kell, és nem engedem, aki potyázik. Köszöngetek a nagyképű egyetemistáknak, akik legtöbbször észre se veszik, hogy ott vagyok. Csak amikor gondjuk van, akkor bezzeg rázzák a kabin ajtaját. Kulcs kéne, nem hagytak-e itt valamit, szólnék-e, ha, meg még mit nem. Pont annyit végzek el, amennyi a feladatom. Tehát pontosan tudom, hogy ki mikor van a szobájában. Aztán éjszaka megindulok, körbejárom a kollégiumot háromszor, hogy felmérjem, kinél van lekapcsolva a villany azok közül, akik már átmentek a kapun. Aztán jön a gyűjtés, ha nincs meg a kilenc darab a zsebemben. Amikor arra jár valaki, úgy teszek, mintha csak unalmamban rugdosnám a kavicsot, miközben nagyon is éles szemmel keresem a megfelelőket. Aztán kopp. Kopp-kopp-kopp. Persze el kell telnie közte valamennyi időnek, ahogy beférkőzik az alvó elméjébe, hogy hallott valamit. Meg néha persze megzavarnak. A holdat is szoktam bámulni, az szerintem hihető, persze amikor nem felhős az ég. De miért ne nézhetnék egyszerűen csak felfele a sötétségbe. Különben is mit mászkálnak ilyen későn az utcán. Második ablak, pöccentések sorban egymás után. Volt már, hogy kiordítottak, de még éppen be tudtam ugrani a bokorba, amikor hallottam az nyitást. Három ablak, három kavics minden szobához, ez a rend. Ha kész vagyok, vissza a fülkébe, és jöhet a reggel. Állítólag a magad által nevelt gyümölcsnek sokkal finomabb az íze. És valóban. Alig várom, hogy elhaladjanak mellettem az előző esti kiszemelt szoba áldozatai. Fáradt kis békák, csúsznak-másznak az utcára vihető kávésbögréjükben, amiben meggyőződésem, hogy rumoskólát cipelnek egyébként. Kissé megrendülten köszönnek, mintha valahogy éreznék, hogy a lenti világnak is van ereje felettük. Enyém a ház, mindenki az enyém, mert bárki lehet a következő. Csak nézzél rám csúnyán, holnap biztos, hogy nem alszol. Háromig számolok.